Nepál

A gondviselés útján. Nepáli élmények, kalandok, történetek.

Vissza az Úton

Kedves Olvasó!

Az alábbi olvasmány felolvasott, meghallgatható változata is létezik, és ingyenesen kérhető azok számára, akiknek nincsen elég idejük olvasni, de szeretnék meghallgatni MP3 lejátszón (például utazás közben). Ha meg szeretnéd kapni, kérd az írás címének pontos megjelölésével a „Szabad Gondolat” honlapra hivatkozva a következő e-mail címen: tavolvasas@gmail.com

DSC_3071 Életem eddigi egyik legérdekesebb fejezete van zárulóban. Indulnék haza, vissza Indiába, hogy találkozzak jó anyámmal és barátommal. Mivel annak idején közöltem, hogy nem szándékszom hazamenni mert, úgy érzem, hogy nekem mindenhol egy haza van, ahol éppen vagyok, ezért ők úgy döntöttek, hogy meglátogatnak engem még mielőtt, jobban eltávolodnék térben szeretett szülőföldemtől, Erdély országtól.

A vízum megszerzése is érdekes ceremónia. Egy hét után a kérvény beadása után behívtak interjúra. Én hat hónapot jelöltem be a kérésben, ugyanis az ára ugyanaz volt mint a négy hónapra szóló vízumnak. Behívtak vallatásra. Miért megyek Indiába? Hát mert tetszik India. Mit csinálok ott? Beszélek a békéről. Mutattam nekik az indiai lapokban megjelent cikkeket magamról. Milyen szervezetnek dolgozom? Mondom, nincs szervezetem. Ezt nem akartam csinálni. Ez jött, és én próbáltam követni a belső hangot ezért teszem, amit teszek. Hogy-hogy nincs szervezet? Hát mert soha meg nem fordult a fejemben, hogy Indiába menjek, majd ott a békéről és a háború okairól kezdjek beszélgetni a fiataloknak. Csak úgy jött. Miből finanszírozom a tevékenységet. Mondom semmiből. Finanszírozza az, aki nekem ezt az ötletet küldte, a gondviselés. Mondtam eddig soha ne volt problémám, lépten-nyomon segítettek az emberek. Nem adhatnak vízumot csak három hónapra, mert az előző ország (Magyarország) is csak három hónapra adta. Mondom akkor csak annyira kértük, most meg ha lehetne szeretném 6 hónapra, mert India hatalmas ország. Nem lehet. Különben is úgy gondolom, hogy túl fiatal vagy még ahhoz, hogy ezt csináld. Maximum amit adhatunk 4 hónap. Hát legyen meg a te akaratod. – gondoltam magamban. Mi mást tehettem volna. A vízumos dolgok úgy mennek egyébként, hogy bizonyos országok pl. Anglia, Amerika és a többi pénzesebb ország x időre kapja a vízumot, a Romániák meg társai meg x osztva hárommal időre kapják a vízumot. Lefordítva magyarra a fenti gondolatot, és az én eddigi tapasztalataimat: gyakorlatilag mindenki szívesen látott vendég Indiában, fajtól, nemzetiségtől, bőrszíntől, és vallástól függetlenül. Elméletileg, avagy politikailag, avagy törvényileg viszont ha van pénz a zsebben, jöhetsz, ha meg nincs, akkor menj a szemed világába. Ez a tapasztalat már nem törte össze a szívemet. Örültem, hogy vízum volt a zsebben és indulhattam. Kevés nap volt már hátra édesanyámék repülője érkezéséig. Tudtam, hogy nagyon kell szednem a lábaimat, ha az én módszeremmel szeretnék Delhibe érkezni úgy, hogy legyen aki várja őket a reptéren, és ne legyen akire várjanak ők a repülőtéren. DSC_3074

Szokásos módon vágtam neki az útnak. Stoppoltam serényen. Főképp motorkerékpárokat intettem, mert azok jól manővereztek a forgalomban, és jobb volt a haladat. Egy fiatalember elvitt engem ki a Katmandu völgy peremére, ahol barátai szedték az útadót. Nagyon laza fickók voltak. Jókat beszélgetünk, és egyiknek meg is kergettem a motorkerékpárját rendesen, hogy el ne veszítsem az egyensúlyérzékemet a távollétben. Felajánlották, hogy ott aludhatok náluk, majd reggel tova megyek. Mondtam, nagyon kedves tőletek, de én már kifutottam az időből. Erre ők azt tették, hogy kiálltak az út közepére, megállítottak egy luxusbuszt, a sofőr kezébe nyomtak valami pénzt, és amire észhez kaptam, már úton is voltam a határ fele. Ezek a madárszívű emberek agresszíven segítőkészek voltak. Nem lehetett túl sok nekik sem, de ez nem volt akadálya annak, hogy segítsék a békés vándort. Én már rég a buszon voltam, és még mindig nem jött, hogy elhiggyem, hogy a gondviselés ilyen serényen és ilyen precízen egyengeti az utamat. Még aludni is tudtam. DSC_3076 Amire megébredtem, már a határ melletti faluban voltunk ahonnét, gyalog vagy riksával lehetett továbbmenni. Jöttek is az ajánlatok bőven, hogy elvisznek a határra, de mondtam sajnos fiúk nincs nekem erre pénzem csak kajára. Odajött hozzám egy kis fekete fiatal legény bukósisakkal a fejében. Egy ütött kopott motor tulajdonosa volt. Azt mondja ő elvisz engem. Mondom, ne hari testvér, nekem tényleg nincs pénzem ilyen luxusra. Azt mondja, hogy nem kell neki pénz. Szeret segíteni. Felültem a motorra, és rá egy tizenöt percre már ballagtam át az emberi kapzsiság, az emberi hatalomvágy, és telhetetlenség kreálta határon. Ő is átjött velem. Végül talán ugyanannyiba került az út, mint amennyibe került volna riksával, mert vettem neki egy üdítőt, melyet ha nem vagyok figyelmes ő fizet ki. Gondoltam magamban, ha egy kaját kihagyok is, örömmel hívom meg az ilyen tisztalelkű embert egy üdítőre, hogy érezze, hogy nem rossz az, amit tesz, hogy önzetlenül segít egy ezer idegennek. Indiai oldalon már úgy éreztem magam, mintha rég nem látott hazámba jöttem volna vissza. Öröm volt fütyörészve sétálni a gyönyörű napfelkeltében. Egy autó megállt mely Nepálból szállított valamit. Az autóban már eleve egy személlyel több volt, mint amennyi kényelmesebben elfért volna. Ezekről utólag kiderült, hogy szerettek volna egy kis pénzt keresni a fuvarozásommal. Nem hiába. Kereskedők voltak. A következő autóban egy fiatalember ült. Modern autója úgy száguldott mint a szélvész. Bevitt a legközelebbi vonatállomásba, előhúzott valami pénzt a zsebéből, hogy menjek vonattal, mert az gyorsabb. Nekem már elég sok ilyen tapasztalatban volt részem, de mégis mindig meglepődök, és olyan belső öröm van bennem, hogy mekkorát tud változni a világ odakint, ha odabent változtatunk rajta. Megvettem a jegyet. A vonat indulásáig volt még egy néhány óra. Azalatt ebédeltem az út széléről. Chapatit ettem, melyet ott helyben szárított tehén fos parázson sütöttek, és adtak melléje valamiféle kis zöldséges lecsómártást is. Valószínűleg nem sokan ennék meg ezt az olvasók közül, ha látnák, hogy készül. Én meg hálát adtam a létnek, hogy jól bánik velem minden körülmények között, és hogy finom étellel csillapíthatom éhségemet. Valóban nagyon finom volt. Éhségemet is csillapította, és egészségemre is vállt. Még azóta is nagyon egészséges vagyok megállás nélkül. Pedig ennek már lassan két hónapja. DSC_3086

A vasútállomásba mellém ült egy európai idősebb utazó. Valami folytán elkezdtünk beszélgetni, és hamar kiderült, hogy elég azonos típusú a vérünk. Lényeges különbség közöttünk kb, 30 év volt. Régóta járja már a világot. Egykoron ő is hajón dolgozott mint Popeye és én. Volt közös téma bőven. Kiderült, hogy ő is Delhibe tart, és érdekes módon még a jegyeink is egymás mellé szóltak…hát az élet már csak ilyen számomra… :)) Volt beszélgetőtárs Delhiig. A vonat hamar beröpített minket Delhi városába, ahol már másodjára taposták a lábaim az utcákat. Szállodát bérelt. Ott lezuhanyozhattunk,, és együtt vettük nyakunkba aznap a forró Delhi útjainak porát. Reggeli után eldöntötte, hogy este elindul Rishikeshbe. Mondom, akkor hanem egyéb nem utoljára látjuk egymást. Nagyon talált a szó, többek között, az utazásról, fényképezésről, és a megélt kalandokról, valamint a meglátogatott helyekről folyt a duma. Hamar elszaladt a nap, amely egy magas épület tetején jéghideg sörökkel a kezünkben ért véget. Úgy búcsúztunk egymástól, hogy viszlát Rishikeshben. Ő indult a buszállomásba, én meg a repülőjébe. Úgy döntöttem, hogy nem metróval, hanem inkább busszal megyek a reptérre, mert az olcsóbb. Én csak arról felejtettem el tudomást szerezni, hogy a busz nem ment a reptérig, hanem onnan 5 kilométerre letett. Az volt a meglepő az egészben, hogy senki nem akart jegyet adni, vagy pénzt elvenni a fuvarért. Na de lehet valamit én néztem el :)). Még volt 5 kilométer gyalogolni valóm. Egy kilométer után megállt egy taxi, és közölték, hogy elvisznek. Mondom, hogy elhiszem, hogy elvisztek, de én nem engedhetem meg hogy taxival fuvaroztassam testem tömegét. Ne törődj, így is úgy is oda kell mennünk. És elvittek…. 🙂DSC_3140

Reptéren kicsit lelassult az idő. Nem akart az istennek sem telni az a hátramaradt néhány óra, hogy édesanyámat és barátomat láthassam. Na de egyszer csak ütött (az óra). És az érkezések kijelzőjén mutatta, hogy Moszkvából repülőm érkezett. A többit azt, hiszem mindenki el tudja képzelni, aki már várt valahol hosszú idő után a szeretteivel való találkozásra. Egyszer csak a már sokszor elképzelt kép lefestette magát előttem. Megjelent édesanyám narancsszínű inge, ami Indiából érkezett hozzá ajándékba még az év elején. Olyan természetes volt az arckifejezése, mintha egész életében ide oda röpködött volna a világban. Valójában életében először ült repülőgépen. Volt öröm és élménycsere bőven. Nem is nagyon kívánkoztunk el a reptérről. Igaz, hogy nem is nagyon volt hova :)) nem mondhattam, hogy sziasztok na. Jó, hogy köttetek, gyertek menjünk fel hozzám :)) Úgy döntöttük, hogy már megvárjuk a reggelt. A reptéren is le tudunk ülni beszélgetni, majd reggel a busszal bemegyünk Delhibe.

Együtt a Szentföldre

Amikor az ég legszebb hajnali kékje megmutatta magát, úgy döntöttünk, hogy kipróbáljuk az én módszeremet együtt… el is indultunk az úton hátha valaki megáll és megkérdezi, hogy merre vándor. Meg is állt egy taxis. És megmondta, hogy hány száz. Mi meg mondtuk, hogy nyugodtan folytassa tovább az utat nélkülünk, Isten békéjével. A következő aki megállt egy rendőr volt, aki elmondta jogainkat :)). Mondom, lányok, innentől ez már nem az a történet. Tudtam abban a percben, hogy mostantól egy kicsit én is megszűnök csavargó lenni, és átváltok turistába.

Vissza a reptérre, busszal meg Delhi központjába, ahol szállodát béreltünk egy éjszakai pihenésre mielőtt tovább indulunk Rishikeshbe, a száduk szent földjére. A szállodában előkerültek az otthonról hozott, már fél éve nem érzett ízek. Féltem, hogy az elszokott gyomrom tüntetni fog ellene, de nem. Finom volt a Tibor által készített keksz szalámi, az édesanyám által készített házi csoki, ami még mindig az egyik kedvencem, a finom otthoni házi túróról meg a szalonnáról nem is beszélve. Kicsit megzavarta a hétköznapjaimat a nagy találkozás. Túl sok jót, túl sok szokatlant kaptam egyszerre 🙂 Na de ez nem panasz. Édesanyám nagy meglepetésemre olyan otthonosan mozgott a forró fővárosban, mintha Gyergyóban lenne. Itt kicsit megálltam elgondolkodni, hogy hanem egyéb tőle örököltem, azt hogy „otthonom a világ”. Nem sokat utazott édesanyám mostanig, de tudomásom szerint nem is nagyon vágyott rá. Az erdei tanyánk nyújtotta élményeknél nagyobbra nem vágyott. De most, hogy volt lehetősége eljönni Indiába, az is olyan örömmel töltötte el, mintha otthon lenni a kis hegyi házikóban a természet zöldjében, a libáni fenyvesek alatt. Emőnek is öröm volt visszajönni a szeretett Indiába, amit nem is nagyon titkolt. Meglepően jól bírták a fővárosi forróságot mindketten. Szomjazni szomjaztunk szaporán, de ennek orvoslására mindig került mangó, vagy mangó dzsusz, vagy licsi, vagy valami más finomság, a nagy korsóm hideg sörről nem is beszélve. Az igazság sajnos az, hogy Indiában teljesen mást hisznek sörnek, mint mi odahaza a Hargitán. Itt jó sört ejsze csak úgy lehet inni, hogy otthonról hozol, és itt lehűtöd. Na de a hideg sör lehet pisikából is, amíg még hideg, éppen úgy elcsúszik, mint a mexikói ínyencség a Corona vagy a Coronita. Egy korsó elég is volt nekem, hogy még szebbnek lássam tőle a világot. Jókat sétáltunk, teheneknek riksáknak elsőbbséget adtunk, ismerkedtünk a fűszerek országának fővárosával.

Azt hiszem mindannyiunknak kiválóan telt az első nap, de a java még csak ezután következett…

Categories: Hangos, India, Minden, Nepál | Címkék: , , , , , , , , | 1 hozzászólás

Élet és Halál között 2

DSC_2929 Nehéz volt elválni a családtól. Látszólag minden jel arra utalt, hogy megszületett bennük a döntés. De sajnos tudatában vagyok annak, hogy a döntés önmagában a legtöbb esetben semmit nem jelent. Sok minden szépet és jót gondolunk, sok jó ötletünk lehet, de a kivitelezésbe sokszor nem merünk belevágni. Őszintén remélem, hogy ez a család merte vagy meri követni azt az utat, amivel egyetértettek. Kapil kikísért a buszmegállóba. Többször megölelt. Nem akart elengedni. Sokszor ígérte, hogy ha majd visszamegyek egy teljesen más Kapilt fogok látni. Megkértem kedvesen, hogy ha lehet soha ne ígérjen semmit, se nekem se másnak. Cselekedjen helyette. Sok ember rabja az ígéreteinek. Nincs szükségem arra, hogy szépet ígérjen, mert nekem semmilyen elvárásom nincs vele szemben. Megmondtam, hogy én szeretem őt, mint embertársamat, de tiszteletben tartom a döntését, bármi is legyen az: ha élni szeretne, akkor azt, ha megöli magát, azt.

Legutóbb amikor Katmanduban voltam, amikor kerestem a professzor által bérelt szállodát, találkoztam egy nagy darab orosszal. Amikor először megpillantottam őt az éjszakában olyan benyomást keltett, hogy csodálkoztam, hogy nem volt stukker a derekán. Ő szólt hozzám. Azt kérdezte, hogy mit keresek, tud-e segíteni. Gondoltam magamban, ha azzal akarsz segíteni, hogy fejbe lősz, majd utána kibelezel mint nagyanyám a csirkét, akkor kösz nem. Na de válaszoltam neki hangosan is. Azt mondtam, hogy A Thamil Corner nevű hotelt keresem. Meglepődtem, hogy milyen készségesen állt a rendelkezésemre, hogy segítsen. Már szinte egy órája kerestem a szállodát, amikor vele találkoztam. Mint később kiderült, egy néhányszor el is mentem előtte, de nem vettem észre. Előkapta Michael a telefonját felhívta a barátját, aki perceken belül ott termett, és elvitt engem a hotelemhez. Michael azt mondta, hogy Oroszországból jött, de származásilag moldovai (Románia). Talán valamelyik nagyapja élt Moldvában. Megköszöntem neki a segítséget, és elindultam a barátjával a szálloda irányába. De még mielőtt szétváltunk volna meghagyogatta nekem, hogy majd ha kedvem tartja látogassam meg, mert még sok ideig lesz Katmanduban. Megadta a hotelje nevét, amit nehéz volt elfelejteni: Hotel PUSKAR. Azt mondja keressem az oroszt a hotel Puskarban. Úton a szálloda fele eltűnődtem, hogy azonkívül, hogy segített ő nekem volt-e valami más jelentősége is a találkozásunknak. Na de úgy tűnt, hogy nem, mert én elhagytam Katmandut, hogy majd a bőröndömet is elhagyhassam, és a dzsungeles meg vadvizes kalandokban lehessen részem. Ezerszer megtapasztaltam és megláttam, hogy semmi nem történik ok nélkül, és valahogy azt éreztem, hogy ez a találkozás túl hirtelen zárult. 

