Posts Tagged With: halal

Ki ölte meg Erőss Zsoltot?

nature-snow-leopard

Kedves olvasó, felhívom a figyelmed, hogy a következő irományt bár az Erőss Zsolt tragédiája ihlette, csak kis mértékben szól az ő személyéről. Sokkal inkább szól egy olyan társadalmunkban fellelhető jelenségről mely megfosztja az embert az egyéniségétől, egy másolatot, egy utánzatot csinálva belőle. Az alábbi sorok által kiváltott esetleges ellenérzések a társadalmilag programozott elmeállapot legtermészetesebb reakciói.

Vessünk csak egy pillantást Erőss Zsolt drámájára egy másik, egy kevésbé népszerű, a főáramú hírportálok által nem túl gyakran használt szemszögből is. Szóval, ki is ölte meg őt, az ünnepelt hegymászót? Közvetlen módon, mondhatjuk, hogy a hegy, a magasság, a hideg és az oxigén hiánya. Viszont nem lehetünk olyan vakok, hogy ne lássuk, hogy közvetett módon mi öltük meg őt: én, te, ő, mi, ti ők. Már valamennyire hozzászoktam, de mégis folyamatosan lehangol az a vak elfogultság, az a felszínesség, mely ömlik a főáramú médiából, mely elveszik a részletekben, és folyamatosan szemet huny a lényegi dolgok felett. Gyenge ez a hang, kicsi ez a billentyűzet, hogy sokan hallják és lássák, hogy az egész tragédiának van egy másik oldala is, melyet nem akarunk észrevenni.

Erőss Zsolt egy olyan fickó volt, aki a 99.99 százalékkal ellentétben merte azt csinálni, amit a szíve diktált, volt lelki ereje a saját útját járni egy olyan világban ahol minden eszközzel arra ösztönöznek, hogy légy te is olyan, mint a hős, légy te is olyan, mint a sztár, légy te is sikeres, légy te is olyan, amilyen a bácsi és a néni a magazinok címlapján. Kétség nem fér ahhoz, hogy a hegyek, a mászás, a természet fontos részét képezték a hegymászó életútjának. De mint tudjuk, az életutakon vannak elágazások, ahol néha nem árt irányt változtatni, a momentum feltételei függvényében.

Úgy látom, hogy a mi hegymászónk, nem tudott irányt változtatni valamiért. Valami hajtotta, valami taszította hátulról, hogy meghódítsa a 10. nyolcezer feletti csúcsot is. Lássuk csak, mi lehetett ez a hajtóerő, ez a mozgatórugó, mely fél lábon is felvitte őt a formai világ tetejére? Úgy érzem, volt ott más is, mint a hegyek szeretete.

Aki a szabad gondolatokat olvassa, az tudja, hogy az általános kiindulópont az, hogy semmi nincs véletlenül, nem hiszünk az áltudományos, a darwinista igazságokban, nem nézzük annyira ügyefogyottnak világunk teremtőjét, hogy elhiggyük róla azt, hogy egy olyan világot tudott csak kovácsolni, melyben a dolgok csak úgy véletlenül történnek, egymástól teljesen függetlenül. Ha már annyi hitünk nincs mint a mustármag, mellyel hegyeket mozdíthatnánk, legalább egy annyi bizalommal megtisztelhetjük őt és az ő művét, hogy elfogadjuk, hogy egy csodálatos, mindent átható REND tartja össze ezt a világot melyben hiba nincs, legfeljebb csak annyi, hogy lekorlátozott, földhözragadt elménkkel, nem vagyunk képesek mindent megérteni. Az egy másik kérdés, hogy nem is nagyon törekszünk rá, mert beérjük azzal, hogy minden százezer helyett egy gondolkodik, egy dönt, egy “vállalja a felelősséget” (legalábbis látszólag).

Néhány évvel ezelőtt hegymászónk egy lavina következtében elveszítette az egyik lábát, ami persze szenzációnak számított, és az újságírók addig ugráltak körülötte, míg egy szerény saját útját járó emberből egy ünnepelt sztár lett, egy példakép, egy hős, egy bálvány. Lehet, hogy ez az eset számára egy útkereszteződés volt, ahol dönthetett volna úgy is, hogy egyet, a változatosság kedvéért irányt változtat, és megnézi, mit kínál még számára a földi lét a hegymászáson kívül. De szegénynek gyakorlatilag nem is igazán volt lehetősége ezen gondolkodni, mert jöttek a sztárcsinálók, a hőscsinálók, a bálványcsinálók, akiktől saját bevallása szerint egy időben nem sok nyugta volt. Televíziók, rádiók, újságok, magazinok, stb. Beindult a hősgyártás, a bálványgyártás folyamata. Jött a pénz is, jött a műláb és a bátorítás, hogy ezt nem kell feladni, fél lábon is lehet Himaláját mászni. Az, hogy nemrég egy barátját is elveszítette az Anapurnán, egy második útelágazás, egy második figyelmeztetés lehetett volna számára, hogy most már előbb vagy utóbb ő következik.

Szegény feje! Nem volt ő sem jobb sem rosszabb mint te vagy én, de a bálványozás következtében, úgy igazából meg sem fordulhatott a fejében, hogy abbahagyja a csúcsok meghódításának sorozatát, és átfordítsa tekintetét a belső csúcsokra, melyeket korábban talán nem volt alkalma szemügyre venni. Egy előadásán megkérdeztem tőle, hogy a lába elvesztésén kívül hozott-e valamit a baleset, nem-e gondolja, hogy mostantól talán jó lenne más csúcsok felé kacsintgatni. A válasza az volt, hogy nem. Ekkor már szinte nyilvánvaló volt számomra, hogy egy még életben levő hőssel beszélgetek.

Miért kellett neki a tizedik nyolcezres is? Azt leszámítva, hogy a hegyek szerelmese volt, nem kizárt, hogy azért is gyűjtött, mert ő akkora már egy bálvány volt, egy hős, egy példakép, akit emberek ezrei követtek, akinek már meg kellett felelni a róla alkotott képnek. Természetesen azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy avatott példakép státuszában cselekedeteivel a nemzeti büszkeséget is erősítenie kellett.

Ő volt az első magyar, az első székely, az első gyergyói, az első csíki, aki meghódította az Everestet. Ő volt az első magyar, aki féllábon is meghódította a nyolc ezreseket. A többiről én nem nagyon tudok, mert nem követtem az életútját. De nem is az a lényeg. Hanem az, hogy hőst csináltak belőle. Felhasználták őt arra, hogy elhitessék másokkal is, hogy mindenkinek ezt kell tenni, mindenkinek harcolni, küzdeni, versengeni kell az első helyért, a trófeákért, a babérkoszorúkért. Ilyenkor egy időre a kereszténység nagy tanítója szavait is elfeledjük, melyek kihangsúlyozzák, hogy az elsőkből utolsók, és az utolsókból elsők lesznek, aki nagy akar lenni az kicsi lesz, és fordítva. A Zsolt személyét felhasználva a média a harciasságot, az akaratosságot, a  versengést bálványozta, idealizálta egy hamis, földhözragadt, materialista értékrendet ültetve be az önismerettől és önértékeléstől megfosztott egyszerű ember fejébe. De ugyanezt tették az összes sztárral. Bábuként használták és mai napig is használják őket a versenyszellemre, harciasságra, anyagi értékekre épülő társadalom színpadán, hogy elhitessék a nyájjal, hogy ők is attól lesznek értékesek, ha életfogytiglan küzdenek, harcolnak, versenyeznek egymással az első helyért, a trófeákért. Ez a legbriliánsabb, ugyanakkor a legalattomosabb eszköze annak, hogy az ember figyelmét eltereljék az önvaló megismeréséről, a bennünk rejlő értékek, isteni erő felfedezéséről. Továbbá ezekkel az eszközökkel annak megértésének a lehetőségétől is megfosztják a hétköznapi halandót, hogy minden egyes személy már elve elsőnek születik egyediségében, és nincs szüksége neki arra, hogy hősöket, bálványokat utánozzon, másoljon.

Koldusokkal van tele ez a világ, kik az idők folyamán teljesen elszakadtak az igaz forrástól, elvesztették az önismeretüket, ekképp el az önértékelésüket is. Sztárokra, hősökre, bálványokra van szükségük, akikkel azonosulhatnak. Bálványaikkal annyira egyé válnak képzeletben, hogy harcolni, viaskodni, veszekedni képesek felebarátaikkal, hogy megvédjék bálványaik nevét. Egy ember minél inkább megfosztja önmagát az önismeret, önértékelés lehetőségétől, annál több példaképre, hősre, bálványra van szüksége, és annál alkalmasabb arra, hogy felhasználják őt a háborúra, a harcra, az emberi és eszmei bálványok megvédésére.

Kedves barátom, ha mostanig nem tetted, fogjál neki most, kezdd el az önvizsgálatot, tárd fel belső világod, fedezd fel származásod, indulj el a saját utadon, mert ha nem teszed, megfosztod önmagadat az “újjászületés”, az ébredés lehetőségétől, csak egy másolat maradsz életed végéig, kinek bálványokra, hősökre, sztárokra, példaképekre van szüksége, hogy megmondják neki, hogyan kell élni. Az, hogy ezeket a sorokat olvasod, annak bizonyítéka, hogy még nem késő, de nem várhatsz már sokáig, mert nem tudhatod, hogy mikor veszíted el örökre az igazi születés lehetőségét, melyért a földre jöttél.

Tisztán láthatjuk, hogy a bálványozás egyik legkönyörtelenebb gyilkosság, mely kétirányú: megöli a bálványozót, ki a bálvány hamis, mesterséges fényétől megvakítva, nem ismeri fel önmagát, és megöli a bálványt, kit az imádat által gerjesztett hiúság foszt meg a lelki kiteljesedés lehetőségétől, és a fizikai élettől egyaránt. Ha nem hagyjuk abba a bálványimádást, ami nem egyértelműen a szobrok imádatáról szól, hanem a rajtunk kívülálló tárgyak, emberek és eszmék imádatát is magába foglalja, gyilkolni fogunk az idők végezetéig.

