India

A gondviselés útján. Indiai kalandok, élmények, történetek.

Az ember kora

from Leh to Delhi

Az ember annyi idős emberségében, ahány életévet töltött teljes szabadságban félelem és küzdelmek nélkül, szeretetben.

Reklámok
Categories: India, Minden | Címkék: , , , , | Hozzászólás

Az arany oklevél

DSC_8064 copy Én hallgattam a bácsikát nagyon sokáig. A végén elmondtam neki őszintén amit gondoltam. Elkomolyodott az arca. Nem sértően mondtam, amit mondtam, hanem inkább csak kedvesen rákérdeztem bizonyos dolgokra. Elkérte az angol weblapom címét. Mondtam, hogy ott nem sok minden van. De ha netán könyv lesz az utazásból, és lesz angol verzió is, majd letöltheti onnét. Újabb felfedező útra indultam. Bementem a főépületbe, hogy megkeressem a rektort, hogy lássuk érdekelné-e őket az előadás. Mivel nem volt ott, úgy döntöttem teszek egy sétát a kis egyetemi dzsungelben, lássuk mit találok. Egy kis szabadtéri kávézó-ebédlőnél találkoztam egy brazil lánnyal, akivel megismerkedtünk. Valami szociológiával kapcsolatos dolgot tanult. Itt végzi a mesterit. Azt hiszem a boldogságot tanulmányozza.

„Ugyan mi még itt, a világ nyugati felén egyelőre a GDP-t istenítjük, Dzsigme Keszar Namgjel Vangcsuk király Bhutánban – ahol az alkotmány kimondja, hogy az ország hatvan százalékát erdőnek kell borítania, és tilos az állatokra vadászni – már 1972-ben bevezette a Bruttó Nemzeti Boldogság mutatót.” Bruttó Nemzeti boldogság mutató. Aki kicsit mélyebbre ásott a GDP környékén, az tudja, hogy a GDP is egy elég megtévesztő mutató. Na de ez a mi megtévesztéseken alapuló világunkban már nem is olyan nagy újdonság. Az emberek boldogságát is mérni kezdtük. Arra is mutatót találtunk ki. Nem igazán értem, hogyan határozzák meg ennek értékét, de számomra egy jó viccet mindenképp megér a sztori. Hirtelen eszembe jut a mondás, hogy „Mosolyogj, mert a főnök a hülyéket szereti”. Na a lényeg az, hogy új tudományág születik. A boldogság tudománya. Ha boldogság tudományból oklevelet szerzel, te hivatalosan is boldog lehetsz. Az én értelmi képességeim már-már elmaradoznak, nem bírnak lépést tartani ezekkel az újdonságokkal. Oda kerültünk, hogy a bölcsességről, a boldogságról is oklevelet lehet szerezni, mely feljogosít minket, hogy bölcsességet és boldogságot oktassunk. Más szóval: ha bölcsességet vagy boldogságot szeretnél, olyan emberhez kell fordulnod, akit a rendszer feljogosított arra, hogy bölcsességet, avagy boldogságot oktasson. Még véletlenül sem olyan emberhez fordulsz akit te bölcsnek vagy boldognak tartasz, mert azzal nem érsz semmit. Tőle nem fogsz oklevelet kapni a bölcsességről meg a boldogságról, és oklevél nélkül nem is lehetsz boldog, vagy bölcs. Móricka te boldog vagy-e? Én igen, kérem alásan! Mutasd az okleveled! Az nincs! Hogy-hogy nincs? Hát akkor miért hazudtad nekem, hogy boldog vagy?

Amiről most írni próbálok egy olyan vicc, egy olyan tragikomédia, mely ha átmegy rendesen, akkor egyik szemedet becsületesen megröhögteti, a másikat meg megbőgeti.

Nagyon hálás vagyok a létnek eme találkozásért! Volt alkalmam és időm is gondolkodni a dolgon. Indiában nagyon sok a tanult ember. Sokkal több mint otthon. Érettségi után kollégiumot végeznek, utána egyetemet, utána mesteri és utána doktori. Ezek nem lacafacáznak ám! Indiában akkor vagy teljes értékű ember, ha mindez megvan. Ha mindezt sikeresen elvégezted, megkapod az elismervények elismervényét. Olyan szintre jutottál, hogy onnan feljebb ember már nem juthat. Van egy köteg okleveled, ami arról tanúskodik, hogy te már mindent tudsz. A rendszer elhiteti veled, hogy te már többet nem tanulhatsz. Legalábbis nem akárkitől. Ezt nevezem én az illúziók mesteri szinten történő halmozásának. Na vajon miért írom ezt?

A. Irigységből, mert nekem nincsenek ilyen okleveleim. Így én elméletileg nem is létezek. Nem is értem, hogy van bátorságom nyilvánosan olyan témákról elmélkedni, melyekhez elméletileg semmilyen közöm. Mind idáig hálálkodtam a létnek, hogy olyan boldog vagyok, hogy néha éjszaka felébredek és öröm és hálakönnyek csordulnak ki a szemeimből, mert látom a lét szépségét és nagyszerűségét, ami csodálattal tölt el. Na de kiderült, hogy tévedtem. Hogy lehetnék én boldog oklevél nélkül. Hivatalosan csak érettségi oklevelem van, amit annak idején szinte visszautasítottam. Kedves olvasó. Ha boldogságot szeretnél, tovább egy soromat se olvasd. Fordulj helyette szakemberhez!

B. vagy azért írom, hogy megmutassam a képet egy teljesen más szemszögből is. Figyelmeztetlek, hogy oklevél nélkül teszem, tehát nem vehetsz komolyan! Főleg ha jóval több papírod van mint nekem.

A „B” pont rövid kifejtése

Arra nevel a társadalom, hogy legyél te is valaki. Ugyanakkor azt is elmondja neked a társadalom, hogy akkor vagy valaki, ha eleget teszel a követelményeinek. Mik a követelmények? Tanulj, fejleszd magad. Ezek a követelmények. Na de a társadalom azt is megmutatja neked, hogy tedd ezt. Leírja részletesen különböző tájékoztatókban, hogyan kell haladnod felfele a létrán. Te elhiszel neki mindent, és követed az utasításokat. Elindulsz a létrán fölfele, hogy te is légy valaki. Vegyük pl. a filozófiát. Érettségi után filozófia egyetemre mész. Elvégzed. Utána egy kis mesteri, egy kis doktori, egy kis továbbképző, egy kis ez egy kis az Végül már annyi okleveled van, hogy kizárt dolog, hogy te ne légy vérbeli filozófus. Na de megeshet, hogy azért, hogy jobb legyél mint a szomszéd falu filozófusa, elmész és doktorálsz közgázból is. Bakker te már félig isten vagy. Engedd meg, hogy én-senki mondjak neked valamit: Nagyon át lettél verve! Embert nem lehet jobban átverni mint téged. Rekordot döntöttél. Hittél benne, harcoltál, ambíciós voltál. Mindent úgy tettél, ahogy ők „tanácsolták”. Az ambíciód, az akaratod, a kitartásod, a sok izzadságot, a szenvedést, a sok áldozatod siker koronázta. A csúcson vagy. Most már vagy valaki. De nem is akárki! Te egy olyan valaki vagy, akinek több oklevele is bizonyítja, hogy szinte mindent tud, mit ember tudhat. Jó filozófus vagy. Természetesen bölcs is vagy. Egész pontosan az elismervények szerint a legbölcsebb. Közgazdaságtanból doktoráltál. Komolyan mondom, te már több vagy mint ember. Hozzád bárki fordulhat tanácsért. Mert te bizonyítani tudod, hogy alkalmas vagy minden kérdés megválaszolására. Megszülettél! Most már elmondhatod, hogy vagy valaki!

Na de álljunk csak meg egy pillanatra! Hogy is lettél te? Ki szült téged? Barátom, emlékezz csak vissza, hogy történt! A rendszernek elhitted, hogy az a járható út amit ő javasol neked. Elhittél neki mindent. Megfogadtad, és követted minden tanácsát, minden utasítását. Azzá lettél, amivé ő akart tenni téged. Te lettél maga a rendszer. Felemelkedtél a tömegből. Szárnyalni kezdtél. A világ tetejéről nézel le ránk. Te lettél a legnagyobb. Határozottan tudod, hogy ennél nagyobb már ember nem tud lenni. Egyetlen egy dolgot felejtesz csak el. Éspedig azt, hogy aki téged létrehozott, az mindig fölötted lesz. Te általa vagy valaki. Tőle kaptad az igeneket, az elismervényeket. Tőle kaptad léted illúzióját! Lehet, hogy hozzám képest hatalmas vagy, de mindig ott a központi egység fölötted, aki megszült téged. Egész pontosan megölt téged. Neki köszönheted a halálodat, életed illúzióját. Megnyomorított teljesen. Az élet legparányibb nyomát is kiölte belőled. Gép lettél, egy tökéletes terminátor, egy tökéletes végrehajtó. Igen, te vagy a legjobb! Igaz ez a kijelentés. Te lettél a rendszer egyik legfontosabb eleme. Minden szempontból megfelelsz neki. Te vagy a legszilárdabb, legtörhetetlenebb tégla. Behelyeztek a fundamentumba. Meghaltál.

Odamegy hozzád az élet, hogy felébresszen egy egyszerű tiszta emberi lény formájában. Te meg öntelten mosolyogsz rajta. Ki vagy te? Hogy képzeled, hogy te engem Prof. Dr. Marika Pistát kioktatsz. Hát tudod te ki vagyok én? Te egy nagy ember vagy. Hivatalosan megtanultál mindent, amit ember megtanulhat. Egy dolgot felejtettél el csak megtanulni, a legfontosabbat, hogy mi az az élet. Kaptál egy illúziót, melyet életnek hiszel, és a küzdelmek folytatódnak.

Jézus korában még jobb idők voltak mint most. Az ember értékét nem diplomákban meg elismervényekben mérték, hanem aranyban, birtokban, stb. Odament a kereskedő Jézushoz, hogy azt is megszerezze, ami addig még nem volt meg neki. Azt mondta Jézus, hogy megkaphatja, de cserében le kell mondania mindenről, amit eddig felhalmozott. A kereskedő nem volt képes rá. A kereskedő nem volt képes lemondani az aranyról, a vagyonról az élet ismeretéért. Az okleveled az aranyad. Felőled járhat kelhet Jézus körülötted, akár az ablakodon is bemászhat, és kedvesen megkérhet, hogy figyelj egyetlen szóra. Te nem fogsz. Nem fogják engedni az okleveleid, az aranyaid, hogy odafigyelj rá, hisz egy életen keresztül, harcoltál, küzdöttél, áldozatokat vállaltál értük. Nem fogod feladni az illúziót, amit életnek hiszel egy oklevél nélküli koldus szavaiért. Na de még mielőtt félreértenél, kedves olvasó elmondom neked, hogy találkoztam én okleveles életörömmel teli emberekkel is. Egyenesen lenyűgöztek! Ezek az emberek az alázat megtestesítői, az élet nagy mesterei. De nagyon kevés van belőlük. Miért? Az oklevél csak egy forma. A formák világában, miután a materializmus sikeresen megteremtette a formáktól való függőséget, nem a tudás számít, hanem maga az oklevél, és a hozzá kapcsolódó illúzió csomag. Tulajdonképpen az oklevél a legeslegjobb eszköze az igaz tudás elárulásának. Ma már lassan az egész világ oklevelet akar, nem tudást. A fiatalok a szakmát nem a szakma szépségéért választják, hanem az oklevél értékéért. Minél több pénzt hoz az oklevél, annál nagyobb az ára, mert általa az őt birtokló személy is „értékesebbé” válik. Így fordul az egész világ a tetejére. A mai világban az oklevél is éppen úgy mint a szeretet egy árucikk. Az egész egy nagy biznisz. Egy invesztíció. Minél többet fektetünk az oklevélbe, annál többet hoz majd a konyhára. Az oklevél talán a legeslegjobb hosszú távú befektetés. Olyan mint egy nagyon jól eltalált részvény:).

Itt kitérnék egy specifikus divatos szakmára. Nagyon sok filmben reklámozzák szépségét, és a vele járó csili-vili életstílust. Szerintem már ki is találtad miről van szó. Igen, a jog! Úgy képzelem el a jogot, mint a rendszer immunrendszerét. A jogot elvégző friss életek a C-vitamin a rendszerben, mely megerősíti védekező képességét az ilyen gondolatokkal szemben, mint amiket most olvasol. Ha valaki sikeresen elvégzi a jogot, az a rendszer, az illúzióvilág esküdt zsoldosává válik. Ők azok akik, a legapróbb részletekig megtanulják a rendszer szabályait, akik majd segítenek ezeket parancsszóra, gondolkodás nélkül ráhúzni másokra is, hogy nehogy még véletlenül is valaki élete végéig megőrizze igaz emberi vonásait. Azt gondolom, hogy Hollywood közreműködése nélkül a világ jogászainak kilencven százaléka nem létezne:).

Most hirtelen arra gondolok, hogy átvitt értelemben valóban folyik egy harc a fény és a sötétség között. De azt nem egészen úgy kell elképzelni, ahogy azt a különböző vallások elprédikálják a nagyérdemű jóhiszeműnek. Most ezt lehet cifrázni, és gonosznak meg jónak nevezni őket, de a lényeg ugyanaz. Az értelem és a törvény egymás határozott ellentétei. Az értelem segít megőrizni és fejleszteni emberi vonásainkat, míg a törvény kiöli azt belőlünk, gondolkodás nélkül parancsokat végrehajtó gépezetté alakítva bennünket. Amint az előbbiekben említettem, a szeretet is el lett törvényesítve, hogy az ember félelemből meg engedelmességből „szeressen” ahelyett, hogy értse a szeretet lényegét, fontosságát. Így kerül manapság a boldogság meg a bölcsesség is szabályok közé, diplomák mögé. A boldogság és bölcsesség veszélyes dolgok. Ha igaz bölcsesség van, igaz boldogság is van. Ha igaz bölcsesség és igaz boldogság van a rendszer megszűnik. Tehát a válasz a nagy kérdésre: IGEN, létezik egyféle harc a „sötétség és a fény” között. A tömeg tudatossági szintjének emelkedése nagyon veszélyes a központi egységekre, ezért ők mindent megtesznek annak érdekében, hogy féken tartsák azt.

Közben azon tűnődtem, hogy vajon kinek is írom ezeket a sorokat. Mennyien értik, mennyien érzik, hogy miről beszélek. Na mindegy. Nem is azért írom, hogy mindenkivel megértessem és elfogadtassam a sorok üzenetét. Tudom, hogy vannak, akik már rég értik, vannak, akiknek ez a néhány sor segíteni fog kicsit másképp látni a világot, és vannak olyanok, akik a lehető leghevesebben ellenkeznek, meg ítélkeznek a gondolatok fölött. Ezek nagy részének valószínűleg nagyon sok oklevele van. Így hát számomra teljesen természetes a felháborodásuk. Én nem haragszom rájuk, de nem is várom el, hogy cserében ők se haragudjanak rám. Isten éltesse őket is!

Kedves olvasó, kérlek ügyelj, hogy az okleveled ne vegye el tőled az igaz tudás befogadásának képességét. Légy jó mérnök, légy jó filozófus, légy jó doktor, légy jó jogász ha úgy tetszik, de ne halj meg! Légy alázatos, fogadd el felebarátodat olyannak, amilyen, mert ő az aki elhozza számodra az igazság fényét.

Szeretettel,

            „egy Szabad Gondolat”

Zárógondolatok:

KorunK paradoxona

(George Carlin – The Paradox of Our Time)

Nagyok a házaink, de kicsi a toleranciánk.

Szélesek az útjaink, de szűkek a nézeteink.

Többet fogyasztunk, de kevesebbünk

van. Többet vásárolunk, és kevesebb az örömünk.

Nagyobbak a házaink, és kisebbek a családok. Több

a kényelmünk, de kevesebb az időnk.

Több az oktatás, de kevesebb az értelem. Több az

ismeret, és kevesebb a megértés. Tele vagyunk

szakértőkkel, de tele vagyunk problémákkal is.

Több az orvosság, de kevesebb az egészség. Túl

sokat dohányzunk, túl sokat iszunk, felelőtlenül

költekezünk. Hamar felidegesítjük magunkat, későn

fekszünk le, és reggel fáradtan ébredünk. Túl keveset

olvasunk, ritkán tekintünk a távolba, és ritkán

imádkozunk.

Megsokszoroztuk az anyagi javainkat, de közben

elfogytak az értékeink. Túl sokat fecsegünk, de túl

keveset szeretünk, és túl sokszor gyűlölködünk.

Tudjuk azt, hogy hogyan teremtsük elő az élethez

szükséges dolgokat, de nem tudjuk, hogy hogyan is

élünk valójában.

Könnyebben jutunk el a Holdba, mint a szomszéd

ajtajáig.

Meghódítottuk a világűrt, és nem látjuk a bennünk

rejlő űrt. Egyre nagyobb, de nem jobb dolgokat viszünk

végbe.

Tisztítjuk a levegőt, és szennyezzük a lelkünket.

Az atomokat szét tudjuk rombolni, de előítéleteinket

nem.

Többet írunk, és kevesebbet tudunk. Többet tervezünk,

és kevesebbet érünk el. Megtanultunk

gyorsnak lenni, de nem tudunk várni.

