Oroszlánkirály keresztelő és az áldás

– Ki adhat áldást? Kinek? –

Jössz játszani?
Leszel egy pár percig Isten az én kedvemért?

Én, az ember szeretnék nagy lenni. És ezzel egyetlen baj sincs mindaddig, amíg nem a saját, beprogramozott fejem szerint tenném azt.

A nagyság részét képezheti az is, hogy kijelentem, hogy áldást adok rád, vagy a te gyermekedre. És ezzel sincs semmi baj mindaddig, amíg tudom biztosra, hogy van, amiből adjam, és fel vagyok rá hatalmazva, hogy áldásokat osztogassak embertársaimnak.

Arról, hogy ki adhat áldást, és kinek, később fogok szólni. Előbb azonban kitérnék egy egyre nagyobb népszerűségnek örvendő jelenségre, mely nem biztos, hogy épp annyira ártalmatlan, mint amilyennek tűnik.

A GYERMEK KERESZTELÉS

Egyre többen ébrednek rá arra a szomorú tényre, hogy a Vatikán központú, egyháznak nevezett multi önkényesen és illegitim módon keresztelgeti a megtévesztett emberek újszülöttjeit. Ennek legfőbb bizonyítéka az, hogy az írásban, melyre állításuk szerint a dogmáikat alapozzák, egyetlen szó sincs a gyermekek megkereszteléséről. Ennek ellenére mégis, mint szentséget emlegetik azt, és szinte kötelezik híveiket gyermekeik megkeresztelésére, a vatikáni zsidó-keresztény bélyegnek gyermekükre való égetésére.

Na de miért ilyen szigorúak ezek a gondolatok? Hisz csupán egy ártalmatlannak tűnő szokásról van szó, melynek során a gyermek számára kijelölik a keresztszülőket, elfogyasztják az ünnepi ebédet és a gondokat elfeledtető szokásos alkohol adagot.

Törekedjünk a józanságra és a következetességre, hogy ne mondhassa senki, hogy csupán egy rögeszméről van szó ebben az írásban!

A saját és embertársaink életét szemlélve könnyen arra a felfedezésre juthatunk, hogy a gyermek akaratán kívül átveszi a szülő fizikai és szellemi adottságait, korlátait. Ha az apukának hajlama volt a fej szőrzetének kóros elvesztésére, minden bizonnyal a gyermek is örökli ezt a tulajdonságot. Ugyanígy, ha az anyuka hajlamos volt a kóros zsírpárna növesztésre, nagy a valószínűsége annak, hogy a gyermek is örökli ezt a kényelmetlen és igencsak hátrányos tulajdonságot.

És ugyanígy történik a szellemi és jellembeli vonásokkal is. Ha az apuka makacs volt, kicsi az esély rá, hogy kisfia ne legyen az. Ha az anyuka megtagadva női mivoltát férfi szokásokra, azáltal a férfiakkal való versengésre törekszik, nagyon is elképzelhető, hogy előbb vagy utóbb a kislánya is magára ölti ezeket a sok időn keresztül látott, női mivoltára veszélyt jelentő szokásokat.
Tehát tagadhatatlan, hogy a szülő, legtöbbször tudatlanul, rányomja szellemi szegénysége és betegségei bélyegét gyermekére.

Ha az anyuka és apuka magára vette a vatikáni bélyeget, és gyermeknemzés előtt nem tagadta azt meg, legtöbbször a társadalmi nyomás hatására, ráégeti ezt a bélyeget a gyermekére is. Ezen beavatási rítus súlyát, természetesen csak az könnyítheti, ha a szülők jól megmagyarázzák maguknak, hogy abban semmi rossz nincs, ha a gyermek meg van keresztelve.