A magyar hírportálok legtöbbje sajnálkozva számolt be Zsolt tragédiájáról, ami kissé nevetséges, ugyanis Zsolt jól van, ő ennél szebb halált talán nem is választhatott volna magának, de nekünk, akik itt maradtunk és új bálványokat, új példaképeket és új hősöket gyártunk hosszú és göröngyös utat kell még bejárnunk.

Erőss Zsoltot, a szeretett hegymászót, akinek volt bátorsága hosszú időn keresztül a nyáj útja helyett a saját útját járni, sikeresen kivégeztük a tudatlanság, a vakság, a materialista, a versenyszellemre épülő istentelen világ oltárán!

Jöhet a következő áldozat!

szeretettel,

“egy Szabad Gondolat”

Reklámok
Categories: Minden | Címkék: , , , , , , , , | 38 hozzászólás

Életmentő Rák

Hogyan mentheti meg a rák valaki életét?

Megtudhatod a következő interjúból, melyet Lilou Mace francia származású, szabadúszó, világjáró riporter készített Anita Moorjanival, aki azt vallja, hogy a rák volt élete eddigi legnagyobb ajándéka, melyet semmivel el nem cserélne.
Anita Moorjani első Lilouval készített interjújában (Meghaltam, hogy önmagamra találjak) a gyógyíthatatlannak hitt betegségéről beszél, mely mély fájdalmakon, majd a kómán keresztül elvitte őt a halál kapujáig, ahol egy tér és idő nélküli állapotba került, és megkapta a választ az olyan kérdésekre, hogy mi okozta a rákot, és úgy általában melyek azok a társadalmi tényezők, azok az írott és íratlan szabályok, melyek elszakítanak az igazi forrástól.
Lilou ebben az interjúban arról is említést tesz, hogy igenis léteznek bizonyos erők, melyek megpróbálják az őszinteséget az emberbe fojtani, amelyek, ha kényes témákat kezd piszkálgatni az ember, megfenyegetnek, megpróbálnak megfélemlíteni, elhallgattatni. Hogy miért? Erre a kérdésre minden szabadabban gondolkodó, ha nem is tudja, de sejti már a választ:

HA AZ EGYÉN BETEKINTÉST NYER A SZÍNFALAK MÖGÉ, ÉS HA RÁJÖN ARRA, HOGY KI Ő VALÓJÁBAN, A HATALOM, AZ ÉLŐSKÖDŐ RENDSZER SZÁMÁRA HASZNÁLHATATLANNÁ VÁLIK.

Én szívből örülök annak, hogy vannak emberek, akik megértették és legyőzték már a félelmeiket, és nagyobb teret engedtek a feltétel nélküli szeretetnek, aminek köszönhetően képessé váltak arra, hogy minden körülmények között őszintén, félelem, színlelés és óvatosság nélkül megmutassák ön-MAG-ukat. Ők az isteni fény tükrei, akik képesek arra, hogy eljuttassák az igazság fénysugarát olyan helyekre is, ahova az másképp nem jutna el.

Kedves néző/olvasó, azt szeretném, hogy tudd, hogy ha megismered félelmeid forrását, és megszünteted azt, ha megérted a feltétel nélküli szeretet lényegét, te is egy ilyen tükör lehetsz a teremtőd kezében. És ez olyan örömökkel tölt el, amelyekről korábban még álmodni sem mertél!
Fogadd szeretettel a következő kis interjút, mely eszközül szolgálhat neked is, hogy a félelmet egy olyan eszközzel helyettesítsd, mely felemel, és gyökeresen megváltoztatja a világod. Az interjút le is lehet tölteni ITT

Kérlek ne feledd: bármi történjen is, AZ ÉLET MEGY TOVÁBB. Ha nem hiszed, és ezt nem láttad még, itt megnézheted: https://szabadgondolat.wordpress.com/2013/01/28/es-az-elet-megy-tovabb/

Egyetlen klikk életeket menthet. Nem tudhatod, kinek segítesz azáltal, hogy ezt megosztod…

Categories: Minden | Címkék: , , , , , , , , , , , , , | 2 hozzászólás

Nosso Lar (Élet és Halál)

Másodjára mentem vissza szeretett másik otthonomba, Gibraltárra. Ekkor már megengedhettem magamnak, hogy valamelyest én szabjam a feltételeket: heti max. 30 órát szeretnék dolgozni, a többit meg szabadon, kényem-kedvem szerint szeretném eltölteni. Óhajom elfogadva! A harminc órai munkával meg tudtam teremteni a mindennapi betevő falatot magamnak és az acélparipámnak  egyaránt (egy Aprilia Pegaso 650). Ennél többre nem vágytam. Nem akartam gyűjteni, nem akartam spórolni, nem akartam meggazdagodni, legalábbis nem a szó általunk legismertebb értelmében. Elég volt az, amit a heti harminc óra hozott.

Ennél értékesebb volt viszont, amit a heti harminc órán kívül kaptam: rengeteg szabadidő, melybe belefért a sok sok pihenés, andalúziai motorozgatás, tengerparti sütkérezés, elmélkedés, keresgélés, olvasás, fényképezés.  Ekkoriban jutott eszembe, hogy utánajárjak, miről mesélnek azok, akiknek halálközeli élményben volt részük. Nagy kíváncsisággal és izgalommal keresgéltem, olvasgattam az interneten. Akkori felfedezéseimet most nem részletezném. Helyette csak annyit mondok, hogy a keresgélések után arra a következtetésre jutottam, hogy minden halálközeli élményben van valami, ami megtalálható az összes többiben. Akiket érdekel a téma, korábban már megnézhették Anita Moorjani felettébb érdekes beszámolóját a halál küszöbén túlról.

A Nosso Lar (Otthonunk) egy brazil író-médium tollából származik, aki állítólag egy külső hangot követve írta a könyveit. A történet megmutatja, hogyan ér véget a földi, és hogyan folytatódik az azt követő útszakasz.

Ezennel el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol megint kötelességem hangsúlyozni, hogy ugyanabban a helyzetben, ugyanabban az időben különböző emberek más-másféle tapasztalásban részesülnek. Ez a film, nem mindenkinek jó! Meggyőződésem, hogy úgy, ahogy Jézus lehet gyilkos is nem csak megváltó, ez a film is árthat vagy segíthet a nézőnek. És ez attól függ, hogy ki milyen eszközöket használ a megnézéséhez, megértéséhez. Én valamiért  mégis érdemesnek tartottam megosztani a szabad-gondolaton. Innentől bízom abban, hogy olyan személyek bukkannak rá, akiknek eddigi életük során volt alkalmuk kellő mennyiségű eszközt begyűjteni ahhoz, hogy a következő megfilmesített történet mondandóját a maguk hasznára fordíthassák. Ehhez kívánok sikert neked is, kedves olvasó! Ha tetszett, ne feledd megmutatni azoknak, akiket érdemesnek tartasz rá!

A filmet a youtuberól és a vimeoról rendszeresen letörlik, ezért azt javaslom, hogy töltsd le torrenten, és hagyd bekapcsolva a letöltő programot, hogy általad minél többen letölthessék. 

További elmét élénkítő filmek ITT

Categories: Elmélkedések, Filmek, Minden | Címkék: , , , , , , , , , , , , , , , , | 13 hozzászólás

Nem engedhetitek, hogy a haláluk hiábavaló legyen!

Aki ezt a szomorú történetet és azt ami mögötte van érti, az ért mindent, amit egy huszonegyedik századi embernek fontos értenie.

Kérdések:

Ismerjük önmagunkat, vagy csak hisszük, hogy ismerjük önmagunkat?
Hogyan teremt az ember?
Miért beszélünk egyféleképpen, és cselekszünk másféleképpen?
Miért csodálkozunk, ha újabbnál újabb problémák ütik fel fejüket a hétköznapjainkban?
Miért mást hibáztatunk?
Mi az, amit oktatásnak nevezünk?
Mi az, amit jónak mondunk?

Ha értetted a film üzenetét, és úgy gondolod, hogy segítene másoknak is, az emberi lét fontosabb kérdéseinek megválaszolásában, kérlek, terjeszd, oszd meg másokkal is a linket.

 

További gondolatébresztő filmek, videók ITT

Ha tetszik a Szabad Gondolat, a lap alján található Feliratkozom! gombra kattintva, értesítést kérhetsz az új bejegyzésekről. Ha betekintést szeretnél nyerni a szabad-gondolat levelezőlista életébe, a lap alján található kérdőívet használva küldhetsz üzenetet.

Categories: Filmek, Más érdekességek, Minden | Címkék: , , , , , , , , , | 1 hozzászólás

A gyász halála

 DSC_7466 copy Reggel az állatdoktornak is be kellett mennie Kullu városába, hogy az új autóját regisztráltassa. El is felejtettem mondani, hogy az előzőt felgyújtották. Egyúttal kislányát bevitte az iskolába, és legújabb barátját is visszavitte az útra, hogy a kalandok folytatódhassanak. Búcsúzás előtt megkért, hogy ha netán ugyanabba az irányba mennék visszafele is, menjek be hozzá még egy két napra. Ígérni nem szeretek. Csak annyit mondtam, hogy ugyanarra a helyre ritkán megyek vissza. Valószínűleg Kasmír államot egy másik úton fogom elhagyni. De ha netán valamiért mégis arra mennék vissza, beugrok még egy szóra. A búcsúzkodásból nem csinálok nagy drámát.