Egyre újabb számítógépeket készítünk, amelyek

egyre több információt tárolnak és számtalan másolatot

küldenek szét a világba, de egyre kevesebbet

beszélgetünk egymással.

A gyors étkezés és a rossz emésztés, a nagyra nőtt

emberek, és a kisszerű lelkek, a könnyű profitszerzés

és a nehéz emberi kapcsolatok korszakát éljük.

Nagyobb a családi jövedelem, de több a válás.

Egyre szebbek a házaink, és egyre több a szétrombolt

otthon.

Eljött a gyors utazások, a „használd és dobd el”

árucikkek, az egy éjszakás kapcsolatok és a túlsúlyos

emberek korszaka.

Eljött a mindentudó tabletták korszaka: stimulálnak,

megnyugtatnak, megölnek bennünket.

Olyan korban élünk, amikor fontosabb, hogy valamit

a kirakatba tegyünk, mintsem hogy használjuk,

amikor a modern technika egy ilyen üzenetet

szét tud vinni az egész világba, és csak rajtunk áll:

megváltoztatjuk az életünket, vagy töröljük az üzenetet.

Emlékezzetek arra, hogy adjatok több időt a szeretteiteknek,

mert ők nem lesznek mindig veletek.

Szóljatok egy jó szót azokhoz, akik most őszinte

rajongással néznek fel rátok, mert ezek a csöppségek

hamar felnőnek, és nem lesznek többé veletek.

Öleljétek meg a körülöttetek lévő embereket, mert

ez az egyetlen olyan kincs, ami a szívből jön, és

nem kerül semmibe.

Mondjátok el szeretteiteknek, hogy mennyire szeretitek

őket.

Egy puszi, egy szívből jövő ölelés minden rosszat

elfeledtet.

Fogjátok meg egymás kezét, és élvezzétek ki azokat

a pillanatokat, amikor együtt vagytok, mert

eljön az a nap, amikor ezek az emberek már nem

lesznek mellettetek.

Találjatok időt arra, hogy szeressétek egymást,

hogy beszélgessetek egymással, hogy elmondhassátok

mindazt, amit el szeretnétek mondani.

Az életet nem a lélegzetvételek számával, hanem

a lélegzetelállító pillanatok számával mérjük.

Categories: India, Minden | Címkék: , , | 3 hozzászólás

Nem kell szeretni! (A szeretet törvényének illúziója)

DSC_0574 Dél körül barátom elvitt egy elágazáshoz, ahol búcsút vettünk egymástól. Ő folytatta útját jobbra, én meg balra. Több autót kellett fognom, hogy kijussak Chandigarhból. Ahogy elhagytam a várost egy olyan autó állt meg, melynek utasai azt mondták, hogy elvisznek negyven kilométeren. Mivel nagyon hamar összebarátkoztunk, kiderült, hogy negyven kilométer után csak egy pihenő, ebédszünet lesz egy rokonnál, ahol engem is szívesen látnak ebédre. Utána meg szívesen elvisznek Delhibe. Ezt nevezem! Nagyon jól talált a szó a fiatal üzletemberekkel, így velük tartottam egész Delhiig. Útközben javasolták, hogy a JNU egyetemet ne hagyjam ki, ugyanis állításaik szerint az India Oxfordja. Nagyon jó egyetem. És biztos lesz ott lehetőségem egy két előadást tartani. Egyikük még egy barátját is felhívta, hogy majd másnap vigyen körbe az egyetemen, és segítsen nekem a legjobb személyek megtalálásában. Elég későre járt az idő, mikor Delhibe érkeztem. Egy buszmegállóban tettek le, ahonnét busszal eljutottam egy reptérhez közeli településre Gondoltam ha jobb nem akad, a reptér jól bevált, letesztelt hely az éjszaka eltöltésére. Aludhatok a kint a szabad ég alatt az állandóan fényezett padlócsempéken. Reggel meg a metrónak nagyon modern, felszerelt fürdőszobái vannak, melyeket teljesen díjmentesen használhatok. De közben eszembe jutott Vijae barátom, akivel a dalai láma falujában ismerkedtem meg. Vijae egy nagyon kedves punjabi származású szik fiatalember. Megkért annak idején, ha Delhiben járok, nehogy ne hívjam fel. Gondoltam, egy próbát megér. Felhívom Vijaet. Ő közli velem, hogy még a munkahelyén van, de el kell jutnom valahogy metróval Noida város központjáig, mert jelenleg körülbelül hatvan kilométeres távolság választ el minket, és neki még van egy kis munkája. Elindultam az éjszakában metróállomást keresni. Meglepő módon este fények nélkül Delhi városában még jobban ment a stoppolás mint fényes nappal az országúton. Körülbelül két motorkerékpárral és két autóval jutottam el a legközelebbi metróállomásig ahonnét már tiszta volt az út. Megérkeztem a megbeszélt metróállomásba. Oda jött Vijae és barátja autóval. A helyszínen megvacsoráztunk, utána autóba ültünk és elindultunk Silver City (ezüst város) irányába, ahol Vijae lakása volt. Silver Citybe érkezésem által betekintést nyerhettem, a jövőbe. Egy teljesen más világ. Hatalmas bekerített lakónegyedről van szó, melybe a bemenetelt és kijövetelt szigorúan figyelik. Fegyveres őrök járkálnak mindenhol, hogy a lakók biztonságban érezzék magukat odabent. Érdekes, hogy a biztonság fogalma mennyire átértelmeződött bennünk a sok tévézés után. Hatalmas égbenyúló tornyok, körülöttük zöld övezet, pálmák szökőkút, teniszpálya fürdőmedence stb…Ha ott ébresztenek fel, azt hiszem valahol Orlandoban vagyok. Természetesen meg van az ára a modern környezetnek és a biztonságnak. Nem adják ám ingyen. Kicsit olyan érzésem volt, mintha nem is e földön lennék. Jártam korábban is modern helyeken, de itt valahogy úgy éreztem, hogy ennél mesterségesebb már nem is lehetne egy környezet. Olyan szempontból jó, hogy távol van a város zajától. Tán még a levegő is tisztább, de nekem szimpatikusabb a vad természethez közeli környezet, ahol minden úgy van, ahogy a Jóisten teremtette. Legutóbbi találkozásunk óta sok víz lefolyt a Gangeszen. Így volt amiről beszélni Vijae barátommal. Két napot töltöttem nála pihenéssel, mielőtt elindultam volna felkeresni a JNU egyetemet. Úgy éltem nála mint egy kis herceg. Finom ételek, maximális kényelem. Az észak indiai kajával csak annyi a bajom, hogy kissé csípősebb mint amihez én szokva vagyok. Máskülönben nagyon jó az ízvilága. Nem nagyon kívánkoztam ki a házból a negyven fokos tűző napra. Inkább bent maradtam és intéztem az internetes dolgaimat. DSC_0548

Hétfőn elindultam felkeresni a híres indiai Oxfordot a JNU-t. Metrózás után még egy darabon stoppolnom kellett, hogy eljussak az egyetemi központba. Egy bácsika aki megállt az autójával egyenesen az egyetem központi épületéig vitt. Ideje volt bőven. Szerette az egyetemi központot. Szívesen járogatott oda máskor is, hogy megnézze csodálatos növényzetét. Már az első képek lélegzetelállítóak voltak. Szebb volt az egyetem területe egy botanikuskertnél. Olyan érzésem volt, mintha megint átléptem volna az idő és tér küszöbét és egy teljesen más világba kerültem volna. A terület tele buja növényzettel hatalmas több száz éves fákkal, gyönyörű sétányokkal. Igazi földi paradicsomnak mondható kinézetre. A bácsikának nagyon fel volt gyűlve a mondanivalója, és jó alkalom nyílott számára is, hogy megszabaduljon tőle. Elmondta, hogy milyen fontos szerepet töltött be a társadalomban nyugdíjba menetele előtt, hogy milyen vállaltnak volt az igazgatója, és hogy hány országban járt a világon, stb.. Majd elkezdte osztani az isteneket. Elkezdte fitogtatni ismereteit az istenekről. Megállás nélkül tudott mesélni. Elmondta, hogy minden istenhez imádkozik külön-külön. Az okokat is felsorolta, de nem akarom nagyon szaporítani a szót ebben a témában. Olyan sok mindent olvasott róluk, olyan sokat tudott, hogy fel kellett tegyem neki azt a kérdés, hogy önmagával ugyan biza mikor van ideje foglalkozni, és miért van meggyőződve, hogy jó elhinnie mindent az istenekről. Igazi imádkozógéppel ismerkedtem meg az ő személyében. Minden szabályt, minden törvényt ismert, és valószínűleg be is tartott. Eltűnődtem, hogy vajon még mennyien vannak, akik önmaguk megismerése helyett a több ezer éves mondák meg meséket habzsolásával foglalkoznak egy életen keresztül. Kedves dél-afrikai költő barátom rövidke verse jutott eszembe, amíg az öreg jótevőm szinte lélegzetvétel nélkül nyomta a dumát az istenekről:

Élj a jelenben

küzdelem nélkül

(C.R. Singh: Live In The Present Free From Strife)

Az öregek lassúk és a múltban élnek;

A fiatalok sietve a jövőbe lendülnek;

Mindkettőnek oda lett a jelen,

Minek ára kifizethetetlen.

A múlt nem látja viszont az öreget;

És ki tudja, hogy a jövő mit rejteget!

vessz el az időben, s életed elrepül;

vagy élj a jelenben küzdelem nélkül.

Egy épkézláb magyarázatot még nem sikerült találnom, hogy miért kell a több ezer éves istenekkel foglalkozni, és miért kell a neveiket az emberek ellen fordítani. Ha azok a dolgok mind-mind igazak, amiket leírtak róluk, akkor most hol bujkálnak, miért hagyják a híveket kétkedni, egymással veszekedni, hogy melyiknek van a legvalódibb istenképe? Valószínűleg több ezer éves szivarszüneten vannak, és az sem érdekli őket, hogy bizonyos érdekek az ők nevünkben embertömegeket tartanak félelemben, manipulálnak, aminek következtében azok jól idomítható állatok szintjén élik az életüket. Ha ezek a sorok nagyon elfogult vallásos olvasók szemei elé kerülnek, természetesen az első reakció az lesz, hogy ez a gonosz műve, hogy az ördög beszél belőlem, holott nagyon sok mindenben egyetértünk az ítélkezővel. A különbség csupán az, hogy bizonyos „szabályokat” nem félelemből tartok be, hanem azért, mert felismertem az értelmet bennük. Amint az előzőekben is írtam már, a szeretet, a szolgálat, az elfogadás fontos dolgok. Ebben a kijelentésben egyetértünk. Csak azt nem tudom elfogadni, hogy ebből törvényt csinálunk. Ezt rákényszerítjük az emberre ahelyett, hogy úgy adnánk át egymásnak az üzenetet, hogy melléje adjuk a megértést is. Valaki azt magyarázza el nekem, hogy a fenéül lehet parancs szóra, törvényszerűen szeretni. Milyen az a szeretet, melyet szabályok segítségével sajátítunk el, majd ültetünk gyakorlatba. Mik vagyunk mi? Emberek vagy programozható robotok? Mit érek azzal, hogy kötelezővé teszem számodra a szeretetet? Legfeljebb azt, hogy te szeretet játszol. Definiálom számodra a szeretetet. Átadom neked a szeretet szent definícióját, aminek ha te nem tudsz eleget tenni, bűnös vagy, és bűnhődnöd kell! Ha nem úgy szeretsz, ahogy azt a szent könyvek előírják, nem vagy megtartani való. Nem vagyok jó :))))) Humor felsőfokon.

Szeretetem legerősebb bizonyítéka az, hogy nem hazudok senkinek. Ezért tudatosan megbántok embereket. Nem véletlenül, nem azért, hogy az EGÓmat védelmezzem. Nem! Tudatosan bántalak meg! Tudom, hogy megfoglak bántani, mert meggyőződésem, hogy szükséged van rá.

Egy párkapcsolatban ha az egyik fél őszintén elmondja a másiknak azt ami van ahelyett, hogy azt mondja, amit a másik hallani akar, több mint valószínű megbántja vele a párját, és ő ezért cserében a rossz ember bélyeget kapja, ha figyelembe vesszük a vallási kódexet. Rossz ember, mert fájdalmat okozott a párjának. Nemcsak hogy rossz ember, hanem bűnös is. A jó ember nem okoz fájdalmat senkinek, nem bánt meg senkit! Na látod ide van a kicsi kutya elásva: a jó és a rossz. Előre definiálták számodra mi a jó, és mi a rossz. Te elhitted, és majd ennek függvényében fogod ostorozni magad. Ha hazudtál volna, akkor jó ember lettél volna, mert mosolyogna ő, és boldogan építené tovább a homokvárat. Itt derül ki, hogy hazugsággal akár jó is lehet az ember. Igen ám, de egyik törvény azt mondja ne hazudj! Na most mit teszel? Megbántod, vagy hazudsz neki? Ha megbántod bűnös vagy. Ha hazudsz szintén az vagy. Bűneid alól csak a lelki pásztorod oldozhat fel, aki az egy, az élő Isten nevében cselekszik. Bármit csinálsz kedves barátom, te az övé vagy. Te gyárilag úgy lettél alkotva, hogy a kódexük szerint bűnös légy. Istenem, de jó nekem ha te bűnös vagy, és hogy a bűneidért bilincset kapsz. A kezemben a bilincs kulcsa. Az enyém vagy! Hát nem érted? Teljes mértékben az enyém vagy. Ki tudom számítani minden lépésedet mert ostoba hitednek köszönhetően a szabályaim szerint cselekszel.

Minden esetben bűnös vagy. Attól a perctől kezdve, hogy elhitted nekem az örökletes bűn meséjét, te halálod utolsó órájáig bűnös leszel. Ez a zálogod, ez az én biztosítékom. De figyeljük csak meg mi is történik a párkapcsolatban.

Első eset: hazudsz neki. Eszeveszettül vidám. Azt hallotta, amit akart hallani. De a hazugság az hazugság. Minden ami ráépül össze kell omolnia. A hazugság elfedi a lét igazságát szemeid elől. A lét viszont kegyes hozzád, és le fogja rántani a lepelt a hazugságról, hogy te megismerkedhess léted valóságával. Az élet kegyelemből szenvedni fogsz. Sírni fogsz, zokogni! Hatalmas lelki akár fizikai fájdalmaid kell legyenek. Kegyelemből! Mert az élet kegyes hozzád. Azt szeretné, hogy megismerd. Ha te ellenkezel, még jobban fog fájni. Ha a végsőkig ellenkezel, elhagy. Meghaltál, véget ért az életed. Elhagyott az élet, mert harcoltál vele, visszautasítottad. Ő hátat fordított neked és te meghaltál. Második eset: őszinte vagy. Azt már tudjuk, hogy akkor is bűnös vagy a kódex szerint, mert megbántottad. De mi történik, ha megbántod? Csupán csak annyi, hogy szenvedni fog. Fájdalmai lesznek. Hiányérzete lesz. Elveszített valamit. Egy illúziót. Ez űrt hagyott maga után. Fáj neki. De mostantól tisztán látja, hogy mi maradt. Mivel az őszinteséggel okoztál neki fájdalmat, nem pazarlod tovább életidejét. A fájdalom elmúlik a seb begyógyul. Újabb építkezésbe kezd ő. De ezennel tiszta alapokra. És a ház ami arra épül, állni fog stabilan az idők végezetéig. Többé nem számít, hogy milyen az időjárás odakint. Döröghet az ég, jöhet földrengés, bármi. A Ház stabilan fog állni. Mindez azért, mert te megbántottad, mert őszinte voltál.

Az első eset valójában magába foglal egy harmadik esetet is. Éspedig azt, hogy hazudsz magadnak is. Még magaddal is elhiteted az alattomos hazugságot. Na ez egyenlő az öngyilkossággal. Valószínűleg el is érkezik előbb-utóbb az a pillanat, amikor már nem bírod tovább, és megpróbálsz véget vetni az életednek. Az ÉLET KEGYELMÉBŐL maximálisan boldogtalan leszel. Arra vigyázz amikor hazudsz, hogy az élet nem lesz cinkosod a hazugságban! NEM! Ő nem fog hazudni veled együtt. A saját felelősségedre hazudtál. Ő nem fog téged megerősíteni a valótlan illúziókban. Ezért szenvedned kell addig, míg az ébredésed meg nem történik. Ha reménytelen vagy, elveszel, meghalsz DSC_0136

A hazugság öl! Kérlek légy őszinte önmagaddal szemben. Légy őszinte embertársaiddal szemben. Légy törvénysértő, de ne légy hazug, mert a hazugság egyenlő a gyilkossággal. Minden egyes hazugságoddal megölsz valamit, vagy valakit, egy lehetőséget, egy személyt, önmagad. Kérlek ne hazudjál! Válaszd az életet!