A vipassana után, amikor visszamentem Katmanduba, és Kapil barátoméktól járogattam be a központba vízumot intézni, egyik alkalommal egy internetezőt kerestem, hogy megnézzem leveleimet és frissítsek az oldalon egyet. Miközben az út menti boltokat fürkészték szemeim, egyszer egy nagybetűs feliratra lettem figyelmes, mely úgy szólt, hogy HOTEL PUSKAR. Tyűű a mindenét. Meglepődtem egy kicsit, hogy ez csak úgy a képembe mászott. Egyből eszembe jutott Michael, az orosz segítőm, és a kérése, mi szerint ha időm engedi és arra járok, keressem meg egyet. Lassítottam, visszakapcsoltam egyesbe, és internet keresgélés helyett bekanyarodtam a HOTEL PUSKAR udvarára. Alig mondtam ki, hogy az oroszt keresem, máris mondták, melyik a szobája. Hatalmas termete, és igazi orosz külleme miatt, könnyű őt megkülönböztetni a többi turistától. Felmentem a második emeltre, kopogtam szobája ajtaján, és kisvártatva jött is a válasz. Benyitottam. Michael volt bent egy nepáli barátjával. Épp valami boldogság füstöt szívtak. Gondoltam magamban, megint jó helyre keveredtem. Legutóbb Milánnal sétáltunk a kis falúját körülvevő dzsungelben. Valami fiatalokkal találkoztunk, akik szintén füsttel kínáltak. Nagyon jó volt a hangulatuk. Egyik odakiált, hogy szia testvér! Én vagyok Bob Marley! Mondom neki, szia Bob Marley :)))). Oszt este láttam egy rendőrkocsit, hátul az ismerősök a dzsungelből. Egyik kikiált, hogy emlékszel rám testvér? Én vagyok Bob Marley. Gondoltam magamban, jobban jártál volna ha Michael Jackson vagy, mert akkor nem lennél most a rendőrkocsiban. Egyébként arrafelé nem nagy kihágás a marihuána használata. Nem legális, de nagyon nem is büntetik.

Na a lényeg, hogy megint Bob Marleykkal hozott össze a sors az az orosz Michael és a barátja személyében. Mondtam neki, hogy mivel véletlenül megláttam a Puskar feliratot, gondoltam bekösöznök. Örültek nekem. Nagyon kedvese fogadtak. Minőségi füsttel kínáltak, amiből szippantottam én is vagy kettőt, hogy ne mondják azt, hogy különcködök. Mondtam nekik, hogy én nem élek vele, annál is inkább, hogy meggyengültem vala az elmúlt időkben, és testem súlyának is jó százaléka oda lett, a mérgezés után. Egyébkét is meg voltam győződve, hogy amit passzívan magamhoz veszek, nekem épp elegendő lesz ahhoz, hogy engem sem kerüljön el a hatása. DSC_3058_01

Szóval így kezdődött vala a történet. Valamiért Michael már első perctől úgy beszélt velem, mintha együtt nőttünk volna fel. Nem kellett faggassam, hogy elmondja élettörténetét, hogy mi hozta, és mi tartja őt Katmanduban. Szépen elmesélte, hogy otthon volt eg gyönyörű felesége. Két kicsi gyermeke. Ő eredetileg valami orvos volt, de a „biznisz” nagyon jó szaladt, ezért leginkább arra koncentrált, mintsem a hivatására. Legutóbb újabb befektetésbe kezdett. Egy nagy erőrészt vásárolt meg. Az volt az egyetlen baj ebben a legutóbbi vásárban, hogy ebben az erdőben voltak már farkasok, még mielőtt ő odaérkezett volna. Természetesen a farkasok nem nézték jó szemmel a vendégfarkast, aki rögtön birtokolni akar egy részt a területükből. Ezért úgy gondolták, hogy tenniük kell valamit, hogy területeiket megvédjék a jövevény bakkal szemben. El is rejtettek egy jó adag hasist vagy marihuánát az autójában. Egész pontosan nem is az ő autójában, hanem a felesége autójában, ami bizonyos országokban legfeljebb arra hatalmazza fel a rendőrt, hogy felszólítson, hogy porszívózd ki az autód mert tele van kosszal. A volt Szovjetunióban meg teljesen más törvények vannak erre is. Éppen fel nem akasztanak érte, de adnak annyi évet a rács mögött, hogy amire kikerülsz onnét, az öregségtől farkad már csak kézállásban „áll fel”. Michael is elég közel állt élete legnagyobb lehetőségéhez. Mivel nagyon pénzes ember volt, jó ügyvédeket fogadott, és szabad lábon védekezhetett. Na de a hatóságok szépen sorjába lefoglalták mindenét, bankszámlái használatát is betiltották. Így maradt az én orosz barátom koldus a nagy vagyona mellett. Olyan szaporán kezdte kapni az utóbbi időben a sakkot, hogy jobbnak látta eljönni Oroszországból még mielőtt a matt is megérkezne. A felesége mindig nagyon szerette őt (legalábbis ezt mondta). Mindent megkapott férjétől, amit csak egy igényes nő el tudott képzelni. Na de a sok cirkusz után mégis csak úgy döntött, hogy kiszáll a buliból, és becsukja szíve kapuit is, hogy ne ostorozza őt is a sors a férje „hibája” miatt. Törvényesen elhagyta luxus világának megteremtőjét és eddigi támogatóját, Michaelt. Michael meg egy adott ponton azt sem tudta, melyik irányba fordítsa fejét, hogy ne jöjjön több pofon. Végül Nepál irányába fordította, és lelécelt mint kölyök a hittanról, miközben otthon az ügye még mindig folyamatban van. Úgy érezte, olyan irányba alakul a védekezés, hogy ha nem ügyel, abból már csak felebezés lesz.

Ez röviden dióhéjban az orosz barátom otthoni története. Találkozásunkkor a kép meg a következő volt.

Kellj fel Whiskey, feküdj le Whiskey, megszomjaztam whiskey. Azt még füsttel is dúsította, de ez utóbbi nem sok hatással volt rá méretei miatt. Egymás után gyújtogatta boldogító füst nyersanyagát. De sokat nem segített. Miután megismerkedtem a teljes történettel, csak arra tudtam gondolni, hogy Isten hozott blue az új kalandba! Úgy igazából egy szót sem akartam volna szólni, okoskodni végképp nem szerettem volna. De az történt, hogy teljesen spontánul jöttek a gondolatok, melyekről éreztem, hogy meg kell osztanom az egykori „útmutatómmal”. Egy nepáli srác odaköltözött hozzá. Ő volt az ő egyedüli lelki támogatója. A felesége valahányszor eszébe jutott, annyiszor fergeteges dühöt érzett magában, és többször el is sírta és siratta magát. Az új jó barátok füstnek való beszállítói lettek. És Michael szemmel láthatóan hitte, hogy ők az igazi jó emberek akikre számítani lehet, kik percre pontosan hozzák az öröm forrását számára. Mivel, minden vagyonát lefoglalták a hatóságok, pénz nélkül maradt. Semmiét nem tudta eladni, vagy értékesíteni. Édesanyja vékony nyugdíjából támogatja fiát, melynek az igényei a hatcsillagos élethez szokták hozzá az idők folyamán. Édesanyja is össze van törve. Ő meg a tudattól még jobban. Láttam, hogy abban a helyzetben nincs semmi értelme mondani bármit is. Csak annyit mondtam neki, hogy miközben ő elmesélte a történetet, jöttek olyan gondolatok, melyeknek ő talán hasznát veheti, ha megvan hozzá benne is a jó indulat. Azt mondta, hogy beszéljek, mert kíváncsi rájuk. Mondtam, hogy most nem mondok semmit. Az állapota miatt. Mondtam neki, hogy egy részeg belőtt érzelmileg meggyötört emberhez józan szavakat intézni körülbelül annyit ér mint a halott f…án a vizes zsebkendő. Akkora volt hozzám képest, hogy egyetlen legyintéssel a falra kenhetett volna, amiért ilyen közvetlen módon vélekedek a jelenlegi állapotáról. Megkérte a nepáli barátját, hogy menjen haza, és engem meg arra, hogy aludjak ott, hogy majd reggel tiszta fejjel beszélhessünk. Én felhívtam Kapil barátomékat, ész szóltam, hogy nem megyek haza, csak másnap. Aznap este már semmi különös nem történt azonkívül, hogy elvitt egy nepáli étterembe, hogy éhségünket, valamint szomjunkat eloltsuk.DSC_2977

Reggel tiszta fejjel ébredtünk. Még mielőtt a whiskeys üvegig ért volna, mondtam neki, hogy szívesen odaadom neki, és még hozok is egy üveggel, de akkor én mentem. Szemmel láthatóan egy néhány órás kihagyás is gondot okozott a folyton követelőző szervezetének. Felmentünk a szálloda tetejére. Derűs reggelünk volt. Beültünk az ernyő alá és belekezdtem az azelőtt este született gondolatok megmutatásába. Az elején nem tudta megállni, hogy megvédje az ártatlan ÉNT. Oszt mondtam neki, hogy na rajta Michael, mond el, amit szeretnél, beszélj amíg kifogy a szusz, majd szóljál, ha folytathatom. Szegény góliátot még józanul is megsirattam, de nem tehetettem mást, mert nem hiszek a szép szavakban, nem hiszek a mázban.

Michael két legnagyobb bánata a saját helyzetén kívül az volt, hogy a felesége magára hagyta, amiért ő förtelmes haragot és fájdalmat érzett, a másik meg az édesanyjának okozott fájdalom, és a tudat, hogy sokat árt neki azzal, ami most vele történik. Elég intenzív beszélgetés volt, mivelhogy ahhoz, hogy megértse a javasolt megoldást, azt is el kellett mondanom neki, hogy az mire épül. Nekiláttam és józan fejébe visszamondtam az életét. Ide most nem részletezem nagyon, mert túl hosszú lenne. Röviden és tömören csak azt mondom el neked, hogy arra törekedtem, hogy lássa ő is, hogy minden ami történt érte történt. Hogy minden ami történt ellene történt. (Összezavartalak? :)) Elmondtam, hogy melyik az a válasz út amelyhez elérkezett, és amelyhez el kell érkeznie minden embernek mielőtt maga mögött hagyná a földi létet. Próbáltam megértetni vele, hogy a történtek lehetnek érte és ellene. És ez teljes mértékben tőle függ. Nem tőlem, nem a volt feleségétől, nem az édesanyjától. Az ami történt az orosz barátommal az a legkevesebb, ami vele történhetett. Egy olyan emberrel aki olyan életet élt mint ő, nem elég a madárcsicsergés, hogy felébredjen. Ennek a gondolatnak, már többször hangot és írott sorokat adtam. Van akinek szüksége van a háborúra, annak zajára, és borzalmaira, hogy felébredjen. Van akinek, az sem elég. Van akinek elég egy gyenge nyári szellő is, és máris lát. Na de Michael sajnos nem tartozott az utóbbi kategóriába. Annyira elveszett már a fényűzésben, meg a luxuséletben, hogy semmi másra nem tudott már figyelni, csak annak fokozására. És itt jön be a történetbe a felesége, aki tulajdonképpen azzal, hogy elhagyta, magára hagyta, segített neki, alkalmat adott neki, hogy Michael megtalálja az igazi Michaelt. Ha egy miniszter haver hirtelen közbelépik, és kiszedi őt a pácból, akkor minden incidens fölöslegesen történt vele. De mivel az élet olyan kegyes volt hozzá, hogy ahelyett, hogy olyan szituációba kerüljön, amelyben egy golyó kiloccsantja a fejéből az összes gondot, ő egy olyan szituációba került, ahol dönthet sorsáról, választhatja az életet, választhatja a halált. Azok, akik teljesen reménytelenek, azoknak nem adatik olyan esély mint Michaelnak. Mondtam neki, ha nem tudja abbahagyni a felesége gyűlölését, és nem tudja a felesége döntésében is a saját maga (Michael) megváltását látni, akkor a döntést meghozta: a halált választotta, ami nem is fog sokáig késlekedni, mostantól. Próbáltam megértetni vele, hogy nem megijeszteni akarom, nem azt szeretném, hogy féljen, hanem csak annyit szeretnék, ha a helyzetét tisztán látná, hogy elindulhasson a megoldások, az újjászületése útján. Én valósággal örültem annak az embernek és a helyzetének, mert láttam, hogy egy hatalmas esélyt (talán utolsó) kapott, hogy megértse mi keresnivalója itt a földön.

A másik nagy fájdalma az édesanyja. Nem tudta mit tehetne érte, hogy az meggyógyuljon. Aki olvasta eddig is ezt az oldalt, az már tudja is a választ. Mondtam, hogy csak egyetlen módja van annak, hogy segítsen az édesanyján, éspedig az, hogy segítsen saját magán, és ha képes lesz rá, vele együtt az édesanyja is újjá fog születni. Mondtam, hogy egy percig se higgye azt, hogy ha felhívja telefonon, és azt mondja neki, hogy ne aggódjon, mert minden rendbe jön, azzal segít, mert azzal csak hazudik saját magának, és az édesanyjának, és csak késlelteti az igazi megoldást. Sokat beszéltünk. Sok olyan dolgot elmeséltem neki, amelyekről már itt is írtam. A több órás beszélgetésnek a teljes szövegét nincs értelme ide leírjam. Az, aki már régebb óta olvassa ezeket a gondolatokat, és szívesen teszi azt, látja már tisztán, hogy miről is szólt az orosz helyzete, és miről szólt a beszélgetés, melyet ketten folytattunk. Kicsit én is fáradtnak éreztem magam, Michaelnek is sok volt és egyben SOKK is volt. De nagyon hálás volt, hogy volt alkalmunk tiszta fejekkel leülni, és egy másabb megvilágításból szemlélni bal sorsát. Abban egyeztünk, hogy még mielőtt elmennék Katmanduból, egy napot együtt töltünk, hogy kicsit még beszélhessünk mielőtt teljesen a sorsára bíznám. DSC_2697

Legközelebb egy nappal Katmandu elhagyása előtt mentem vissza hozzá. És több órát füst és pia mentesen töltöttünk. Volt ott sírás volt, hála, volt remény, volt félelem. Volt minden, ami emberi. Mondtam neki, hogy sajnos, nem tehetem meg, hogy ott maradjak vele. Nem vagyok az őrangyala, nem tudok figyelni rá. Ezért tudatosítania kell, hogy saját magát kell figyelnie állandóan, és lehetőleg objektíven, hogy tudjon cselekedni is, nemcsak reménykedni, és azzal áltatni magát, hogy majd csak jó lesz, jönni fog majd a megváltás mint derült égből a villámcsapás. Megmondtam neki tisztán, hogy látok esélyt én is arra, hogy megtalálja önmagát, boldoggá tegye az édesanyját a saját boldogsága kisugárzásával, de az az esély reálisan nézve nem túl kövér. Amíg Kapil barátomnak ott volt a családja, mely segítheti, hogy elmenjen az elvonókúrára, addig Michaelnek nincs senkije aki olyant mond neki, ami eltér attól amit ő mondana, vagy amit ő akar. Gyakorlatilag Michael mostanra már vagy halott, vagy pedig börtönben van. Ha nem Oroszországban, akkor Nepálban. És nem azért, mert nem értette meg, mit lenne jó cselekednie, hanem azért mert amit az ember magára vesz több éven át, azt nem tudja levetkőzni, egy két nap alatt, az által, hogy egy jót beszélgettünk. Ha a sors nem küldött valaki mást neki, miután eljöttem, neki mostanra már annyi. Vagy a szíve durrant szét a sok füsttől meg a whiskytől, vagy a nepáli hatóságok mutatták be őt a helyi törvényeknek. Egyébként az is érdekes volt ebben az emberben, hogy valahogy az új környezete is olyan volt mint ő. Hasist szívtak és whiskyt ittak még az egerek is a szomszédságában. Kb. ennyire jellemez minket az, amit látunk amikor körülnézünk magunk körül. Ezért nem jó az ítélkezés. Hisz önmagadat ítéled el, ha az fölött ítélkezel, amit látsz. Amit látsz, azt nem elítélni kell, hanem elfogadni és megérteni, hogy a kép megváltozhasson. A képre, amit látunk csak addig van szükség, amíg meg nem látjuk önmagunkat benne.

