Hétköznapi hősök – A teremtészet nagy mesterei

Jó atyám több ízben is felhívta figyelmem, hogy a szaktekintélyek okosságainak feltételek nélküli elfogadása és követése a közte és köztem lévő kapcsolat legfőbb megrontója. Szüntelenül emlékeztet rá, hogy annyira szereti az embert, hogy azokat a dolgokat, amelyekre neki leginkább szüksége van, amelyek a számára legfontosabb és legaktuálisabb tanításokat tartalmazzák, mindig a közelébe, a közvetlen környezetébe helyezi, hogy ő könnyen, játszadozva megérthesse művét, megtanulhassa a rendet, mely szerint a világ működik, majd tudatosan részt vállalhasson annak továbbformálásában, építésében, színezésében, szépítésében. Így hát a „nagy igazságok” közelebb vannak, és mindig is közelebb voltak hozzánk, mint gondoltuk, és helytelen az az elképzelés, miszerint minél távolabb kutatunk a térben, annál többet megtudunk a lét misztériumairól.
Az egyedüli kérdés tehát az, hogy mi élünk-e vagy sem ezzel a lehetőséggel. Mivel szabad akaratot kaptunk, választhatjuk a hosszabb, a szenvedéssel, küszködéssel és fájdalommal teletűzdelt utat is.
A bölcs és az okos ember között az a különbség, hogy míg a bölcs a lét legkisebbnek, legegyszerűbbnek és legjelentéktelenebbnek hitt élőlényétől is képes tanulni, addig az okos csak a szaktekintélyektől, az illuzórikus hatalmi hierarchiában fölötte állóktól hajlandó új dolgokat elfogadni, melyeket valójában sosem birtokolhat, melyek sosem lesznek igazán az övéi, mert ő személyesen nem tette meg az utat, mely elvezeti az EGY-ÉN-t az élet tudásának tárházához.
A fentiek fényében kijelenthetjük, hogy az olyan ember számára, ki nem az önismeret útját járja, hanem az avatott tekintélyekét, a legnagyobb bölcsességek ismerete is teher, mely csak fékezi őt a benne rejlő isteni szikra felfedezésében, az isteni akarat és hatalom megmutatásában. A fenti kijelentés körülbelül annyira igaz, mint az, hogy Józsi bácsi képtelen Piri néni helyett sikeresen elvégezni a sofőriskolát.
Röviden és tömören:
JÁTSZANI, KÍSÉRLETEZNI, TAPASZTALATOKAT SZEREZNI ÉS FELFEDEZNI SZÜLETTÜNK E FÖLDRE, NEM PEDIG BÓLOGATNI.
EZÉRT NEM VIHET JÓRA, HA MINTAPOLGÁRT SZÍNLELVE GONDOLKODÁS NÉLKÜL ISMÉTELGETJÜK A MÁSOK ÁLTAL KINYÍLATKOZTATOTT, IGAZSÁGNAK NEVEZETT HITTÉTELEKET ÉS DOGMÁKAT.
Az az ember, kit felavattak, akit elismervényekkel teletűzdeltek, mivel folyton a távolt és az illuzórikus ranglétrán fölötte álló tekintélyek szavait fürkészi, képtelen észrevenni a hozzá közelálló személyek és jelenségek által hordozott bölcsességeket, tanításokat. (Tisztelet a kivétel.) Ezért sokkal többet kell erőlködnie, szenvednie és küzdenie, mint annak a személynek, ki örömteljesen játszadozva és táncolva megvizsgálja, megismeri a körülötte kibontakozó életet. Ha bátrabban akarok fogalmazni, azt mondom, hogy a „nagy nevek” bálványozása a bennünk élő Istennel szembeni tiszteletlenség, mely azon kívül, hogy eltereli figyelmünket az egyszerűség nagyszerűségéről, a részben rejlő egészről, a bálványozott személyt is megrontja.
Fontos hangsúlyoznom, hogy a fenti sorokkal nem azt akarom mondani, hogy azok a tanítók és bölcsek, akiket sokan gondolkodás nélkül követnek nem voltak isten közeli emberek, hanem azt, hogy az általuk kinyilatkoztatott bölcsességeket csupán visszaigazolásként, megerősítésként használhatjuk, miután már mi magunk is megtettük azt az útszakaszt, melynek végén egy olyan felismerés áll, amelyet előttünk mások is magukévá tettek.
Ekképp az a kijelentés, hogy Jézus vagy Buddha követői kell lennünk, hamis, megtévesztő és sok szenvedést okozhat. Az élettelen gépektől elvárhatjuk, hogy az általunk megírt programok szerint működjenek, de az embertől nem, mert az ember önálló, végtelen és magában hordozza a mindenhatóság szikráját. Az ember nem követheti sem Jézust sem Buddhát, mert az ember maga Jézus és Buddha. Az embernek nem Krisztus-követővé, hanem Krisztussá kell válnia.
Egyetlen feladatunk e földön az, hogy felfedezzük önmagunkban azt a Krisztust, mely az idők kezdete óta bennünk él. (Erről a témáról bővebben egy későbbi bejegyzésben olvashatunk.)