Szeretettel,

„egy Szabad Gondolat”

Categories: India, Minden | Címkék: , , , , , , , , | 1 hozzászólás

Szabályos gyilkosságaink

DSC_0066 Vacsorakísérő beszélgetés után, megmutatták a szobámat a fiuk. Hatalmas volt. Európaiak öten is elfértek volna benne. Indiaik vagy ötvenen :). Olyan négy méter szélességű ágy fogadott, ami egyedül csak az enyém volt reggelig. A fáradtság miatt sokáig nem gyönyörködtem benne. Hanyat vágtam magam, és mély álomba szenderedtem. Reggel korán keltem. Lezuhanyoztam, megmostam az alsógatyámat, az inget meg a kendőt, és vizesen visszavettem magamra. Kimentem az udvarra, ahol kettőt kerültem, hogy a ruha megszáradjon rajtam. Egy keveset reggeliztem. Általában nem tömöm tele a pocakom reggel, mert soha nem lehet tudni mekkorára nyúlik az aznapi utam. Kevésbé telt gyomorral valahogy mindig jobban érzem magam a gyaloglásban. Új barátaim kikísértek a kapuba, ahonnét elindultam felfedezni Punjab fővárosát.

Már az első képek arról árulkodtak, hogy ez egy teljesen más világ. Minden sokkal rendezettebb, tisztább, szebb. A szemét hiánya, a hatalmas zöld övezetek a karbantartott utak, azt a benyomást keltették az emberben, hogy valahol tudattalanul átlépte az idő és tér küszöbét, és hirtelen egy teljesen más világba érkezett. Gyalogosan indultam a város felfedezésére, de az első ember akit megkérdeztem, hogy hol vagyok, felajánlotta, hogy dzsipjében bevisz engem a központra. Később kiderült róla, hogy rendőr volt. Nyolc hónap alatt először biztonsági övet tetettek a mellkasom elé. Nagyon szimpatikus hely ez a Chandigarh, mely Punjab és Haryana államok fővárosaként ismeretes. Nincsenek magas épületek. Az épületek stílusa nem arról árulkodik, hogy nagyon régi város lenne. Később megérzésem igazolást nyert. Nemrégiben épült ez a kis indiai paradicsom. És állítólag egy francia építész tervezte. Jól megtervezte, és mondhatni a lehető legjobb lakóknak, punjabi szikeknek, akik megbecsülik, tisztán tartják, ápolják. Nem tagadom, hogy nemegyszer Székelyudvarhelyt juttatta eszembe egyszerű eleganciája. A milicista bácsi bevitt a központra. Itt egyből került nekem beszélgetőtárs, akik örömmel beszéltek a hely jellegzetességeiről. Egy kis gyorsétkezdében reggeliztem. Itt is találkoztam két szik fiatal legénnyel akik épp Amritsarba az aranytemplom városába igyekeztek. A fiatalemberek figyelmembe ajánlották a Panjab egyetemet, amely India egyik legrégebbi egyetemeként ismert. Ezernyolcszáznyolcvankettőben alapították Lahoreban (Jelenleg Pakisztáni területen feksizk). Reggeli után el is indultam, hogy megnézzem mi vár ott rám. Megtudakoltam, hogy körülbelül merre kell mennem, és elindultam az út szélén azt remélve, hogy kerül egy jármű mely lerövidítené az egyetem felé vezető utat. Nemsokára meg is érkezett egy kis robogó, melynek tulajdonosa örömmel szállított engem szinte az egyetem kapujáig. Ahogy átléptem a 2.2 négyzetkilométeres „tudományváros” kapuit, az élmények csak fokozódtak. Hirtelen a zöld is zöldebb lett. Gyönyörű sétányok, szép épületek, vidám fiatalok. Az ismerkedés is nagyon hamar ment a diákokkal. Két fiatalember kíváncsian megkérdezte, hogy mi járatban. Válaszom után egyből ajánlották is, hogy elvisznek a „Department of Defence and National Security Studies” (Védelmi Minisztérium és a Nemzetbiztonsági Tanulmányok), valamint a „Department of Gandhian Studies” (Gandhian Tanulmányok Tanszék) dékánjaihoz, hogy megszervezzük számomra az előadásokat.

Az első dékánja kifaggatott rendesen. Igazi katonamódra. Egy idő után szóltam is, hogy még mielőtt félreértenénk egymást tudnia kell, hogy én nem ragaszkodom hozzá, hogy a beszédet megtartsam. Semmilyen érdek nem fűz engem hozzá. Ha úgy gondolja, hogy szükségtelen ilyen témáról beszélni a diákoknak, én egyáltalán nem veszem rossz néven ha visszautasít. Erre egyből rávágta, hogy akkor holnap tizenegykor legyek ott:). A Gandhi tanulmányok dékánja valamivel meleg fogadtatásban részesített, valószínűleg a béke címszónak köszönhetően. Mindkét helyen kissé idegenkedve fogadtak, mivel nem voltam egy hivatalos személyiség, nem tartozok semmilyen -féle alapítványhoz, nem küldött senki, magamtól jöttem. Feltételezem, hogy a kíváncsiság, és a rövid bemutatkozásom tette azt, hogy engedélyezték az előadást. Úgy gondoltam, hogy egyelőre elég is lesz két egymásutáni napon tartandó előadás. A délutánt a diákok körében hamar eltelt. Volt beszéd, móka, chai (tea), ismerkedés. Az első éjszakát viszont az új barátom bentlakási szobájában pihentem át.

Bevallom, kissé idegenkedtem olyan diákoknak meg tanároknak beszélni a háború okairól meg, arról, hogy miért értelmetlen a harc, akik azt tanulják éveken keresztül, hogy kik az ellenségek, milyen fegyverkészlettel rendelkezik az ország, meg milyen stratégiákra meg intézkedésekre van szükség egy esetleges háború esetén. Ugyanakkor éreztem azt is, hogy valahogy itt van igazából a helye egy másik fajta szemlélet megmutatásának. A dékán bevitt az osztályterembe, tisztelettel bemutatott a diákoknak, és kezdődhetett a békebeszéd. Ezek az elmék már valamelyest be voltak állítva, rá voltak hangolva egy bizonyos fajta életfelfogásra. Tisztában voltam vele, hogy nem kezdenek az első tíz perc után éljenezni, amikor azt mondom, hogy a harc teljesen haszontalan, és értelmetlen. Körülbelül egy órát tartott a diskurzus. Jöttek is a kérdésbombák rendesen. Úgy éreztem, hogy sikerült kielégítő választ adni rájuk. A diákok viszonyulása is megváltozott egy idő után. Pont amikor egy meglehetősen nehéz előadás végére értem volna, a dékán még bekísért egy jó néhány diákot a terembe, melyek már olyan középkorú gyakorló katonatisztek voltak. Szép kis ráadás gondoltam magamban. Próbáltam úgy folytatni a beszédet, hogy ne keltsek egyből ellenszenvet a katonatisztekben. Mondhatni sikerrel jártam. Figyelemmel kísérték eszmefuttatásomat, és bőven akadt kérdés az ők csoportjukból is, melyeket igyekeztem rendre megválaszolni. Több mint két órát eltartott az előadás, melyet szünet nélkül daráltam le. Az első óra után szóltam, hogy akik bizonyos gondolatokat másodjára hallanak, azok nyugodtan elmehetnek, de csak egy néhány lány akadt, aki a szünetet választotta. Két végigbeszélt óra után kissé lemerültek az elemek, de nem bántam, mert úgy a diákok részéről mint a tisztek részéről, nagyon jó volt a visszajelzés, és nagyon hálásak voltak, hogy részesei lehettek az eseménynek. Miután végeztünk, a diákoknak még beszélgetni volt kedvük. Egyikük megkérdezte, hogy mi a tervem, hol leszek elszállásolva. Mondtam neki, hogy fogalmam sincs, ezen még nem volt időm gondolkodni. Saurabh, azt mondta, ha elfogadom, szívesen vendégül látna az otthonában. Úgy néz ki, hogy teljesen spontánul most is megoldódik a szállás kérdése. Beültünk Saurabh kocsijába és elindultunk az otthona irányába, ami nem más mint egy homeopátiás orvosi kollégium, melynek az igazgatója az ő édesapja.

Útközben elmondta, hogy szülei mindketten orvosok, de nem várták el tőle, hogy ő is ugyanazt a pályát válassza. Hát ez eléggé meglepő, gondoltam magamban. Főleg Indiában. Azt mondja Saurabh barátom, hogy úgy igazából mindenben támogatják őt, amit elképzel. Soha nem kérték, hogy az általuk megszabott úton járjon. Egyre hihetetlenebb! Hogy létezhet ilyen Indiában? Közben a szüleiről úgy beszélt mint egy tinédzser lány a hollywoodi bálványairól. Olyan nagy szeretettel és tisztelettel emlegette szülei nevét, hogy élvezet volt hallgatni. Végül is nem csoda. Ezek a szülők nem valamit vagy valaki akarnak nevelni gyerekeikből, hanem abban próbálják segíteni őket, hogy felfedezzék, és megvalósítsák igaz önmagukat. Azt mondja, hogy nemrégiben még azt is bejelentette a szüleinek, hogy egyáltalán nem érzi azt, hogy meg szeretne nősülni. Nem baj fiam! Ha nem akarsz megnősülni, hát ne nősülj meg. Ezen a ponton a döbbenet valósággal mellbe döfött engem. Hihetetlen, hogy ilyen családok is vannak Indiában!

A srác akinél előző este aludtam, elmondta nekem, hogy ő is szeretné azt az életet élni mint én. Ő is szeretne szabadon utazgatni, felfedezni a világot maga körül, de nem teheti. Kérdem tőle, hogy ugyan biza miért nem? Azt mondja, hogy a szüleivel szemben nem teheti ezt meg, hisz oly sokat segítették, olyan sok pénzt beleöltek a taníttatásába, hogy neki kötelessége azt az utat járnia, melyet ők megszabtak számára. Eléggé szomorúan hangzott ez számomra. Mondom neki, ha egy szülő vállalja a gyereket, neveli, taníttatja, pénzeli, hogy haladjon, majd cserében elvárja tőle, hogy lemondjon önmagáról és úgy táncoljon, ahogy ők hegedülnek, azt már rég nem lehet szeretetnek nevezni. Az már biznisz. Valamit adok én neked anélkül, hogy te kérnéd, majd cserében te a rabszolgám leszel. Miféle szeretet ez? Sajnos ez történik nagyon sok helyen szerte a világban. Igazi élmény volt Saurabh családjával megismerkedni, ahol a szülő önzetlen módon, elvárások nélkül támogatja a gyerekét, hogy az a saját útját járja, melynek köszönhetően ő egy egyedi és megismételhetetlen emberi lényként vesz részt a társadalom építésében, és képes lesz arra, hogy valami egyedi színnel gazdagítsa azt.

Sok mai szülő meggyilkolja a gyerekét az által, hogy arra kényszeríti, arra neveli, hogy olyan legyen, amilyennek ő szeretné. Fel kell ébrednünk! Ezt a magatartást még a legnagyobb jóindulattal sem lehet szülői szeretetnek nevezni! Ez gyilkosság, nem szeretet. A szülői egó sok esetben megöli azt, amit egyedi megismételhetetlen emberi lénynek kéne nevezni, belefojtja a testbe a lelket. Ezt a gyilkosságot sokkal alattomosabb és gonoszabb gyilkosságnak nevezem mint a tulajdonképpeni gyilkosságot, amikor a szülő véget vet a gyerek fizikai létének.

Az a gyerek, aki huszonöt éves korig szabadon élhet anélkül, hogy mesterségesen formálni kezdenék az egyéniségét, sokkal többet él és fejlődik, mint az az ember, akit a szabályokra és a lelket megölő ideológiák betartására nevelnek és kényszerítenek kilencven éven keresztül. Sajnos a társadalom megtanított minket szabályosan gyilkolni. Megtanította, hogyan fojtsuk bele a lelket az emberi testbe. És mindezt teljesen legálisan lelkiismeret-furdalás nélkül tesszük, abban az illúzióban élve, hogy jót teszünk vele. Hát igen, ha a gyilkosságot jónak lehet nevezni, akkor jót teszünk azzal, hogy gyerekeinkből elő halottakat nevelünk, olyan robotokat, melyek identitásukat mesterségesen kapják egy külső egységtől.

Megérkeztünk a homeopátiás orvosi kollégium udvarára. Utunk egyenesen az édesapa irodájába vezetett, ahol be lettem mutatva a híres példaképnek. Nagy szeretettel fogadott az apa. Ahogy tudomást szerzett törekvéseimről, egyből vette is a telefont és felhívta észak India egyik legnevesebb lapját a „The Tribune”-t, hogy vegyenek tőlem interjút. Így mennek a dolgok, amikor az ember rátalál az útra. Még aznap este elmentünk a „The Tribune”-hoz. Vettek egy szokásos interjút amelyből már nem is tudom, hogy hányat adtam mostanig. Mondtam is a barátomnak, hogy sajnos az van, hogy ezek is csak a szenzációra kíváncsiak. Interjú után bevittek egy másik terembe, hogy lefényképezzenek. A fényképészekkel közös hobbinknak köszönhetően hamar összebarátkoztam. Amikor megtudták, hogy mivel foglalkozok, azt mondták, hogy ez nem hír téma. Ennek a történetnek egyenesen a LifeStyle rovatba kell kerülnie. Megkértek, hogy menjek vissza másnap, egy hosszabb beszélgetésre. Mondom, hogy én örömmel, ugyanis ez az első újság, mely végre arra is kíváncsi, hogy mi a fenéért csinálom én ezt, mit szeretnék vele üzenni.

A napból már nem sok maradt hátra. Az édesanya is megérkezett nemsokára. Ő egy másik városban dolgozik. Ennek köszönhetően minden nap négy órát csak utazással tölt el. Nagyon különleges egy anyukát volt szerencsém megismerni az ő személyében. Hosszú munka nap és utazás után is olyan derűs volt az arca, mintha akkor kelt volna. Utólag kiderült, hogy kora ellenére, elnyerte diákjaitól a legszebb smink nélküli tanárnő címét. Igazi derű és életszeretet sugárzott az arcáról. Nagyon jót beszélgettünk aznap este a családdal. Az édesanya nagyon finomat főzött. Úgy bánt velem mint saját gyerekével. Ennek okát is elárulom neked kedves olvasó. Nagyon egyszerű: az én édesanyám odahaza ugyanezt teszi. Úgy bánik minden egyes barátommal mintha, a saját gyerekei lennének. Ezennel meg is kérném őket, hogy egy kommentben írják, meg ha ez nem így van :). Majd ha hazamegyek megpróbálom megköszönni neki azt a sok szeretetet amit kaptam az úton ezer idegenektől:).

Még azt is megtudtam ettől a különleges édesanyától, hogy a férje úgy vette őt feleségül, hogy egy rúpiányi juttatást sem fogadott el a családjától. Tehát úgy a házasságuk mint az életük az indiai normákat figyelembe véve teljes mértékben szabálytalan, akár elítélendő. Ennek a párnak volt bátorsága vállalni a másságot egy erős, meglehetősen konzervatív rendszer normáival szemben. De meg is van a látszatja. Azt hiszem elmondhatom, hogy bennük Indiai eddigi legboldogabb családját véltem felfedezni. Tehát Indiában is lehetséges! Az ember önmagával szembeni őszinteségét a sors Indiában is őszinte igaz boldogsággal jutalmazta! Egy meglehetősen hosszú, szép és tartalmas nap után hajtottam le a fejem a párnára, hogy új energiát merítsek az éjszaka csendjéből a következő előadásra.

Reggel korán keltünk. Saurabh bevitt az egyetemre. Az előadás kissé nehézkesen indult, mert a dékán az előző nap el volt utazva a városból, és nem lett kellőképpen meghirdetve. Mondom, ne aggódjon, mert biztos vagyok benne, hogy a lehető legjobb személyek vannak jelen. Majd ők továbbadják az üzenetet azoknak, akikkel úgy gondolják, hogy érdemes megosztani. Ugyanazok a formalitások következtek, mint egy nappal korábban. Bevitt a terembe, és mézes mázas szavakkal bekonferálta az előadásomat. Meglepetésemre, ő is bent maradt, hogy meghallgassa, miről fogok beszélni. Az elején azt mondta, hogy harminc perc jó lesz-e. Mondom neki, még tíz perc is elegendő. Főleg, ha senkit nem fog érdekelni az eszmefuttatásom. Legyen harminc! Ok, legyen harminc. Harminccal indultunk. Előadás közben még beszivárogtak diákok és tanárok innen-onnan. Érdeklődve figyelték a beszédet. Kérdések is adódtak, melyek egy részére a válasz már szinte automatikusan jött az előző előadások tapasztalatai után. A harminc perc nyúlni kezdett, bár nekem nem volt szándékomban egy fél perccel sem tovább osztani a szót. Addig nyúlt a kezdetleges fél óra, míg végül több mint két óra lett belőle. Kb. két óra után az előadást a dékán szakította meg, hogy neki el kell sietnie egy értekezletre. Az előadás végére kissé megváltozott a magatartása a nem hivatalos személyemmel szemben. Nagyon hálás volt a megosztott gondolatokért. Felhívta a feleségét, akinek beszámolt róla. Az ebédet küldött be nekem az egyetemre. Ragaszkodott hozzá, hogy elfogadjak egy elismervényt, hogy a Gandhi tanulmányok iskolájában egy meglehetősen érdekes és hasznos előadást tartottam. Mondtam neki, hogy nem azért tettem. Ne nagyon pocsékolja az idejét rá. Ennek ellenére, mégis vette a fáradtságot, és begépelte, majd kinyomtatta az okmányt, melyet aláírva szeretettel átadott nekem. Mielőtt elment volna, megkért ha legközelebb arra járok szóljak időben, hogy az előadás meg legyen rendesen szervezve, hogy minél több ember halhassa ezeket a gondolatokat. Mondom, jó. Majd időben telefonálok:))). Akkora majd lesz telefonom is:). Mielőtt elment, megöleltük egymást, megpaskoltam a vállát, ahogyan illik. A diákok egy része elkísért a tanáriba, ahol folytattuk még egy darabig a beszélgetést.