Nem nagyon szeretek búcsúzkodni. Meggyőződésem, hogy ha az emberek szeretik és jól ismerik egymást, a lényegük mindig marad, nem viszik magukkal. Egy számomra kedves személy nem a szép szemei, vagy a göndör haja miatt fontos, hanem azért, ami ő. A gondolatai, az életszemlélete és a vidámsága olyan dolgok, hogy térben és időben akármekkora távolság választ el egymástól, mindig velem lehetnek. Ezért is mondogatom, hogy az olyan emberek számára, akik igazán szeretik egymást, állandóan tiszták és őszinték gondolataik, nincs veszteség. Jöhet a félelmetes kaszás, történhet bármi, ők nem veszítik el egymást, mert a lényeget a fizikai elmúlás nem viszi magával. Természetesen ha az ember egy életen keresztül titokzatos, volt, nem osztotta meg őszintén gondolatait szeretteivel, az utolsó percen rá kell jönnie, hogy egy félelmetes szakadás fog bekövetkezni, ami elválasztja őt mindentől, amit korábban életnek nevezett. Talán az ilyen ember számára a legfélelmetesebb dolog a halál.

A nagy veszítők, akik igazi drámaként élik meg valamelyik hozzátartozójuk halálát, többnyire olyan emberek, akik akkor jönnek rá, hogy volt valakijük, amikor már nincsen. Lehet egész életük alatt csak keresztbe tettek egymásnak, és soha nem tudták őszintén megosztani egymással gondolataikat, hogy azokra közösen építsék a lélek palotáját. Utolsó percen mégis az bántja őket, hogy mi mindent elmulasztottak, és már vége, nem lehet semmit sem pótolni. Az ilyen emberek a gyászolás és a sírás nagy mesterei. Az olyanok számára, akik őszintén, igaz szeretetben élnek, nincs halál, nincs veszteség. Számukra csak a formák változnak váltakoznak, ami egy kis kényelmetlenséget okozhat, amíg hozza nem szoknak.

Gyászra lettünk nevelve, arra lettünk tanítva. És gyászt adunk tovább a gyerekeinknek is. Gyász függőségünk van. Rosszabb ez mindenféle kábítószernél. Csoda, hogy még nem tiltják :).Ha nincsen halottunk, akit gyászoljunk, a történelmünket, őseinket és önmagunkat siratjuk. És olyannyira meg vagyunk győződve a gyász helyességéről, hogy ha valaki netán el tudja fogadni szeretteinek elveszítését, akár ünnepként éli meg azt is, mint a születést, elítéljük, megbélyegezzük. Azt mondjuk, hogy nem volt jó ember, soha nem is szerette hozzátartozóját. Közben lehet, hogy épp az ellenkezője van. Lehet nagyon szerette, és nagyon ismerte, értette létét. Lehet, hogy a halálát nem tragédiaként értelmezi, hanem ünnepként éli meg, ahol az ember lényege a test súlyától, korlátaitól megszabadulva folytatja útját az örökkévalóság végtelen mezején.

Meg kell értenünk, hogy a gyászt földhözragadtságunk,a formák világához való ragaszkodásunk okozza. A gyász, a hisztéria amit véghezviszünk néha nem más, mint a formáktól való hirtelen elszakadás következménye. Sok esetben egy családtag elvesztésekor érzett gyász nem több, mint amikor az embernek ellopják szeretett BMW-jét a ház elől, mely lehetséges, hogy fél élete kétkezi munkájának gyümölcse volt. (Ki a tulajdonos? A BMW vagy a gazdája?) Ha az ember nem lenne ennyire elveszve a formák világában, a gyász fogalmát talán jóformán nem is ismerné. Materialista világunk is csak ennek köszönhetően tud ennyire szépen virágozni. Korunk legnagyobb paradoxonát úgy nevezném én, hogy materialista vallásosság. Ez a humor netovábbja. Ez létünk színdarabjának legerősebb mozgató rugója. Materialisták is vagyunk, és vallásosak is. Tehát senkik mivel, hogy ez a két fogalom, olyan mint a tűz és víz. A materialista vallásosak tudnak a legjobban gyászolni. Talán ez a materialista vallásosság képezi legtöbb félelmünk forrását. Neki köszönhetően vagyunk nagyon jól formálható, irányítható agyag robotocskák. A legnagyobb istenünk a forma, amihez ragaszkodunk, amiért bármire készek vagyunk. Ezért világunkat azok irányítják, akik a formákat adják-veszik, éltetik, és zsarolnak velük. Ha a tudomásodra hozom, hogy a számodra legkedvesebb formát én tőled, bármikor elvehetem, neked véged, legyőzött a félelmed, meghaltál, élő halott lettél. Az enyém vagy! Kérlek, figyelj. Vigyázz a figyelmedre. Vedd észre azt, ami van, láss, érezz, tapasztalj, de ne hazudj! Soha ne hazudj magadnak! Légy értéktelen, légy rossz, ha annak titulálnak, légy bármi, de ne légy hazug, mert a hazugság öl! A hazugságod a saját sírod. Nem a testedé, hanem a lelkedé. Tested gyilkosságánál egyetlen nagyobb bűn van csak, ami nem más, mint lelked meggyilkolása. A tőr a kezedben meg a hazugság.

Nehéz észrevennünk, a hatalmas kettősséget életünkben, a nagy ellentmondást. Keresztény világunk egyik legfontosabb sora az, hogy „legyen meg a te akaratod”. Milliószor elmondjuk, pontosabban eldaráljuk, de lehet, hogy egyszer sem mondjuk ki szívünkből. Mert ha kimondanánk, mert tudjuk, hogy nekünk az a legjobb, és éreznénk a súlyát, akkor soha nem gyászolnánk, hanem ünnepelnénk, hisz beteljesült az Ő akarata, a csodálatos lét, a teremtés akarata. Lassan elérkezik a gyász halálának is az ideje. Örülj mindennek, ami van, mert minden érted van, és ne ragaszkodj a formákhoz, melyek már születésükkor elmúlásra lettek ítélve.

Légy szabad, mert emberi létedet teljes mértékben a szabadságod határozza meg. Annyira értheted csak, hogy mit jelent önfeledten boldognak lenni, mit jelent tökéletes összhangban élni a lét többi formáival, amennyire szabad vagy. Kívánom, hogy szolgálják ezek a sorok is szabadságod növekedését, léted „beteljesedését”!

Szeretettel,

             „egy Szabad Gondolat”

Categories: India, Minden | Címkék: , , , | Hozzászólás

Élet és Halál között 2

DSC_2929 Nehéz volt elválni a családtól. Látszólag minden jel arra utalt, hogy megszületett bennük a döntés. De sajnos tudatában vagyok annak, hogy a döntés önmagában a legtöbb esetben semmit nem jelent. Sok minden szépet és jót gondolunk, sok jó ötletünk lehet, de a kivitelezésbe sokszor nem merünk belevágni. Őszintén remélem, hogy ez a család merte vagy meri követni azt az utat, amivel egyetértettek. Kapil kikísért a buszmegállóba. Többször megölelt. Nem akart elengedni. Sokszor ígérte, hogy ha majd visszamegyek egy teljesen más Kapilt fogok látni. Megkértem kedvesen, hogy ha lehet soha ne ígérjen semmit, se nekem se másnak. Cselekedjen helyette. Sok ember rabja az ígéreteinek. Nincs szükségem arra, hogy szépet ígérjen, mert nekem semmilyen elvárásom nincs vele szemben. Megmondtam, hogy én szeretem őt, mint embertársamat, de tiszteletben tartom a döntését, bármi is legyen az: ha élni szeretne, akkor azt, ha megöli magát, azt.

Legutóbb amikor Katmanduban voltam, amikor kerestem a professzor által bérelt szállodát, találkoztam egy nagy darab orosszal. Amikor először megpillantottam őt az éjszakában olyan benyomást keltett, hogy csodálkoztam, hogy nem volt stukker a derekán. Ő szólt hozzám. Azt kérdezte, hogy mit keresek, tud-e segíteni. Gondoltam magamban, ha azzal akarsz segíteni, hogy fejbe lősz, majd utána kibelezel mint nagyanyám a csirkét, akkor kösz nem. Na de válaszoltam neki hangosan is. Azt mondtam, hogy A Thamil Corner nevű hotelt keresem. Meglepődtem, hogy milyen készségesen állt a rendelkezésemre, hogy segítsen. Már szinte egy órája kerestem a szállodát, amikor vele találkoztam. Mint később kiderült, egy néhányszor el is mentem előtte, de nem vettem észre. Előkapta Michael a telefonját felhívta a barátját, aki perceken belül ott termett, és elvitt engem a hotelemhez. Michael azt mondta, hogy Oroszországból jött, de származásilag moldovai (Románia). Talán valamelyik nagyapja élt Moldvában. Megköszöntem neki a segítséget, és elindultam a barátjával a szálloda irányába. De még mielőtt szétváltunk volna meghagyogatta nekem, hogy majd ha kedvem tartja látogassam meg, mert még sok ideig lesz Katmanduban. Megadta a hotelje nevét, amit nehéz volt elfelejteni: Hotel PUSKAR. Azt mondja keressem az oroszt a hotel Puskarban. Úton a szálloda fele eltűnődtem, hogy azonkívül, hogy segített ő nekem volt-e valami más jelentősége is a találkozásunknak. Na de úgy tűnt, hogy nem, mert én elhagytam Katmandut, hogy majd a bőröndömet is elhagyhassam, és a dzsungeles meg vadvizes kalandokban lehessen részem. Ezerszer megtapasztaltam és megláttam, hogy semmi nem történik ok nélkül, és valahogy azt éreztem, hogy ez a találkozás túl hirtelen zárult. 