Kedves olvasó! Ez volt az orosz barátom, Michael története. Remélem, figyelt élete történetére, tudatosította, és valahol még mindig boldogan él, élvezve az új életét. Mi a te történeted? Mennyire figyelsz te rá? Mennyi benned a harag, mennyi benned a gyűlölet, a ragaszkodás, a harc? Mennyi benned a jelen pillanattal szembeni ellenkezés? Mennyire dolgozik ellened az, ami van, mennyire van segítségedre életed története abban, hogy megtaláld igaz önmagad?

Baráti szeretettel,

                  „egy Szabad Gondolat”

Categories: Minden, Nepál | Címkék: , , , , , , , , , , , , | Hozzászólás

Élet és halál közt

DSC_2368 Tíz nap eltelt. Mosolygott szinte mindenki. A nemes csend fogadalmát feloldották. Szabad volt beszélhetni. Adtak végre finom kaját is. A beszédes olasz kolléga azt mondja, hogy ő már bolondult meg a csendtől. A mesterhez ment minden nap és kérdezett tőle olyan dolgokat, melyek őt nem is érdekelték, csak beszélhessen valakivel :). Megoszlottak a vélemények. A megérzésem beigazolódott. A legnagyobb vipassana rajongók úgy váltak azzá, hogy korábban az élet megleckéztette őket rendesen. Szerelemi vagy más csalódások veszítésekre volt szükség, hogy átadják magukat a megváltó vipassanának. Egy nagyon lelkes lány megkérdezte fülig érő mosollyal, hogy na milyen volt. Tetszett-e a vipassana. Mondom, biztos vagy benne, hogy kíváncsi vagy az őszinte válaszomra? Azt mondja, igen. Eltelt húsz perc amíg a mikrobusszal visszaértünk Katmanduba. A lány meg szinte elsírta magát. Neki is csak azt mondtam, hogy nyugodtan nevezz engem gonosznak, meg olyannak, aki nem érti a Vipassana lényegét, de ha megbotolsz, és az a nagy világosság az istennek sem akar jönni, akkor majd jussanak eszedbe ezek a gonosz szavak, melyek ezeket a kényelmetlen pillanatokat okozták az életedben.

Visszaértem a zaj kellős közepébe, Katmandu központjára. Tudtam, hogy fel kell hívjam egy új nepáli barátomat, akivel még a vipassana előtt találkoztam, és aki megígértette velem, hogy elmegyek hozzuk miután végeztem. Nagyon örvendett a hívásomnak. Azt mondta már félt, hogy többet nem fogunk találkozni, pedig életemben csak egyszer beszélgettem vele egy órácskát, a tíz nap csend előtti napon. Találkoztunk és mentünk egyenesen hozzuk. A családja már tudott rólam, és vártak. Egész pontosan a húga, a édesanyja, valamint a szolga lány voltak otthon. Az apuka, a családfenntartó, akinek egy szállítási cégje van, ritkán látja a családot. Jól mehet a vállalkozása ugyanis van egy házuk egy másik városban, és egy meglehetősen módos lakrészt bérelnek Katmanduban, hogy a gyerekek jó iskolába járhassanak. Kapilnak angol tanár végzettsége van. Az angol tudása alapján lehetne egy nagyon jó angol tanár. Akcentusa alapján azt mondanám, hogy amerikai. Meglehetősen gyorsan beszél. Most kéne befejezze a mesterit, és elhelyezkedjen valahol. Húga, Kanchan már régebb elvégezte tanulmányait. Egy ideig Szingapúrban dolgozott. A szolgalányt, a Nepálban megszokott módon vásárolták a szüleitől, akik nagyon nem ragaszkodtak hozzá, már a pénzhiány miatt sem. A lányt annak ellenére, hogy pénzzel vették, úgy kezelték mint családtagot. Tizenhat éves szép nepáli lány. Az édesanyának segít a háztartásban. De nem dolgozik többet, mint pl az édesanya. Többször felajánlották neki, hogy iskoláztatják, ha meg szeretne tanulni írni meg olvasni. De neki az nem igazán kellett. Egyszer kétszer hazaszökött. De rájött, hogy az új család mégiscsak jobb környezet számára. Leginkább a házasságon jár neki az esze. Valószínűleg azt gondolja, hogy akkor majd jobb lesz neki, gyöngy élete lesz. Az édesanya, egy nagyon gyönyörű nepáli nő. Valósággal tündököl az arca. Finomka érdekli merről jövök, merre tartok. Nagyon szeretne beszélni velem, de nem nagyon tud angolul. Ezért néha megkéri a gyerekeit, hogy tolmácsoljanak közöttünk. Nagyon finom ételeket készített. Egyfolytában figyelt, hogy elégedett vagyok-e az étellel, kéne-e még valamiből. Addig nem fogott neki az étkezésnek, amíg én be nem fejeztem, és ő meg nem kérdezte, hogy milyen volt, még kérnék-e valamit. Hát igen, ilyen királynak lenni koldusként. Már szinte zavart, hogy ennyire kiszolgáltak, és figyelték, hogy mennyire vagyok elégedett a körülményekkel. Kb. egy hetet töltöttem náluk is melyet részben szerettem volna az írásra, meg a lap szerkesztésére fordítani. Nagyon jókat beszélgettünk a fiatalokkal. Ők is tervezték, hogy kipróbálják majd a vipassanát. Valamilyen szinten informáltam őket, de nem akartam lebeszélni egyiket sem, ha netán meg kell tapasztalniuk, hát tapasztalják meg. CSC_2678

Talán már az első este feltűnt, hogy a barátom kicsit olyan hiperaktív, meglehetősen gyors, temperamentumos. Az volt az érzésem, hogy magához akarja ragadni a világ összes tudását egyszerre, jó gyorsan. Az is feltűnt, hogy könnyen megsérthető a családja által, és néha gyerekes módon visszaszólt, és hirtelen lángra lobbantak indulatai. Valamiért engem Istenített. Én bármit mondhattam neki. Meg is szervezte közben, hogy az egyetemen, ahol korábban tanult, előadást tartsak. Meg újságírókkal is felvette a kapcsolatot, hogy megörökítse Katmandu az ott tartózkodásomat. Közben nekem még vízumot is kellett intézni. Egy indiait, és még egy nepálit, mert az indiai addig készült, hogy arra kényszerültem, hogy a nepálit 2 héttel hosszabbítsam (ez volt a minimum). Egy sikerült megszabadulnom megint 30 dollártól.

Egyik nap, amikor „hazamentem” kora délután, feltűnt, hogy barátomnak kicsit olyan rosszul állnak a szemei. Mintha aludna el közbe-közbe. Tudtam, hogy valami nem stimmel vele. Nem akartam tapintatatlan lenni, ezért nem faggattam, hogy mi a baj. Én sejtettem, hogy a fickó valami „gyorsítót” vagy valami „feledtetőt” használ. A személyem iránti rajongása is kicsit soknak tűnt. Mintha hozzám menekülne valami elől. Mutattam neki a gondolataimat, az angol cikkeket, amiket írtam, és beszélgettünk elég sokat. De valahogy úgy éreztem, hogy ahelyett, hogy csak egyszerűen tisztelne, istenít engem. Gyengébb pillanatokban ki is bújt a szög a zsákból. Meg tudtam, hogy úgy érzi, hogy ő nem elég jó. A családja azt szeretné, hogy befejezze a mesterit, levizsgázzon. Neki meg lelkiismeret furdalása volt, hogy őt harminc évesen még mindig el kell tartani. Érezte, hogy mindent megtenne, amit a családja kér tőle, mert a családja állandóan, mindenben támogatja. De ez az érzés néha összetűzésbe került benne azzal az érzéssel, hogy talán nem azt teszi amit szeretne. Így néha a család iránti tisztelet és szeretet átfordult önsajnálatba, hogy őt tulajdonképpen nem is szeretik eléggé. Bármit kért, megkapott a családtól, de néha ha valamit megtagadni készültek tőle, előtört a hisztéria, hogy nem szeretik őt eléggé, és ő nem dolgozik, így tőlük függ, és így tovább. Egyre biztosabb voltam benne, hogy barátomban súlyos lelki háborúk folynak. Nemsokára arra is beigazolódott, hogy használ bizonyos fajta drogokat is. Végül a kapu teljesen átszakadt, és engem elöntött a vízözön. Egyszerre tudtam mindent, egyszerre mindenki őszinte volt velem. Megtudtam, hogy meg is akarta ölni magát, de abban is megakadályozták. deadOrAlive

Röviden sablonszerűen a kép a következő:

  1. vagy egy apa, aki úgy érzi a családért él (fel kell áldoznia magát a családért)

  2. van egy segítőtársa, a felesége, aki szintén úgy gondolja, hogy élete egyetlen értelme a gyerekei, és azok „jövője” Ismerős mi?

  3. Van egy felnőtt gyerek, akinek még mindig megmondják mit kell csinálni, cserében az anyagi támogatásért, és neki kötelessége engedelmeskedni, mert ő egyelőre az ők kenyerüket eszi (netán ismerősebb így?)

  4. ebben a gyerekben is meg szeretne születni az egyedi megismételhetetlen emberi lény. És ez folyamatosan harcban áll azzal, amit elvárnak tőle. Az én barátom nem tud dönteni. Nem tudja, hogy melyik oldalon legyen jó. Közben rájöttem, hogy én voltam a hang mely a belső oldallal tartott, és arra biztatta azt, hogy bármennyire is tisztel engemet, neki a saját útját kötelessége megtalálni, és azon haladni a beteljesedés irányába.

Ekép én is részese lehettem a szunnyadó vulkán kitörésének. Így kezdődtek számomra a nehéz napok, amit nem bántam, hisz valamiért nekem is ott kellett lennem. Meg sem fordult a fejemben, hogy elszaladjak akkor, amikor kissé kényelmetlenné vált a helyzet. És nem azért nem szaladtam el, mert harcolni akartam, le akartam győzni a helyzetet. Hanem azért, mert láttam, hogy tudott ez a helyzet kialakulni, láttam, hogy a barátom meg fog halni, és láttam, hogy nem kell ő még meghaljon. De sajnos azt is láttam, hogy én ne azzal tudok segíteni barátomon, ha a fejét megtömöm azzal, hogy mit kell és mit nem kell csináljon. Tudtam, hogy szinte fölösleges is vele beszéljek, mert a feje annyira le van terhelve a drogok által, hogy amit mondok, azzal hiába ért egyet, mert rajta nem segít. Ezt elmondtam neki is, nem titkolóztam előtte. Mondom, hogy az amiről beszéltünk, hiába, hogy tetszik neki, nem tud működni, amíg a feje meg nem tisztul. Egyetértettünk abban, hogy a szerek hatásától előbb meg kell szabadulnia ahhoz, hogy elindulhasson saját élete útján. Ő is belátta, hogy nincs biztonságban, mert a családja nem követheti minden lépését, és a drogok győzni fognak előbb utóbb, így inkább elmegy elvonókúrára.

Igen ám, de ez volt az a pont, ahol kiderült, hogy ez az opció megfordult korábban is a fejükben, de mi lesz a család hírnevével. (Remélem nem ismerős a történet műfaja) A húgával külön beszélgettünk. Majd együtt a húgával és az édesanyjával. Sok órát töltöttünk el együtt az épület tetején beszélgetve. Nem voltam tolakodó. Nem kellett tolakodjak. Ekkora olyan volt a viszonyulásuk hozzám, hogy ők kértek meg, hogy mondjam el, mit javasolok. Próbáltam mindvégig kedvesen beszélgetni, de viszont tudtam, hogy ha másnap az utcán alszom sem hallgathatom el, hogy mit gondolok. Tudomásukra is hoztam, hogy ez ami a barátommal történt, az nem vele történt, pontosabban nemcsak vele, hanem mindenkivel. És az előidéző okok sem csak tőle származnak. Nem akarok most ide olyan dolgokat írni, melyeket már több ízben is kifejtettem. Mindenesetre próbáltam a tudomásukra hozni, hogy ha ők nem gyógyulnak meg, a gyerekük nincs ahogy meggyógyuljon. Határozottan a szemükbe mondtam, hogy a gyereknek már nem sok van hátra. És tragédiának kell történnie valamelyik oldalon, ha nem ismerik fel a helyzet súlyosságát. Megmondtam, hogy dönteniük kell, hogy a család hírnevét vagy a gyerekük életét választják. Hagyják a bús p….ba a felszín fényezését, mert a gyerekük megfog halni. Hihetetlen, hogy ennyire csapdába tudta őket csalni a társadalom. Hihetetlen, hogy ennyire gyengék voltak, hogy hagyták, hogy idáig fajuljon a helyzet.

Azt hiszem, hogy már írtam róla. Ha nem, hát most megteszem. Hogy ügyelni kell a „szeretettel”, figyelnünk kell arra, hogy mit értünk a szeretet alatt. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy minden embernek legfőbb kötelessége saját életének megfejtése és ápolása. Mindenki, aki azt elhanyagolja, automatikusan képtelenné válik, hogy másokat segítsen. Koldusnak nincs amiből segíteni. Amennyiben az ember megérti, és ápolja saját zöldségeskertjét, bármikor tud adni a termésből a szomszédnak is. Amennyiben azt elhanyagolja, szeretet címen csak bánatot, és bajt tud csak adni másoknak is. Egy nehezebb szakasza volt az utazásomnak, ahol éreztem, hogy semmi sem akar rendesen menni. Érdekes módon kiderült, hogy azokban az időkben édesanyám a szokásosnál is jobban aggódott miattam. Igen teljesen normális volt, hogy nekem nehézségeim adódtak. Meg mondtam utána neki is, ha nekem segíteni akar, és biztonságban akar tudni engem, akkor a legjobb dolog amit tehet az az, hogy nem aggódik, hanem odafigyel saját magára, saját boldogságára. Mert ha ő jól van, az a legtöbb amit a közötte és a közöttem levő kapcsolatért tenni tud, szinte biztos lehet benne, hogy én is jól vagyok.

Egy őrült gondolat, amivel nem várom, hogy egyetérts. Egyelőre csak olvasd el, és bízzunk abban, hogy nem kell te személyesen megtapasztald annak igazságát. Ha egy ember egy másik iránt érzett ragaszkodása miatt megfeledkezik önmagáról, jelek fognak jönni….kisebb akadályok, csalódások, majd jönnek az erősebbek. És ha akkor sem történik meg az ébredés, a tragédiának be KELL következnie, mert az élet nem támogathatja, hogy valaki megtagadja őt. Más szavakkal: a birtokló szeretet, a ragaszkodás MEGÖL. És ez így van rendjén. A tragédia által legalább az egyik fél esélyt kap a továbblépésre. Az aki jobban megtagadta önmagát, saját kapcsolatát önmaga és a lét között, annak menni kell. Még ha nem is kell, de menni fog, mert elakadt, és nem tudja átlépni az akadályt. Kérlek figyelj magadra, hogy erőst ne kelljen elakadj. És itt jön be megint amiről oly sokat írtam már: a HARC. Amikor az ember elakad, és ahelyett, hogy csendben elfogadja, és megértse helyzetét, harcolni kezd, több mint valószínű, hogy elkezd száguldani a földi élete végállomása felé.

A család látszólag elfogadta, hogy nincs más megoldás, ha azt szeretnék, hogy gyerekük életben maradjon, mint az, hogy elvigyék először elvonókúrára, majd közben és folyamatosan odafigyeljenek saját gyógyulásukra. Megígérték, hogy elviszik a barátomat egy rehabilitációs központba. Én mondtam, hogy nekem ne ígérjenek semmit, mert nincs szükségem rá. Inkább cselekedjenek önmagukért és a gyerekükért. És ezt tanácsolom mindenkinek: soha ne ígérj, ne ígértess meg másokkal semmit. Cselekedj ott ahol kell, akkor amikor a legaktuálisabb a dolog. Válaszd te is az életet. Csendesülj el néha és halld meg, hogy szíved ritmusa mit diktál.