Az előadás után találkoztunk Saurabhal, hogy visszamenjünk a „The Tribune”-hoz. Mona a riporter nagy szeretettel fogadott. Sikerült is eltölteni több mint egy órát az újságnál. Ez volt az első olyan interjú, ahol arra kértek, hogy bővebben kifejtsem, hogy miért vágtam bele ebbe az útba. A nap hátralevő része pihenéssel, ismerkedéssel tőtt…Rájöttünk Saurabhal, hogy sok közös vonásunk van. A jövő évi projektre újabb segítőtársat találtam az ő személyében. Az este a családjával ismételten jól telt. Az édesanyja arra biztatta fiát viccesen, hogy tartson velem a közös célért, ha már nősülni nem akar:). A két előadásos napot megtoldottam egy harmadikkal, melyet kizárólag csak lustálkodásra, pihenésre használtam. Ha jól emlékszem pont vasárnapra esett az utolsó Chandigarhi nap. Hétfőn reggel keltem újra útra India fővárosa új Delhi irányába.

Categories: India, Minden | Címkék: , , , , , , , , | 2 hozzászólás

Otthonom a templom

DSC_0396A kapu fele tartva útba ejtettem egy kis étkezdét. Egyúttal még fiatalokkal való ismerkedésre is nyílott lehetőség. Némelyikük elkísért a kapuig, ahol én elfordultam jobbra, Chandigarh irányába. Az első autó, mely megállott egész Chandigharig szállított. Estefele volt, mikor megérkeztem. Egy szép zöld területet találtam az út szélén, melynek egy részén fiatalok rúgták a labdát. Gondoltam, hogy immár nem megyek beljebb a városba. Valahol a zöldben felhúzom a sátramat. Ahogy elindultam befele az erdei úton új ismerősökre tettem szert, kik arra figyelmeztettek, hogy veszélyes lenne egy idegennek ott sátorozni, ugyanis a világ változik, sok a rossz ember. Ezzel még engem nem győztek meg arról, hogy ne ott sátorozzak. Végül mondták, hogy menjek velük, mert kerítünk egy jobb helyet. Az útba eső hindu templommal próbálkoztunk először, ahol a válasz negatív volt. Ez után az új haver elvitt a házába. Bemutatott családjának, ittunk egy teát. Lakása nem volt túl tágas. Ezért nem hívott, hogy aludjak náluk. Ennek ellenére a fogadtatásom nagyon jó volt. Felajánlotta, hogy motorral elvisz egy másik templomhoz, ott majd biztos adnak szállást. Teázás után felugrottunk a lóra, és elmentünk szerencsét próbálni. Itt éppen lett volna hely, de a rendszabály miatt nem fogadhattak már a bban az órában. Annyi baj legyen, gondoltam magamban. Mondtam a havernek, nyugodtan menjen haza. Én is megtalálom lassan az utam. Eddig is megtaláltam mindig. Ne aggódjon miattam. Nem akart magamra hagyni. Ezért elvitt harmadjára egy szik templomba, mely egy hatalmas fehér kastély benyomását keltette. Talpig fehérbe öltözött szik testvérek köszöntöttek bennünket. A mosoly a fülükig ért. Ez lassan megszokottá válik minden turbános részéről. Kérdezte a koma, hogy lenne-e hely egy fiatal vándornak. Ezek szinte még mielőtt tudtak volna bármit is rólam, igent mondtak. Elmentek a nagy főnökhöz, és percek alatt megszületett a végleges döntés is, hogy maradhatok. DSC_0397

Hamar megértettem, hogy a templom több magamfajta jöttmentnek is otthont biztosít. Több egyetemista is lakik ott anélkül, hogy kelljen a szállásért fizetniük. Nemcsak szikeknek, hanem más vallásúaknak is otthont biztosítanak a templomot körülvevő lakosztályok. A kérdésemre, hogy milyen vallásúak laknak ott, egy fiatal szik azt válaszolta, hogy az itt senkinek sem számít. Mindenki egyforma, mindenkit egyformán befogadnak anélkül, hogy arra ösztönözzék az illetőt, hogy elhagyja régi hitét, és egy újat adoptáljon helyette. Muzulmánok is laktak ott, de szemmel láthatóan ez senkit nem zavart. Én úgy igazából nem is szikeket meg muszlimokat láttam ott, hanem embereket melyek között nem voltak korlátok, nem voltak klikkesedések. Együtt végezték a templom körüli munkákat, együtt keltek együtt feküdtek, társalogtak, viccelődtek egymással. Éreztem, hogy ezen a helyen az együttlét, az egység, az emberség sokkal fontosabb tényezők, mint a vallási és az etnikai hovatartozás kérdései. Érkezésem után nemsokkal már határozottan éreztem, hogy olyan helyre érkeztem, melyet akár életem végéig otthonnak tudnék mondani. Gyanítom, hogy ez a nagy templom, meg az azt körülvevő hatalmas terület egykoron teljesen más célt szolgált mint ma. Mindenesetre amit most tapasztalhatok ott, arról egy rossz szót sem mondhatok. A „főnök” azt kérdezte meddig szeretnék maradni. Azt mondja maradhatok, ameddig jól esik, de ha egy napnál többet szeretnék ott eltölteni, be kell jelentsen engem a rendőrségen, ugyanis a hatóságok tudta nélkül nem fogadhatnak be annál hosszabb időre. Nem tudtam pontos választ adni a kérdésre. Azt mondtam, legyen egyelőre csak egy nap.

Az udvar végében asszonyok főzték a vacsorát tűz fölött hatalmas réz edényekben. Az ismerkedéssel hamar repült az idő. Sok kérdés érkezett válaszért. Kíváncsiak voltak, hogy „turista” létemre, hogy kerültem hozzájuk, mi szél fújt oda. Érdeklődve hallgatták a történeteimet. Közben a vacsora is elkészült. Az udvaron körbeültünk. Minden párna előtt egy fém tányér meg egy fém pohár. Néhány fiú felvállalta a felszolgáló szerepét. A szokásos indiai menü volt terítéken: lencsefőzelék, chapati, rizs, és zöldségfőzelék. Nagyon jól esett a vacsora az új otthonban. Miután befejeztem, átvettem a felszolgáló szerepet, és ugyanazt tettem mint a többiek az előző körben: körbehordoztam a lencsefőzeléket, és tettem mindenki tányérjába belőle. Vacsora után a fiukkal együtt én is részt vettem a mosogatási ceremóniában. Ez az úgynevezett SEVA (szolgálat), melyről a kalandok elején is tettem már említést. CSC_0411

Miután az ember már érti, hogy az által, hogy harcol felebarátjával, önmagát bünteti, örömére szolgál harc helyett önzetlen szolgálatot teljesíteni felebarátjáért. Ehhez csupán arra az egyszerű felismerésre van szükség, hogy mindannyian egyek vagyunk, az EGY részei vagyunk. Az egy nélkül nem létezhetünk. Minden ami vagyok tőled, tőle, és tőlük származik. Üres kézzel jöttem a világra. Általad váltam azzá ami vagyok, és általad leszek még nagyobb még jobb holnap. Már csupán azzal is, hogy téged figyelhetlek percről percre változok, fejlődök, növekedek. Én veled nem harcolhatok. Téged én nem bánthatlak. Ha bántalak, ha megöllek, azzal fejlődésem, igaz emberrévállásom legfontosabb eszközét semmisítem meg. Ha megöllek, magamat ölöm meg, saját lehetőségeimet számolom fel. Nem azért szeretnék veled békében élni, mert a Kisjézuska meg Buddhabácsi vagy akár a milicistabácsi azt mondták. Nem! Azért szeretnék veled békében élni, mert értem és érzem, hogy te és én egyek vagyunk, összetartozunk. Nélküled én semmi vagyok. Nélkülem te is szegényebb lennél. Ezért kérlek engedd, hogy szolgálhassalak, hogy átadjam neked az ajándékom, amiért nem várok cserében semmit. Érted vagyok, téged éltetlek. És általad én is egészséges vagyok, általad növekszem, általad fejlődöm, általad minden nap egy kicsivel többet ismerek meg a lét rejtelmeiből. Általad közelebb kerülök az igaz forráshoz, melyből az élet vize fakad. Kérlek, fogadd szeretettel a szolgálatomat.

Szeretettel,

„Egy Szabad Gondolat”

Categories: India, Minden | Címkék: , , , , , , , , , , | 1 hozzászólás

Az elégedettség titka

DSC_0339 A falubeli fiatalok kikísértek az útra. Ragaszkodtak hozzá, hogy egy néhány kilométeren elvigyenek a motorral. Felültünk a sárga TVS Apachera és elindultunk az országúton Punjab irányába. Természetesen ők is mint mindenki egy buszmegállóba akartak letenni. Megkértem őket, ha lehet vigyenek ki a városból, mert városon kívül jobban érzem magam, és stopot is sokkal könnyebben kapok. Teljesítették a kívánságomat. Elvittek a Samba nevezetű városka déli végéig. DSC_0373 Onnan folytattam tovább az utat a szokásos módon, figyelve arra, hogy még véletlenül se kezdjek sietni, mintha valami sürgős elintéznivalóm lenne valahol lent délen. Nemsokára egy kamionból jeleztek, hogy szívesen megállnának, ha gondolom. Újabban ők stoppolnak engem, nem én őket. Igent jeleztem vissza nekik, és meg is álltak, hogy felvegyenek. Nagyon kedves muzulmán fiatalember vala a sofőr. Nem nagyon tudtunk szavakat használni a kommunikációra, de valahogy mégiscsak sikerült megoldani, egymás tudomására hozni, hogy merről merre tartunk. Egy helyen megálltak falatozni. Itt szóltam nekik, hogy ha nem bánják, nekem egyet gyalogolni lenne kedvem. Oszt majd útközben, még lehet, hogy összefutunk. Nem igazán örvendtek neki, hogy szétválnak útjaink, de végül megértették, és elfogadták döntésem. DSC_0358 Már Punjab államban jártunk akkor. Jó utak minden irányba. A természet késő délutáni fényekben tündöklő zöldje köszöntötte tekintetemet, bármerre néztem. Igazi öröm volt gyalogolni. Egy motorkerékpár sietett kérés nélkül segítségemre. Ők azok, akik mintha éreznék, hogy ereimben motoros vér folyik, mindig intés nélkül megállnak, és elvisznek egy darabon. A legtöbbjükhöz egy szót sem szóltam. Ahogy megálltak kedves mosollyal köszöntöttem, és ültem fel hátul. A moci bevitt a legközelebbi város központjába, aminek nem nagyon örültem. Arra jó volt, hogy vettem egy néhány banánt, mellyel feltöltöttem az üres üzemanyagtartályt. Alig léptem egy párat, már jött is a kamion, melyet egy fél órával azelőtt magam mögött hagytam az útszélén. Úgy néz ki, továbbra is szótlanul folytatom az utam. Estére egy punjabi város peremére érkeztünk. A neve Jalandhar. A vasszekér beállt egy nagy kamionparkolóba megpihenni. Elköszöntem jótevőimtől, és elindultam, hogy megkeressem az utat Punjab fővárosa Chandigarh fele. Időközben a belügyminisztérium is többet követelt. Késő estére járt az idő, de nem utasíthattam vissza lelkem járművének kérését. Beültem egy útszéli étkezdébe, ahol elfogyasztottam egy jó adag lencsefőzeléket chapatival. Telt gyomorral folytattam az utat az éjszaka irányába. Megtudakoltam a járókelőktől, hogy melyik út vezet Chandigarh fele. Nemsokára meg is találtam, és elkezdtem ütemesen taposni a bőrét. Eszem ágában sem volt egy nagyvárosban szállást keresni. Még ha stopot nem is kapnék a késői órákban, legalább a város zaját és nyüzsgését magam mögött hagyom. Alig gyalogoltam egy néhány percet, amikor egy fekete autó megállt, hogy szálljak be. A sofőr tökéletes angollal szólt hozzám, próbálta megtudni, ki vagyok és merre tartok. Kérdezte, hogy honnét vagyok. Mondom Romániából. Jaaa Románia az egy szegény ország, nemde? Na tessék. Erről híres az országom. Mondom neki, hogy nem túl gazdag de azóta, amióta te legutóbb ott jártál, kicsit változott a helyzet, és az, hogy most én pénz nélkül utazok, az én választásom volt, mivel a célom az, hogy megtapasztaljam milyen az élet pénz nélkül. Mennyire igaz az, hogy a pénz boldogság, és a hiánya meg a boldogság elvesztésével jár. Egy kis beszélgetés után a segítőm egy teljesen új képet kapott rólam. Közölte velem, hogy van egy szállodája, és ha úgy érzem, hogy megpihennék már, teljesen díjmentesen megvendégel benne, és szállást is ad éjszakára. Mivel nem én kerestem az alkalmat, hanem az alkalom talált rám, ezért igent mondtam az ajánlatára. Elmentünk a szállodába. Vacsoráztunk. Sört hozatott nekem, majd teát. Vacsora után felkísért egy ott dolgozó a szobámba. Még azt sem engedték, hogy a saját zsákomat én vigyem fel az emeletre. A szobám hatalmas volt. Az előtere is akkora volt mint egy nagy szoba. Egy óriási francia ágy a közepén. A légkondi ontotta a hideg levegőt minden irányból. Úgy éreztem magam mint egy gróf. Viszonylag nagy változást jelentett ez egy magamfajta csavargó számára. Az út porából egyenesen luxusszállodába vittek. Alkalmam adódott lemosni az út porát magamról. A ruháimat is kimoshattam. Tisztán és frissen ugrottam bele a hatalmas ágyba. Eszembe jutott, hogy nem is olyan rég akkora helyen haton aludtunk. Az is jó volt. És ez sem jelent nagy szenzációt számomra. Ez mind-mind csak részletkérdés. Ha az ember elkezdi megismerni az élet lényegét, rájön, hogy az a rengeteg forma, amivel körülveszi magát, amit létfontosságúnak hisz egy életen keresztül, és amiért küzdeni, harcolni, akár meghalni is képes, az mind-mind csak részletkérdés. A részletekben veszítjük el figyelmünket, valamint létünk igazi értelmét, amit majd nehéz megtalálni, mert a sok forma, meg az értük való küzdelem halmozódik, rétegződik rajta. Egy adott ponton már csak azt érezzük, hogy a lényeg, az igazság annyira mélyen van, hogy szinte lehetetlen újra a felszínre hozni. DSC_0387

Jól kipihentem magam. Másnap reggel a jótevőm értem jött a szobába. Elmentünk a saját lakására, ami akár palotának is mondható, és ott megreggeliztünk. Reggeli és egy kis beszélgetés után beültünk az autójába és visszavitt engem az útra. Közben elővett egy marék pénzt és a kezembe nyomta, sok sikert kívánva a továbbiakhoz. Próbáltam visszautasítani, de nem lehetett. Azt mondta, hogy szükségem lesz rá az úton. Nagyon jól menő vállalkozása van, mely folyamatosan hozza neki az anyagiakat. Azt mondja most már szabad. Mindene megvan, és ideje is rengeteg. Megtehet bármit amire vágyik, szabadon járhat kelhet a világban. Itt most eszembe jut a sok hozzá hasonló indiai akikkel találkoztam az úton. Többen jelentették ki, hogy mindent megkaptak már az élettől, és teljes mértékben elégedettek. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az összes elért egy bizonyos anyagi szintet, ahonnét már nem lehetett volna feljebb lépni, hanem inkább azt jelenti, hogy tudatosult bennünk, hogy a lényeg nem abban van, amit az ember anyag és forma formájában begyűjtögethet magának élete folyamán mint a mókus. Ilyen fokú elégedettséget nem tapasztaltam India előtt. Itt még nagyon sokan a szegények közül is maximálisan elégedettek, akik az anyagiakat tekintve éppen csak, hogy megvannak. DSC_0384