Mint tudjuk, nem a keresztelési procedúrával van a “baj”, hanem azzal a szellemi lenyomattal, azokkal a társadalmi kódokkal, sémákkal, szabványokkal, amelyek társulnak a keresztelés és a kereszténység fogalmakhoz, melyeket a gyermek kereszteléskor önkéntelenül, akaratán kívül vesz magára. Ennek igazi súlya csak akkor válik teljesen nyilvánvalóvá, amikor felcseperedik, elkezd keresgélni, megértéseket, felismeréseket szerezni, és úgy dönt, hogy nincs neki szüksége erre a bélyegre. Meggyőződésem, hogy kemény legény vagy leány kell legyen, aki nyíltan fel meri vállalni, hogy szabad akaratából ezt a bélyeget visszautasítja, akár még felnőtt korában is.

Nyilván, ha az egykori keresztelő egy teljesen ártalmatlan dolog lett volna, legfeljebb csak az történhetne, hogy a szülők és a rokonok megértően tudomásul veszik a gyermek döntését, és arra bátorítják őt, hogy megtalálja az életben azt, ami őt igazán boldoggá teszi. De, sajnos, nem ez történik. Legtöbbször jönnek az érzelmi zsarolások, a fenyegetőzések, a “családból” való kitagadások és társai. És csak ezáltal derülhet ki, hogy a keresztelő nem is olyan ártalmatlan semmiség, mint gondoltuk, és hogy a keresztelőnek nevezett megbélyegzőhöz olyan szellemi lenyomatok társultak, melyek egy életre szóló csomagot helyeztek az újszülött hátára. Aki ezt nem hiszi, próbálja ki: töröltesse nevét a kereszténység nagy könyvéből, és azt nyilvánosan vállalja is fel szerettei, barátai, ismerősei előtt.

Vannak fiatal szülők, kik eljutnak addig a pontig, hol rájönnek, hogy hazugságba lettek belekeresztelve, de arra már nincs erejük és bátorságuk, hogy a család és a közösség előtt nyíltan felvállalják azt. Ezért egy kicsit modernizálnak a dolgon, és másfajta, egy kicsivel korszerűbb, vagányabb keresztelőt tartanak, hogy elhitessék magukkal, hogy ők “kiszálltak a rendszerből”. A valóságban persze semmiféle kiszállás nem történt, mert nem jutottak el arra a szellemi és lelki érettségre, mely révén bátran felvállalnák, hogy ők ezt a babonával és istenfélelemmel megspékelt szokást semmilyen szín alatt nem támogatják. És mivelhogy csak hitték, hogy kiszálltak belőle, de valójában nem történt meg a szellemi kötelékek feloldozása, a gyermeküket is beleveszik valami hasonló csapdába, ezáltal sokszor egy életre szóló bélyeget sütve rájuk. Így tornásszák át magukat sokan a cseberből a vederbe.

Persze ezért nem neheztelhetek egyetlen embertársamra sem, mert ahogy én is, ők is tudatlanságból cselekszik az “istenkáromlást”.

A legdivatosabb új módi keresztelő, az Oroszlánkirály rajzfilmben népszerűsített keresztelő, mely némiképp hasonlít a hagyományos verzióhoz:

Vízzel meglocsolják gyermekeiket, majd felmutatják őket a napnak, az égnek, a földnek és a levegőnek. Ez valami olyasmit szimbolizálhat, hogy a gyermeket megmutatják a négy elemnek, ezzel kijelentve, hogy ő hozzájuk tartozik, más szóval e-világi.

Ezek után teljesen természetessé válik, hogy az ember, ki ezzel a pogány beavatással kezdte életét, nehezen tud majd elszakadni földi állapotától, és nehezebben jut el a megboldogulás, az üdvösség állapotába.

Azt, hogy miért istenkáromlás ez, most csak nagyon röviden és tömören próbálom kifejteni. Ha egy picit is ismerjük az ószövetséget, tudjuk, hogy a Teremtő mindig figyelmeztette az embereket, hogy ha a teremtett dolgok előtt tisztelegnek (nap, hold, csillagok, föld(-anya), víz, levegő, emberek és állatok faragott képei), az bálványimádás. Félreértés ne essék! Én magam is hálás vagyok a nap sugaraiért, a holdért, a földért, a vízért és a levegőért, de amióta tudom, hogy én nem a test vagyok, azóta nem tehetem meg, hogy egyiptomi, vagy akár magyar-néphagyomány, nap és hold istenekhez fohászkodom, mert nem belőlük lettem, nem általuk teremtettem.