Baráti szeretettel,

                 „egy Szabad Gondolat”

Ha értesítést szeretnél az újabb bejegyzésekről, kattints a lap aljában található feliratkozom gombra.

Categories: Minden, Nepál | Címkék: , , , , , , , , | 5 hozzászólás

Buddha nem volt Buddha

A búcsúzást rövidre fogtam. Megköszöntem mindent. Megöleltem kendős-kalapos testvéremet. És útnak indultam. Egy darabig még hitetlenkedve bámult utánam, hogy csak úgy elindulok Katmandu irányába: terv nélkül, busz nélkül, de hamarosan meg is állt egy kamion, mely elvitt egy darabon. A kamion után eszembe jutott, hogy én most olyan könnyű vagyok, így bőrönd nélkül, hogy akár motorokat is inthetnék. Azt is tettem. Több mint 100 kilométert tettem meg motorokkal. Közülük az egyik olyan volt, hogy rég nem érzett félelmeim szinte életre keltek. Azokon a rossz utakon úgy száguldottunk, hogy szegény motornak nem volt ideje gödörbe menni. Csak úgy repült keresztül a gödrök felett. Nagyon jó élmény volt. De amire megérkeztem Katmandu központjába, a portól és a kamionok füstjétől az arcom ilyen lett: DSC_2873

Már egy jó ideje tervezem, hogy kicsit lelassulok, és több időt töltök magammal, hogy a felhalmozódott élmények és azok üzenetei bekerüljenek, és megtalálják a legjobb helyüket a nagy képben. Indiai és nepáli utaim során többször ajánlották nekem a Vipassanat, ami egy ősi indiai meditációs technika. Katmanduban egy professzor is javasolta, amikor azt említettem neki, hogy most legalább egy hétre csendben szeretnék ülni, és majd csak utána látogatnék meg más egyetemeket is, hogy a békéről, meg a harcok megértéséről beszéljek. Mondta, hogy Katmanduban van az egyik legjobb Vipassana meditációs központ a világon. Gondoltam magamban, ha már ennyi jel arra mutat, hát én arra megyek, lássam mi van ott. Bementem a központi irodájukba, hogy feliratkozzak. Ott elolvastam a tájékoztatót, melyből megtudtam, hogy körülbelül mi is az a Vipassana.

A Vipassana egyik legősibb meditációs gyakorlat. Indiából származik. De időközben valamiért meghalt, feledésbe merült. Guatama a buddha, aki Nepálban született, elment Indiába, és újra felfedezte. Azt mondják a vipassana terjesztői meg tanítói, hogy Buddha szerint ez volt a legjobb meditációs amellyel ő találkozott. Azt is mondják, hogy Buddha a vipassanat gyakorolva nyerte el a megvilágosodást. Na de itt rögtön hozzá is fűzöm a gondolathoz, hogy egy szép fogsorú színésznő is Colgateot használ, amiből következik, ha szép fogakat szeretnék, én is Colgateot kell használjak. A vipassana története ott folytatódik, hogy állítólag Buddha miután megvilágosodott, ő maga is tanította az embereknek a vipassanát. Érdekes módon Buddha halála után a Vipassana megint eltűnt. Burmában (Myanmar) állítólag Buddhista szerzetesek generációról generációra adták át egymásnak, így ott megmaradt. Egy egykori üzletember, akinek a neve valami Goenka a techika elsajátítása után engedélyt kapott annak tanítására. Ő hozta vissza a vipassanát Indiába, és kezdte újból tanítani. Indiából a vipassana eljutott a világ más országaiba is. És máig a Goenka féle Vipassanát tanítják mindenhol a világban.

A tíz nap Vipassana arról szólt, hogy tíz napig nem volt szabad egy szót sem szólni, és napi több mint tíz órában egy helyben kellett ülni, és meditálni a Goenka által tanított módszer szerint. A tíz nap csend a zajos indiai és nepáli utak, meg a sok előadás után nekem meglehetősen szimpatikusan hangzott, így hát aláírtam a „szerződést”. Az aláírásról majd írok egy külön „esszét”, ha szabad les így neveznem a gondolatokat, amelyeket néha csak úgy spontánul megörökítek.DSC_2902

Mivel időben jelentkeztem, felvételt nyertem a legközelebbi Vipassana meditációra. Indulás napján sok ember volt a központi iroda körül. Végső beleegyezésüket adva, hogy elfogadják, a Vipassana központ szabályait, amelyek röviden a következők voltak: nemes csend. Nem volt szabad senkivel sem beszélni. Kivételt képezett az az eset, amikor kérdés volt a technikát illetően, melyet csendben a mesterrel négyszemközt meg lehetett beszélni. A meditációs központot nem volt szabad elhagyni tíz napon belül. Más ételt nem volt szabad fogyasztani, mint amit a központban adtak. Nem volt szabad semmilyen -féle korábban gyakorolt meditációs vagy vallási szertartást gyakorolni a tíz nap alatt. Minden nap hajnal 4 – kor kelés, Este 9- kor villanyoltás. Utolsó étkezés délután 6 kor volt. A kaja nem volt sok, de elegendő. Kizárólag zöldség és gyümölcs eredetű étket adtak. Az esti étkezés épp csak arra volt elég, hogy a gyomrot működésben tartsa. A reggeli és a déli, annál egy kicsivel több volt. Ennek oka nagyon egyszerű, de erről is írok majd részletesebben egy külön bejegyzésben mert nagyon fontosnak tartom, hogy megértsük a kapcsolatot a mindennapi betevőnk és egzisztenciánk között. Volt egy fajta 5 parancsolat, amit akár a mi tízparancsolatunkból is deriválhattak volna. Nem tudnám pontosan felsorolni, majd esetleg az interneten meg lehet ezt nézni. Egyik az volt, hogy az élet semmilyen formáját nem olthatod ki ott-tartózkodásod alatt. Mindenféle szexuális tevékenységet fel kell függeszteni tíz napra. Lányok külön, fiuk külön voltak annak érdekében, hogy a figyelmet ne a hormonok irányítsák. És még volt egy két szabály, amit be kellett tartani az ott-tartózkodás idején. Mikró buszokkal vittek el Katmanduból egy a környező hegyekben fekvő kis faluba. A meditációs központ egy nagyon gyönyörű helyen feküdt, viszonylag nagy területen. Egy igazi kis földi paradicsom benyomását keltette, tele növényekkel fákkal. Madárcsiripelés és a makákók játéka zavarta meg néha a kötelező csendet. Több száz embernek is szállást tudott biztosítani a központ. A meditációs teremben (dhamma hall) is elfért kb. kétszáz ember egyszerre. De voltak kisebb termek is, meg fülkék, ahol szintén meditálni lehetett. Én ide is egy száll gatyában meg ingben érkeztem, azzal, ami maradt miután a bőröndöm gudbájt mondott nekem. Na de nem volt hiány semmiből. Miután kiosztották a szobákat, egy rövid programismertető után kezdetét vette a tíz napos csend, aminek én nagyon örültem. DSC_2917

Minden reggel 4 kor keltünk. Egy kis réz harang volt felfüggesztve a dhamma hall előtt. Azt kongatta meg valaki, jelt adva, hogy indulni kell a terembe. Elég hideg volt néha fent a hegyen. Ezért pokrócba burkolózva mentem a reggeli meditációra. Két óra intenzív szünet nélküli meditációval kezdődött a nap. Csak utána jött a reggeli.

A meditáció technikáját nagyon itt nem akarom részletezni. Aki kíváncsi, hogy (állítólag) milyen technikával világosodott meg Buddha, annak valószínűleg google barát nagy segítséget tud nyújtani. Itt zárójelben megjegyzem, hogy a Buddha nem egy név. A Buddha az, aki elnyerte a megvilágosodást. Tehát a vallás nem Buddháról lett elnevezve, hanem Buddha a vallásról. Az ő neve Gauatama volt. Majd ő lett Guatama a Buddha. A gyerekkori neve viszont Siddhartha volt. Az tény, hogy a buddhizmusban ő a legünnepeltebb buddha tehát a Buddha. A napok, amint már mondtam, több mint tíz óra meditációval, kisebb szünetekkel, étkezéssel, és pihenéssel teltek. Minden este az utolsó egy óra meditáció előtt, megnéztünk egy-egy videót, melyben Goenka mester röviden összefoglalta, hogy mit tanultunk aznap, és ízelítőt adott a következő nap programjából, meg természetesen bátorított, hogy erősek legyünk, ne adjuk fel, stb. A magam részéről azt tudom mondani, hogy a Vipassana (mostani formája) nagyon jól kidolgozott jelenség. Nagyon jó gondolatokra épül az egész technika, amelyeket Buddhától kölcsönöznek, amelyek egy részét már azelőtt is ismertem anélkül, hogy a buddhizmust tanulmányoztam volna.

Meglehetősen nyugodt lelkiállapotban, abszolút vidám emberként kezdtem bele a Vipassana csendbe. És próbáltam nyugodtságom éberségem mindvégig megőrizni annak érdekében, hogy úgy láthassam a dolgokat, ahogy azok vannak mintsem, hogy hagyjam, hogy valami új dolog hatalmába kerítsen, rabul ejtsen. Geonka többször hangsúlyozta, hogy nem vet meg más vallásokat, az egész nem arról szól, hogy valaki feladja a régi vallását és helyette valami más hitet elfogadjon. A gyakorlatban viszont arra lettem figyelmes, hogy a résztvevők egy új hitnek esnek áldozatául, éspedig annak a hitnek, hogy a vipassana az egyetlen igazi út a megvilágosodás felé. Ahogy haladtunk a tanfolyammal egyre inkább láttam, hogy ha valami képes az embert egy régi hitből áttéríteni egy újba, hát a Vipassana az. Egy igazi agresszív agymosást láttam benne, ami veszélyességét annak köszönheti, hogy amint már mondtam, olyan gondolatokat használnak fel alapként, amelyeket Buddhától és társaitól idéznek, melyek nagy része szerintem is nagyon bölcs és hasznos. De amit rá épített Geonka, az valami teljesen más mint amiből kiindul az egész. Személyes meggyőződésem, hogy a Vipassana valamikor egy nagyon jó meditációs technika lehetett, de a mostani formája, amit Goenka terjeszt, egy meglehetősen agresszív agymosás. Főleg az olyan emberekre lehet nagyon veszélyes, azokat ejtheti könnyen rabul, akik valamilyen lelki sérelem után vesznek részt benne. A Vipassana mostani formája képes lehet arra, hogy aki azt hitte, hogy Jézus, esetleg Mohamed az igazi út, mostantól azt higgye, hogy a Vipőassana az igazi út. A vipassana vipassana mediátorokat termel, úgy ahogy a kereszténység Jézus követőket, az iszlám Mohamed követőket, a hindu meg Sheeva követőket termel. Az a közös benne és a fent említettekben, hogy ez is épp úgy megveti a többit, és föléje helyezi magát a többinek, mint a kereszténység, az iszlám és a társai. Egyelőre a hinduról meg a buddhizmusról nem nyilatkozom ennyire radikálisan, mert ezek követőiben valahogy nagyobb fokú toleranciát, másság elfogadást tapasztaltam, mint az előzőekben. A másik közös, hogy ez is a maga szemszögéből nézve a legigazabb, az egy, éppen úgy, mint a többi. A tanfolyam végére eljutottunk oda, hogy mindenkinek a füléig ért a mosoly, hogy a vipassanának köszönhetően meg fog világosodni, és mindenki alig várta, hogy kimenjen, és másokat hozzon a maga helyébe. Természetesen az is meg lett mondva, hogy ahhoz, hogy a technika jól működjön, naponta kell azt gyakorolni, lehetőleg több alkalommal, amikor csak lehet, és évente legalább egyszer el kell menni a vipassan központba, hogy megerősítse magát az ember mint vipassana meditátor, vagy szerintem mint vipassana rabszolga. Több jel arra utalt, hogy nagyon megvezeti ez az új vipssana az embereket, de volt egy aláírásom, ami arra hatalmazott fel engem, hogy mindvégig csendben maradjak. Csak figyeltem, hogy születnek az új rabok, és egy szót nem szólhattam, mert aláírtam egy papírt. A vipassának világszerte rengeteg követője van, és az összes egy aláírással születik, ahogy más vallásokban egy másik fajta szertartással. Itt legalább az ember maga választ, ő a felelős a tetteiért, ő dönt maga helyett. De sok esetben még mielőtt a gyerek felsírna, már ott a bélyeg a hátán.

Igen, így működnek, így épülnek a vallások. Vesznek egy amúgy is jól működő ideológiát, amit letesznek fundamentumnak, majd építenek rá, építik rá Babel tornyát. A Vipassana hogy épült? Miután többször is meghalt a mozgalom, a burmai Goenka kijelenti, hogy miután Buddha újra felfedezte hosszú halála után, majd utána megint meghalt, a burmai szerzeteseknek mégis sikerült teljesen tisztán megőrizni a buddhai tanításokat. Tehát a burmai vipassana az az originál vipassana. Ez olyan mint amikor elmész zöldfülűként a hit gyülekezetbe, és azzal állítanak eléd, hogy fogadd el, hogy Jézus Isten fia, és Jézus meghalt a bűneidért, és te be is adósodtál abban a helyben. Feladtál mindent ami önmagad, és bűnösként elindulsz a megtisztulás az újjászületés útján. Az alapelv ugyanaz.

Kedves olvasó! Mondok én neked valamit: Buddha nem volt megvilágosodva, Jézus nem volt Isten fia, Krishna nem volt isten, Mohamed sem volt próféta. Te ezt nem tudhatod. Buddha lehet meg volt világosodva, lehet, hogy nem. Jézus is lehet isten fia volt, lehet, hogy nem, és így tovább. Te nem voltál ott, nem tudhatod. De ne öntsük ki a mosdóvízzel a gyereket! Jézust szeretem. Amit tudok róla, összevetve saját megéléseimmel, azt kell mondjam, hogy Jézus igaz volt. Buddha néhány gondolatáról tudomást szerezve, összevetve eddigi életem „felfedezéseivel”, azt mondhatom, hogy Buddha is egy jól látó ember volt, mint Jézus. Mohamedről, Krisnáról sokat nem tudok. De ha igaz az, hogy nagyon sok szeretőjük volt, hát számomra még ők is szimpatikusak :). De az Isten szerelmére! Ne kövesd egyiket sem vakul! És azt hiszem, hogy erre Buddha fel is hívta a figyelmet. Buddha utasításait szó szerint követve szinte biztos, hogy nem fogsz megvilágosodni. Jézus az egyház által tolmácsolt „törvényeit” követve szinte biztos, hogy több boldogtalanságot és szomorúságot okozol magadnak mint örömet. Te nem vagy Jézus, nem vagy Buddha. Te Józsi vagy, Júlia, John, Mi Jin,…, stb. Ha alkalmad van, ismerkedj meg Budhával, vagy Jézussal, de ne felejtsd el, hogy számodra egyik sem volt megvilágosodva, számodra egyik sem jelentheti a törvényt. Saját magad számára a nyitottságod, az emberi tapasztalataid, megéléseid összevetve akár egy Jézus gondolataival és megéléseivel lehet a törvény. A te belső hangod, melyet egy kívülről bevett EGYETEMES szabálynak engedelmeskedve, fejet hajtva elfojtasz, és kiirtasz magadból, az a te törvényed, az a te utad az igazság felé. Megvilágosodásod egyetlen kemény akadálya, hogy meg akarsz világosodni. Üdvözülésed egyetlen kemény akadálya, hogy meg akarsz világosodni. Meg kell tanulnod, hogy nincs megvilágosodás, nincs üdvözülés. Akkor van ha már ott vagy. Akkor van, de addig ezeket a fogalmakat minél többször használod, annál távolabb kerülsz a megvilágosodástól, valamint az üdvözüléstől. Veszélyes fogalmak ezek, mert úgy igazából ők képesek akadályt állítani eléd a megvilágosodás és üdvözülés felé vezető utadba. Vigyázz, mert értékes időt és energiát pazarolsz. Mielőtt meg akarnál világosodni, ott a félelmed, ott az akarásod, ott a ragaszkodásod, ott vannak a belső harcok. Kezdtél már velük valamit? Vagy inkább adnál 600 eurót valakinek a megvilágosodásért? Felhívás: nálam még lízingelni is lehet :)))))))))) Ez az ország turizmusának nagy százalékát a megvilágosodásnak köszönheti. Amikor az embernek már minden megvan, spórol egy kis pénzt és eljön ide megvilágosodni, vagy jóga oktatói oklevelet szerezni :)))))))))))))))))))))))))))))). Itt aki azt írja ki, hogy jógát oktat, az éhen döglik, ezért azt kel kiírja az idióta nyugatinak, hogy nálam jóga oktatói diplomát szerezhetsz. Majd hazamész és felteszel egy hirdetést, hogy voltál Indiában és egy igazi öreg mestertől, aki csodákra is képes volt, jógát tanultál, és most te is oktatsz életet megváltó jógát mindössze X összegért. Engedd meg nekem kedves olvasó, hogy azt mondjam, hogy HA-HA-HA-HA-HA-HA-HAAAAAA. Ezen maga az indiai jóga oktató is ekkorát nevet, de még örül is, mert jön a „már nincs mit kezdjek magammal” külföldi turista és vesz tőle egy hasznos diplomát.