EGY KONKRÉT PÉLDA A FENT LEÍRTAKRA
Sokan vannak, kik valósággal habzsolják Osho, Einstein és a hozzuk hasonló halott mesterek szavait, viszont fogalmuk sincs arról, hogy miért sír az édesanyjuk, mi okozza a párjuk féltékenységét, miért halt meg balesetben a szomszédasszony, miért szenved rákban a legjobb barátjuk, miért megy önkéntesen katonának a gyermekük, miért irigy a bácsikájuk, miért iszik bort és prédikál vizet a papbácsi, miért kezd érzelmi zsarolásba a barátnőjük, miért kapzsi a polgármesterük, miért fenyegetőzik öngyilkossággal a férjük, stb. Nem veszik észre, hogy a halott mesterek felé fordított figyelem, tulajdonképpen a hozzuk közelálló emberektől és az általuk hordozott számukra legfontosabb és legaktuálisabb felismerésektől megvont figyelem, mely nélkül minden nagy bölcsesség, mellyel egy előadás vagy egy könyv elolvasása alkalmával találkoznak értelmetlenné válik.
Ha nem sikerült elég tisztán fogalmaznom, elég annyit észben tartanod, hogy az emberi tudatlanságból és gyarlóságból felhalmozott pénzüket számoló mesterek felé fordított túlzott figyelem a legfontosabb, a hozzánk legközelebb álló tanításoktól megvont figyelem.

Olyan felemelő, szép és szívet melengető a következő történet, hogy attól félek, hogy minden egyes szó, melyet róla írhatok, csak elvesz egy kicsit egész-ségéből, igazi értékéből. Sajnos gyarló vagyok és gyenge, ezért muszáj lesz egy néhány sor erejéig emlékeztessem magam, és figyelmükkel megtisztelő embertársaimat egy néhány alapvető dologra, melyre ha sikerül odafigyelnünk, rengeteg energiatolvaj frusztrációtól és küszködéstől kímélhetjük meg magunkat.
Egy jó ideje arra lettem figyelmes, hogy a föld művelésének a modern ember által ismert módozatai nagy mértékben nélkülözik a könnyedséget, a természetességet és az életet adó örömöt. A föld felszántását valahol mélyen mindig egy szadista tevékenységnek gondoltam, az élveboncoláshoz hasonlítottam. Persze ahhoz nem volt bátorságom, hogy mindezt ki is mondjam. Eddig beértem annyival, hogy egyszerűen nem vettem részt ebben a folyamatban. Most ennek a kedves asszonykának köszönhetően bátorkodom hangosan is kijelenteni, hogy egy olyan társadalomban élünk mely dicsőíti a szenvedést, a lélek járművének „kemény munkával” történő szisztematikus rongálását, leépítését és gyalázását.
Megfigyelhető, hogy a munkának az áldozattal és az önsanyargatással történő azonosítása, valamint a „szentkereszt” fájdalom és szenvedés jelképévé való degradálása kéz a kézben jár egymással. (Akik részt vettek a párkapcsolatok misztériumai című közös elmélkedéseken, tudják, hogy a szentkereszt „helyes” értelmezése egy olyan kulcsként szolgálhat, mely a „mennyországi” létállapot kapuit nyitja).
Tehát azok az emberek, akik nem tudtak megszabadulni a kereszt, fájdalmat és szenvedést dicsőítő okkult értelmezésétől, nagy valószínűséggel a munkát is olyan tevékenységként élik meg, mely „szükségszerű” erőlködéssel, fájdalommal, lemondással és áldozattal jár, mely mentes az életet adó, az életet óvó, és az életet tágító örömtől.

Kedves olvasó, Ruth Stout (1884-1980) egy hétköznapi hős, egy olyan női személy, akinek volt bátorsága egy életen keresztül játszani, kísérletezni, megkérdőjelezni különböző kőbevésett igazságokat. Meggyőződésem, hogy rengeteg ilyen hős vesz körül bennünket, kik nem kérnek semmit a szívből jövő tanításaikért, kikről a sok Osho és a sok Béla eltereli figyelmünket.
Mint már sokszor hangsúlyoztam a végtelennel való kapcsolatunkat nagy mértékben meghatározza a nevelés és az oktatás. Érdemes megfigyelni, hogy Ruth szülei és nagyszülei miként járultak hozzá az ő szabadságához és boldogságához.
Akinek tetszett Ruth története, annak ismételten ajánlom André Stern oktatásról és nevelésről szóló beszámolóját (MEGNÉZHETŐ ITT), valamint a könyvet, melyet az EzVanKiadó és barátai jóvoltából magyarul is elolvashatunk (MEGRENDELHETŐ ITT).

Szeretettel,
„egy Szabad Gondolat”
P.S. Köszönet Kémenes Anikónak, hogy a figyelmembe ajánlotta ezt a nagyszerű történetet!