A nap azért teremtetett, hogy melegítsen, világosságot adjon. A föld azért, hogy eledelt teremjen. A víz azért, hogy szomjunkat oltsa. A levegő pedig azért, hogy az égéshez szükséges oxigént beszívhassuk. Ennyi. Viszont azzal, hogy emberként, lelki lényként a naptól, a levegőtől, a földtől és a víztől várom a megváltásomat, nem épp azt fejezem-e ki, hogy megtagadom a Lelket, a Teremtő Istent, mely életet lehelt az anyagba? És nem azt közlöm-e a Mindenhatóval, hogy én köszönöm szépen, itt is jól vagyok; nem szeretném megismerni az isteni lélek tökéletes birodalmát? És az újszülött gyermekemet a napnak, a földanyának, a levegőnek és a víznek mutogatom, ahelyett, hogy alázattal a Teremtő Istenhez fohászkodnék áldásért, hogy ha már nem tudtam a zacskóban tartani, segítsen neki is majd megszabadulni az anyag börtönéből. Ezzel a pogány, földhözragadt szertartással közlöm az ég és a föld teremtőjével, hogy azt akarom, hogy a gyermekem teljes mértékben azonosuljon az anyaggal, kerüljön be teljesen annak rabságába, szenvedjen, túrja a földet élete végéig, a nap istenek előtt tisztelegjen, majd félelmek és fájdalmak között sorvadjon ki a világból, mint mindenki, aki elhagyja a fizikai létsíkot, de nem tudja, hogy az ő igazi otthona nem ott van, ahol hetven éven keresztül időzött, tékozolt.

És még csodálkozok is majd, hogy a gyermek anyagias, és egyáltalán nem érdeklik őt a lélek dolgai. Mi ez, ha nem a teljes tudathasadás állapota?

Viszont mivelhogy van sejtésem róla, hogy van egy olyan isten is, ki a napot, a levegőt, a vizet és a földet teremtette, őt is bevonom a saját, világi játszmámba, azt kérvén tőle, hogy adja áldását a gyermekemre, hogy sikeres legyen az életben. Persze ezen a ponton sem tudok nem arra gondolni, hogy lehetőleg legyen egészséges, ne nélkülözzön, az anyagiakban bővölködjön, és lehetőleg mindene meglegyen. És talán eszembe sem jut arra is kérni az áldást, hogy egy szép napon felébredhessen, megtudhassa, hogy ki ő valójában, és hol van az ő igazi otthona.

Itt talán át is térhetünk a másik fontos, keresztelővel kapcsolatos kérdésre: az áldásra.

KI KÉRHET, KI ADHAT ÁLDÁST?

Ezt a témát, mivelhogy már eddig is túl szaporítottam a szót, igyekszem rövidebbre szabni, mint az előzőt. Ezért egy egyszerű játékot mutatnék be butaságunk szemléltetésére:

Képzeld el, hogy te vagy a Teremtő Isten. Én pedig a gyermeked, a teremtményed.

Minduntalan eszembe jutsz, amikor szükségem van valami földi jóra, és eléd járulok a következő szavakkal: Istenem, kérlek add áldásodat a párkapcsolatomra, az autóvásárlásra, a lakásfelújításra, a pityókaszedésre, az új lakás vásárlására, a munkahelyemre, a fizetésemre, az egészségemre…. egy szóval: az alvásomra! Áldjál meg Istenem, mert én sosem szeretnék ebből az álomból felébredni. Ezért kérlek, adj meg nekem mindent, ami alvó állapotban tart engem!

Folyton odajövök hozzád és kérek tőled valamit, mint egy koldus. És sosem telek be a az adományokkal. De egyszer az életben nem fordulok hozzád azzal a kéréssel, hogy meg szeretnélek ismerni. Te könyökölsz magányosan a szobádban, és várod, hogy mikor jövök hozzád egy újabb megrendeléssel, amiért hajlandó vagyok perselypénzt adni, rózsafüzért morzsolgatni és egy kis jóságot is eljátszani.