Egyetlen dolgot mondok még, és azzal pontot is teszek a fejezet végére. Igaz tudást, még ha az országot Bill Gatese is vagy, nem tudsz vásárolni. Fizethetsz érte forintban, lejben, valutában, aranyban és gyémántban, úgy is bután fogsz meghalni, vagy lehet annál butábban, minél több pénzt vagy hajlandó fizetni az igaz tudásért, mert az illúzió felhő akkora burát alkot a fejed körül, hogy a butaság még ha el is szeretne hagyni téged, egyszerűen nem megy neki. Az élet tudása egyformán elérhető mindenki számára teljesen díjmentesen. Az élet tudása közelebb van hozzád, mint hinnéd. Az élet bölcsessége olyan helyeken található, ahol nem is gondolnád. Az élet tudása és bölcsessége a legegyszerűbb helyeken „rejtőzik”. Az élet tudása a vak számára is tisztán látható. Az élet tudását és bölcsességét eltakarja az anyag, a pénz, a felszín, a félelem, az akaratosság, a ragaszkodás, a harc, valamint az élettel szembeni tisztelet és alázatosság hiánya.

Nemsokára megosztom veled, milyen volt az a vak, akire már első 3 perces bárbeszéd után azt mondtam, hogy nem féltelek én téged, mert vak vagy, és mégis többet látsz, mint a legtöbb ember, akivel valaha is megismerkedtem. Fogok még írni egy két szót arról is, hogyan születnek az istenek. Isten látja a lelkem, néha úgy unok írni, hogy az valósággal fáj, de vannak olyan dolgok, melyekről úgy érzem, ha nem írnám le, nem adnám tovább, semmi keresnivalóm nem lehetne többet az élők között.

Ha úgy érzed adj te is tovább egyet kettőt belőlük, hogy ha már megszülettek írott formában is, használhassa őket az akinek talán épp rájuk van szüksége, hogy az élete kereke kidöccenjen a gödörből.

Baráti szeretettel,

                                                                           „egy Szabad Gondolat”

Categories: Minden, Nepál | Címkék: , , , , , | Hozzászólás

Földi Paradicsom

 

DSC_2644 Szép volt ám az élet a folyó parton. Nagyon nem színezem, hogy még véletlenül se ébresszek irigységet benned, de mindenesetre azt meg kell hagyni, hogy szép tud lenni az élet, ha az ember megtanulja elfogadni és megérteni azt ami éppen van, és néha elfelejt akarni, lázadozni, ellenkezni. Az igaz, hogy én sem voltam zárkózott de ezek a kis apró nepáli emberek úgy bántak velem, mintha oda születtem volna közéjük, és velük nőttem volna fel. A kb. egy hétből egy éjszaka aludtam a szobában. De az is kissé fájdalmas volt a szúnyogözön miatt. Amint említettem, lent a parton egyáltalán nem bántottak. Két Milán barátra tettem szert. Mindketten ennek a rafting (vadvízi evezés) cégnek dolgoztak. Számukra teljesen természetes volt, hogy én közöttük fogom leélni életem hátralevő éveit. Egyik Milán már szólt is az iskolában, ahol tanított, hogy lesz egy új angol tanár :)).

A szomszéd családban minden nap bivalyt vágtak, ezért felajánlottam, hogy főzök én nekik valami finomat ebédre. Adtak bivalyhúst, fűszereket, hagymát. Megvolt minden, ami kellett, egy finom bivalyhúsos pityókás tokány elkészítéséhez. Meglepetésemre, nagyon ízlett nekik a főztöm, de azért a biztonság kedvéért ők még legyúrtak egy tányér rizst a főztöm után, nehogy ne legyen mitől budira menni reggel :). Bármikor mehettem vadvízi evezésre, kajakozhattam kedvemre. A spontán keresetlen és hívatlan élmények felülmúlták legmerészebb vágyaimat.

Egyik nap egyik Milán barátom bejelentette, hogy kivesz egy pár szabadnapot és elvisz engem Chitwanba a dzsungel mellé. Ahol él a családja. Nekem persze semmi ellenvetésem nem volt, mivelhogy én is pont arra mentem volna tovább. Az én módszeremmel (stoppal) tettük meg a kb. 60 kilométeres távot. Jópofa kamionossal találkoztunk. Meg is invitált engem, hogy tartsak vele egész Nepál keleti határáig. Illedelmesen válaszoltam neki, hogy kösz, már jártam ott. Nagy divatja van Nepálban és Indiában a bagózásnak. Errefelé inkább bagóznak, mint cigarettáznak. Nem első alkalommal kínáltak vele, de én első és valószínűleg utolsó alkalommal mondtam igent rá. Mondom egye a fene, ha már ennyit kínálnak, megkóstolom, hallám milyen. Meggyúrta rendesen a segédsofőr a tenyerében, és szétosztotta. Én csak egy kicsit faltam be, és helyeztem a fogínyem mellé, hogy belőjem magam egy kis nikotinnal. Csípős volt mint a mennykő, és meglehetősen erős volt az íze. Na de a java csak ezután következett: nagyon megzsibbadtam tőle. A fogtömés után elég sok böjt volt, és intenzív méregtelenítés, oszt ez a dohány most úgy fejbe ütött, hogy már-már azt számolgattam, hogy ebben a kamionban hány kormány van, és hány sofőr vezeti. Mondtam is, hogy fiuk ez túl jó nekem, ha nem veszitek rossz néven kiköpöm az ablakon. Hát ezzel is nagyjából úgy voltam, mint az összes eddigi droggal ami bekerült a szervezetembe. Én köszönöm szépen jól vagyok cigi, pia, dohány, meg a többi nélkül is.

Meglehetősen hosszú, zötykölődős utazás után megérkeztünk Milánék falujába mely a Chitwan nemzeti parknak volt része. Egy csendes kis falucska ez. Nem sokan lakják. Az emberek gazdálkodnak, földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoznak. Szinte semmit nem vesznek a boltból. Valószínűleg ez is az oka annak, hogy ha valami baleset nem éri őket olyan sokáig élnek, hogy megunják. Milánék háza meglehetősen nagy a többihez képest. Édesanyja, öccse, és az édesapja lakják. Hatalmas farm veszi körül. Hatalmas rizs, lencse, pityóka ültetvények vannak rajta. Rengeteg a gyümölcsfa. Főképp mangó. A mangót nevezik a gyümölcsök királynőjének ők. Szeretik nagyon! Az igazság az, hogy nekem is bejön nagyon az íze. Mangó dzsúszból sosem tudok túl sokat inni. Addig iszom, amíg a készlet tart. Egy hatalmas halastó van nem messze a háztól melyben oly sűrűn nyüzsögnek a halak, mint az ember Kínában vagy Indiában. Valószínűleg némelyikük alig várja, hogy ki legyen fogva, és pálmalevélbe csavarva megsüljön a parázson. A háztól nem messze Milán épített magának egy kis kunyhót bambuszból. Amikor otthon van mindig ott alszik. Nagyon szimpatikus volt nekem már első ránézésre a talajtól kb. egy méteres magasságban levő bambusz kunyhócska. Már elképzeltem, hogy milyen jókat fogok majd aludni ott, és alkalomadtán írogatni ezt azt.

MyNepaleseBrother Ha nagyon belemennék a részletekbe csak a Milán családjánál töltött hétről egy teljes könyvet írhatnék. Lenyűgözött a hely egyszerűsége és természetközelisége. Érdekes az, hogy itt nem különül el annyira az istálló a háztól, szinte egybe van minden. Közel egymáshoz. A kecskék, tehenek bivalyok, emberek. Arra gondolok, hogy valamikor a mi őseink is így éltek. Anyuka egy parasztasszony, aki minden napra rizst és lencsét főz. Ez az alapétel náluk. Dál-Bát (lencse és rizs). A konyha a hagyományos több ezer éves. Kis agyagból kitapasztott tűzhely, melyet szinte minden nap kimosnak nedves ronggyal. A kémény fogalmát nem nagyon ismerik. A konyha általában sárga a padlót és a tűzhelyet képező agyagtól, meg fekete a deszkákon lerakodó füsttől. Jó ez így nekik. Nagyon nem modernizálnak :). Anyuka életében kést lehet csak akkor látott, amikor ott jártam, és meglátta a Tibortól kapott tőrömet. Oda is adtam, hogy próbálja ki, de kicsit félt tőle, nem tudta, hogy kell használni. Ő egyetlen sarlóval elintéz mindent :). Azzal vágja friss füvet a tehénnek és a kecskéknek, de azzal pucolja és vágja a zöldségeket is.

Az igazság az, hogy a férje nem attól bolondult meg, hogy a felesége egyfolytában zaklatta valami menő japán kés készletért. Az apuka valami mérnök volt állítólag, és jól is éltek, mindaddig amíg ez el nem kezdett politizálni. A politikai karrierje is felfele ívelt egy darabig, de valahol lefutott a vonat a sínekről, mert most kemény drogokkal tompítják a fejét, hogy ne tegyen kárt magában, vagy esetleg valaki másban. Így első ránézésre szelídnek tűnik. Olyan mosolygós meg kedves. Agytompítókkal dúsítva vérét éli zombi életét. Néha odajött hozzám sunyi módon mosolyogva halkan És egyszer csak derült égből villámcsapás, elkezd ordítani a politikáról, hogy az angolok mit csináltak, és a németek úgy, meg a Kínaiak amúgy. Olyan igazi udvari bolond szerepet tölt be az elvtárs. Ő kiabál mosolyogva a politikáról (annak is az évtizedekkel ezelőtti részeiről), és mindenki hangosan röhögi. Érdekes kis dráma. Több mint valószínű, hogy nem tudatosan csinálja, és nem veszi észre, hogy nem tud halkan beszélni. Gondoltam magamban szép kis politikai karriert alakíthattál magadnak, hogy ide juttatott. Szegény lelke lehet, hogy már rég a mennyország tornácán szivarozik, ő meg itt lent ordítja, hogy ki mit csinál rosszul. Én őszintén remélem, hogy ezeket a sorokat többen is olvassák, akik politikai törekvései vannak. Mindenesetre elgondolkodtató történet. Nem tudom egész pontosan, hogy mi okozhat számára ezt az állapotot. Egy dologban biztos vagyok: ez az ember több problémát nem fog okozni a választóinak. A család már megszokta. Nem okoz különösebb gondot senkinek, főleg így, hogy rendszeresen beszedi az agytompítókat. Nekem meggyőződésem, hogy zombi létének legfőbb oka az, hogy a környezetét valamilyen szinten kicsit elgondolkodtassa. Én is környezete voltam. Én is arra kényszerültem, hogy gondolkodjak rajta egy pár sort. Te is, kedves olvasó, most valamilyen szinten közvetett módon az ő környezete vagy. Elméletileg számodra is tanulságos lehet a történet valamilyen szinten.

Ők is mint a legtöbb hindu család a vendéget istenként tisztelik. Tudta Milán, hogy nem szeretem nagyon a rizst. Ezért minden reggel sütött nekem palacsintát. Délutánra meg estére mindig volt nekem pityóka amit tisztított vajjal (ghee) és hagymával fogyasztottam. A hagymát nagyon nem kíméltem. Minden nap megettem két három fejet. Ha igaz az, hogy a hagyma tisztítja a vért, akkor nekem most olyan vérem lehet mit a patyolat :). Friss zöldség mindig volt a kertből. A mangó meg éretlenül is finom volt. Na de volt szerencsém megismerkedni a „licsivel” is. Ez egy kínai gyümölcs. Talán egyik legfinomabb, amit valaha ettem. Főleg ha nincs teljesen megérve, és enyhén savanykás. Nem győztem legelni a fáról, annyira finom egy gyümölcs. Többször gondoltam, hogy nem is nehéz így egészségesnek lenni még 90 évesen is. Minden évszakban van valami friss zöldség vagy gyümölcs náluk. A lencsének több fajtáját termesztik, melyeket legtöbbször összevegyítenek, és úgy főzik meg. Nagyon finom és tápláló. A rizsnek nagyon jó kiegészítője.

DSC_2825 Egyik nap megkérdezte a barátom, hogy halat nem-e ennék. Mondtam neki, hogy többet ezt ne is kérdezze, hanem egyenesen hívjon halászni. 5 perc alatt készített egy kéthorgas halászbotot, kerített valami gilisztákat. Tett belőle mindkét horogra. Én csak bámultam ki a fejemből. Mondom neki, hogy te azt komolyan gondolod-e, hogy ezzel a szerszámmal fogunk is valamit a szerszám nyelén kívül. Kötött egy kisebb darab pálcát a damilra, hogy lássa ha van fogás, és bedobta a tóba. 3 percen belül egyszerre két halat szedett ki a tóból. Nálunk falun ilyen nincs!- gondoltam magamban. Mondom kell kérjek két pofot, hogy meggyőződjek arról, hogy nem álomkép, amit látok. Szemmel láthatóan nem élvezte ő annyira a halászat eme módját. Letette a botot és fejest ugrott a tóba. Eltűnt benne, mintha egy krokodil húzta volna le a tó aljába. Egyszer kiugrik belőle két kezében egy-egy kövér hallal. Gondoltam magamban, hogy én többet egy filmet sem nézek meg, ha élőben ilyeneket láthatok. Milán mostanig egyik legkedvencebb barátom, akivel az úton találkoztam. Olyan dolgokat mutatott az európai vándornak, amilyeneket az még életében nem látott. Nagyon jópofa gyerek. Amolyan vadon szülöttje. Van egy film melynek címe Crocodile Dundee. DSC_2750 Na annak főszereplőjére emlékezetet. Nagyon jól teltek az együtt töltött napok. Minél többet megtudtam róla, annál többet álmélkodtam rajta. Szobája falán nagy kitömött óriásgyíkok vannak, meg madarak, melyeket kb, olyan módszerrel fogott, mint a tóból a halakat. El is mesélte, hogy nem egyszerre kergetett, és fogott a dzsungelben vaddisznót, óriásgyíkot, kígyót, melyek lelkeit hatalmas tőrével segítette át a túlvilágra. Mindennek megkészítette és megette a húsát, majd kitömte. Számomra minden nap amit vele töltöttem, egy felejthetetlen élmény volt. Tulajdonképpen ez az a pont amikor az ember új fogalmat kéne kitaláljon, mert jelen esetben az élmény szó nem elég kifejező. Ő is előszeretettel hallgatta a történeteimet és „felfedezéseimet”. Érdekes volt eme két különböző világnak a találkozása és ismerkedése egymással. Lélekben mindketten amolyan kalandor típusúak vagyunk, de más közös nem nagyon volt bennünk. Ja bocs! Már szinte elfelejtettem: mindketten kendőt és kalapot viselünk. Ez érdekes meglepetés már a legelején :)).