Kis gyaloglás után jött is egy autó, hogy segítsen. A sofőrje figyelmembe ajánlta az LPU-t (Lovely Professional University), Indiai legnagyobb egyetemét, amely nem messze volt attól a várostól, ahol az éjszakát töltöttem. Gondoltam ha már útba esik, bemegyek. Hátha sikerülne beszélni néhány fiatallal. Nem kis egyetem az LPU….hatalmas területen fekszik. Több mint huszonötezer diákja van. Elméletileg ideális hely lenne az üzenet terjesztésére. Hatalmas kapun át vezetett az út az egyetem területére. Gyönyörű szép terület ad helyet Ázsia egyik legnagyobb egyetemének. Tiszta mint a patyolat. Hatalmas zöldövezetek és sétányok kötik össze a kolosszális méretű épületeket egymással. A huszonötezer diák India huszonhat államából és a világ tizenhat országából jött ide tudományért. Próbálom megkeresni a központi épületet, ahol néhány illetékessel tudnék beszélni az előadással kapcsolatosan. Néhány diák segítségével meg is találom. Sikerül beszélni néhány adminisztrációban dolgozó emberrel. Tetszik az előadásom témája és a rövid bemutatása, de nem tudják, hogy ki lenne az a személy aki végső döntést hozhatna azt illetően, hogy hol és mikor lehetne megszervezni. Valahogy nehézkesnek tűnt a dolog. Több hivatalnokkal beszéltem. Már lassan unalmassá kezdett válni számomra ugyanazt az ismertető szöveget előadni egymás után több helyen. Az idő alatt akár az udvaron is beszélhettem volna néhány diákkal. És azzal talán sokkal többre jutottam volna. Végül elvittek a nem tudom milyen elnök irodájába, hogy beszéljek vele személyesen. Úgy értelmeztem, hogy ez a személy valahol az egyetemi hierarchia csúcsán helyezkedik el. Várni kellett rá, amíg visszajön. Vártam is én kb. egy órát. Azalatt elővettem a laptopot és írogattam ezt azt. Közben kávét, teát, vizet hoztak nekem. Lassan elvégeztem az összes internetes dolgomat is. Végül bejelentették. Hogy nyugodtan menjek ebédelni, mert az a fontos személy akinek döntést kellett volna hoznia az előadásokat illetően csak négy óra után jön vissza. Illedelmesen megköszöntem minden hozzám-valót és azt mondtam nekik, hogy gudbáj. Kedvesen elmondtam, hogy az amiért jöttem nem olyan dolog, amit én minden áron ki szeretnék vitelezni. Békéről van szó, pontosabban lenne szó, ha alkalom adódna rá. De amennyiben az alkalom nem akar békés utakon megmutatkozni, én nem erőltetem. Semmilyen anyagi vagy más érdek nem vezérel, hogy ezt csináljam. Nem vesztegethetek több időt a formalitásokra, mert még ha össze is jönne végül, hogy megtartsak néhány beszédet, amire oda érkeznék, már lehet nem is tudnám élvezni. Márpedig ha én nem tudom élvezni, szinte kizárt annak lehetősége is, hogy a hallgatóság élvezze. Próbáltak ott tartani, hogy várjam meg az illetékes személyt, de akkora én már úgy éreztem, hogy az egész dolog nem elég gördülékeny, nem elég természetes. Az ilyen dolgokra igyekszem nem vesztegetni az energiát, mert tudom, hogy általában megkerül mindig az a hely is, ahol azt sokkal hasznosabban használhatom fel. Kedvesen elköszöntem tőlük és elindultam a nagykapu irányába, hogy rálépjek a főváros felé vezető aszfaltra. DSC_0120

E fejezet kérdése: hogyan tudhatja az ember, hogy a számára legeslegjobb úton jár? A válasz nagyon egyszerű: az útra találás teljesen természetesen és gördülékenyen zajlik. Az esetleges kudarctól való félelem nem fertőzi meg a tisztánlátást az irány kiválasztásakor. Az útközben teljesen spontán módon minden eszköz megadatik az út sikeres folytatásához. Nincs erőlködés, nincs kompromisszum, nincs szenvedés, nincs lemondás, nincs harc, nincs függőség. Az ember maximálisan jól érzi magát a bőrében. Az anyagiak nem cél, hanem a munka természetes hozománya, és soha nem befolyásolja a munkához való hozzáállásunkat. Tudjuk, hogy nem kell aggódnunk miatta, mert abból is lesz mindig annyi, amennyire épp szükségünk van. A félelemnek szinte kötelező módon meg kell szülnie a bajt, hogy megérthessük, hogy a félelem, az aggódás csak hátráltat. A félelem valami olyan dolog, melynek megértése, majd elveszítése kötelező része kell legyen földi létünknek, hogy az utat ne behúzott kézifékkel, félgőzzel tegyük meg, hanem teljes egészében megtapasztaljunk és megélhessünk minden pillanatot, mely azért adatik, hogy fejlődjünk, nőjünk, jobbakká váljunk, hogy méltók legyünk a lét mélyebb rejtelmeinek megismerésére.

Szeretettel,

             „egy Szabad Gondolat”

Categories: India, Minden | Címkék: , , , , , , | Hozzászólás

A kígyóember

DSC_9952 Körülbelül negyven kilométeren utaztunk együtt, majd neki el kellett fordulnia. Az én utam meg egyenesen tovább vezetett. Már-már nézegettem az út szélét, hogy hova tehetném a sátrat, de csodák csodája, megállt egy újabb kamion. Hab a tortán, hogy szikek ültek benne. Úgy is köszöntöttem őket, hogy sziasztok kedves testvéreim. Rég nem találkoztunk. Velem egykorú turbános fiatalemberek ültek benne. Ha jól emlékszem, nem is kellett intsek, hogy megálljanak. Ezekből az emberekből valósággal loccsan az emberszeretet, az életkedv, a vidámság. Olyan szép mosolyuk van, hogy látványa felér egy kiadós reggelivel. Valósággal feltöltődsz tőle. Elegánsak, tiszták, pedánsak. A teherautóik is tiszta mint a patyolat. Az angol nem volt az erőssége, a szik testvérnek, de így sem volt hiány a társalgásból, mert kiderült, hogy mindketten beszéltünk az ember nyelvén. Finom almát vettünk az útszélén. És elindultunk Jammu, Kasmír téli fővárosa irányába. Ők is úgy bántak velem, mint a legfőbb küldetésük az lett volna, hogy a vándornak megadjanak mindent, amire szüksége van, és segítsék mindenben amiben csak tudják. A punjabi zene a teherautóikban egyfajta bónusz. Arra a zenére nem lehet rosszul utazni:). Legutóbb nem volt lehetőségem időt tölteni Punjabban, de most egyre inkább úgy érzem, hogy jobban meg szeretném ismerni Punjabot és a punjabiakat. Bízok benne, hogy lesz rá lehetőségem. A vízum még erőst nem siettet. Punjabot ha akarnám sem tudnám kikerülni Delhi fele tartva.DSC_9891

Egy éjszakát töltöttem a kamionjukban. Reggeli után egész Jammu közepéig vittek engem, ahonnét adtam egy drótot Sunny újságíró barátomnak, hogy újra Jammuban vagyok. Sunny barátom örömmel fogadta a hírt. Perceken belül megérkezett autójával, hogy elvigyen a munkahelyére a jammui „Early Times”-hoz, ahol annak idején megjelent egy cikkem a kasmíri tapasztalatokról és gondolatokról. A nap nagy részét a szerkesztőségben töltöttük beszélgetéssel meg teázással. Utána elmentünk barátom otthonába, ahol megebédeltünk. Ebéd után Sunny elvitt egy dúsgazdag barátjához, akinek beszélt rólam annak idején, amikor először Jammuban jártam, és aki mindenképp látni szeretett volna. Benzinkútja meg javítóműhelye volt a fiatalembernek. Korábban politikus volt. Valamiért otthagyta a politikát, de továbbra is úgy érzi, hogy ott a helye. Kedvesen megjegyeztem, hogy szerintem, amíg nem érti, hogy annak idején miért kellett otthagynia, ne siesse el a visszamenetelt. Hatalmas irodájában elbeszélgettünk. Üdítőitalt, teát, meg kekszet hozatott. Egy perc nyugta nem volt. Állandóan jöttek az aláírásáért. Eszembe jutott az argentin divattervező barátom, aki azt mondta, hogy fontos számára, hogy olyan gazdagsága legyen, melynek legfőbb hozadéka a szabadidő. Sunny barátja szemmel láthatóan nem szűkölködött az anyagiakban, de a szabadidő fogalmáról legfeljebb csak a discoveryn hallott. Felajánlották, hogy egy darabig elvisznek a terepjáróval, amely akkora volt, hogy szegényebb helyeken azt már kamionnak nevezik. Útközben még egy kicsit beszélgettünk az emberek közös témájáról, az életről, majd elbúcsúztunk egymástól.

Késő délután volt, de nem aggódtam, hogy hogyan tovább. Megszoktam már, a gondviselésnek nem számít sem a tér sem az idő. Ő mindentől függetlenül létezik mindenki számára, aki őt bizalmával megtiszteli. Ő az én barátom. Ő az aki figyeli minden léptemet. Ő az aki nem hagyja, hogy a fáradtság felülkerekedjen, és megtörjön. A figyelmemet tisztán tartja, hogy mindig helyük legyen a legfontosabb információknak és megértéseknek. Csak egy néhányat léphettem Punjab irányába, amikor egy kis fehér Suzuki megállt mellettem. Csak úgy áramlott belőle a vidámság. Az első szavaimat én is úgy intéztem az utasaihoz, mintha meg lett volna beszélve a találkozásunk. Kérdezik, hogy ugyan-biza merre. Mondom arra amerre ti. Szabad vagyok mint a madár, bármerre mehetek. Egyből meg is jegyezte a hátul ülő fiatalember, hogy akkor jöhetsz hozzám, vissza egy Jammu melletti faluba. Mondom, én vissza nem igazán szoktam menni, de egye a fene, most az egyszer kivételt teszek. Nem is ismertem őket, ők sem engem, és meg voltam hívva az otthonukba. Ez gyorsan ment! A nálamnál kb. egy évtizeddel idősebb fiatalember az angolt anyanyelvi szinten beszélte. Humorban hiány nem volt. Sokat viccelődtek egymással, szórakoztatták a jövevényt.

DSC_0242 Útközben kiderült, hogy a Manoj a híres indiai kígyóember. Hatalmas szenvedélyt érez a kígyók iránt. Nem nős, nem is tervez semmi ahhoz hasonlót. Úgy nős kb. mint én, amikor az alkalom úgy hozza. Munkája, hobbija, házassága, élete, és talán majd halála is a kígyók. Hosszú évek óta tanulmányozza őket. India szerte több ezer kígyót befogott. A híres Steve Erwinnel is „dolgozott” együtt annak idején, valahol dél Indiában. Azon munkálkodik, hogy ellenanyagot gyártson kígyóharapásra. Elmesélte, hogy hatalmas akadályokba ütközik a kormány részéről. Nemhogy nem támogatják, hanem lépten-nyomon akadályozzák. Tőle megtudom, hogy a környéken csak úgy hemzsegnek a kígyók. És nem is akármilyenek, hanem a legveszélyesebbek: (Krait, Kobrák, és Viperák különböző fajtái) Jó, hogy mondod testvér, még mielőtt a fészkük fölött sátrat verek. Némelyikük mérge perceken belül kiűzi a lelket az emberből. Elmondja, hogy emberek ezrei halnak meg évente kígyóharapásban főleg azon a környéken. Ez igen kérem! Én meg vígan fütyörészve keresgélem a sátorhelyeket. A legérdekesebb az egész történetben az, hogy bár annyi a kígyó mint gané dombon a giliszta, ellenanyag nincs több száz kilométeres körzetben. Az embert beviszik a kórházba, és szakszerű módon elmondják neki, hogy mennyire sajnálják, hogy meg fog halni. Kérdem tőle mi az oka ennek? Azt mondja, hogy egyszerű: a fontos emberek nem laknak olyan környezetben, hogy valaha is kígyóval találkozzanak. Tehát számukra a kígyóveszély nem létezik. A szegény emberből meg amúgy is van bőven. Nyugodtan meghalhat akár kígyómarásban, akár golyó által. Senkit nem érdekel. Naponta hívják az emberek, hogy a kígyót kihozza a házukból. Szinte mindennapos dolog, hogy a kígyók csak úgy bemennek a házba. Azt mondja, hogy a legszomorúbb az egészben az, hogy ahelyett, hogy az emberek megtanulják, hogy mit kell csinálni kígyómarás esetén, hisznek a babonákban. Elviszik a sebesültet a templomba és imádkoznak addig, amíg meghal. De az imák még egyet sem mentettek meg állítólag, és vissza sem hoztak az életbe. Azt mondja, hogy most is van a lakásában két kobra. Ez igen! Jó szállásom lesz megint. Már elképzeltem, hogy valami dzsungel közeli kis odú, ahol nagyon kell imádkozni minden este, hogy a kígyók ne zavarják az álmodat. Lesz ami lesz! Igent mondtam a meghívásra. Immár meg nem változtatom. Egyre érdekesebbé válnak a történetek, és azt érzem, hogy külön erről a személyről egy nagy könyvet lehetne írni. Azt mondja, hogy tetszik nagyon a bátorságom, hogy az ismeretlennek csak úgy igent mondtam. Szerinte rokonlelkek vagyunk. Mondom lehet, de veled ellentétben életemben én a sajátomon kívül más kígyót nem fogtam. Hamar kiderül Manoj barátomról, hogy nem nagy barát a rendszerrel. Akkor a legjobb a kapcsolat közöttük, amikor egyszerűen csak megtűrik, és nem zavarják egymást. Megérkezünk a falujába. Az autó egy hosszú üzletsor előtt parkol. Elmondja, hogy az mind az övé. Van vagy huszonnégy belőlük. Azokat kiadja bérbe, és abból él. A pénz csak úgy jön, nyugodtan foglalkozhat a kígyóival. Lakása teljesen modern, európainak is mondható. A folyosóról nyílnak az ajtók a fürdőbe meg a konyhába. Egy lépcső vezet le egy hatalmas szobába. Akár focizni is lehetne benne. Hatalmas televízió lóg a falon, alatta laptop. Egy óriási franciaágy vele szemben. Az előtt meg egy vastag szőnyeg, ahol körbe lehet ülni, beszélgetni. Egyszerű a lakás. Nincs semmi extra benne. Végül is csak aludni használja. Legtöbbször kint van a természetben, kígyókkal barátkozik. Megmutatja a fürdőszobát, mely egyébként teljesen modern felszereltségű. Annyi az egyedüli furcsaság benne, hogy egy kis drótszita alatt keményen szitkozódik két mérges kobra. Olyan fogadtatásban volt részem amikor bementem, hogy hirtelen még azt is elfelejtettem, hogy miért mentem oda. Ez az úgynevezett pápaszemes fajta. Sikeres harapás után az ember kevesebb mint hatvan percet számolhat mielőtt örök álomba merül. Azért nevezhető mégis kedvesnek ez a fajta, mert mielőtt kivégezne, figyelmeztet. Nagyon csúnyán csinál. Ha az ember időben észreveszi a figyelmeztetést, irányt válthat, és az által megmenekülhet a halálos harapás elől. Az este beszélgetéssel, sörözéssel telik. Megmutogat különböző filmeket, melyek róla és szenvedélyéről készültek. Annyira szereti a kígyókat, és úgy általában az állatokat, hogy nemrégiben fizetett az állatorvosoknak, hogy elvégezzék az első kígyón végrehajtott műtétet. Egy ártalmatlan kígyót félig agyonvertek az emberek. Ő meg elvitte a kórházba és megműttette. A pénz nem számított. DSC_0067

Elmesélte azt is, hogy túlélt két egyébként halálosnak számító harapást. De ha a combjain ékeskedő golyó által okozott sebeket nézem, akkor még sok minden mást is túlélt. A kobra harapásról sokat nem mesélt, aminek elméletileg egy órán belül végeznie kellett volna vele. A Russel Viper harapását ellenben elmesélte. Akkoriban még nem volt nagy szakértője a kígyóknak. Figyelmeztették, hogy a kígyó veszélyes. Ő meg nem vette komolyan a figyelmeztetést. A kígyó úgy megharapta, hogy ő azt észre sem vette. Csak azt látta, hogy a vér kicsordul a kezéből. Ennek a fajtának a harapása arról híres, hogy lassan öli meg az embert. Egy nap alatt ha jól emlékeszem teljes bénulást okoz. Nagy volt az ijedség körülötte. Mindeni a kórházba akart rohanni vele. Ő meg nyugodtan felkapta a kígyót a földről, és azt mondta, hogy mehetünk. Viszem őt is magammal, legalább mutassam meg az orvosnak mi harapott meg. Az orvos lélegzete a kígyó láttán egy időre elakadt. Közölte is vele, hogy sajnos neki annyi. Azt mondja Manoj, hogy én akkor sem hittem az orvosokban, és most sem hiszek bennük. Az igazság az, hogy a harapás következtében, napokig kritikus volt az állapota. A karja hatalmasra dagadt. Az újai szinte egybenőttek. De valahogy az állapota elkezdett visszafele változni. Hosszú évek után a karja teljesen helyrejött, míg a lábai kicsit elszíneződtek, mivel a kígyóharapástól kapott egy májcirrózist. Az orvosok még max. három évet jósoltak neki, de ő éppen úgy ahogy az első jóslatban, ebben sem nagyon hisz. Az tény, hogy a mája nincs valami jó állapotban. Mindentől függetlenül nem felejtett el úgy élni, mintha minden óra az utolsó lenne. Félelmei nincsenek, mindent ami van, maximálisan élvez. Szereti az életet de a haláltól nem fél. Megkért, hogy értesítsem időben a jövő évi projektről is, mert szeretne részt venni benne. Gyűlnek az érdekesebbnél érdekesebb emberek, akik mindenképp szeretnének ott lenni a „nagy eseményen”, amelyről hamarosan, bővebben is említést teszek. DSC_0223

Másnap sem volt kevésbé izgalmas mint az előző. Behozta a két kobrát a szoba közepére. Nem hittem a szememnek. A szoba közepén két terminátor. Mindenki nagy ívben elkerüli őket. Állítólag egy pár. Mindkettőt a szomszédban lakó barátja házából fogta ki. Nagyon csúnyán tudnak csinálni ezek a kobrák. Főleg ha levegőn kívül semmi más nem választ el tőle. Egy jó tulajdonságuk az, hogy nem igazán veszik az embert üldözőbe. Ha véletlenül nagyon közel kerülsz hozzájuk, több mint valószínű, hogy félelmükben rád harapnak, de másképp nincs veszély. Van egy másik fajtájuk is viszont, amely addig kerget, amíg útólér. Azt nem szívesen nézném ágaskodni a szoba közepén. Kiderült, hogy játszótársak. Játszik velük, néha-néha tarkón ütögeti őket. Meséli, hogy egyik alkalommal egy kobrát mely valamiért nem bújt el ősz végén hibernálni, megmentett a fagy elől. Hazavitte, és a szobájában tartotta. Hogy nehogy megfagyjon télen, még az ágyát is megosztotta vele. Nemcsak, hogy az ágyát megosztotta, mégy egy paplannal is takaróztak. Azt mondja soha nem is próbálta megharapni. Érdekes történet. Én személy szerint még egyelőre nem próbálnám ki. Épp annyira még nem vagyok megszorulva, hogy kígyóval háljak.