A vipassana után, amikor visszamentem Katmanduba, és Kapil barátoméktól járogattam be a központba vízumot intézni, egyik alkalommal egy internetezőt kerestem, hogy megnézzem leveleimet és frissítsek az oldalon egyet. Miközben az út menti boltokat fürkészték szemeim, egyszer egy nagybetűs feliratra lettem figyelmes, mely úgy szólt, hogy HOTEL PUSKAR. Tyűű a mindenét. Meglepődtem egy kicsit, hogy ez csak úgy a képembe mászott. Egyből eszembe jutott Michael, az orosz segítőm, és a kérése, mi szerint ha időm engedi és arra járok, keressem meg egyet. Lassítottam, visszakapcsoltam egyesbe, és internet keresgélés helyett bekanyarodtam a HOTEL PUSKAR udvarára. Alig mondtam ki, hogy az oroszt keresem, máris mondták, melyik a szobája. Hatalmas termete, és igazi orosz külleme miatt, könnyű őt megkülönböztetni a többi turistától. Felmentem a második emeltre, kopogtam szobája ajtaján, és kisvártatva jött is a válasz. Benyitottam. Michael volt bent egy nepáli barátjával. Épp valami boldogság füstöt szívtak. Gondoltam magamban, megint jó helyre keveredtem. Legutóbb Milánnal sétáltunk a kis falúját körülvevő dzsungelben. Valami fiatalokkal találkoztunk, akik szintén füsttel kínáltak. Nagyon jó volt a hangulatuk. Egyik odakiált, hogy szia testvér! Én vagyok Bob Marley! Mondom neki, szia Bob Marley :)))). Oszt este láttam egy rendőrkocsit, hátul az ismerősök a dzsungelből. Egyik kikiált, hogy emlékszel rám testvér? Én vagyok Bob Marley. Gondoltam magamban, jobban jártál volna ha Michael Jackson vagy, mert akkor nem lennél most a rendőrkocsiban. Egyébként arrafelé nem nagy kihágás a marihuána használata. Nem legális, de nagyon nem is büntetik.

Na a lényeg, hogy megint Bob Marleykkal hozott össze a sors az az orosz Michael és a barátja személyében. Mondtam neki, hogy mivel véletlenül megláttam a Puskar feliratot, gondoltam bekösöznök. Örültek nekem. Nagyon kedvese fogadtak. Minőségi füsttel kínáltak, amiből szippantottam én is vagy kettőt, hogy ne mondják azt, hogy különcködök. Mondtam nekik, hogy én nem élek vele, annál is inkább, hogy meggyengültem vala az elmúlt időkben, és testem súlyának is jó százaléka oda lett, a mérgezés után. Egyébkét is meg voltam győződve, hogy amit passzívan magamhoz veszek, nekem épp elegendő lesz ahhoz, hogy engem sem kerüljön el a hatása. DSC_3058_01

Szóval így kezdődött vala a történet. Valamiért Michael már első perctől úgy beszélt velem, mintha együtt nőttünk volna fel. Nem kellett faggassam, hogy elmondja élettörténetét, hogy mi hozta, és mi tartja őt Katmanduban. Szépen elmesélte, hogy otthon volt eg gyönyörű felesége. Két kicsi gyermeke. Ő eredetileg valami orvos volt, de a „biznisz” nagyon jó szaladt, ezért leginkább arra koncentrált, mintsem a hivatására. Legutóbb újabb befektetésbe kezdett. Egy nagy erőrészt vásárolt meg. Az volt az egyetlen baj ebben a legutóbbi vásárban, hogy ebben az erdőben voltak már farkasok, még mielőtt ő odaérkezett volna. Természetesen a farkasok nem nézték jó szemmel a vendégfarkast, aki rögtön birtokolni akar egy részt a területükből. Ezért úgy gondolták, hogy tenniük kell valamit, hogy területeiket megvédjék a jövevény bakkal szemben. El is rejtettek egy jó adag hasist vagy marihuánát az autójában. Egész pontosan nem is az ő autójában, hanem a felesége autójában, ami bizonyos országokban legfeljebb arra hatalmazza fel a rendőrt, hogy felszólítson, hogy porszívózd ki az autód mert tele van kosszal. A volt Szovjetunióban meg teljesen más törvények vannak erre is. Éppen fel nem akasztanak érte, de adnak annyi évet a rács mögött, hogy amire kikerülsz onnét, az öregségtől farkad már csak kézállásban „áll fel”. Michael is elég közel állt élete legnagyobb lehetőségéhez. Mivel nagyon pénzes ember volt, jó ügyvédeket fogadott, és szabad lábon védekezhetett. Na de a hatóságok szépen sorjába lefoglalták mindenét, bankszámlái használatát is betiltották. Így maradt az én orosz barátom koldus a nagy vagyona mellett. Olyan szaporán kezdte kapni az utóbbi időben a sakkot, hogy jobbnak látta eljönni Oroszországból még mielőtt a matt is megérkezne. A felesége mindig nagyon szerette őt (legalábbis ezt mondta). Mindent megkapott férjétől, amit csak egy igényes nő el tudott képzelni. Na de a sok cirkusz után mégis csak úgy döntött, hogy kiszáll a buliból, és becsukja szíve kapuit is, hogy ne ostorozza őt is a sors a férje „hibája” miatt. Törvényesen elhagyta luxus világának megteremtőjét és eddigi támogatóját, Michaelt. Michael meg egy adott ponton azt sem tudta, melyik irányba fordítsa fejét, hogy ne jöjjön több pofon. Végül Nepál irányába fordította, és lelécelt mint kölyök a hittanról, miközben otthon az ügye még mindig folyamatban van. Úgy érezte, olyan irányba alakul a védekezés, hogy ha nem ügyel, abból már csak felebezés lesz.

Ez röviden dióhéjban az orosz barátom otthoni története. Találkozásunkkor a kép meg a következő volt.

Kellj fel Whiskey, feküdj le Whiskey, megszomjaztam whiskey. Azt még füsttel is dúsította, de ez utóbbi nem sok hatással volt rá méretei miatt. Egymás után gyújtogatta boldogító füst nyersanyagát. De sokat nem segített. Miután megismerkedtem a teljes történettel, csak arra tudtam gondolni, hogy Isten hozott blue az új kalandba! Úgy igazából egy szót sem akartam volna szólni, okoskodni végképp nem szerettem volna. De az történt, hogy teljesen spontánul jöttek a gondolatok, melyekről éreztem, hogy meg kell osztanom az egykori „útmutatómmal”. Egy nepáli srác odaköltözött hozzá. Ő volt az ő egyedüli lelki támogatója. A felesége valahányszor eszébe jutott, annyiszor fergeteges dühöt érzett magában, és többször el is sírta és siratta magát. Az új jó barátok füstnek való beszállítói lettek. És Michael szemmel láthatóan hitte, hogy ők az igazi jó emberek akikre számítani lehet, kik percre pontosan hozzák az öröm forrását számára. Mivel, minden vagyonát lefoglalták a hatóságok, pénz nélkül maradt. Semmiét nem tudta eladni, vagy értékesíteni. Édesanyja vékony nyugdíjából támogatja fiát, melynek az igényei a hatcsillagos élethez szokták hozzá az idők folyamán. Édesanyja is össze van törve. Ő meg a tudattól még jobban. Láttam, hogy abban a helyzetben nincs semmi értelme mondani bármit is. Csak annyit mondtam neki, hogy miközben ő elmesélte a történetet, jöttek olyan gondolatok, melyeknek ő talán hasznát veheti, ha megvan hozzá benne is a jó indulat. Azt mondta, hogy beszéljek, mert kíváncsi rájuk. Mondtam, hogy most nem mondok semmit. Az állapota miatt. Mondtam neki, hogy egy részeg belőtt érzelmileg meggyötört emberhez józan szavakat intézni körülbelül annyit ér mint a halott f…án a vizes zsebkendő. Akkora volt hozzám képest, hogy egyetlen legyintéssel a falra kenhetett volna, amiért ilyen közvetlen módon vélekedek a jelenlegi állapotáról. Megkérte a nepáli barátját, hogy menjen haza, és engem meg arra, hogy aludjak ott, hogy majd reggel tiszta fejjel beszélhessünk. Én felhívtam Kapil barátomékat, ész szóltam, hogy nem megyek haza, csak másnap. Aznap este már semmi különös nem történt azonkívül, hogy elvitt egy nepáli étterembe, hogy éhségünket, valamint szomjunkat eloltsuk.DSC_2977

Reggel tiszta fejjel ébredtünk. Még mielőtt a whiskeys üvegig ért volna, mondtam neki, hogy szívesen odaadom neki, és még hozok is egy üveggel, de akkor én mentem. Szemmel láthatóan egy néhány órás kihagyás is gondot okozott a folyton követelőző szervezetének. Felmentünk a szálloda tetejére. Derűs reggelünk volt. Beültünk az ernyő alá és belekezdtem az azelőtt este született gondolatok megmutatásába. Az elején nem tudta megállni, hogy megvédje az ártatlan ÉNT. Oszt mondtam neki, hogy na rajta Michael, mond el, amit szeretnél, beszélj amíg kifogy a szusz, majd szóljál, ha folytathatom. Szegény góliátot még józanul is megsirattam, de nem tehetettem mást, mert nem hiszek a szép szavakban, nem hiszek a mázban.