Jó kis kalandokban volt részünk. Elég sokat járkáltunk az erdőben. A kunyhójában aludtunk általában mert ott kevesebb volt a szúnyog. Emlékszem az első bambuszkunyhóban töltött éjszaka utáni reggelre. Olyan meglepetésben volt részem, hogy csoda, hogy még van aki beszámoljon róla. Kicsi a kunyhó. Egy kis ágy van benne. Én örömmel választottam a földet fekvőhelynek. Letettünk egy vékony rongy matracot. És azon aludtam. Nagyon jól ment az alvás. A szúnyogok sem fedeztek még fel az első éjszakán. Reggel jól kipihenten ébredtem. Jobbra voltam fordulva, amikor kinyitottam a szemem. Olyan látványban részesített a reggel első képe, hogy azóta ha lehet balra fordulva nyitom ki szemeimet. Akkora pók pihent a fejem mellett mint a tenyerem. Egy igazi óriás terminátor. Na de hamar megnyugodtam. Gondoltam magamban, ha bántani jött volna az ágyamba, akkor, egész éjszaka megtehette volna. Bár ki tudja. Lehet, hogy csak úgy gondolta, hogy illetlenség lenne kinyírni egy alvó embert :). Na de nem bántott. Ott volt másnap is. Másnap már azzal a tudattal feküdtem le, hogy ma éjszaka sem alszok egyedül. Érdekes meglepetéseket tartogathat a dzsungel egy magamfajta kárpátokból érkező embernek. Egyik reggel, amikor álmos szemekkel indultam a kunyhótól a ház felé. DSC_2716Az ösvény foglalt volt. Egy akkora piton keresztezte az utam, hogy én egyből benyomtam a padlóféket. Nem másért. De épen jobbról jött. Európai szabályok szerint neki volt elsőbbsége :). Mondta Milán, hogy nem kell félni, nem bánt. Mondom az igazság az, hogy nem is féltem. De ha azt mondanám, hogy nem lepődtem meg, hazug disznó lennék. Úgy vagyok én már ezekkel a meglepetésekkel is, hogy ha már nagyon akart volna bántani a természet, hát eddig is megtehette volna, ugyanis vannak otthon az erdei tanyánk környékén is akkora medvék, melyek egyetlen simogatása magasba röpíthetné a fejemet, mint az ütő egy jól eltalált golflabdát. Ja és vannak viperáink is, melyek csókja nem éppen a szerelmesebbik fajták közé tartozik. Igyekszem nem félni, de nem is akarok mindenképp alkalmat keresni az ilyen találkozásokra. Szinte miden este lementünk a meleg kristálytiszta vizű folyóra fürödni. Felért az számomra minden eddig próbált fürdési metódussal. Lehet nem mindenki van így ezzel, de engem a természetközelsége nagyon meg tud nyugtatni. És tudom, hogy azért vannak elég sokan, akik szükségét érzik annak, hogy közelében legyenek, és mégsem tudjuk abbahagyni az irtását. Megyünk, lövünk, vágunk, hasítunk, porozunk, halmozunk, hogy legyen majd a nehezebb időkre is :))). Ennyit a létbe és a jövőbe vetett bizalmunkról. Igazi örömmel tölt el olyan emberekkel találkozni, akik mindenből csak annyit vesznek, amennyire éppen szükségük van. A vad nyugaton nem túl népszerű ez a magatartási forma. Minél többet halmozol, annál értékesebb embernek ítél a társadalom. És csodálkozunk, hogy ilyen rabló világot élünk.

A kis nádkunyhóban nagyon jól haladtam az élménybeszámolókkal is. Tudták, hogy írok elég sokat. Néha készen odahozták a reggelit meg a pánit, ami vizet jelent nepáli és a legtöbb indiai nyelven. Kellett is abból nagyon sok, mert még a legkisebb légvétel is izzasztott, olyan meleg volt. Nagyon tartalmasan, és ezért nagyon gyorsan teltek bambuszkunyhós napok. Milán elvitt a rokonaihoz, akik már előre tudták, hogy a fehér bőrű testvér nagyon szereti a bivalytejből készült vastag aludttejet főtt krumplival és hagymával. Mindig megkínáltak valami házi finomsággal. Azóta még inkább úgy gondolom, hogy a nagy bevásárló központokat nem terjeszteni kéne, hogy eladhatatlanná tegyék a természetes forrásból származó minőségi élelmiszer árut, hanem egyet kettőt be kéne zárni, hogy az ember kevesebb olcsó műanyagot és génmanipulált zöldséget meg gyümölcsöt fogyasszon. Szinte hihetetlen, és nagyon elszomorító a tény, hogy az ember még ma is nagy lehetőséget lát a kauflandok olcsó termékeiben. Írtam már arról, hogy a nepáli egészségügy elég hadilábon áll. De azt is említettem, hogy nem is igazán lenne értelme a nagy beruházásoknak még, mert az emberek makk egészségesek. Jó na! Van egy két meghibbant politikus, de rajtuk a kórházak sokat amúgy sem segíthetnének. Ezeknek az embereknek itt egyelőre golyóálló az immunrendszerük. Többször rá is kérdeztem, hogy a rákról mit gondolnak. A miről???????? – jött a válasz. Mi az a rák? Mondom, ha nem tudjátok, akkor én inkább el sem mesélem nektek, és kívánom, hogy nagyon sokáig ne tudjátok meg, mi az. Na de a multik őket is bekerítik előbb utóbb, és megtudják majd miről beszélt a sáppadtőrű vendég. Majd akkor lesz alkalmuk többet invesztálni az egészségügy fejlesztésébe is.

Lassan közeledett a tervezett tíz nap csend ideje. Készülődtem vissza a fővárosba. A történetek napirenden voltak. A dzsungel élet kellemes élményeket és emlékeket pakolt nekem útravalónak.

Szinte elfelejtettem, hogy a történetem főhősének Milánnak is van egy gyenge pontja. Nem hiába. Valamiért neki is meg kellett születnie. Nagyon szereti a vadvízi evezést, és van egy olyan álma, hogy majd nekifog és leevez a világ összes folyóján, hogy ő legyen az az ember aki, leevezett a világ összes vadvizén. Híres szeretne lenni. Gondoltam magamban, hogy valószínűleg sok amerikai filmet nem láthattál, de épp eleget ahhoz, hogy különlegesebb akarj lenni, mint amilyen már vagy. Mondtam is neki, hogy testvér te már így is egy hős vagy számomra. De ha te azért kezdesz cselekedni, hogy a neved bekerüljön a nagykönyvbe, akkor sáppadtőrű barátod, Attila elveszíti történeteinek egyik legeredetibb legkülönlegesebb főszereplőjét. Milán méltán egyik legkülönlegesebb karakter, akivel találkoztam. Ezt egyszerű, tiszta őszinte magatartásával vívta ki, azzal, hogy vállalta önmagát. Azzal, hogy még nem vett erőt rajta a vágy, hogy neki még különlegesebbnek kell lennie, mint amilyen. Te is kedves olvasó a legszebb, legkülönlegesebb emberi lény vagy akkor, ha nem akarsz más lenni, akkor, ha van bátorságod hozzá, valamint le tudod küzdeni a félelmeket, melyek visszafognak, melyek megfékeznek abban, hogy vállalni merd belső hangod utasításait.

Categories: Minden, Nepál | Címkék: , , , , , , | 2 hozzászólás

Drogok és a mítoszok

MarijuanaMarokkóban egyszer én is kipróbáltam, hogy milyen a hasis nyújtotta öröm, de nekem sokkal többet annál, ami már természetemnél fogva megvolt bennem, nem adott, ezért nem láttam értelmét annak, hogy máskor is nehéz eurókat adjak az öröm forrásáért. Lefényképeztem Marokkóban, hogy készül a hasis. Tulajdonképpen a növény virágport választják szét a növénytől, és gyúrnak kisebb-nagyobb gombócokat belőle, amit majd később a holland és más fiatalok és öregek, beledolgoznak a dohány közé a cigarettapapírba. A marihuána meg maga a növény szőröstől bőröstől. Nem olyan ütős mint a nővére a hasis. Gyakorlatilag olyan mintha söröznél, csak nem kell pisilni menni minden húsz percben. Semmi különbség nincsen. Azt mondják, hogy annyiban különbözik a dohánytól, hogy jól érzi az ember magát tőle, nem annyira büdös, és nem annyira mérgező mint a dohány. Ezt nem én teszteltem, így ez az információ lehet igaz is és hamis is. Tudtommal csak Hollandiában legálisak a füvek. De én azt mondom, hogy nyugodtan legalizálhatnák mindenhol, ahol az annál veszélyesebb drogok mint az alkohol a cigaretta, meg a szintetikus gyógyszerek melyek életfogytiglan függőséget okozhatnak legálisak. Természetesen erről soha nem fognak írni a lapok, mert az alkohol meg a „gyógyszer” gyártása és forgalmazása jó biznisz. Apró léptekben nyírják ki a fogyasztót, úgy, hogy az észre sem veszi. Az összes többit meg tiltani kell, mert úgy szoktuk meg. De elképzelhető, hogy más okok is rejtőzhetnek a tiltások mögött. Ezek a tiltások kicsit olyanok, mint az a kijelentés, hogy te egy teljesen szabad ember vagy, de tilos ártanod magadnak, és sok más dolgot is mi döntünk el helyetted. Ha ártasz magadnak, akkor majd én is ártok neked büntetésből. :))))) Az öngyilkosságot azért nem tiltják, mert ott már nincs akit felelősségre vonni, nincs akit megbüntetni, feltéve, hogy siker koronázza a merényletet. Aki drogot használ, az egy nagyon rossz ember, és elvárom tőled, hogy velem együtt te is rossznak ítéld, mert ha nem, akkor te is épp olyan rossz vagy mint ő, és te is „gyanúba” keveredtél. Nem nagyon reklámozzák, hogy bizonyos drogok hatására olyan állapotba kerül az ember, ahol elszakad a robotias gondolkodás, az agyalás világától, és ez által érzékenyebb lesz az olyan dolgokra, melyek ugyan részei létünknek, de ezekben a száguldó hétköznapokban elkerülik figyelmünket. Meglát és megért olyan dolgokat, melyekről korábban az intenzív robotolás közben nem volt ahogy tudomást szerezzen. De kinek jó az, ha te többet értesz, vagy tudsz mint amennyit értened, illetve tudnod kell? Nem, az nem jó. Az veszélyes. Ha már te is látsz, te is tudatos vagy, hogy fognak belőled programozható-termelő-fogyasztó gépezetet csinálni? A drogok veszélyesek. Olyanok mint a háború, vagy megölnek, vagy ébredéshez vezetnek. Az a baj, hogy az éberek hátára nem lehet hatalmakat építeni, mivel ők nem nagyon irányíthatóak. Ők felelősséget vállalva saját létükért irányítják saját magukat. Röviden fogalmazva veszélyeztetik a „rendszer” biztonságát. Na de mi a rendszer? Kikből áll a rendszer? Vagy pontosabban mikből áll a rendszer? Minél programozhatóbbak, minél kiszámíthatóbbak a rendszert alkotó elemek, annál erősebb, annál stabilabb a rendszer maga. De a programozhatóság meg a kiszámíthatóság nagy mértékben ellentmond annak, hogy minden ember egy egyedi, megismételhetetlen lény. Mi azt is elhisszük, hogy egyediek megismételhetetlenek vagyunk, ha azt mondják nekünk. De nézzük csak, mit mutat a valóság! Gondolkozzunk el néha, hogy mennyire vagyunk egyediek, és mennyire elfogadható, ha netán úgy döntünk, hogy megéljük egyediségünket a mai társadalomban. Azt mondom neked, hogy egy meglehetősen nagyszerű és egyedi emberi lény vagy, de most akkor menj ügyesen tedd ezt meg azt meg amazt, mert én tudom biztosra, hogy az a jó neked. És ha netán nem úgy cselekszel, ahogy mondom, hát kitüntetünk: a társadalom ellensége címet kapod. Egy szóval nincs mit keresned itt. 🙂 Elnézést a mosolyért. Igazából az van, hogy az egyik szemem sír, a másik meg nevet. Tragikomédia. Ez a műfaj helyes megnevezése ha jól emlékszem. Csak érdekességképpen említem, hogy nem rég találkoztam egy hatvan év körüli meglehetősen szabad gondolkodású párral. Olyan aranyosak voltak, olyan szeretetteljesen beszélgettek folyton egymással, és mindenkivel, hogy az valósággal lenyűgözött. Valószínűleg sok hegyen és völgyön túl voltak ők már, amikor mi találkoztunk. A bácsi szerint két -féle drogos van. Van a drogfüggő, aki menekül, és azért oltja magát, és van aki közbe-közbe tudatosan használ LSD-t, amelyről „köztudott”, hogy segít az embernek tudatára ébredni. Kanadában mai napig is használják a pszichiáterek. Látszólag a legtöbben, menekülnek, mert valahogy nem jön be nekik a lecsó, amibe belekavarta őket az élet, de még azt sem tudják, hogy merrefelé kéne tartani, így ideiglenesen mindig megoldást jelent egy kis zsibbasztó.

Az alkohol, a cigaretta és a patikában található kőolajszármazékok kivételt képeznek a drog fogalma alól. A foghagyma meg az ayurvédikus(gyógynövénykivonatokból készült…) gyógyszerek használata is már lassan büntetendő cselekedet. Utánuk majd még a citrom következik, amit be kell tiltani, mert egyre csak azt hallani, hogy nagyon egészséges, hatalmas a tisztító és az immunrendszert erősítő hatása. Tehát veszélyes :).

Visszaolvasva a soraimat arra lettem figyelmes, hogy az szűrődik le belőlük, hogy folyamatosan egy külső gonosz személyt hibáztatok. Ezért fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy nem! Amiről beszéltem, az nem más mint a végeredmény, Frankenstein szörnye. Sajnos a doktor aki kezében ott volt a szike te voltál, és én. Mi teremtettünk minden érdekességet ami fölött, most én olyan jól tudok ítélkezni. Magamat ítélem el, és téged, aki segített nekem ezt a szörnyet megteremteni olyannak, amilyen. Ő nélkülünk nem létezhetne. De milyen jó, hogy van! Segít nekünk tükörbe nézni, megismerkedni önmagunkkal annak reményében, hogy felébredünk és megállítjuk, akár visszafordítjuk ezt a mérges folyamatot.

A következő folyóparton töltött nap is hasonlóképpen telt: reggeli után autóra ugrottunk, és elindultunk a folyó mentén felfele, hogy majd valami turistákkal visszajöhessünk a vízen. Két francia és egy holland srác voltak a befizetők. Én szinte mint alkalmazott vettem részt az akcióban. Segítettem, amit tudtam az előkészületekben. Ez a szakasz amolyan hetven év fölöttieknek való szakasz volt a vadságát tekintve. Arra volt jó, hogy jókat beszélgettünk a srácokkal miközben haladtunk a folyón lefelé. Csak egy olyan szakasz volt, ahol rendesen meg kellett kapaszkodni, ahol a kapitány hátulról a nyakamba repült. Miután megérkeztünk a bázisra, még egyet kajakoztam is. Közben eltűnődtem, hogy mi minden jóban van részem anélkül, hogy kérném azt valakitől, vagy hogy kelljen fizessek érte. Ezek a fiuk eurók százait fizették be erre a kirándulásra. Nekem a kirándulás élményei mellett még szállást és ennem is adnak. „Normális” körülmények között ha hasonló élményre vágynék, előbb gürcölnöm kéne, hogy legyen elég pénzem rá. Közben lemondanék szinte minden földi jóról annak érdekében, hogy majd a jövőben befizetek Nepálban egy vadvízi evezésre. Oszt majd ha odakerülök, akkora már olyan nagyok az elvárásaim a pénzemért az áldozatos spórlás után, hogy könnyen megeshet, hogy egy hatalmasat csalódok az egész kalandban. Elmondhatom, hogy amióta lemondtam arról, hogy bármit is akarjak magamnak, azóta a legjobb földi dolgokban van részem a fosást leszámítva. Az sem rossz dolog, mert tudom, hogy általa tisztul a szervezetem. Erre meg az amalgám vacsi után talán szükségem is van. Apropó amalgám vacsi. Több helyen is találkoztam már azzal az információval miszerint az amalgám tömések meglehetősen károsak az egészségre, amiben a több napos szenvedés után én sem kételkedek. Állítólag a Merkúrt tartalmazó tömésnek rákkeltő hatása is van. Áldott állapotban levő hölgyekre nézve kimondottan veszélyes, főleg ha a terhesség ideje alatt megpiszkálódik a tömés, mert olyankor szabadul fel, és kerül a szervezetbe a legtöbb mérgező anyag. Tehát aki teheti, növesszen új fogakat, vagy ha az nem megy, cseréltesse ki a fém töméseket, mert a rákra vannak más jó lehetőségeink is manapság.

Egyelőre így telnek a bőrönd nélküli egy száll gatyás napok. A folyóban úszás egyúttal tisztálkodásnak is megfelelt. A nadrág meg az ing is tisztult egy fokot rajtam. Partot érés után körülbelül egyszerre száradtam a ruháimmal. Nem lettem az a patyolat tiszta Hófehérke, mert a folyó vize meglehetősen zavaros ezekben a napokban, de mocskosnak sem mondhatom magam. Amióta belekezdtem ebbe az utazásba lassan megszokott dologgá vált, hogy sosem vagyok túl tiszta és soha nem vagyok túl mocskos. Ha már az országút közelébe megyek számolnom kell azzal, hogy egy egy kamion megtölti a nyakamat és a ruháimat porral. Ezt még elég jól viselem. Leginkább a tüdőimet sajnálom. Bízom benne, hogy nem vállnak használhatatlanná időnap előtt.