DSC_0182 Érdekes napok teltek a kígyóember és barátai társaságában. Állandóan jöttek hozzá látogatók. Soha nem volt unatkozás. Egyik barátja elvitt magával a munkahelyére, hogy megmutassa hol dolgozik, mit csinál. Utána elvitt a családjához, ahol úri módon megvendégeltek. Nagyon kellemes három napot töltöttem velük. Jól pihentem. Sikerült a talpaimról is leválasztani az égő fájdalmat. Jó humorú emberkék. Manoj személy szerint nem nagyon iszik, főleg a mája miatt. De elmesélte a frúti legendáját. Frúti a neve a legnépszerűbb és legolcsóbb alkoholnak. A neve arra utal, hogy valami köze van a gyümölcshöz, mert a fruit angolul gyümölcsöt jelent. Valójában meg a lehető legmocskabb, legmesterségesebb italról van szó, ami úgy viselkedik mint egy időzített bomba az ember szervezetében. Mondtam, hogy nálunk is vannak ilyen frútik, és az emberek még véletlenül sem a minőségibb italt fogyasztják, hanem a frútikat, amiben van egy kicsi méreg, egy kicsi etilalkohol, egy kis metilalkohol, egy kis cukor meg stb…

Utolsó nap késő délután kivittek Jammu déli végébe, hogy onnan folytathassam az utam Punjab irányába. Egy híres út menti étkezdébe invitáltak, hogy ne induljak üres gyomorral tovább. Ez a vendéglő megérdemli, hogy megemlítsem, hogy itt ettem életem legfinomabb lencsefőzelékét, amit a vendéglő mellett hatalmas réz edényekben főztek tűz fölött. Olyan finom volt, hogy kétszer is kértem belőle. Remélem, valahogy meg tudom szerezni majd a receptet, mert szeretném, ha azokkal az ízekkel még máskor-máshol is találkozhatnék. Elbúcsúztam a kígyóembertől és barátjaitól, és újból nyakamba vettem az utat. Pontosabban nyakamba vettem volna, ha meg nem áll mellettem egy Bajaj motorkerékpár melynek utasainak épp ismerkedni volt kedvük. Alig búcsúztam el Manojéktól, újabb ismerősökre tettem szert. Mondták, üljek fel a motorra, egy darabon elvisznek. Egy másik út menti vendéglő előtt álltak meg, és arra kértek, hogy fogyasszak el egy üdítőt velük, hogy egy kicsit beszélhessünk. A motor tulajdonosa egy közeli kis faluban volt tanár. Nagyon kíváncsi volt, hogy merről jövök és merre tartok. Nemsokára megkért, hogy ha nem nagyon sietős az utam, menjek el a falujába és töltsek el legalább egy éjszakát náluk. Sokáig nem kérettem magam, mert már amúgy is esteledett. Másodjára én lettem a sofőr és elindultunk hárman a kis falu irányába. Ahogy beérkeztünk a faluba elkezdődött a véget nem érő ismerkedés. A fiatal tanár azt mondta a falubelieknek, hogy már régebbről ismer, annak idején az aranytemplomnál találkoztunk. Gondoltam magamban, hogy pont az aranytemplomnál, amit eszem ágában sincs meglátogatni. Számára a jelenlétem egyféle státuszszimbólum volt a kis faluban. A nepáli határon megismert fiatalemberre emlékeztetett, aki úgy mutatott be engem, mint a gazdag programozó barátját. Na de ezek is mi vagyunk. Szeretünk kisebb nagyobb füllentésekkel státuszt, hírnevet kovácsolni magunknak. Imádunk büszkélkedni egy ismerős, vagy egy rokon sikereivel, hírnevével ahelyett hogy saját életünkre összpontosítanánk, saját sikereinket, megéléseinket szaporítanánk. (Ki vagy te Béla? Hát én vagyok a miniszterelnök sofőrje! Voááááááááááááá, tényleg? Az igen! És ha a miniszterelnök nem létezne, te ki lennél? Ki vagy te fiam? Hát az én apám bankigazgató! Azt kérdeztem ki vagy te, nem azt, hogy ki a te apád, meg a keresztanyád. Találkoztál már hasonló helyzettel?)DSC_0301

Jól éreztem magam a kis falucskában. Egyedül az új barátom társasága idegesített egy kicsit, aki mindenképp villogni és fontoskodni akart az oldalamon. De eltűrtem, mert általa betekintést nyerhettem egy kedves kis falu életébe. Az iskola közelében laktak. Ott lakott a teljes családja, mely nagy érdeklődéssel fogadta a jövevényt. Talán még az is elképzelhető, hogy abban a kis falucskában még fehér ember nem járt előttem. Nagy szenzációt jelentett számukra az ottlétem. Megkínáltak minden földi jóval. Betekintést nyerhettem egyszerű, de kiegyensúlyozott, és látszólag meglehetősen vidám hétköznapjaikba. Az iskolában szállásoltak el. Hoztak egy ágyat. Az osztályterem kis túlzással akkora volt, mint egy tömbház lakrész kicsi szobája. De simán elfért benne vagy húsz tudásra éhes apróság. Étellel kínáltak de a finom lencsefőzelék után nem voltam éhes. Elfogadtam két almát. A kis falu apraja nagyja összegyűlt az osztályteremben, és a tanárok közreműködésével faggatták a jövevényt. Kedvesen válaszoltam a kérdéseikre. Viccelődtem sokat velük. Meglehetősen hosszúra sikeredett az egyébként vidám hangulatú falusi este. Az új barátom, még napfelkelte előtt költött, hogy menni kell. Mondom hova a fenébe akarsz menni ebben az órában? A szúnyogok miatt alig aludtam egy kicsit. Kiderült, hogy vécézni kellett menni. Mivel nincs vécéjük, mindenki elmegy a vasúti sínek mellé, és ott szabadul meg az előző nap elfogyasztott rizs adagtól. Kérdem tőle, hogy az, hogy neked menni kell, miért jelenti számodra azt, hogy nekem is menni kell. Sokkal szívesebben aludtam volna még egy kicsit ahelyett, hogy téged kakilni kísérjelek. Valamelyik testvérénél ettem egy tojásrántottát. Elfogyasztottam egy teát, és még a tanítás elkezdése előtt elindultam dél felé. Irány Punjab, melyet oly régóta szeretnék már megtapasztalni. DSC_0332

Közben azon tűnődtem, hogy ezek az egyszerű emberkék elszigeteltségükben valósággal ki vannak éhezve az új, az ismeretlen, az idegen jelenlétére. Számukra egy kész csoda, ha valaki a világ másik tájáról a falujukba látogat. Bízom benne, hogy eljön az a nap a föld minden pontján, amikor az idegen jelenléte teljesen természetessé válik, lecsökkennek és megszűnnek a távolságok, valamint a határok az emberek között, minek gyümölcseként egy új világ tárja ki kapuit az emberiség előtt, egy új kor veszi kezdetét a földön. Tapasztalataim szerint a változások már elkezdődtek. A rabszolgák, a rendszerek rabjai elkezdték ledobni a láncaikat, és elindultak egymás felé, hogy újra megtalálják, felfedezzék egymást, az egységben, az összetartozásban rejlő lehetőségeket. Megszökve az anyag és illúziók rabságából sokan indulnak felfedező útra. Keresnek és találnak is. Sokan megpillantották már az új világ kapuit. És azok, akik megpillantják, hátra legfeljebb csak azért fordulnak, hogy a feléjük nyújtott kezeket megragadják, és segítsenek felebarátjaiknak is az út megtalálásában.

Categories: India, Minden | Címkék: , , , , , | Hozzászólás

Éjszakák és nappalok

DSC_9834 

Tiszta ingyen visszapostáztak. Még aggódnom sem kellett, hogy kapok-e stopot vagy sem. Fogtak nekem egyet, mely teljesen díjmentesen visszavitt engem Lehbe. Az éjszaka közepébe. Micsoda lehetőség! – gondoltam magamban. Szállást keresni naplemente után a turistáktól hemzsegő fővárosban ott, ahol mindenért pénzzel kell fizetni, ahol mindennek napról napra nő az „értéke”. Egy útszéli bolt előtt ismerősökkel találkoztam. Elbeszélgettünk zárásig. Kaptam tőlük egy gyertyatartót ajándékba. Hiába mondtam, hogy csak nehezítem a hátamon a batyut ha az ilyen ajándéktárgyakat elfogadom. Nem tudtam visszautasítani. Meghívtak másnapra ebédelni. Javaslatokat kaptam tőlük, hogy hova tehetném a sátramat. Sajnos füves helyet nem igazán találtam. Nem akartam beletenni mindent a porba, ezért úgy döntöttem, hogy tovább barangolok az éjszakában, hátha kerülne egy jobb megoldás. Kicsit úgy éreztem, hogy inkább átgyalogolom az éjszakát, minthogy neki fogjak sátrat verni. Lefelé sétálok az utcán a szokásos módon, ráérősen, sehova nem sietve. Az utolsó boltok is lakatot tesznek az ajtóikra. Egy kasmíri boltosnak ismerkedni támad kedve. A hosszú nap után nekem egyáltalán nem hiányzott egyetlen új ismerős sem. Jól elvoltam régi jó ismerősömmel, az éjszaka csendjével. Gondoltam, megmondom neki, hogy nem akarok semmit sem vásárolni. Hogy ha azért fáradozna, hogy megvegyek valamit, akkor tudnia kell, hogy nincs pénzem. Mivel nagyon érdeklődött, elmondtam neki, hogy merről merre. Azt mondta, hogy tovább ne keresgéljek, mert szívesen vendégül lát, ha nem zavarnak a meglehetősen szerény körülmények. Mondtam neki, hogy szerényebbet azoknál amilyeneket tapasztaltam útjaim során nem hinném, hogy tudna mutatni, úgy hogy felőlem mehetünk. Egy olyan lakásba érkeztünk amelynek volt egy konyhácskája, egy fürdőcskéje, és egy szobácskája melyben már eleve laktak vagy öten. Na de a jó emberek kicsi helyen is elférnek. A földön aludtak valami pokrócokon. Pont annyian voltak, hogy mellettük még egy csavargó is elfért. Kajával kínáltak de nem voltam éhes. Vízszintesre kívánkoztam, hogy mielőbb neki fogjak kipihenni a meglehetősen hosszú utat. Mivel nagyon kíváncsiak voltak, hogy mivel foglalkozok, és mi a véleményem Kasmír helyzetéről, úgy döntöttem megosztom velük még akkor is, ha nem fognak tetszeni a szavak. Meglepetésemre, érdeklődve figyelték a gondolatsorokat, és még tetszett is nekik annak ellenére, hogy tisztán kifejtettem a véleményem a szentháborúinkról is. A már szokásossá vált tapasztalatokkal találkoztam itt is. Ők jelezték, hogy számukra családtag vagyok. Arra kértek, hogy hogy ha kedvem tartja, maradjak még legalább egy hetet. Megint azzal az esettel találkoztam, hogy azok akiknek a földi javakból a legkevesebb jutott, készek megosztani egy ezer idegennel még azt a keveset is. Csodálatos emberek, tele szeretettel. Muzulmánok, a tévé szerint terroristák. Sok ilyen terroristával volt alkalmam megismerkedni az út folyamán, melyek nem bántani, hanem ellenkezőleg: segíteni akartak. Nagyon kevés kivétellel a legtöbben úgy kezeltek mint családtagot. Ha a rendfenntartók golyói leteríti őket, akkor az újságban úgy jelenik meg, hogy sikerült megölni egy néhány terroristát. Annyi a bűnük, hogy végtelenül ragaszkodnak ahhoz a helyhez, ahol megszülettek. Az az övéké, és készek meghalni érte. Na de ezzel nem csak ők vannak így. A szabad gondolat listán jött egy webcím, ahol Európai határok alakulását lehet követni kétezer évre visszamenően. Országok, birodalmak jelentek meg, nőttek, majd csökkentek, majd eltűntek, majd újra megjelentek. Mindez természetesen sok-sok emberáldozat árán. Mindig változtak a határok, mindig is fognak változni, míg az ember nem képes tanulni a hibáiból. Tulajdonképpen minden változott, kivéve az emberi ragaszkodást. Az szinten maradt. Az valami állandó. A ragaszkodás tárgya az, ami változó és mulandó. Mégsem tud az ember lemondani róla. Képes illúziókban hinni, hazudni magának, és harcolni utolsó leheletéig.DSC_9866

Másnap még egy egy utolsó kört tettem Ladakh fővárosában. Majd visszamentem Shahid boltjába elbúcsúzni. Kevesebb mint egy napja ismertük egymást. Ennek ellenére olyan mértékű felebaráti szeretet tanúsított személyemmel szemben, hogy éreztem, hogy az üzemanyagtartály megtelt, újra útnak indulhatok. Ragaszkodott ő is, hogy elfogadjak tőle egy szép inget. Bármennyire is szerettem volna visszautasítani, nem ment, mert éreztem a szeretet, mely az ajándékot kísérte. Megkért, hogy ha még egy hét múlva is Kasmírban lennék, hívjam fel, mert vendégül szeretne látni srinagari otthonában is. Megöleltem a kis muzulmán testvért és ráléptem az útra, hogy elfogyasszak egy darabot belőle Kasmír fővárosa, Srinagar irányába. Már a városban kaptam egy stopot, mely kivitt a város végére. A sofőr egy szálloda tulajdonosa volt. Azért, hogy nekem segítsen, egy jó néhány kilométerrel megtoldotta az útját Srinagar irányába. A város pereméről begyűrtem egy jó néhány kilométert a talpaim alá, amíg az első teherautó megállt, hogy elvigyen egy darabon. A sofőr egyedül volt, és pont Srinagar fele tartott. Nem zavartuk egymás hallószerveit sokat, mert annak sok értelme nem lett volna. Az első pihenőhelyen közölte velem, hogy nyolcszáz rúpiáért elvisz Srinagarig. DSC_9877 Én illedelmesen elnézést kértem, hogy ennyire félreértettük egymást, és további jó utat kívántam neki. Körülbelül azt gondolhatta, hogy nini egy hülye turista. Biztos nagyon sok pénze van és a buszjegy dupláját fogja majd fizetni nekem azért, hogy elviszem. Gyönyörű helyen váltak szét útjaink. Még az is lehet, hogy ha a sofőr nem vált át anyagiasba, még akkor is megkérem, hogy álljon meg, mert egy néhány kilométert szívesen gyalogolnék a dimbes-dombos késő délutáni fényekben. Gyönyörű kis falucskán gyalogoltam keresztül. Hegyek veszik körül. A hegyről egy középkori kastély figyeli a völgyet. A falusi emberek földjeiket ápolták az út mellett. Ráköszöntem mindenkire, akik az út közelében dolgoztak. Kicsit meg is színeztem minden köszönést, hogy adjak egy kis jókedvet a jó munka mellé. DSC_9889 Nemsokára az út újra emelkedni kezdett. A hágótól, a forróságtól, meg a nagy hátizsák súlyától égni kezdtek a talpaim. Éreztem, hogy ideje járművet cserélni. Nemsokára jött is egy másik kasmíri teherautó, melyben már voltak hárman. Vidáman köszöntöttem őket, és közöltem is velük már az elején, hogy pénzem csak annyi van, ami szükség esetén néhány alkalommal feltölti az üzemanyagtartályom. Mondták, hogy ne aggódjak amiatt, mert az káros az egészségre. Mivel egyetértettünk, fel ugrottam negyediknek a kamionba, és elindultunk újra a főváros irányába. Megkínáltak valami, több napos nagyon ropogós kasmíri kenyérrel. Teát is főztek. A kommunikáció is megoldódott nagy nehezen. Jó volt a hangulat. Sajnos éjszaka egy újabb ellenőrzőponthoz érkeztünk, ahol a sofőr azt mondta, hogy jobb lenne ha leszállnék, mert őt megbüntetik, ha idegeneket szállít. Azt mondta, hogy az ellenőrző pont után újra felvesznek. Leugrottam és elindultam a meredek sziklák között az éjszakában újra gyalogosan. Egy kis otthonból az utcára nyíló boltocskához érkeztem, amely még nem volt zárva. Azt mondták, hogy még csak egy néhány száz kilométer van hátra, és meg is érkezek Srinagarba. A kamion vagy nem vett észre vagy egyszerűen csak elfelejtett újra felvenni, vagy nem akart több komplikációt, de csak úgy elhúzott mellettem. Így maradtam egyedül az ismeretlennel az éjszaka közepén. Gyönyörű holdvilágos és csillagfényes éjszaka volt. Valósággal örömömre szolgált a gyaloglás. Néha eszembe jutottak az útszéli táblákon bereklámozott leopárdok. Reméltem, hogy nem a környéken voltak fényképezve. Ha jól emlékszem, még mindig több mint háromszáz kilométeres szakasz választott el Kasmír fővárosától, amit a Himalája kanyargós útjain kellett megtenni. Nem volt forró az éjszaka, de nem is fáztam. Egyedül a talpaim égtek a zsák súlya alatt. Ilyen hosszú gyaloglásokhoz nem árt ha az ember valami nagyon jó patkókat vesz a lábára, különben nagyon megnyúlik az út. Az én utam is egyre hosszabbnak tűnt. Megállt egy Toyota Innova. Turisták ültek benne. Azt mondja a sofőr, hogy ez az autó pont Srinagarig megy. Mondom, jó neki. Én is arrafelé tartok, de nem van pénz luxusjárművekre. Nem is zavarta tovább az éjszaka csendjét a segítőkész sofőr. Visszaült az autóba, és továbbállt. Folytattam az utat lassan tovább kímélve a talpaimat. Tudtam, hogy úgysem gyalog fogok célba érni. A gyaloglás legalább ébren tart, és még az is lehet, hogy kerül egy másik teherautó. Került is egy. Önkéntesen megállt felajánlva segítségét. Felugrottam a kabinba kb. ötödiknek. A sofőr közölte is, hamar, hogy csupán ezer rúpiáért elvisz Srinagarig. Mondom neki, hogy amíg nem késő, lépjen a középső pedálra, mert le szeretnék szállni. Nem is kérette sokáig magát. Megállította szekerét, és visszarakott engem az éjszakába. Egy percig sem idegeskedtem. Talpaimat kímélve, óvatosan lépkedtem tovább a kanyargós úton felfele. Nem hangolt le az sem, hogy a második autó is csak azért állt meg, mert gondolta, hogy olyan szituban vagyok, kénytelen leszek minden vagyonom kilencven százalékát feláldozni, hogy eljussak a fővárosba. Na de nem sokára megállt egy második kamion is. Szintén intés nélkül. Gondoltam, hogy mielőtt ez is bejelenti, hogy csupán ezer rúpiáért elvisz, szólok nekik, hogy ha a pénzért álltak meg, akkor nyugodtan menjenek tovább, mert imádok gyalogolni. A kamionban két szik ült. Egy idősebb meg egy húsz év körüli. Elegáns, tiszta emberek, igazi szikek. Mondták is, hogy ne aggódjak, mert nem pénzért álltak meg. Mivel szikekről van szó, ez a magatartás nem lepett meg annyira. Az összes eddigi szik is, akikkel összetalálkoztatott a sors, a legangyalibb földi teremtmények közül való volt. Egy félórai utazás után félre is húztak egy vendéglő előtt vacsorára. Bementünk a vendéglőbe. Annak ellenére, hogy jeleztem, hogy nem vagyok éhes, nekem is vacsorát rendeltek. A helyzet iróniája az volt, hogy azon a helyen találkoztam a korábbi pénzért segíteni akarókkal is, akik végül magamra hagytak miután kiderült, hogy nem én vagyok az amerikai nagybácsi pénzzel teletömött zsebekkel. Kedvesen rájuk mosolyogtam. Kicsit zavart volt a tekintetük. Nem gondolták volna, hogy ilyen hamar viszontlátjuk egymást. DSC_9917