Michael két legnagyobb bánata a saját helyzetén kívül az volt, hogy a felesége magára hagyta, amiért ő förtelmes haragot és fájdalmat érzett, a másik meg az édesanyjának okozott fájdalom, és a tudat, hogy sokat árt neki azzal, ami most vele történik. Elég intenzív beszélgetés volt, mivelhogy ahhoz, hogy megértse a javasolt megoldást, azt is el kellett mondanom neki, hogy az mire épül. Nekiláttam és józan fejébe visszamondtam az életét. Ide most nem részletezem nagyon, mert túl hosszú lenne. Röviden és tömören csak azt mondom el neked, hogy arra törekedtem, hogy lássa ő is, hogy minden ami történt érte történt. Hogy minden ami történt ellene történt. (Összezavartalak? :)) Elmondtam, hogy melyik az a válasz út amelyhez elérkezett, és amelyhez el kell érkeznie minden embernek mielőtt maga mögött hagyná a földi létet. Próbáltam megértetni vele, hogy a történtek lehetnek érte és ellene. És ez teljes mértékben tőle függ. Nem tőlem, nem a volt feleségétől, nem az édesanyjától. Az ami történt az orosz barátommal az a legkevesebb, ami vele történhetett. Egy olyan emberrel aki olyan életet élt mint ő, nem elég a madárcsicsergés, hogy felébredjen. Ennek a gondolatnak, már többször hangot és írott sorokat adtam. Van akinek szüksége van a háborúra, annak zajára, és borzalmaira, hogy felébredjen. Van akinek, az sem elég. Van akinek elég egy gyenge nyári szellő is, és máris lát. Na de Michael sajnos nem tartozott az utóbbi kategóriába. Annyira elveszett már a fényűzésben, meg a luxuséletben, hogy semmi másra nem tudott már figyelni, csak annak fokozására. És itt jön be a történetbe a felesége, aki tulajdonképpen azzal, hogy elhagyta, magára hagyta, segített neki, alkalmat adott neki, hogy Michael megtalálja az igazi Michaelt. Ha egy miniszter haver hirtelen közbelépik, és kiszedi őt a pácból, akkor minden incidens fölöslegesen történt vele. De mivel az élet olyan kegyes volt hozzá, hogy ahelyett, hogy olyan szituációba kerüljön, amelyben egy golyó kiloccsantja a fejéből az összes gondot, ő egy olyan szituációba került, ahol dönthet sorsáról, választhatja az életet, választhatja a halált. Azok, akik teljesen reménytelenek, azoknak nem adatik olyan esély mint Michaelnak. Mondtam neki, ha nem tudja abbahagyni a felesége gyűlölését, és nem tudja a felesége döntésében is a saját maga (Michael) megváltását látni, akkor a döntést meghozta: a halált választotta, ami nem is fog sokáig késlekedni, mostantól. Próbáltam megértetni vele, hogy nem megijeszteni akarom, nem azt szeretném, hogy féljen, hanem csak annyit szeretnék, ha a helyzetét tisztán látná, hogy elindulhasson a megoldások, az újjászületése útján. Én valósággal örültem annak az embernek és a helyzetének, mert láttam, hogy egy hatalmas esélyt (talán utolsó) kapott, hogy megértse mi keresnivalója itt a földön.

A másik nagy fájdalma az édesanyja. Nem tudta mit tehetne érte, hogy az meggyógyuljon. Aki olvasta eddig is ezt az oldalt, az már tudja is a választ. Mondtam, hogy csak egyetlen módja van annak, hogy segítsen az édesanyján, éspedig az, hogy segítsen saját magán, és ha képes lesz rá, vele együtt az édesanyja is újjá fog születni. Mondtam, hogy egy percig se higgye azt, hogy ha felhívja telefonon, és azt mondja neki, hogy ne aggódjon, mert minden rendbe jön, azzal segít, mert azzal csak hazudik saját magának, és az édesanyjának, és csak késlelteti az igazi megoldást. Sokat beszéltünk. Sok olyan dolgot elmeséltem neki, amelyekről már itt is írtam. A több órás beszélgetésnek a teljes szövegét nincs értelme ide leírjam. Az, aki már régebb óta olvassa ezeket a gondolatokat, és szívesen teszi azt, látja már tisztán, hogy miről is szólt az orosz helyzete, és miről szólt a beszélgetés, melyet ketten folytattunk. Kicsit én is fáradtnak éreztem magam, Michaelnek is sok volt és egyben SOKK is volt. De nagyon hálás volt, hogy volt alkalmunk tiszta fejekkel leülni, és egy másabb megvilágításból szemlélni bal sorsát. Abban egyeztünk, hogy még mielőtt elmennék Katmanduból, egy napot együtt töltünk, hogy kicsit még beszélhessünk mielőtt teljesen a sorsára bíznám. DSC_2697

Legközelebb egy nappal Katmandu elhagyása előtt mentem vissza hozzá. És több órát füst és pia mentesen töltöttünk. Volt ott sírás volt, hála, volt remény, volt félelem. Volt minden, ami emberi. Mondtam neki, hogy sajnos, nem tehetem meg, hogy ott maradjak vele. Nem vagyok az őrangyala, nem tudok figyelni rá. Ezért tudatosítania kell, hogy saját magát kell figyelnie állandóan, és lehetőleg objektíven, hogy tudjon cselekedni is, nemcsak reménykedni, és azzal áltatni magát, hogy majd csak jó lesz, jönni fog majd a megváltás mint derült égből a villámcsapás. Megmondtam neki tisztán, hogy látok esélyt én is arra, hogy megtalálja önmagát, boldoggá tegye az édesanyját a saját boldogsága kisugárzásával, de az az esély reálisan nézve nem túl kövér. Amíg Kapil barátomnak ott volt a családja, mely segítheti, hogy elmenjen az elvonókúrára, addig Michaelnek nincs senkije aki olyant mond neki, ami eltér attól amit ő mondana, vagy amit ő akar. Gyakorlatilag Michael mostanra már vagy halott, vagy pedig börtönben van. Ha nem Oroszországban, akkor Nepálban. És nem azért, mert nem értette meg, mit lenne jó cselekednie, hanem azért mert amit az ember magára vesz több éven át, azt nem tudja levetkőzni, egy két nap alatt, az által, hogy egy jót beszélgettünk. Ha a sors nem küldött valaki mást neki, miután eljöttem, neki mostanra már annyi. Vagy a szíve durrant szét a sok füsttől meg a whiskytől, vagy a nepáli hatóságok mutatták be őt a helyi törvényeknek. Egyébként az is érdekes volt ebben az emberben, hogy valahogy az új környezete is olyan volt mint ő. Hasist szívtak és whiskyt ittak még az egerek is a szomszédságában. Kb. ennyire jellemez minket az, amit látunk amikor körülnézünk magunk körül. Ezért nem jó az ítélkezés. Hisz önmagadat ítéled el, ha az fölött ítélkezel, amit látsz. Amit látsz, azt nem elítélni kell, hanem elfogadni és megérteni, hogy a kép megváltozhasson. A képre, amit látunk csak addig van szükség, amíg meg nem látjuk önmagunkat benne.

Kedves olvasó! Ez volt az orosz barátom, Michael története. Remélem, figyelt élete történetére, tudatosította, és valahol még mindig boldogan él, élvezve az új életét. Mi a te történeted? Mennyire figyelsz te rá? Mennyi benned a harag, mennyi benned a gyűlölet, a ragaszkodás, a harc? Mennyi benned a jelen pillanattal szembeni ellenkezés? Mennyire dolgozik ellened az, ami van, mennyire van segítségedre életed története abban, hogy megtaláld igaz önmagad?

Baráti szeretettel,

                  „egy Szabad Gondolat”

Categories: Minden, Nepál | Címkék: , , , , , , , , , , , , | Hozzászólás

Mi van odaát?

Amikor a film végére értem, csak arra tudtam gondolni, hogy ezt látnia kell mindenkinek. Érdekes módon a filmben boncolgatott téma kemény akadályokba ütközött és ütközik még a mai napig is a hatóságok, a kormányok részéről. Ez igazolja, hogy bizonyos érdekek folyamatosan harcot vívnak mindenkivel, akinek feltett szándéka, hogy az embereket objektíven informálja. Bizonyíték ez arra is, hogy van egy olyan íratlan törvény, hogy nem szabad mindent tudnunk. Sőt, jobb az, ha a hétköznapi ember nem szerez tudomást bizonyos dolgokról. De mégis ki dönti ezt el? Ki dönt úgy, hogy neked szabad tudnod erről meg arról, de viszont nem szabad tudnod emerről meg amarról, olyan dolgokról, melyek téged is éppen úgy érintenek mint, minden más földi halandót. Ki az, aki szelektál? Egy nagyon jó tudattágító ingernek mondanám ezt a filmet. Ajánlom mindenkinek, aki úgy érzi, hogy fontos megtudnia, miért van, honnét jött, és merre tart. Elképzelhető, hogy a filmben boncolgatott téma megadja a választ sok általad feltett léttel kapcsolatos kérdésre is, vagy legalább közelebb visz téged a válaszok megtalálásához. Jó filmezést kívánok! Amennyiben tetszett, kérlek vedd a fáradtságot, és oszd meg másokkal is, hogy mindenki hozzájuthasson olyan információkhoz is, melyeket eddig kemény lakatok őriztek, melyekhez joga lenne minden emberi lénynek.

A filmből:

“Ez nem valami féle szórakozás! És nem hiszem, hogy mindenki számára könnyen elérhetőnek kéne lennie. Ez megváltoztatja az életedet. Ez talán addig réz míg rá nem jössz, amíg érted, hogy rá kell ébredned a tényre, hogy nincs tudásod és hogy ez csak a tudás kezdete!”

“Több ezer év élménye 15 percben.”

Online Nézés (magyar felirattal)

Torrent letöltés:

http://thepiratebay.org/torrent/5996824

Felírat itt: Felirat

Categories: Filmek, Minden | Címkék: , , , , , , , , , , , , | 1 hozzászólás

Élet és halál közt

DSC_2368 Tíz nap eltelt. Mosolygott szinte mindenki. A nemes csend fogadalmát feloldották. Szabad volt beszélhetni. Adtak végre finom kaját is. A beszédes olasz kolléga azt mondja, hogy ő már bolondult meg a csendtől. A mesterhez ment minden nap és kérdezett tőle olyan dolgokat, melyek őt nem is érdekelték, csak beszélhessen valakivel :). Megoszlottak a vélemények. A megérzésem beigazolódott. A legnagyobb vipassana rajongók úgy váltak azzá, hogy korábban az élet megleckéztette őket rendesen. Szerelemi vagy más csalódások veszítésekre volt szükség, hogy átadják magukat a megváltó vipassanának. Egy nagyon lelkes lány megkérdezte fülig érő mosollyal, hogy na milyen volt. Tetszett-e a vipassana. Mondom, biztos vagy benne, hogy kíváncsi vagy az őszinte válaszomra? Azt mondja, igen. Eltelt húsz perc amíg a mikrobusszal visszaértünk Katmanduba. A lány meg szinte elsírta magát. Neki is csak azt mondtam, hogy nyugodtan nevezz engem gonosznak, meg olyannak, aki nem érti a Vipassana lényegét, de ha megbotolsz, és az a nagy világosság az istennek sem akar jönni, akkor majd jussanak eszedbe ezek a gonosz szavak, melyek ezeket a kényelmetlen pillanatokat okozták az életedben.