Ha örömödre vált olvasni a fenti sorokat, megkérlek oszd meg másokkal is az alábbi lehetőségek közül választva. Ha követni szeretnéd az utat, kattints a jobb oldalon levő feliratkozom gombra, hogy értesítést kapj az újabb bejegyzésekről.  A teljes történetet szöveges formátumban letöltheted a “Letölthető Szabad Gondolatok” link alatt. Jó testi és lelki egészségeket kívánok! 🙂

Categories: Minden, Nepál | Címkék: , , , , , | Hozzászólás

Nepál vadvizein/Mit jelent veszíteni?

Ülök egy sátorban a folyó partján, és elmélkedek a történteken. Egy újabb álmom vált valóra ezennel: sátorban vagyok, kint a természet ölén. Hallgatom a vad hegyi folyó zúgását a tücskök koncertjét, amit megzavar egy egy teherautó zúgása, ami enyhén behallatszik az útról.

DSC_2438 Katmandut hagytam magam mögött a reggel. Több mint egy hetet töltöttem ott, és valahogy vágytam már a hiányára. Vágytam a csendre, a zajmentességre, a por és a füst távolságára. Kigyalogoltam a város végére azt remélve, hogy kerül egy jó kis fuvar. Sajnos a reményem nem volt elegendő a valóság megteremtéséhez. Katmandu peremén senki nem akaródzott segíteni a békés vándornak. Eső elől beugrottam egy városi buszba, ami elvitt egy kis külvárosba. Az úton bekaptam egy szelet dinnyét és a lovak közé csaptam. Sok taxi igyekezett a segítségemre. Mostanra már körbetaxizhattam volna a földet, ha minden ajánlatot elfogadok. Ezek annyira optimisták, annyira akarnak „segíteni”, hogy meg sem fordul a fejükben, hogy ha már befogtam magam a bőrönd elé, hogy elindulok a föld körül békét szállítani, akkor valószínűleg nem taxival fogok közlekedni. Én már csak mosolygok, amikor kínálkoznak, és bólintok, hogy nem. Az első autó mely megállt, közölte, hogy csak 2 kilométert tud szállítani. Gondolkodtam beüljek-e vagy sem. Gondoltam magamban, testvér ha már megálltál, én elfogadom azt a kettőt is, amit kínálsz nekem. Aki a kicsit nem értékeli, a nagyot nem érdemli. Nagyon hasznos információk birtokába jutottam a közös kettő kilométer alatt is. Megtudtam, hogy van a bácsinak egy alapítványa, melynek a célja a béke visszaállítása a földön. Nem is gondoltam volna, hogy egy munkatársammal fogok együtt utazni. 🙂 Megtudtam róla, hogy 6 hónapot Amerikában él, 6-ot meg Nepálban. Van egy kis farmja, ahol ő maga próbálja megtermeli a betevő falatot, hogy ne fogyasztóként hanem termelőként élje az életét, hogy ne a kinti tényezők kelljen befolyásolják létét. Egyre ritkább manapság az ilyen ember. Főleg az olyan, aki ezt tudatosan cselekszi.

Az időjárással összhangban kissé nyomott volt a hangulatom. Ezt nagyrészt annak is köszönhetem, hogy a gyomrom újra ellenkezni kezdett bizonyos ételekkel szemben, így megint veszítettem egy adagot a súlyomból, meg az energiatartalékaimból. A két kilométer arra is jó volt, hogy kissé eltávolodtam a város zajától, nyüzsgésétől, és az esélyek is nőttek, hogy valaki rátapos a rég nem használt fékre. Esőre áll az ég ábrázata. Egy kis kunyhó előtt megálltam egy főt tojásra, mert a kínai doki barátom azt tanácsolta hasmenés ellen. Nem volt alkalmam betartani az összes utasítást a semmi közepén, de bíztam benne, hogy a főt tojás az segít. Visszaálltam az útra mutogatni az irányomat a felém közeledő autóknak, de nem sokan reagáltak a jelzéseimre. A reményem már-már indulni készült, amikor egy teherautó félrehúzott. Fiatal srácok ültek benne. Sokat nem zaklattuk egymást a szavakkal, mert azok nem lettek volna érthetőek egyik fél számára sem. Azt kiderítettem viszont, hogy jó az irány mindkét félnek. Jó darabon zötykölődtünk együtt. Más stopposoknak is megálltak, amiből arra következtettem, hogy ez biznisz számukra. DSC_2464 Sikeresen kivittek a felhők alól, és olyan gyönyörű helyen álltak meg teázni, hogy én azt mondtam, lesz ami lesz, én kiszállok a hajóból és gyalog megyek tovább, hogy élvezhessem a természet nyújtotta élményeket, a látványt, a napot, a szelet és a csend hangjait. Rég nem használt fényképezőmet is munkára fogtam. A csodálatos folyóvölgy színeit próbáltam megörökíteni, amikor egy másik teherautó jött felém. Fiatalok ültek ebben is. Olyan 20-22 körüliek. Kedvesen köszöntöttek, én kedvesen válaszoltam. És már csikorogtak is a fékek, intették, hogy tartsak velük. Én épp gyalogosan is jól éreztem magam a rég nem látott vidéki táj közepén, de mivel a lét úgy döntött, hogy kérés nélkül megajándékoz egy másik fuvarral, illendően elfogadtam. Kissé öregesen energia hiányosan, de vidáman pattantam fel a fülékébe. DSC_2467 Ezek úgy köszöntöttek, mintha csak egy órája búcsúztunk volna legutóbb. Jó volt a hangulat. Gyéren tudtam értekezni velük is, de jó buli volt odafenn. Valami lányoknak is megállt a teherautójuk, hogy legyen sokszínűbb a társaság. Heten lettünk mint a gonoszok. A másik hat angol tudása együttvéve felért egy fél angolul jól beszélő tudásával. A hangulat soha nem süllyedt csak emelkedett, megálltunk egy szerény kis helyen teázni. Meghívtak a srácok. Ettünk banánt is melléje, hogy nehogy elfelejtsem milyen a hasmenés. Tovább mentünk. De sajna megint meg kellett állni, mert valahol elől egy nagy teherautós baleset történt. Mindenki úgy állt ott, mintha piknikezni jött volna oda. Gondoltam magamban, ha nem sietünk, előre megyek a kis hátizsákommal a hátamon, hal-lám mi történt vala. DSC_2501Abban egyeztünk a fiatalokkal, ha netán nem érnék vissza indulásig, majd az útról felvesznek. Jó sokat gyalogoltam elé fele, de még mindig végtelen volt a teherautók sora. Egy fiatalember szólt rám tökéletes angolsággal, de úgy, hogy hogy hosszú idő után is angoloztunk(Jó, hogy nem volt francia, mi?), észre nem véve, hogy közben a napocskánk elrejtőzött a hegyek mögött. Egyszer csak elindult a hosszú sor. Elég volt ez nekem ijedségből. Hirtelen azt sem tudtam, melyik irányba induljak. Mindenesetre elindultam visszafele, de jóformán semmit nem láttam. Minden kamion egyforma volt, mint a téglák a falban. Természetesen nem néztem meg az enyímé kamion rendszámát, így azt sem tudtam, hogy mit keressek, csak kerestem, hátha ismerős arcokat látnék. De sajnos nem. Jó messze mentem a sor végtelen vége irányába, de semmi olyan kép, ami ismerős lenne nékem. Egy ideje vágyok rá, hogy csökkenjen a bőrönd súlya. Nem hittem volna, hogy a vágyak ilyen könnyen teljesülhetnek. Miután úgy éreztem, hogy túl sokat mentem visszafele, elindultam a másik visszafele, hátha ismerős arcokat pillantanék. DSC_2494 Nincs siker. Egy kamionos azt mondja, hogy pattanjak fel, elvisznek. Oszt amikor megtudta, hogy mi a helyzet mindketten lepattantunk és elindultunk Bob Marleyt keresni, mert arra emlékeztem, hogy voltak valami Bob Marley arcok felfestve a kamion elejére. Nagyon sokáig futkorásztam elé s hátra, de azt kellett tapasztalnom, hogy Bob Marley már nem kíváncsi rám. Aznap este többet már nem akart látni. Egy nappal korábban azon tűnődtem, mit tehetnék a fényképezőgép állvánnyal, ami nagyon hasznos, és nagyon jó, de nagyon súlyos, és nagyon ritkán használom. A probléma megoldva. Már nem nehezíti az utamat. De nem nehezítik a bakancsaim sem , és az összes ruhaneműm meg törölköző, meg hálózsák, meg semmi sem, ami a táskában lakott. Egy szál gatyában, egy száll ingben álltam az út szélén az éccakában reményt veszítve, de mégis vidáman. Sok minden elment a bőrönddel. A fényképezőgépem, a laptopom, az útlevelem és a negyven dollárom maradt velem a kis táskában. Az összes többi dolog folytatta az utat nélkülem. DSC_2524 Hát akkor gudbáj. Gondoltam magamban. Az eset segített nekem megválaszolni egy két kérdést, mint például, hogy menjek-e északnak a Himalája felé, vagy maradjak délen a tűző nap alatt. Választottunk: maradok délen, és zuhanyzok ruhástól, mert ahogy kijövök a zuhany alól, mindenestől száradok. Jó mi? És a bőrönd súlya zéró…Ha nem lennék legyengülve a sok hasmenéstől, most oszt szárnyalhatnék, de rendesen, ebben a súlytalansági állapotban. Kis lámpával jeleztem az éccakának meg a mögöttem jövő kamionoknak, hogy a popsim kicsi nekik garázsnak. Még így is elég közel jöttek hozzám egyesek. Már-már a sáncot tapostam, hogy legyen helyük a nagyobbaknak.

Elértem egy út menti kajáldához, ahol egy fiatalembernek egyből feltűnt, hogy valami nem stimmel a kalapossal. Az éccaka közepén biztos nem hobbiból gyalogol a kamionok között. Elmeséltem neki az esetet. Azt javasoltuk, hogy még egy darabig maradjak az út szélén, hátha a kamionom, még valahol hátul van. Sajnos az útszéli lámpázás nem segített a bőröndömmel való találkozásban. Azt mondta a hosszú hajú szakállas fiatalember, hogy ott kajálhatok, és van nekik egy üres sátruk lent a folyó partján, ott nyugodtan megalhatok. Annyira  tetszett nekem az ajánlata, hogy ha netán nem hagy magamra a bőröndöm egy órával azelőtt, most odaadtam volna a fiatalembernek cserében ezekért a szavakért. Sátorban újra, a természet ölén. Istenem mennyire szeretem. Annak idején, amikor Afrika felé tartottam motoromon egy évből körülbelül egy negyedet sátorban laktam, és egy cseppet sem kívánkoztam a beton falak közé. Érdekes mi? És én még soha nem kérdeztem a szüleimet, hogy kb. hol lettem gyártva, milyen körülmények között.

Bedobtam egy tányér rizst valami nagyon csípős pityóka társaságában, amiből tudtam, hogy később baj lesz, de nagyon jól esett. Lementünk a sátrakhoz, a folyó partjára. Amikor megéreztem a helyet, gondoltam magamban, kész, megérkeztem, itt letelepszem. DSC_2530 Tábortűz lobogott a folyó partján. A raftingozók (Rafting – vadvízi evezés) ültek körülötte, köztük egy fiatal fehér bőrű párocska, akikről később megtudtam, hogy írek. Kilenc hónap Írországban elég volt, hogy megszeressem ezeket a nagy életkedvű, énekelő, hegedülő embereket. Megszerettem őket mindenestől, szőröstől bőröstől Guinnessestől. Jó kis esti beszélgetést folytattunk. Még a sátraink is egymás mellett voltak. Még aznap este felajánlották a srácok, hogy mehetek velük a vadvízi evezésre is.- Mehetek immár bármerre, nem kell a bőröndömet vigyem magammal- gondoltam magamban. Az út fáradalmai a felszínre törtek. Elbúcsúztam mindenkitől, és bementem az egy személynek túlságosan is nagy sátorba. Akár táncolhattam volna is benne, akkora volt. Ha volna még egy bőröndöm, azt is odaadnám egy olyan sátorért 🙂 meg az élményért. Gondolhatod, hogy nem kellett altató aznap estére. Legutóbb talán akkor aludtam ilyen jól, mikor Andaluziában voltam, lent Dél Spanyolországban, a tenger partján, ahol a fák árnyékában volt felhúzva a sátram, mellette a vasparipám.

Olyan hamar elröppent az éjszaka, hogy amikor a másik felemre fordultam volna, már jött is az ébresztő, hogy menni kell reggelizni, utána meg indulunk a vadvízi evezésre. Ezek tényleg komolyan gondolták, hogy belemártanak engem a vadvízi evezés élményeibe. Természetesen amióta a vadvizekről van szó egyfolytában kedves lelki társam, Christopher McCandless jut eszembe, aki annak idején egy lopott kajakkal leevezett Mexikóig. Ő is egy olyan személy, aki épp úgy mint a családom, barátaim és legközvetlenebb környezetem, hatással volt útjaim alakulására. Még emlékszem, amikor egy Gibraltári estén beszélgettem messengeren George barátommal, és ő megkérdezte, hogy láttam-e már az Út a Vadonba című filmet. Én azt válaszoltam, hogy nem, de szívem mélyén egyből szerelmes lettem a címébe. Az ismeretlen felfedezése, az élet rejtelmeinek mélyebb megértése mindig fontosabbak voltak számomra, mint a biztonságos, monoton életmód, mely egy monoton tompa öregségbe torkollik, majd egy tompa halálban végződik, amit sok esetben akár néhány évtizeddel is megelőz a lélek elveszítése. Tudom, hogy ahhoz, hogy most ebben a pillanatban itt legyek valahol Nepál közepén, fent a hegyekben egy szabad ég alatt töltött éjszaka után írva ezeket a sorokat, arra is szükségem volt, hogy megismerkedjek Alexander Supertramp történetével. Minden őszinte embernek lehetősége nyílik arra, hogy egy teljesen egyedi utat járjon be élete folyamán. Ez idő alatt mindig találkozik olyan történetekkel, élményekkel, melyek megerősítik őt abban, hogy igen, szíve hangját követve, mindig otthon van, és nem veszíti el soha a számára legmegfelelőbb, legjárhatóbb ösvényt. Számomra Christopher egy ilyen megerősítés volt, miután magam mögött hagyva az otthon kényelmes, meleg biztonságát, felpakoltam motoromra a házamat, meg minden más olyan anyagit, amiről úgy gondoltam, hogy szükséges az úthoz, és elindultam az afrikai kontinens irányába. Ezért ott él bennem a vágy, hogy utam utolsó állomásaként meglátogassam a helyet, ahol Christopher testvérem a mese buszban tudatosan felkészült a legmélyebb ismeretlenre, és a fizikai test súlyától megszabadulva elindult a leghosszabb útra. Ha netán nem lesz lehetőségem odáig eljutni, akkor sem lesz hiányos az utam, mert hagyni fogom, hogy minden úgy alakuljon, ahogy az a mindenség szempontjából a legjobb. Igyekszem e célt távol tartani az ego törekvéseitől, hogy ha netán teljesülni fog, legyen az olyan, amilyennek lennie kell: tiszta, őszinte, meghitt isteni beteljesülés.

GettingItReady Reggeli után Milan barátom, a csónak kapitánya, az ír fiatal pár meg én készen álltunk a vadvizekkel való ütközésre. Én még utoljára meglátogattam a vécét, hogy később majd ne félelmemben kelljen megszabadulnom a tegnapi vacsorától. Amióta az amalgám tömésemet megvacsoráztam, a gyomrom is kényesebb lett. Eddig is beértem a kicsivel, de most a sok hasmenésnek köszönhetően szó szerint oda jutottam, hogy még a szarnak is örvendeni tudok. Azóta még veszítettem egy néhány kilót, és az energiáim is elapadtak. De ne érts félre! Nem panasz akar ez lenni. Egyenesen örvendek a mínusz több mint tíz kilónak, mert sokkal könnyebben megy így a mozgás. Ha visszaszerzem energiáim egy részét, már szinte repülni is tudnék, nem kell többé stoppoljak…főleg így bőröndmentesen.