Vacsi után folytattuk tovább az utat az éjszakában a magas szirtek peremén. A fiatal turbános volt a sofőr. Az öreg szik piaszüneten volt. Punjabi zenére jól pörgött a fiatal szik kezében a kormány. A teherautó kerekei sem nagyon lustálkodtak. Ismételten megjegyzem, hogy nem akármilyen sofőrök ezek. Szerintem némelyikük hatalmas esélyekkel indulhatna a Dakar versenyen. Egy helyen mégiscsak sikerült elakadni. Egy olyan kanyarhoz érkeztünk, ahol a teherautó kerekei egy helyben dobálták az út kavicsait hátra. Sehogy sem tudtunk a meredek kanyarra rákapaszkodni. Ez volt a híres húsz perces kanyar. Több mint húsz percet töltöttünk el rajta. Igazi kaland volt. Az volt az érzésem, hogy némely megrendezett versenyben nincsenek ilyen akadályok mint egy ilyen kavicsos himalájai kanyar, ahol a teherautó csak ugrál egy helyben mint egy fortélyos csődör, mely nem akar mozdulni még ostorcsapásra sem. Akkora port kavartunk, hogy már-már a legnagyobb akadály az volt, hogy nem láttuk merre kell kimenni a kanyarból. A kanyar sikertelen bevétele akár több száz méteres zuhanást jelenthetett volna. Na de nem éreztem veszélyt. A hidat szállító nyugdíjas teherautó után mely a világ legmagasabb útjain billent nagyokat a szakadék hívogató torka fele, szinte semmit nem érzek veszélyesnek:).

DSC_9912 Az éjszakát szinte teljesen végigaludtam. Másnap reggel ismerős tájak látványa fogadott. Úgy éreztem magam, mintha valahol a Hargitán járnék. Közeledtünk Srinagarhoz, Kasmír fővárosához. Gyönyörű zöld völgyek, fenyők, kanyargó folyók, patakok. A magasság csökkenésével megjelent az élő természet. Egyszerű falusi emberek és otthonaik látványa fogadott. Ha amnéziából érkeztem volna vissza, és valaki azt mondta volna, hogy Gyergyótölgyes környékén járunk, én azt is elhittem volna neki. Jött, hogy kiszálljak a kamionból és gyalogosan folytassam tovább az utat. De mégsem tettem. Hagytam, hogy gyűljenek a kilométerek a hátam mögött. Egy útszéli étteremben megreggeliztünk, és folytattuk utunkat a főváros felé. Srinagarba érve valahogy úgy éreztem, hogy nincs nagy kedvem másodjára is megállni, és időt tölteni ott. Az emlékek valahogy nem arra biztattak, hogy azt tegyem. Érdekes módon a szikek is megkérdezték, hogy nem-e lenne kedvem velük tartani Jammuig. A megérzésem után, nem kellett kétszer kérdezzék, velük tartottam tovább Jammu irányába. Közben megálltunk ebédelni is. Bejelentették, hogy tankolni kell. Az üzemanyagra várni kell még vagy 3 órát. Vajon mégiscsak Kasmírban lenne a helyem? Megköszöntem a szik testvéreknek a hozzám-valókat. Még mielőtt elbúcsúztunk volna a fiatal srác zsebbe nyúlt, elővett valami pénzt, és megkért, hogy vegyem el, hogy legyen majd kajára. Én nem akartam elfogadni, mert nem voltam teljesen pénztelen. De tudomásomra hozta, hogy megsértem ha nem fogadom el. Mondom, hogy ez ne legyen a harag forrása, elfogadtam egy százast. Mondom ez elég lesz nekem egy jó darabig. Kasmírban jó olcsó az alma. Veszek rá majd almát. India déli részein az almának olyan ára van, mintha valami drágakő lenne a közepében. DSC_9923

Nem voltam teljesen biztos benne, hogy merre tovább. Srinagar csak néhány kilométerre van. Lehet mégiscsak jó lenne odamenni. Egyszerű a válasz, gondoltam magamban! Mivel én nem ragaszkodom sem északhoz sem, délhez, mindkét irányba fogok stoppolni. Amelyik irányba kapom a járművet, abba az irányba indulok tovább. Ez a szabadság előnye. Nincs ragaszkodás, nincs függőség, nincs kötődés. Bármelyik út a legeslegjobb. A rossz döntés lehetősége szinte kizárt. Jammu irányába kaptam stopot. Hát igaz is. Ha már magam mögött hagytam Srinagart, miért gondolkoznék azon, hogy visszamenjek. Egy kasmíri muszlim úriember volt a segítőm. Valami nagyon fontos emberke lehetett. A kormánynak dolgozott. Nagyon nem faggattam, hogy egész pontosan milyen gaztetteket visz véghez:). Természetesen szó esett a Kasmíri helyzetről is. A véleménye egyértelmű: külön kéne válni. Ő az első muszlim aki, azt mondja, hogy a Pakisztánhoz való csatlakozást nem támogatja. Attól függetlenül, hogy a muszlim testvérek ott élnek, úgy gondolja, hogy Pakisztán nem jó ország. Túl sok a terror náluk fele. Állítólag Jammu és Kasmír a britek uralma alatt is önálló királyság volt. Majd 47 után, miután a britek hazamentek, Pakisztán megtámadta őt. Indiához fordultak segítségért. India segített is nekik. Azóta is segít. Elfelejtett nem segíteni. És most nekik ebből lett elegük. Állítólag Kína is megkaparintott egy jó darabot a Kasmíri területekből. Pakisztánhoz is átragadt egy darabocska. Szóval a szomszédok vittek amit csak értek. A szomszédoknak van egy közös vonásuk: egyik sem támogatja Kasmír függetlenségét, és talán az összes örülne ha teljes egészében hozzá tartozna. Kasmír olyan mint egy befutott topmodell. Minden pasi verseng kegyeiért. Mindegyik a boldogságát várja tőle. És egyiket sem érdekli, hogy ő boldog-e vagy sem. A szépség és a gazdagság hátrányai….DSC_9928

Categories: India, Minden | Címkék: , , , , , , , | 4 hozzászólás

A show megy tovább

DSC_9629 A beszélgetés hosszúra nyúlt. Esteledett már amire véget ért. Stoppal mentem vissza az otthont adó Shey falucskába. Sokat stoppoltam Leh és Shey között. Egyszer mentem busszal, de elmondhatom, hogy a buszozás még mindig nem okoz számomra nagy izgalmakat, ezért ha lehet stoppal megyek mindenhova. Többször beigazolódott, hogy stoppal, nem sietve haladok a legjobban. Szeretem ezt a tempót. A stoppolásban új rekordokat döntök. Nemcsak a távolságban hanem a minőségben is. Nagyon sokan nem állnak meg a desztinációjukba érkezve, hanem ragaszkodnak hozzá, hogy még egy darabig elvigyenek. Nagyon sok autónak nem kellett volna Sheyig mennie, de mégis megtette, hogy én ne kelljen más stopra várjak az út szélén. Hiába mondom, hogy nekem nem okoz gondot akár éjszaka is fogni egy stopot mely tovább visz, és a gyaloglás is éppen úgy örömömre szolgál, ragaszkodnak hozzá, hogy elvigyenek a desztinációmig. Ilyen is lehet az utazás az ismeretlenbe. Továbbra sem ragaszkodom semmihez, nem kell semmi, de örömmel fogadok mindent ami jön, és határozottan érzem, hogy minden a lehető legjobban történik. A legnagyobb, legizgalmasabb kalandok mind-mind a nem akarás a jelen pillanat teljes elfogadásának és megértésének a szüleményei.

DSC_9636 Még egy utolsót aludtam a vendéglőben. Ez alkalommal időben lefeküdtem, és a felkelést nem siettem el, hogy jól kipihenjem magam. Nubra után nem állt szándékomban visszamenni Sheybe. Úgy terveztem, hogy onnét majd egyenesen Srinagar, Kasmír fővárosa felé veszem az irányt. Ennem adott reggel a ladakhi családom, és utoljára elbúcsúztam tőlük. Jól teltek a közös napok. Ezért kicsit nehéz volt a búcsúzás. A tulajdonos bevitt Lehbe az autójával, hogy onnét nekivághassak a világ egyik legdurvább emelkedőjének, mely háromezer ötszáz méterről felvisz ötezer hatszázra harmincvalahány kilométeren belül. Elég későn vágtam neki a hágónak. Azt mondták, hogy nem sok az esélye, hogy abban az órában kapjak valamit Khardungla irányába. Nagyon nem idegeskedtem, mert tudtam, hogy az, hogy kapok valamit vagy sem, nem attól függ, hogy a nap melyik időszakában kelek útra.

DSC_9647

 

DSC_9689 Még mielőtt az emelkedőre ráléptem volna egy ismerős arcot pillantottam meg az út szélén. Nemrégiben kaptam egy filmet, amit nagyon ajánlottak, hogy megnézzem. A film címe „Riding Solo To The Top Of The World”. Egy nagyon jó dokumentum-kaland film. Egy fiatalember elindul a jó öreg Royal Enfielden a világ legmagasabban fekvő települései irányába, hogy megnézze milyen az élet odafenn, hogy élnek a nomádok. Az utat teljesen egyedül teszi meg és kamerával dokumentálja a legapróbb részletekig. Nagyon jó képeket, beszámolókat látni a filmben. Ajánlom minden (motoros)kalandokat szerető embernek. Ha jól tudom, nagyon jó volt a fogadtatása különböző filmfesztiválokon is. Nos a film főszereplőjével, rendezőjével, producerével, megálmodójával, a történet írójával volt alkalmam találkozni teljesen véletlenül. Viszonylag hamar kiderült, hogy eléggé azonos nyelvet beszélünk, így könnyen ment az ismerkedés. Röviden elmondtam neki mit csinálok, és milyen projekt érlelődik a fejemben. Neki is tetszett az ötlet, és azt mondta, hogy szívesen része lenne, akár segítene a projekt kivitelezésében. Ez azért is volt meglepő számomra, mert ez az ötlet még annyira új, és még annyira kezdetleges stádiumban van, hogy nem is igazán láttam értelmét beszélni róla. De érdekes módon, akiknek megemlítettem eddig, mindenki azt mondta, hogy szeretne részt venni benne, és segíteni a kivitelezésben. Hamarosan itt is nyilvánosan közzéteszem, hogy az esetleges érdeklődők időben tudomást szerezhessenek róla. A találkozás által értelmet nyert a késői indulás is. Örültem, hogy újból nem tartottam magam a szabályokhoz. Eszembe sem jutott, hogy az ilyen típusú útra korán kell indulni. Akkor indultam, amikor jött, hogy induljak. És pont jó volt az úgy. Abban maradtunk az új ismerőssel, hogy interneten tartjuk a kapcsolatot, hogy majd ha eljön az idő együtt fogjunk neki a munkának. Egy közös fényképkép után szétválasztottuk útjainkat. Elindultam az ötezer hatszáz fele.

DSC_9693 Elmondhatom, hogy nem sok jármű hordta rám az út porát. Előre láthatóan sok gyaloglásnak nézek elébe. De mégsem. Két Royal Enfield rugaszkodott neki szinte velem egyszerre a hágónak. Én egyet intettem nekik mint motoros testvéreknek. Ők félre is húztak. Én csak akkor láttam, hogy az egyik paripán csak egy lovas ül. Mintha megbeszéltük volna, hogy engem majd útközben felvesznek. Derűs fővárosi fiatalemberekkel ismerkedhettem meg. Szinte szó nélkül levették a csomagot a hátamról és felbogozták az Enfieldre. Hát igen. Ha valaki megkérdezte volna, hogy szeretnék felmenni a világ legmagasabban fekvő járművekkel is járható útszakaszára, a válaszom az lett volna, hogy Royal Enfielden. Nos ezt senki nem kérdezte tőlem. Egyszerűen odajött az alkalom, és felkínálta magát számomra. Én meg igent mondtam az ajánlatára. Feledhetetlen érzés ezeken a helyeken motorozni. Csak ajánlani tudom mindenkinek. Az első ellenőrző pontot sikeresen átugrottuk. Így engedély nélkül juthattam fel a Khardunglara ahonnét az út a híres Nubra völgy felé vezetett. Gondoltam, ott majd elidőzök egy kicsit, élvezve a hely egyszerűségét. Mivel szeptember elején jártunk, az emelkedő egyre több öltözéket követelt volna. Minden alkalommal amikor egy felhő került a fejünk fölé olyan volt, mintha a forró nyárból hirtelen télbe léptünk volna át. Katonai járművek serege ereszkedett be a csúcs felől, melynek utat engedtünk. Miután felértünk a csúcsra sem hevült az időjárás.