Visszaértem a zaj kellős közepébe, Katmandu központjára. Tudtam, hogy fel kell hívjam egy új nepáli barátomat, akivel még a vipassana előtt találkoztam, és aki megígértette velem, hogy elmegyek hozzuk miután végeztem. Nagyon örvendett a hívásomnak. Azt mondta már félt, hogy többet nem fogunk találkozni, pedig életemben csak egyszer beszélgettem vele egy órácskát, a tíz nap csend előtti napon. Találkoztunk és mentünk egyenesen hozzuk. A családja már tudott rólam, és vártak. Egész pontosan a húga, a édesanyja, valamint a szolga lány voltak otthon. Az apuka, a családfenntartó, akinek egy szállítási cégje van, ritkán látja a családot. Jól mehet a vállalkozása ugyanis van egy házuk egy másik városban, és egy meglehetősen módos lakrészt bérelnek Katmanduban, hogy a gyerekek jó iskolába járhassanak. Kapilnak angol tanár végzettsége van. Az angol tudása alapján lehetne egy nagyon jó angol tanár. Akcentusa alapján azt mondanám, hogy amerikai. Meglehetősen gyorsan beszél. Most kéne befejezze a mesterit, és elhelyezkedjen valahol. Húga, Kanchan már régebb elvégezte tanulmányait. Egy ideig Szingapúrban dolgozott. A szolgalányt, a Nepálban megszokott módon vásárolták a szüleitől, akik nagyon nem ragaszkodtak hozzá, már a pénzhiány miatt sem. A lányt annak ellenére, hogy pénzzel vették, úgy kezelték mint családtagot. Tizenhat éves szép nepáli lány. Az édesanyának segít a háztartásban. De nem dolgozik többet, mint pl az édesanya. Többször felajánlották neki, hogy iskoláztatják, ha meg szeretne tanulni írni meg olvasni. De neki az nem igazán kellett. Egyszer kétszer hazaszökött. De rájött, hogy az új család mégiscsak jobb környezet számára. Leginkább a házasságon jár neki az esze. Valószínűleg azt gondolja, hogy akkor majd jobb lesz neki, gyöngy élete lesz. Az édesanya, egy nagyon gyönyörű nepáli nő. Valósággal tündököl az arca. Finomka érdekli merről jövök, merre tartok. Nagyon szeretne beszélni velem, de nem nagyon tud angolul. Ezért néha megkéri a gyerekeit, hogy tolmácsoljanak közöttünk. Nagyon finom ételeket készített. Egyfolytában figyelt, hogy elégedett vagyok-e az étellel, kéne-e még valamiből. Addig nem fogott neki az étkezésnek, amíg én be nem fejeztem, és ő meg nem kérdezte, hogy milyen volt, még kérnék-e valamit. Hát igen, ilyen királynak lenni koldusként. Már szinte zavart, hogy ennyire kiszolgáltak, és figyelték, hogy mennyire vagyok elégedett a körülményekkel. Kb. egy hetet töltöttem náluk is melyet részben szerettem volna az írásra, meg a lap szerkesztésére fordítani. Nagyon jókat beszélgettünk a fiatalokkal. Ők is tervezték, hogy kipróbálják majd a vipassanát. Valamilyen szinten informáltam őket, de nem akartam lebeszélni egyiket sem, ha netán meg kell tapasztalniuk, hát tapasztalják meg. CSC_2678

Talán már az első este feltűnt, hogy a barátom kicsit olyan hiperaktív, meglehetősen gyors, temperamentumos. Az volt az érzésem, hogy magához akarja ragadni a világ összes tudását egyszerre, jó gyorsan. Az is feltűnt, hogy könnyen megsérthető a családja által, és néha gyerekes módon visszaszólt, és hirtelen lángra lobbantak indulatai. Valamiért engem Istenített. Én bármit mondhattam neki. Meg is szervezte közben, hogy az egyetemen, ahol korábban tanult, előadást tartsak. Meg újságírókkal is felvette a kapcsolatot, hogy megörökítse Katmandu az ott tartózkodásomat. Közben nekem még vízumot is kellett intézni. Egy indiait, és még egy nepálit, mert az indiai addig készült, hogy arra kényszerültem, hogy a nepálit 2 héttel hosszabbítsam (ez volt a minimum). Egy sikerült megszabadulnom megint 30 dollártól.

Egyik nap, amikor „hazamentem” kora délután, feltűnt, hogy barátomnak kicsit olyan rosszul állnak a szemei. Mintha aludna el közbe-közbe. Tudtam, hogy valami nem stimmel vele. Nem akartam tapintatatlan lenni, ezért nem faggattam, hogy mi a baj. Én sejtettem, hogy a fickó valami „gyorsítót” vagy valami „feledtetőt” használ. A személyem iránti rajongása is kicsit soknak tűnt. Mintha hozzám menekülne valami elől. Mutattam neki a gondolataimat, az angol cikkeket, amiket írtam, és beszélgettünk elég sokat. De valahogy úgy éreztem, hogy ahelyett, hogy csak egyszerűen tisztelne, istenít engem. Gyengébb pillanatokban ki is bújt a szög a zsákból. Meg tudtam, hogy úgy érzi, hogy ő nem elég jó. A családja azt szeretné, hogy befejezze a mesterit, levizsgázzon. Neki meg lelkiismeret furdalása volt, hogy őt harminc évesen még mindig el kell tartani. Érezte, hogy mindent megtenne, amit a családja kér tőle, mert a családja állandóan, mindenben támogatja. De ez az érzés néha összetűzésbe került benne azzal az érzéssel, hogy talán nem azt teszi amit szeretne. Így néha a család iránti tisztelet és szeretet átfordult önsajnálatba, hogy őt tulajdonképpen nem is szeretik eléggé. Bármit kért, megkapott a családtól, de néha ha valamit megtagadni készültek tőle, előtört a hisztéria, hogy nem szeretik őt eléggé, és ő nem dolgozik, így tőlük függ, és így tovább. Egyre biztosabb voltam benne, hogy barátomban súlyos lelki háborúk folynak. Nemsokára arra is beigazolódott, hogy használ bizonyos fajta drogokat is. Végül a kapu teljesen átszakadt, és engem elöntött a vízözön. Egyszerre tudtam mindent, egyszerre mindenki őszinte volt velem. Megtudtam, hogy meg is akarta ölni magát, de abban is megakadályozták. deadOrAlive

Röviden sablonszerűen a kép a következő:

  1. vagy egy apa, aki úgy érzi a családért él (fel kell áldoznia magát a családért)

  2. van egy segítőtársa, a felesége, aki szintén úgy gondolja, hogy élete egyetlen értelme a gyerekei, és azok „jövője” Ismerős mi?

  3. Van egy felnőtt gyerek, akinek még mindig megmondják mit kell csinálni, cserében az anyagi támogatásért, és neki kötelessége engedelmeskedni, mert ő egyelőre az ők kenyerüket eszi (netán ismerősebb így?)

  4. ebben a gyerekben is meg szeretne születni az egyedi megismételhetetlen emberi lény. És ez folyamatosan harcban áll azzal, amit elvárnak tőle. Az én barátom nem tud dönteni. Nem tudja, hogy melyik oldalon legyen jó. Közben rájöttem, hogy én voltam a hang mely a belső oldallal tartott, és arra biztatta azt, hogy bármennyire is tisztel engemet, neki a saját útját kötelessége megtalálni, és azon haladni a beteljesedés irányába.

Ekép én is részese lehettem a szunnyadó vulkán kitörésének. Így kezdődtek számomra a nehéz napok, amit nem bántam, hisz valamiért nekem is ott kellett lennem. Meg sem fordult a fejemben, hogy elszaladjak akkor, amikor kissé kényelmetlenné vált a helyzet. És nem azért nem szaladtam el, mert harcolni akartam, le akartam győzni a helyzetet. Hanem azért, mert láttam, hogy tudott ez a helyzet kialakulni, láttam, hogy a barátom meg fog halni, és láttam, hogy nem kell ő még meghaljon. De sajnos azt is láttam, hogy én ne azzal tudok segíteni barátomon, ha a fejét megtömöm azzal, hogy mit kell és mit nem kell csináljon. Tudtam, hogy szinte fölösleges is vele beszéljek, mert a feje annyira le van terhelve a drogok által, hogy amit mondok, azzal hiába ért egyet, mert rajta nem segít. Ezt elmondtam neki is, nem titkolóztam előtte. Mondom, hogy az amiről beszéltünk, hiába, hogy tetszik neki, nem tud működni, amíg a feje meg nem tisztul. Egyetértettünk abban, hogy a szerek hatásától előbb meg kell szabadulnia ahhoz, hogy elindulhasson saját élete útján. Ő is belátta, hogy nincs biztonságban, mert a családja nem követheti minden lépését, és a drogok győzni fognak előbb utóbb, így inkább elmegy elvonókúrára.