Mit tennél te az Ő helyében, pajtás?

Tudtomra adod, hogy örök életre teremtettél. Elmondod, hogy ha megismerem a te elképzelésedet, azáltal az örök lét hogyanját ismerem meg. Sőt, annak módját is közlöd velem, hogy miképp juthatok el földi életem végére úgy, hogy megboldoguljak, hogy életem legboldogabb, legkatartikusabb pillanata a küszöb átlépése legyen. És én ezt az egyik fülemen beengedem, a másikon meg ki. Úgy teszek, mintha soha nem is hallottam volna róla, hogy te hosszú időn keresztül próbáltad nekem elmondani, hogy amiben vagyok, az nem a teljesség, nem az az állapot, melyet te elképzeltél számomra, hanem egy elbukott, besötétedett hely, melynek mozgatórugói a félelem, a szégyenérzet, a versenyszellem, a hatalomvágy és a tekintélyelvűségre épülő hazugságok.

Ezért amikor újból megkereslek, megint egy olyan kéréssel jövök hozzád, mely ehhez az elbukott, besűrűsödött, megtébolyodott állapothoz köt engem. És ismételten elmondom, hogy áldásodat szeretném a következő autómra, a következő lakásomra, a következő csajomra és a gyermekemre, hogy a nap, a levegő, a víz és a föld imádatában, annak rabságában élje életét.

Mit tennél, pajtás, Isten helyében?

Egy idő után lehet, hogy te mondod nekem, hogy legyen meg a te akaratod. Ha neked új kocsi kell, szenzáció, új lakás, új kalandok, új ízek, új kényelem az örök élet, az örök megújulás lehetősége helyett, hát legyen. És utamra engedsz. Talán erre mondja a mester, hogy az ilyenek, már megkapták, elvették jutalmukat. Ettek ittak, szaporodtak, kocsikáztak, voltak diszkóban, állatkertben és vidámparkban. Betegeskedtek, versenyeztek, háborúztak, vesztettek és győztek… Mit kezdhetnél te velük, ha ők ennyivel is beérik?

Ugyanazt ismétlik minden órában, minden nap, minden héten, minden hónapban és minden évben. És az ajándékba kapott igazságokat elutasítva olyan tanítókat fogadnak maguknak pénzért, akik ha szükség, tudományosan is alátámasztják, hogy a mókuskerékben az igazság, igazi élet!

Te döntsd el, testvér! Te mondd meg, hogy meddig kérhetnék áldást tőled, azok után, hogy eszem ágában sincs megismerni téged, azt, akitől az áldásomat kérem.

Kétezer évvel ezelőtt „megnyílt az ég”, és a következő szózat hallatszott: ez az én amaz szerelmetes fiam, akiben gyönyörködöm! Őt kövessétek!

Hát ez igazán nem szép tőled! Őt bezzeg megdicsérted két évezreddel ezelőtt, és megadtál neki mindent. Azt, hogy a beteget meggyógyítsa, a halottat feltámassza, hogy kenyeret szaporítson. Mindennel elhalmoztad őt. Engem pedig egy euró kettes autó megvásárlásban sem segítenél.

Hogy is van ez, fater?

És te azt mondod erre, hogy úgy, drága gyermekem, hogy Ő, akinek mindent odaadtam, lemondott mindenről, mert bízott bennem. Bízott abban, hogy, amit tőlem kap, az minden földi jónál értékesebb. Kijelentette, hogy leteszi az életét, hogy újra felvehesse azt. Láttam, hogy mivel legyőzte a világ urának hazugságait, nem fog a fejébe szállni a dicsőség. Ezért megdicsőítettem őt, és mindent megadtam neki, a halál és az élet feletti hatalmat beleértve. Ekképp, akire ő áldást mondott, az áldás is volt: azon nyomban meggyógyult a beteg, feltámadt a halott, megszabadult a holdkóros az őt fogva tartó hazug szellemektől, szellemiségektől. Mindezt azért, hogy nyilvánvalóvá váljon mindenki számára, hogy mit jelent, ha valaki mindenek felett az igazságot éhezi és szomjúhozza, és bízik benne, hogy azon kívül minden más megadatik, amire szükség van.