DSC_9745

DSC_9789 A havas csúcsok felől hideg szél fújt mely azt súgta, ha nem vonulok fedezékbe nagyon gyorsan, perceken belül még a csontjaiban a velő is megfagy. Rövid fényképezkedés után bementünk a fogadóba, hogy igyunk egy kis forró teát, meg faljunk valamit, hogy az elvesztett hőt visszatermeljük valahogy. A fiuk királyi módon megvendégeltek. Hívtak, hogy menjek vissza velük Lehbe, de én azt mondtam, ha már idáig eljöttem, és valami akadály nem gördül utamba, begurulnék a Nubra völgybe, hogy megnézzem milyen ott az élet. DSC_9807 Téli volt az időjárás a csúcson, de tudtam, ha elindulok a nagy zsákkal a hátamon, az valamennyire melegíteni fog. Ahogy kijöttünk a fogadóból, épp meg volt állva egy teherautó arccal a völgy fele. Rövid búcsúzás után odaszaladtam a sofőrhöz, hogy megkérdezzem, hogy nem e vinnének be engemet is a völgybe. A válasz pozitív volt. Egy utolsó intettem a motoros barátoknak, és felugrottam a kamionba. Régi ütött-kopott jármű volt az új fuvarom. Elindultunk Nubra irányába. Az út befelé a szokásos himalájai. Minden egyes kanyar akár az utolsó is lehet. Hatalmas dörömböléseket hallok a rakodó térből. Valami nagy tömegű szállítmány lehet hátul mert néha-néha nagyon megbillenti az öreg teherautót, és akkorákat csattan, hogy az az érzésem, hogy kiüti az oldalát. Kérdezem, ugyan biza mit szállítotok, hogy ekkora lármát csinál. Azt mondja a sofőr, hogy hidat. Hidat bakker! Ezek egy hatalmas hidat szállítanak, ezen az útnak még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető úton:). Lenézek a völgybe: egy két beborult teherkocsi látványa fogad. Mi meg hidat szállítunk. DSC_9810 Azt mondják senki nem akarta elvállalni a szállítmányt és ők elvállaltak. Mondtam nekik, ne aggódjatok, mert nem csak ti hoztok helytelen döntéseket az életben. Itt vagyok én is, aki egy olyan teherautót fogott, mely nyugdíjas kora ellenére a világ legfélelmetesebb útjain egy bazi nagy hidat szállít. Na de a félelmetes út nem tartott sokáig. Újabb ellenőrző ponthoz érkeztünk. Engem is látni akartak. Hol az engedély? Tudtam, hogy a bácsi nem a jogosítványomra kíváncsi. Mondom a nekem nincs. Márpedig engedély nélkül nem mehetek be a völgybe. Mondom, hát akkor úgy néz ki, hogy nem fogok bemenni a völgybe. Nagyon nem örvendtem az új helyzetnek, de mit tehettem volna? Mondom neki akkor gudbáj. Én indulnék visszafelé ha már ilyen szigorúak vagyunk egymáshoz, hogy engedélyeket kérünk azért, hogy egy ország területén belül utazhassunk. Igen ám de azt sem lehet, mert katonai terület. Engedély nélkül nem mehetek se le se fel. Úgy néz ki hirtelen foglyul ejtettek, mert nincs engedélyem. Sajnos az engedély ezúttal nem csupán egy formalitás. Az engedély egy üzletág. Évről évre a turisták számával nő az ára is. Nemcsak egyszerűen nyilvántartásba vesznek, hogy arra jártam, hanem meg is bírságolnak érte:), azaz egy kicsit kereskednek vele. Még csak a nyilvántartásukba sem kerülhetek pénz nélkül. Egy olyan határra érkeztem, mely elválasztja a vegyeseket a pénzesektől. Amíg a határon innen létezhetnek pénz nélküliek, a határon túl csak pénzesek lehetnek:)). Az a tény, hogy van két egészséges lábam, és egy néhány jóindulatú ember akik önzetlenül, díjmentesen segítenek a haladásban még nem elegendő, hogy átjussak a határon túlra. Úgy döntöttem, hogy megnézem milyen a világ pénz nélkül. Ezért indultam el ezen az úton. A beszámolóim arról tanúskodnak, hogy igazán fontos dolgok megtapasztalásában a pénz hiánya nem jelent akadályt. De bizonyos formák megtapasztalásához, melyeket értékként tüntet fel a társadalom, szükség van a pénzre. Ez kicsit olyan mint egy televízió reklám. Először elhitetik az emberrel, hogy az új termék nélkülözhetetlen része a modern ember életének, majd azt, hogy az ára hihetetlenül alacsony, és ha az ember nem veszi meg, akkor soha vissza nem térő alkalmat szalaszt el, melynek következtében lemond az igaz boldogság forrásáról. Így reklámozzák az egzotikus utazásokat, a Francia Riviérát, stb…. Az embernek el kell hinnie, hogy azt a bizonyos helyet nem szabad kihagyni, mert Michael Jackson is járt ott, mielőtt jegyet váltott volna örökzöld vadászmezőkre:). Ha a nép bedől jó marketing fogásnak, indulhat a biznisz. DSC_9698

Sok szépet hallottam a Nubra völgyéről. Ezért döntöttem úgy, hogy felkeresem ha hagyják. Na de nem hagyták, így nem kerestem fel. Azóta eltelt még egy néhány nap. A boldogságomba csorba nem esett. Sőt, ellenkezőleg. Kaptam azóta még sok olyan élményt, melyek szinte még azt is elfeledtették, hogy van egy Nubra völgy a térképen. Ép, egészséges vagyok. Mosolygok és mosolyogtatok. Egy szép hely elmaradt, de jött helyette húsz más. Nem volt ragaszkodás, nincs csalódás. Még mindig elmondhatom, hogy a számomra leggyönyörűbb helyeket, melyek még mindig csodálatos élményként élnek az emlékezetemben, szinte spontán módon fedeztem fel, és tapasztalhattam meg. Senki nem kért belépőt, senki nem akart megvámolni a látványért. A Bahamák meseszép. De ha netán nem sikerülne eljutnod oda ebben az életben, kérlek, ne keseredj el nagyon, mert nap mint nap rengeteg szép hely mellett elvágtatsz nagy sebességgel sietve valahová, hogy nehogy valamiről lemaradj. Néha a bereklámozott szép helyek és az általad spontánul felfedezett szép helyek között az a különbség, hogy az előzőek esetében rengeteget kell fizetned a reklámra, és arra, hogy valami olyant tapasztalj, aminek a varázsát már rég legyilkolta a mesterséges tuning. Ha még nem voltál a görög szigetek egyikén sem annak ellenére, hogy rajtad kívül már szinte mindenki részt vett „feledhetetlen” görög kiránduláson, ne csüggedj nagyon. Találkoztam sok olyan emberrel, akik voltak, és nem lettek boldogabbak tőle. Egyesek azt hiszik, hogy talán még több Görög szigetet meg kéne látogatniuk, és akkor szebb lesz az életük. De én azt hiszem, hogy sokan a csalódásra fizetik be a hosszú munka év alatt összekuporgatott pénzüket. DSC_9663

Többször megkérdezték, hogy láttam-e már az arany templomot, és a Taj Mahalt. Mondom, hogy nem láttam, és ha hiszed ha nem, nem is vagyok kíváncsi rájuk. Elég templomot látok út közben anélkül, hogy akarnám. Próbálom megértetni velük, hogy számomra nem annyira fontos a televízióban bereklámozott helyek látogatása, mint az emberekkel való találkozások, beszélgetések az élet felfedezése. Olyan sokat hallottam már a Taj Mahalt és az arany templomot, hogy ha véletlenül arrafelé járnék, még a fejemet is elfordítanám, hogy ne lássam:). Ha megnéztél egy tévéreklámot vagy egy dokumentumfilmet, és elmész Indiába, hogy megnézd a Taj Mahalt és az aranytemplomot hajlamos leszel majd azt hinni, hogy voltál Indiában, és tudod milyen ott. Ez a turizmus illúziója. Kérlek ne vedd rossz néven. Én sem gondoltam volna, hogy majd ezeket a szavakat fogom írni a fent említett helyekről. Nem a rosszindulat vezérel, amikor így vélekedek, hanem sokkal inkább az a szándék, hogy felhívjam az olvasó figyelmét, hogy annyira elveszejtjük magunkat a formák rengetegében, hogy akár egy egész életet is képesek vagyunk leélni anélkül, hogy meglássuk, mi van a felszín alatt. A világon rengeteg szép dolog van. Rengeteg látnivaló van. Rengeteg reklám van, mely arra ösztönöz, hogy egy életen keresztül, ezeket a képeket üldözzük, hogy azt higgyük, hogy azért születtünk meg, hogy látószerveinket kényeztessük. Itt most emlékeztetni szeretnélek a vak történetére, aki az egyik legboldogabb ember, akivel valaha találkoztam. Elmondhatom, hogy találkoztam egy néhány emberrel utazásaim során. Tehát nem kétszáz ember közül ítélem őt a legboldogabbnak. Vigyáznunk kell nagyon a látással, a látni akarással, mert vakságot okoz! Vigyáznunk kell nagyon a show-val, mert megtéveszt. Vigyáznunk kell nagyon a televízióval, mert megöl. Elmondhatom, hogy számomra a híres Leh, Ladakh fővárosa egy lelketlen zombi. Lenne valami szép, valami érdekes látnivaló, de a hely lelkét megölte a turizmus. Na de azt mondta Freddy Mercurry, hogy „the show must go on” (a shownak folytatódni kell). Neked meg választanod kell a show és a realitás között, az igazság és a hazugság között. Ez a feladatod. Erre születtél.

Szeretettel,

„egy Szabad Gondolat”

Categories: India, Minden | Címkék: , , , , , , , | Hozzászólás

Ki a vesztes?

DSC_9662 Visszamentem Sheybe, az út menti vendéglőbe. Megkérdeztem maradhatnék-e még két napot mielőtt a hosszú utat is a nyakamba veszem. A válasz egyértelmű volt. Olyan fogadtatásban volt részem, mintha ott születtem volna. Ezúttal fel sem húztam a sátrat. Egyébként is hideget hozott Szeptember Ladakhnak. Nem szívesen sátoroztam már. Aludhattam a vendéglőben a székekről levett és egymás mellé helyezett szivacsokon. Este még megnéztünk egy Indiana Jonesot a fiukkal. Én meg már filmközben eltettem magam a másnapra.

Vasárnap délután ötkor volt a találka a tibeti menekültekkel. Mint utólag kiderült, összesen hat tibeti tanár volt kíváncsi a jövevény béke üzenetére. Tudtam, hogy ez a beszélgetés más lesz, mint az eddigiek. Ismerem a felnőttet. Annak már nem őszinte szavakra van szüksége, hanem egy hosszú szakállú öreg bölcs formájára, akiről az a hír járja, hogy mindent tud. Többet tud náluk, többet az átlagembernél, többet annál az intézménynél, mely elhitette velük, hogy ők már szinte mindent tudnak az életről az oklevélnek köszönhetően. Én magamtól nem keresem az alkalmat, hogy mindentudó felnőttekkel vitatkozzak, hisz nem célom bárkit is meggyőzni az általam felszínre törekvő gondolatok igazságáról. Nem akarom az igazam versenyeztetni senki igazával. Amint már írtam, nekem nincs is olyan, nekem nincs igazam. Én csak az élettől kölcsönvet igazságokat közvetítem azzal a reménnyel, hogy akadnak olyan fülek amelyek a megértés központjába viszik őket, aminek köszönhetően gazdájuk felfedezhet egy néhányat a boldogság eddig nem ismert forrásai közül.

A beszédem tartalma nagyjából a már ismert szokásos. A találáson változtattam, mert a felnőtt nem szívesen iszik a gyerek poharából. Határozott, tiszta gondolatoknak engedtem utat, hogy elhagyják az ajkaimat, melyeket síri csendben követtek a nagyok. Megkérdeztem, hogy mi a véleményük, mi az alapvető oka annak, hogy az ember háborút indít. Egyik tanár azt mondja, hogy a birtoklási vágy. Ezen kicsit meglepődtem. De örömmel hallgattam a véleményét. Mondtam neki, hogy azt hiszem nem is igazán van értelme, hogy fogyasszam a levegőt, mert hanem egyéb ők már ismerik a gondolatokat, melyeket mondani készülök. Így igaz, a birtoklási vágy az egyik alapvető oka a háborúnak. Ha az nem lenne, szinte művészet lenne valaki ellen háborút indítani. Ha elgondolkodunk rajta ez a kijelentés szinte minden más okot is magába foglal. Az igazunkért, az igazságunkért is hajlandóak vagyunk harcba szállni, úgymond megvédeni azt. Birtokolni akarjuk a nagy igazságokat. Ha nincs nekünk belőle, akkor kölcsönveszünk egy néhányat, örökbe fogadjuk, magunkénak valljuk, és utána tűzön-vízen keresztül csatába vágtatunk, hogy megvédjük azokat. Tudjuk jól, hogy manapság mindenkinek igaza van. Mindenki tudja a nagy igazságokat. Csodálatos módon a nagy igazságok birtoklása jóformán senkinek sem ad igaz, hosszan tartó boldogságot. Tehát a nagy igazságaink csak elméletben működnek jól. A gyakorlatban talán soha ki sem próbáltuk őket, vagy esetleg soha nem is láttuk értelmét kipróbálni, mert meggyőződésünk, hogy gyakorlati síkon másképp működik a világ.

Igazad van, mondom. A birtoklás az oka a harcnak. Rögtön hozzá is fűzte, hogy Kína birtokolni akarja Tibetet, és ezért van a harc. Mondom neki, ez igaz, de azt látja-e, hogy Tibetet nemcsak Kína akarja birtokolni, hanem a Tibetiek is? Na ez volt az a pont ahol az igazságok háborúja kezdődött. Figyelmeztettem is őket, hogy ha azért jöttek, hogy olyan gondolatokat ajándékozzak nekik, amilyeneket hallani szeretnének, akkor jobb lesz, ha már most abbahagyjuk a beszélgetést, mert nekem nincs szükségem arra, hogy valakit győzködjek, esetleg valakivel vitatkozzak arról, hogy amit állítok az igaz-e vagy hamis. Mondtam, ha úgy érzik, hogy nyugodtan alázattal végig tudnak hallgatni egy a szokásostól eltérő eszmefuttatást, akkor maradok szívesen, és megosztom velük, ha nem akkor további sikeres háborúzást kívánva nekik, megyek és pihenek egy jót mielőtt elindulok Khardungla irányába. A hat közül egyik annyira okos volt, hogy valószínűleg halála előtt már többet nem is nagyon fog okulni, hacsak a dalai láma azt is el nem hiteti vele, hogy az az érzése támadt, hogy a földön csak egy okosabb ember létezik mint jó maga, és az nem más mint ő. Többször mondták, hogy ezeket a gondolatokat őszentsége a dalai láma is tanítja. Valahogy úgy fejezték ki magukat, hogy ő mindig ezt mondja. Mondom, hogy annak felettébb örvendek. Csak annak nem örvendek, hogy ott van a „mindig” szó. Miért kell a mindig? Miért nem elég az egyszer, vagy egy néhányszor? Mikor fognak bólogatás helyett már cselekedni is? Erre a tudományos érv az volt, hogy azért mert gyakorlatban nem működik a dolog. Mondom, ezt ismételje meg az, aki már próbálta is, és úgy győződött meg arról, hogy gyakorlatban nem működik az, amit az őszentsége mond. Kedvesen, tisztán megfogalmaztam, hogy a dalai láma képei a falon nem fognak segíteni, egy élhetőbb lét megteremtésében. A bólogatás sem fog semmit megváltoztatni. Az, hogy a dalai lámát szavakban istenként tisztelik, de cselekedeteik mást tükröznek, sem fog sok mindent megváltoztatni. Érdekes, hogy pont azelőtt való nap írtam a bejegyzést a költők haszontalan életéről. Arra is rákérdeztem, hogy miért van az, hogy nagy tanítójuk ilyen nagy függőséget okoz. Miért van az, hogy istenként tisztelik ahelyett, hogy gondolatait felhasználva elinduljanak az önállósulás, a békés élet útján. A legokosabbik ingerült állapotban ugrott fel a székről, és elhagyta a termet. A többi figyelmesen végighallgatta mondandómat. Több kérdés is adódott, mint például az, hogy Kína és Tibet esetében, melyik félnek kell nagyobb megértést tanúsítania. Mondom, hogy egyértelmű a válasz: Tibetnek. Loccccs!… Erre megint nem számítottak. Ha tisztán látjuk a képet, egyértelmű, hogy Tibetnek kell nagyobb megértést tanúsítania. Tibet a legyőzött. Tibet hiába kiabál, hiába követelőzik. Az olyan mint a város főterén azt kiabálni a békésen csipegető galamboknak egy feliratos zászlóval a kezedben, hogy a korrupció szűnjön meg.

Valójában az élet mindig a legyőzött féllel tart. A veszítésben a félelemben, az üldöztetésben benne van az élet kegyelme. Mindig az a fél veszít, melyiknek nagyobb az esélye arra, hogy a veszítés, a veszteség a fájdalom hatására kinyissa a szemeit, és megkeresse az utat mely kivezet a sötétségből. Hogyan várhatná el az ember, hogy nagyobb megértést tanúsítson az a fél, mely parancsszóra gondolkodás nélkül tölt, és gyilkol? Ő még távol áll az élet mélyebb megértésétől. A gyengébbik félnek van most esélye az ébredésre. Ez most az ő háborúja. Az erősebbik fél háborúja még várat magára. Lehet neki ellensége sem lesz. Lehet, hogy az erősebbik fél ellensége, és elpusztítója önmaga lesz. Az a vesztes mely a veszítésben nem képes felismerni az élet kegyelmét a tisztán látás elnyerésének lehetőségét, üldöztetése végén egy végtelen mélységű szakadék peremén találja magát, ahonnét már nincs visszaút.

A tibeti menekültekkel való beszélgetés konklúziója, hogy továbbra is szívesebben beszélek hatszáz fiatalhoz, mint hat felnőtthöz. Ha az ember egy életen keresztül zárva tartja az ajtókat, azok a végére már annyira berozsdáznak, hogy komoly tragédiákra, szenvedésre, sorscsapásokra van szükség, hogy valamennyire megnyíljanak, és utat engedjenek a beáramló fénynek. Kérlek vigyázz az ajtóidra. Minden alkalommal, amikor időd engedi, olajozd meg a sarkait, hogy könnyen nyíljanak, ha elérkezik az idő, az ébredés ideje, hogy a teremtés igazságának fénye beáramoljék.

Categories: India, Minden | Címkék: , , , , , , , , , | 4 hozzászólás

WordPress.com ingyenes honlap vagy saját honlap létrehozása.