Igen ám, de ez volt az a pont, ahol kiderült, hogy ez az opció megfordult korábban is a fejükben, de mi lesz a család hírnevével. (Remélem nem ismerős a történet műfaja) A húgával külön beszélgettünk. Majd együtt a húgával és az édesanyjával. Sok órát töltöttünk el együtt az épület tetején beszélgetve. Nem voltam tolakodó. Nem kellett tolakodjak. Ekkora olyan volt a viszonyulásuk hozzám, hogy ők kértek meg, hogy mondjam el, mit javasolok. Próbáltam mindvégig kedvesen beszélgetni, de viszont tudtam, hogy ha másnap az utcán alszom sem hallgathatom el, hogy mit gondolok. Tudomásukra is hoztam, hogy ez ami a barátommal történt, az nem vele történt, pontosabban nemcsak vele, hanem mindenkivel. És az előidéző okok sem csak tőle származnak. Nem akarok most ide olyan dolgokat írni, melyeket már több ízben is kifejtettem. Mindenesetre próbáltam a tudomásukra hozni, hogy ha ők nem gyógyulnak meg, a gyerekük nincs ahogy meggyógyuljon. Határozottan a szemükbe mondtam, hogy a gyereknek már nem sok van hátra. És tragédiának kell történnie valamelyik oldalon, ha nem ismerik fel a helyzet súlyosságát. Megmondtam, hogy dönteniük kell, hogy a család hírnevét vagy a gyerekük életét választják. Hagyják a bús p….ba a felszín fényezését, mert a gyerekük megfog halni. Hihetetlen, hogy ennyire csapdába tudta őket csalni a társadalom. Hihetetlen, hogy ennyire gyengék voltak, hogy hagyták, hogy idáig fajuljon a helyzet.

Azt hiszem, hogy már írtam róla. Ha nem, hát most megteszem. Hogy ügyelni kell a „szeretettel”, figyelnünk kell arra, hogy mit értünk a szeretet alatt. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy minden embernek legfőbb kötelessége saját életének megfejtése és ápolása. Mindenki, aki azt elhanyagolja, automatikusan képtelenné válik, hogy másokat segítsen. Koldusnak nincs amiből segíteni. Amennyiben az ember megérti, és ápolja saját zöldségeskertjét, bármikor tud adni a termésből a szomszédnak is. Amennyiben azt elhanyagolja, szeretet címen csak bánatot, és bajt tud csak adni másoknak is. Egy nehezebb szakasza volt az utazásomnak, ahol éreztem, hogy semmi sem akar rendesen menni. Érdekes módon kiderült, hogy azokban az időkben édesanyám a szokásosnál is jobban aggódott miattam. Igen teljesen normális volt, hogy nekem nehézségeim adódtak. Meg mondtam utána neki is, ha nekem segíteni akar, és biztonságban akar tudni engem, akkor a legjobb dolog amit tehet az az, hogy nem aggódik, hanem odafigyel saját magára, saját boldogságára. Mert ha ő jól van, az a legtöbb amit a közötte és a közöttem levő kapcsolatért tenni tud, szinte biztos lehet benne, hogy én is jól vagyok.

Egy őrült gondolat, amivel nem várom, hogy egyetérts. Egyelőre csak olvasd el, és bízzunk abban, hogy nem kell te személyesen megtapasztald annak igazságát. Ha egy ember egy másik iránt érzett ragaszkodása miatt megfeledkezik önmagáról, jelek fognak jönni….kisebb akadályok, csalódások, majd jönnek az erősebbek. És ha akkor sem történik meg az ébredés, a tragédiának be KELL következnie, mert az élet nem támogathatja, hogy valaki megtagadja őt. Más szavakkal: a birtokló szeretet, a ragaszkodás MEGÖL. És ez így van rendjén. A tragédia által legalább az egyik fél esélyt kap a továbblépésre. Az aki jobban megtagadta önmagát, saját kapcsolatát önmaga és a lét között, annak menni kell. Még ha nem is kell, de menni fog, mert elakadt, és nem tudja átlépni az akadályt. Kérlek figyelj magadra, hogy erőst ne kelljen elakadj. És itt jön be megint amiről oly sokat írtam már: a HARC. Amikor az ember elakad, és ahelyett, hogy csendben elfogadja, és megértse helyzetét, harcolni kezd, több mint valószínű, hogy elkezd száguldani a földi élete végállomása felé.

A család látszólag elfogadta, hogy nincs más megoldás, ha azt szeretnék, hogy gyerekük életben maradjon, mint az, hogy elvigyék először elvonókúrára, majd közben és folyamatosan odafigyeljenek saját gyógyulásukra. Megígérték, hogy elviszik a barátomat egy rehabilitációs központba. Én mondtam, hogy nekem ne ígérjenek semmit, mert nincs szükségem rá. Inkább cselekedjenek önmagukért és a gyerekükért. És ezt tanácsolom mindenkinek: soha ne ígérj, ne ígértess meg másokkal semmit. Cselekedj ott ahol kell, akkor amikor a legaktuálisabb a dolog. Válaszd te is az életet. Csendesülj el néha és halld meg, hogy szíved ritmusa mit diktál.

Baráti szeretettel,

                 „egy Szabad Gondolat”

Ha értesítést szeretnél az újabb bejegyzésekről, kattints a lap aljában található feliratkozom gombra.

Categories: Minden, Nepál | Címkék: , , , , , , , , | 5 hozzászólás

Ellentmondásaink

naturally

Connemara nemzeti park, Írország

Hogy vannak-e ellentmondások a soraimban? Hát őszintén remélem, hogy igen. Minden este azzal a reménnyel fekszem le, hogy meghalok. Minden reggel azzal a reménnyel kelek fel, hogy más személyként keltem fel. Ezt látom a földön tartózkodásom, legnyomósabb okának. Minden nap meghal egy személy, és mindennap más születik helyette. És mindaddig hal meg, és születik újra, amíg el nem éri a legfelsőbb igazság szintjét, ahol már nem kell meghalnia, ahol már örök életű lehet. Ezt a szintet nevezem a könnyed, természetes és harmonikus beolvadás szintjének. Ez az EGYség teljes, korlátok nélküli megértésének, és megélésének a szintje. Ha jól megfigyeljük, rájöhetünk, hogy nincs olyan személy, aki életében nincsenek ellentmondások. Még a legmakacsabb, legönteltebb személy is fejlődik, néha meghal, néha újjászületik. Ha ez nem lenne így, nem lenne sok értelme a létezésének. Az a személy aki látszólag nem keveredik ellentmondásokba egy jó ideje, az elakadt egy szinten. A ragaszkodásai, az elvei, az eszméi, a hite rabul ejtette, és nem képes továbbmenni az úton. Óvakodj az ilyen személyek befolyásától, mert velük együtt te is elakadhatsz, és ezzel létezésed értelmét veszíti. Az életemben hatalmas ellentmondások vannak. Minél nagyobb utat teszek meg a mostani pillanattól a múltam irányába, annál nagyobb ellentmondásokra bukkanok. És szívemből örvendek neki, mert látom, hogy volt értelme az útnak.

Fogadd el az ellentmondásaidat, örüljél nekik, adj hálát, hogy ellentmondásos az életed. Örülj annak, hogy képes voltál meghalni, és újjászületni. És ne ragaszkodj a mostani igazadhoz sem, mert az is változik, az is elmúlik, az is meghal. Minden elmúlik, minden meghal, minden változik. Kövesd a változást, légy résen, ragadd magadhoz a boldogság legújabb eszközeit. Engedj el mindent, ami menni akar, szeretettel köszöntsd, és öleld át az újat. Légy az ellentmondásaid bátor vállalója, légy boldog!

Szeretettel,

                                                            egy Szabad Gondolat

Categories: Elmélkedések, Minden | Címkék: , , , , , , , , | Hozzászólás

Mikor halunk meg?

 

DSC_4889_01

Még mielőtt beleugranék a közepébe, a kérdés megválaszolásába, és a legborzalmasabb dologról, a halálról kezdenék „beszélni”, el szeretném mondani, hogy a halál maga a róla alkotott képünk segítségével válik borzalmassá, vagy olyanná, amilyennek látjuk. Hogy a róla alkotott képet mi befolyásolja, az egy másik kérdés, amin mindenkinek érdemes mélyen elgondolkodni. Tudnunk kell, hogy nagyon sokan eltávozásuk pillanatában is boldogak. Én a magam részéről meg vagyok győződve, hogy a boldogságom a halálom pillanatában éri el a tetőfokát, amikor is az elmém a testem súlyától elszakadva szabadon indul útnak, vissza a forrás felé.

Mikor halunk meg? Egyszerű: amikor eljött az idő! Jó jó, de mikor jön el az idő? Akkor jön el az idő, amikor a halálunk bekövetkezte is, éppen úgy mint minden történés értelemszerűvé válik. Jó de mikor válik az elmúlás értelemszerűvé? Ennek a kérdésnek a megválaszolásához, egy másik kérdést kell megválaszolnunk, éspedig azt, hogy miért jöttünk ide, azaz miért jelentünk meg itt a földön ebben a formában.

Szóval, miért is születtünk? Több jel is arra utal, hogy lelkünk azaz tudatunk létét, már lassan nem kérdőjelezhetjük meg. Én nem voltam ott, de állítólag már tudományosan is bebizonyították, hogy az emberi tudat(lelkünk) a testtől függetlenül is létezik, tehát a test halála után, ő megy a dolgára. Tudatunkat nem helyezzük a sírba. Életem folyamán azt tapasztaltam, hogy a tudatom mint minden más létező folyamatos változásokon megy keresztül. Optimistán fogalmazva azt is mondhatnám, hogy fejlődik. Igen, az emberi tudat, tehát a lélek az fejlődik. Itt szeretnék pontosítani: FEJLŐDHET. Azért emeltem ki ezt a szót, mert nem biztos, hogy fejlődik. Lehet egyszerűen csak változik. Hogy fejlődik-e, vagy visszafejlődik, esetleg egy helyben mozog szinuszosan, az rajtunk múlik.