Azt mondod nekem, hogy téged senki nem látott, mert a lebutított, besűrűsödött testben, senki sem bírná meg a te jelenlétedet. De őt elküldted, hogy aki őt látja, annak legyen fogalma róla, hogy ki vagy te, mi a te elképzelésed az életről, mi a te ajánlatod.

Azt mondod, hogy aki megismeri őt, és megcselekszi az ő beszédeit, annak folyamatosan adsz kijelentéseket, felismeréseket, bölcsességet és hatalmat, mellyel felvehetik a harcot a világ csalárdságával szemben. Ennek ellenére mindenki csodákat és jeleket vár tőled, épp úgy, mint kétezer évvel ezelőtt. Senki nem kíváncsi arra, hogy melyik az a jellem, az a tökéletes emberi természet, mely lehetővé tette fiad számára, hogy általa csodák történjenek.

Sőt, sokan arra vetemedtek, hogy bálványozzák őt, mintha egy mesebeli varázsló volna, ki oszt majd a varázserejéből azok számára, akik már nagyon sokat tapsoltak, énekeltek, hízelegtek neki.
Te arra is felhívtad figyelmünket, hogy a világ urával senki nem szállhat szembe saját, világi bölcsessége szerint, mert a világ bölcsessége a világ uráé. A világ ura pedig nem ajándékoz olyan eszközöket senkinek, mellyel bárki is legyőzheti őt. Ugyanis ha megtenné, saját birodalma ellen szállna harcba.
Megadtál minden eszközt arra, hogy megszerezzük a legértékesebb kincset. Mi mégis más eszközöket kérünk tőled, melyekkel vakságunkat, tudatlanságunkat és az abból származó betegségeinket, szellemi hiányosságainkat megőrizhetjük. Folyton áldást kérünk tőled, kit nem ismerünk, és eszünk ágában sincs megismerni.

A fenti gondolatok alapján, kedves olvasó, mit gondolsz, kitől jön az áldás a jólétre, az új autóra, az anyagi sikerre? A világi sikerekre ki osztogatja az áldást? Az ünnepelt sztárokat, emberbálványokat, példaképeket ki áldotta meg azzal az irdatlan nagy bőséggel és hírnévvel? Nem épp az, aki a világban akar tartani bennünket?

KI ADHAT ÁLDÁST?
Erre a kérdésre, úgy vélem, mindenki számára egyértelmű a válasz, aki a fenti sorokat nyitott szemmel olvasta.
Nyilvánvaló, hogy aki nem kapott égi áldást, az nem is nagyon osztogathat olyasmit. Aki nyilvánosan is meg nem tagadta az egyiket, hogyan kaphatna áldást a másiktól? Hogyan közvetíthetné az élet szerzőjének áldását embertársai felé, ha nem az égnek, hanem az anyagnak kötelezte el magát, és még mindig azt szolgálja? És ha mégis bátorkodna áldást adni valakire, egy újszülöttre, jogosan tehetjük fel a kérdést, hogy milyen áldás az, kitől származik, melyet oly bőkezűen osztogat? Nem épp attól, akit még mindig nem tagadott meg, kinek még mindig a szolgálatában áll.

Egyetlen barátom a következőket mondta:
„Senki sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti; vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak (a pénznek).”

Azt, hogy Ő honnan vette a bátorságot ezekre a kijelentésekre, mindenki megtudhatja, aki igazán kíváncsi, ha elolvassa azt a négy rövidke evangéliumot, melyek beszámolnak a Krisztus Jézus beszédeiről, és cselekedeteiről.

http://www.biblia.hu/biblia_k/k_43_1.htm