Eme kis bevezető után kijelentem, hogy azért születtünk, hogy fejlődjünk, hogy felnőjünk. Azért jöttünk ide, hogy a testet mint eszközt használjuk a tudatunk fejlődésére, fejlesztésére. Most ki-ki maga válaszolja meg a kérdést, hogy a saját lelke, a saját tudata éppen mivel van elfoglalva.

Egy kis segítő történet: Éjszaka van, nem alszok, és éppen úgy mint legtöbbször örömmel tölt el az ébrenlét. Az éjszaka csendje, a zaj hiánya, az akarás, a terv, a törekvés, a mozgás teljes hiánya elősegíti a gondolatok szabadon szárnyalását. Olyan megértések jönnek ilyenkor, amelyek egyszerűen nem jöhetnek máskor a fent említett okok miatt. Nincsen lánc az elmén, ami fogva tartaná. Szó szerint azt csinál, amit akar. És hagyom, hogy tegye azt, mert tudom, hogy napközben sok mindent kell, napközben nincs idő feltenni a kérdést, hogy mi az, ami valóban kell, mi az ami egy külső kényszer, ami jön, és rabul ejti az ember figyelmét. Erről írtam részletesebben az út beszámolójának valamelyik fejezetében. Kifejtettem, hogy miért fontos szabadságot adni az elmének néha. Miért fontos időt nyerni számára, amikor a kondicionálás (külső zaklatás) hiányában ő szabadon feldolgozhatja az elmúlt napok órák információit, amikor úgymond hasznosíthatja őket.

Egy ilyen szabad éjszakájában a tudatom azt fejtegette, hogy mi is a betegség, miért kell a betegség. Már egy jó ideje a környezetem és annak történései arra késztettek, hogy a betegség és az elmúlás rejtélyeit kutassam. Eljutottam arra a pontra, hogy a betegség nem kisebb ajándék az ember számára, mint az összes többi ajándék, aminek mindig örülünk. (Erről is írtam bővebben több bejegyzésben is legutóbb angolul: http://whyunderstanding.wordpress.com/2011/07/21/the-helpful-disease/ ) Megértettem, hogy tulajdonképpen a betegség is egy korlát, amit az ember, ha megért, egyszerűen értelmetlenné válik, és elmúlik. Ha megértem a betegségem okát és üzenetét, akkor a betegség elérte a célját, és tovább nincs már értelme a létezésének, tehát megszűnik. Ez így most egy kicsit szárazan hangzik, de most nem szeretnék belebonyolódni a gondolat ismételt kifejtésébe, mert korábban már többször is megtettem. Utólag kiderült, hogy nemcsak én, egy egyszerű csavargó jutott erre a következtetésre, hanem egy orvosnő is, és még sokan mások. Na de térjünk vissza az éjszakai szabad gondolatra. Engedtem, hogy tovább menjen, teljesen kibontakozzon. Arra jutottam, hogy tulajdonképpen az emberi test is egy amolyan korlát a lélek számára, mint pl. egy betegség. Na de ha a betegség elmúlhat, ha megértem az okát és a küldetését, akkor mi történik a testemmel, ha megértem annak korlátait. Semmi különös, csak annyi, hogy elmúlik. Ha megértem az emberi testem korlátait, nincs már többet szükség rájuk, és mivel meggyőződésem, hogy ebben az életben semmi nem történik ok nélkül, kijelentem, hogy ha megértem az emberi testem okozta korlátokat, akkor a test megszűnik. Ez teljesen értelemszerű. Kicsit fura lesz a következő megfogalmazás, de az előzmények után, most már nem félek attól, hogy félreérted. Az emberi test nem más mint egy betegség, aminek a fizikai létezése értelmetlenné válik akkor, amikor megértjük azt. Egyetlen oka annak, hogy te ezeket a sorokat olvasod, az hogy beteg vagy. Ha egészséges lennél, nem létezhetnél ebben a formában. Szükséged van a betegségeidre az emberi test tapasztalataira ahhoz, hogy meggyógyulj, tehát meghalj, hogy megszűnjél létezni mint tapintható, kövér vagy sovány, magas vagy alacsony, hosszú vagy rövid hajú emberi lény.

Mikor halunk meg? 1.

Akkor halunk meg ha:

  1. Ha teljesen meggyógyultunk vagy
  2. Elértük a célt
  3. Megértettük az emberi test korlátait
  4. Megvilágosodtunk (nem szeretem ezt a fogalmat, mert nagyon megtévesztő, és több kárt okoz az emberek életében, mint hasznot)
  5. Amikor az egy harmonikus részévé válunk
  6. Elérkezünk az út végére
  7. Amikor már a tudatunknak nincs szüksége a testre mint a fejlődés eszközére
  8. Amikor már a test akadálya a tudatnak a továbblépésben, a továbbfejlődésben

A fent felsorolt pontok mind ugyanazt jelentik. Én csak megpróbáltam több formában is megfogalmazni, hogy mindenki, aki idáig eljutott az olvasásban, megértse mit szeretnék mondani. Ugyanakkor fontos azt is megjegyeznem, hogy ez a legideálisabb formája a meghalásnak, amiben sajnos nem sokan részesülnek manapság. Ez az a meghalás, ahol az ember tudja, hogy a halál nem veszteség számára. Ez az a meghalás amelyet az ember örömmel fogad. Ez az a meghalás amelyre vágyik már az ember. Ez az a meghalás, amelyet akár mosollyal az arcon „él meg” a tudat. A beszámolóban van egy szereplő, akivel Bombay környékén találkoztam. Az a szereplő azt mondta, hogy ő már megkapott mindent az élettől. Ő már csak egy csendes, nyugodt halálra vágyik. Hány ilyen személlyel találkoztál mostanig? Ha találkoztál ilyen személlyel már, menj, és keresd meg őt, amíg nem késő, és töltsél minél több időt vele, ez által megelőzve azt, hogy súlyos problémák jöjjenek az életedben, mint pl. betegségek, konfliktusok, harcok és egyéb sokkoló események.

Mikor halunk meg? 2. (A halál leggyakoribb formája)

Akkor halunk meg, ha elérkezünk egy olyan szintre, ahol annyira elakadunk, hogy egyszerűen nem vagyunk képesek tovább fejlődni, hogy elérjük a célt. És sajnos ebben az esetben is értelmetlenné válik létünk valamilyen szinten, mert a vak hit, a makacsság, a ragaszkodás, a félelem, az akaratosság, valamint a léttel szembeni alázatosság teljes hiánya annyira megbotlaszt, hogy a szekerünk kereke egyszerűen nem tud kidöccenni a gödörből. Ez az az eset amelyikben szabad akaratunkból visszautasítottuk lelkünk fejlődésnek minden további lehetőségét, értelmetlenné téve létünket, és egyszerűen meghalunk. Ezekben az esetekben jó nagyon odafigyelni a súlyos betegségekre, a súlyos veszteségekre mint pl. családtagok elveszítése, és egyéb súlyos tragédiákra. Ezek az utolsó „jelzések”, amelyeknek szerepe, hogy kizökkentsék szekered kerekét a mély gödörből, hogy tovább foroghasson még egy darabig. Ezért hangsúlyozom olyan sokszor, hogy ne ellenkezz. Bármi van, ne ellenkezz, ne harcolj, mindent olyan örömmel kell fogadnod, mint életed legszebb ajándékát. Tudom, hogy harcra lettél nevelve, épp úgy mint mindenki más, épp úgy mint én. De tudnod kell, hogy a harc még több harcot szül. Harcot harccal nem lehet kioltani, épp úgy, mint ahogy vizet vízzel nem lehet szárítani. Azt mondják, ha beteg vagy, harcolni kell ellene, és meggyógyulsz. Abban a pillanatban, ahogy ezt te elhitted, kiváltottad a jegyet a halál második típusa irányába. Ha harccal meggyógyulnál, szintén azt jelentené, hogy a lét hajlamos a hazugságra, épp úgy, mint te. De nem, ő nem hazudik. Ezért a harccal csak közelebb kerülsz szomorúan síró sírodhoz. Nos, te melyik halált választod?

Kedves olvasó! Ismételten megkérlek, hogy ne hidd el egy szavamat sem. Ezek nem olyan dolgok, amelyekben hinni kell. Ha értelmeddel nem tudtad követni az itt leírt gondolatokat, a legjobb döntés, hogy eldobod őket. Egyébként is amint már korábban is említettem, én egy egyszerű csavargó vagyok. Nincs papírom semmiről, mely megengedné, felhatalmazna, vagy esetleg megtiltaná nekem, hogy ilyeneket írjak. Egy dologra hívnám fel a figyelmed: néha lassulj le, lásd magad mit cselekszel. Nem az a baj ha az ember helytelenül cselekszik valamit, hanem az, hogy ha az ember helytelenül cselekszik, és nincs tudatában, nem képes látni önmagát. Te is megfigyelheted, hogy mindennek, ami az életedben történik értelme van. Ha az ember, felszámolja félelmét, vak hitét, akaratosságát, makacsságát, és helyébe egy kis alázatosságot ültet, az értelem megmutatja magát számára. Az értelem nem bújik el előlünk. Mi vagyunk azok akik vastag fekete függönyt húzunk az értelem és a látásunk közé a már többször felsorolt eszközök segítségével.

Kérlek, ha valamiért mégis tetszett ez az iromány, ne tartsd magadnál, engedd tovább. Ha szívesen teszed, segítsd őt, oszd meg másokkal is. Ha értesítést szeretnél az újabb bejegyzésekről, kattints a feliratkozom gombra. A következő bejegyzések tartalmából: nepáli édenkert, nepáli pokol, motorozás a monszunban, találkozás Istennel, látás mely megvakít, gazdagság és az idő, …stb….

Categories: Elmélkedések, Minden | Címkék: , , , , , , , , , , , , , , , | 2 hozzászólás

Működteti a WordPress.com.