Felvettük a mentőmellényeket, fel a sisakokat és betoltuk a csónakot a folyóba. A csónak nyolc személyes lévén, meglehetősen nagynak tűnt négy személy számára. A leghalványabb gőzöm nem volt arról, hogy mit kell a csónakban csinálni Legutóbb amikor gumicsónakban voltam, egyszerűen csak szeretkeztem. Ezért nagyon figyeltem a kezdetekben, hogy működik a vadvizekkel történő ismerkedés. Már az első perctől úgy éreztem magam mint az otthoni szobámban. Viszonylag hamar ráhangolódtam a természet lüktetésére. Nem volt túl könnyű irányítani a nyolc személyes járművet. Főleg a vadabb szakaszokon volt szinte irányíthatatlan. Amikor a természet megmutatta az erejét, mi szerényen és alázatosan fedezékbe vonultunk, be a csónak közepébe, és kapaszkodtunk, ahogy tudtunk. Nagyon jók az ilyen élmények arra, hogy az embert egy kis alázatra tanítsák, legalább a természet erejével szemben. Eme vad körülmények között az emberből egy kis kukac lesz, semmi több. Olyan leszel mint egy kis szivarcsikk, amit a járó-kelők az úton eltaposnak. Most nem is volt olyan mérges a folyó. A monszun még csak ezután jön. Csak akkor kezdődik az igazi háború, amikor a folyómeder hozama megsokszorozódik, és a víz nem ismerve sem Istent sem embert töri és szabdalja az utat maga előtt. Állítólag ritkán voltak komoly balesetek. Egyszer fordult csak elő, hogy egy hölgy aki kiesett a csónakból, életét vesztette, mivel a vad víz többszörösen neki hajította testét a szikláknak. Hát ilyen ez a játék. Mondani szokás, aki keres, az talál is. Hát neki sikerült. Soha nem éreztem vonzalmat a vadvízi evezés iránt. De most, hogy volt lehetőségem kipróbálni, elmondhatom, hogy feledhetetlen élményeket nyújtott. A természet ereje mindig is lenyűgözött. Bármilyen formában mutatja meg magát, mindig elcsodálkozok, hogy milyen hatalmas, milyen erőteljes, milyen nagy formáló, alkotó és romboló ereje van. És ezt mi rendszeresen semmibe vesszük.

Egy meglehetősen vad szakasz előtt azt mondja Milan, hogy ugorjak bele a folyóba. Én néztem egy nagyot, hogy vajon miért haragudott meg rám ennyire. Miért akar engem a tajtékzó hullámok közé küldeni? Talán elveszítette az aranyfogát, és azt kell megkeresni. Az ír srác sokat nem teketóriázott, bevetette magát a hullámok közé. Mondom, ez errefelé bizonyára így szokás, és belevettem magam én is a folyóba. Az igazi élmények csak ekkor következtek. A mentőmellény folyamatosan a felszínen tartott. A hullámok meg azért küzdöttek, hogy lehúzzanak a mélybe. Micsoda természetes masszázs, micsoda torna! Leírhatatlan élmény, ahogy száguldsz lefele az árral, és közben küzdesz, hogy néha levegőt is vegyél magadhoz, a folyóvíz mellett. Az ilyen vad szakaszok nem túl hosszúak. Ha túl hosszúak lennének, azt hiszem nem lenne aki írja ezeket a sorokat. A brutális gyors szakasz után, egy meglehetősen széles meder következett, ahol a víz folyása annyira lelassult, hogy szinte állni látszott. Ezen a szakaszon a hátamra fordultam, és teljesen ellazultam, hagytam, hogy vigyen a sodrás. A füleimbe áramló víz megszabadított minden külső zajtól. Egy darabig a napfénybe bámultam, ami tompítóan hatott. Majd becsuktam a szemeimet is, hogy minden külső felém érkező ingert elzárjak magamtól. Ez volt talán a legszebb nyugalom, amit valaha tapasztaltam. Minden pici izomszövetet hagytam teljesen ellazulni. Talán csak a szívem izmai dolgoztak megállás nélkül, hogy majd később ezeket az élményeket leírhassam. Ezt a gondtalan lebegést nehéz bármilyen formában is szavakba önteni. Valami ilyesmi lehet az élet és halál között levő határvonal, ahol a lélek épp elhagyni készül addigi otthonát. Test és az agy még életben vannak, de már semmit nem akarnak, nem törekednek semmilyen cél felé, csak könnyedén lebegnek, várva a jelzést, hogy merre tovább. Kimondhatatlan öröm árasztja el az egész emberi létet, kíváncsivá téve őt, hogy vajon mi lehet még ez felett. Amint az előbb is írtam, volt egy féle kettősség abban az állapotban, mintha valamilyen határra érkezett volna a létem lényege. Alattam a hideg folyó, fölöttem a tűző nap sugarai. Szó szerint tűz és víz között voltam, úgy, hogy meg sem égettem magam, de viszont a víz sem nyelt el. Mindkettőt csak érzékeltem, de mintha egyiknek sem lettem volna teljesen a része. Mintha a két természeti elem között lettem volna, ahol egy üres tér van, amiben nincs semmi. Tovább ezt nem próbálom magyarázni, mert az emberi agy hajlamos túlmagyarázni dolgokat, ami egy idő után többet árt, mint használ. Próbáld ki, ha teheted. A lényeg a fizikai és szellemi ellazulás, a nem akarás. Minden hétköznapi halandónak a legnagyobb kihívás a nem akarás állapotába kerülni. Ez szinte lehetetlen a legtöbb embernek, aki azt tanulja egy életen keresztül, hogy attól lesz értékesebb a léte, ha minél több mindent „elér”, birtokol. És ez nem más mint a gyilkos akarás szülőatyja, az élettelenség legfőbb eszköze. Eddig is tettem említést a nem akarás állapotáról, annak következményeiről, és valószínűleg, ezután is lesznek még erre utaló példák, hogy szemléltessem, milyen az az állapot, amikor az ember nem akar semmit, hanem elfogadja minden pillanatban azt, amit az élet mélyebb megértése eszközéül a lét kínál számára.

DSC_2548 Lassan megérkeztünk desztinációnkba. Segítettem Milánnak a csomagokat kivinni a meredek hegy oldalon. A szakadék fölött egy lengőhídon mentünk át. Bementünk egy útszéli vendéglőbe, ahol elővettük az ételt egy vízmentes zsákból, és egy jóízűt falatoztunk. Miután az ír pár buszra ült, Milannal visszamentünk a folyó partjára, hogy leeresszük, és felhozzuk a csónakot az út szélére. Az a nagy csónak összecsomagolva viszonylag kicsi helyen elfér, de meglehetősen nagy súlya van. Csak ámultam, hogy viszi az ötvenöt kilós emberke a több mint hetven kilós csónakot kifele a hegy oldalon. Meg is kérdeztem tőle, hogy nem fáj a háta meg a nyaka tőle, mert a súly egy része a fejet, a nyakat terheli. Egy pánttal rögzítik általában a terhet a fejükre. Így a súly egy része a fejet, a nyakcsigolyákat terheli, a másik része viszont a hátat. Azt mondja, hogy már megszokták, mindennapos számukra ez a dolog. Hihetetlen, hogy ezek a kicsi emberek milyen fizikai erőnlétben vannak. DSC_2557 Felpakoltunk mindent a terepjáróra, és elindultunk vissza a bázishoz. Útközben egy út menti vendéglőnél megálltunk, ahol egy európai turista csoport lakmározott. Mivel ugyanaz a cég szervezte a kirándulásukat, ahol Milán is dolgozott, ezért mi is szedhettünk tányérjainkba a svédasztalról. Igazi élmény volt számomra újra valami európaibbat enni, amitől később nincs lángokban a szájam, a hasam, majd később a végbelem. Megtudtam, hogy a csoport Szlovákiából érkezett, aminek felettébb megörültem, mivel mindenfele a nagy világban a legjobb emberek akikkel, találkoztam érdekes módon szlovákok voltak. Tudom, hogy a magyar politikusnak más a véleménye a szlovákok jóságáról, de én ettől függetlenül csak arról számolhatok be, ami velem a valóságban megtörtént. Az én valóságomban pedig szinte mindenütt amerre jártam, a legszeretetreméltóbb emberkék a szlovákok voltak. Itt most az jut eszembe, hogy igazán érdemes politikusokat tartani, meg finanszírozni az egyre szűkülő jövedelemből, hogy ezt a viszonyt két különböző nyelvet beszélő ember között megváltoztassák, hogy a hangsúlyt az emberi értékek helyett az etnikai kérdésekre helyezzék, hogy hátha kerül valami nézeteltérés, és sikerül a határokat, a szakadékot növelni közöttük. Nem tudom, hogy vagy te vele, de ha tartani és pénzelni kell valamit, politikus és a malac közül én még mindig az utóbbira szavazok, amit karácsonyra levághat az ember, és van mit megenni. Nincs jó politikus és rossz politikus. Egy van csak: politikus. Egy kutya az egész. És amint tudjuk, kutyából nem lesz szalonna, ezért jobb választás a karácsonyi malac.

Nagy meglepetésemre a csoportban magyarok is voltak. Hirtelen alkalmam adódott hosszú idő után újra magyarul beszélni itt Ázsiában. Épp szüneteltek és faltak valamit a vadvízi evezés után, amikor mi odaértünk. Nem sokáig volt alkalmam a magyar beszélgetésre, mert ők ebéd után indultak is tovább. Mindenesetre jó érzés volt „hazaiakat” látni itt, a világ másik végében. Ugyanilyen nagy öröm volt az írekkel való találkozás is az azelőtt való nap, mert egykor Írországot is hazának tekintettem. Mi is autóba ültünk és egy kicsivel feljebb mentünk a folyó völgyén oda, ahol a Milánék bázisa volt. Milán azt mondta, hogy még egy napot náluk töltök, majd ő elvisz engem Chitwanba, mert ő épp odavalósi, és már rég nem látta a barátjait. A teherautós fiuk csak annyit tudnak rólam, hogy Chitwan fele tartok. Az is elképzelhető, hogy ott letették csomagomat a rendőrségen, hátha majd megtalálja gazdáját.

Milán barátjai, meg munkatársai épp olyan kedves emberkék voltak mint ő. Az egészen felajánlották segítségüket. Azt mondták, velük maradhatok, ameddig jól esik, és nem kell aggódjak a kaja meg a szállás miatt. Ez tudtam, hogy sok rizst fog majd jelenteni számomra, amiért nagyon nem rajongok én. Azt ígérték, hogy majd ha Katmanduba vezet utam, ott is segítenek majd a szállással, mert többüknek is ott van a családi fészke lerakva. Egyszerű madárszívű ember az összes. Ebből tudhattam, hogy aggodalomra nincs okom, jó helyen vagyok. Megbecsülték és szerették egyszerű életmódjukat, melynek része a vad hullámok, a kaland, a csónak és a csomagok szállítása. Megkérdezte Milán mit szeretnék vacsorázni. Mondom jó lesz bármi, ami nem túl fűszeres, mert szeretném, ha végre valami megmaradna bennem, és felerősödnék ebből a gyenge állapotból. Finom, zöldség és pityóka alapú curryt készített, amit én jóízűen fogyasztottam. Választhattam, hogy hol alszok: a folyó parton a szabad ég alatt, vagy fent a szobában a szúnyogok társaságában. Én természetesen az A lehetőséget választottam. Lementem a folyó partjára, ami a raftingos fiúk választása is volt egyben. Mivel eső kínálkozott a magasságból. Bevittük a hálózsákjainkat a fák közé, ahol eső ellen egy nagy ponyva födél volt felhúzva. Milán is a folyópartot választja rendszerint, ahol nincsenek szúnyogok, nincs zaj és friss a levegő. Érdekes, hogy alig mentem be a szobába letenni a csomagot, máris kaptam néhány nem kért oltást szúnyogéktól. Lent a parton, ott ahol egyszerre több ezren is támadhattak volna, egy sem volt belőlük. Ez valami olyan mint otthon a kötelező oltás, amit beadatnak a gyerekeknek még mielőtt ők választhatnának (egyébként érdemes utána nézni, hogy ezek a kötelező oltások mire jók, milyen mellékhatásaik vannak, mit tartalmaznak, és miért kötelezőek. Ugyanakkor azon is érdemes elgondolkodni, hogy miért kellett annak az ausztrál fiatal párnak elmenekülnie Ausztráliából, akik hosszú fontolgatás, és kutatás után arra a következtetésre jutottak, hogy gyerekük egészsége érdekében nem adatják be neki a „kötelező” oltásokat.) DSC_2625

Milán azt mondta, ha gondolom, hoz egy kis Marihuánát a fiuktól, mivel az is segít a gyomornak megnyugodni. Ezt olyan természetesen mondta, mintha egy pohár vizet ajánlana ájulás ellen a kánikulában. Mondom neki, ha nincs készleten, akkor hagyjuk. Majd csak meggyógyulok én nélküle is. Mint később kiderült, lent a parton volt készleten is. Nem kellett máshová menni érte. Kínálták nekem is. Egy párat szippantottam a jobbulás reményében, de az túl kevés volt ahhoz, hogy bármit is érezzek az édeskés füstön kívül. Nem akarom a fűre fogni, de másnap reggeltől semmilyen baja nem volt az emésztőrendszeremnek. Kérdeztem őket még elalvás előtt, hogy nem-e illegális errefelé a Marihuána termesztése. Ők azt mondták, hogy de az, épp ezért nem is termesztik. Kiderült, hogy nem kell azt termeszteni, elég ha felmennek a hegyre, és szednek maguknak. Ezt úgy képzelheted mint nálunk a teafű gyűjtést, vagy akár a gombaszedést. Ez megint egy olyan dolog, amiért otthon akasztófára küldenének, itt és Marokkóban meg annyira természetes mint a reggeli teázás. Gibraltáron és környékén valószínűleg nincs olyan ház ahol nincs hasis. Ha bemész valahova, szinte úgy kérhetsz egy kis füstöt, mint vizet szomjúság ellen. Munka után szinte mindenki azzal pihen. Ha jól belegondolok azért elég szar dolog, hogy az embernek olyan melója van, ahol annyira elfárad, hogy külső segédeszközökkel ki kell kapcsolja utána a központi idegrendszert a jó pihenés kedvéért. Ez is csodálatosan jellemzi társadalmunkat. Na de ez mindenkinek a saját privát döntése. Joga van az orvosnak pocsék suszter munkát, a suszternek meg pocsék orvosi melót végezni. Az, hogy annak mi az eredménye, nem nagyon kell nékem ecsetelni, mert láthatod te is ha kicsit körülnézel a társadalomban.

Ha örömödre vált olvasni a fenti sorokat, megkérlek oszd meg másokkal is az alábbi lehetőségek közül választva. Ha követni szeretnéd az utat, kattints a jobb oldalon levő feliratkozom gombra, hogy értesítést kapj az újabb bejegyzésekről. A teljes történet letölthető itt: Letoltesek

Jó testi és lelki egészségeket kívánok! 🙂

Categories: Minden, Nepál | 2 hozzászólás

Osama vagy Obama?

Úgy sikerült, hogy még három napot töltöttem Katmanduban az új szálláshelyen. Egy nepáli fiatalemberrel laktam együtt egy szobában, aki segítségével még kaptam egy jó adag ízelítőt a nepáli politikai helyzetből, meg az ország bajaiból. R.K. Egyetemista, közben ennél a cégnél dolgozik mint túravezető. Néha még újságírással is foglalkozik. Egy újságcikkét felolvasta nekem, amiben az amerikaiakat biztatta arra, hogy ideje lenne abbahagyják a békecsinálás az olajért hadjárataikat, mert a világ kezdi megelégelni a sok háborút. R.K. egyenesen isteníti az ausztrál Juliant, aki feltörte a titkos adatbázist, és kiteregette az amerikai szennyest a wikileaksen. Azt állítja, hogy azóta az újságírásnak is egy újabb fejezete kezdődött, ahol az információközlés sokkal tárgyilagosabb, ahol már nem félnek az igazságot is kinyomtatni. Adja az Úr, hogy ez így legyen. Szerinte az Egyesült Nemzeteket is le kéne állítani, mert még egy országban sem sikerült békét teremteniük ahová bementek. Azt mondja, hogy az E.N nem más, mint a kémkedés hivatalos formája. Minden országba bemennek, hogy békét csináljanak, közben hivatalosan megkaparintanak minden információt, amire szükségük van a nagy hatalmaknak. Én nem igazán vagyok jártas ezekben a dolgokban. Amint mondtam, egy jó ideje már kikapcsoltam a televíziót. De azt kell mondjam, hogy az R.K. által tudomásomra hozott információkon valahogy már nem tudtam meglepődni. Számomra is nyilvánvaló, hogy a háború elsősorban pszichológia síkon folyik cselekkel meg huncutkodással, és amit nem tudnak elintézni úgy, arra használnak egy kis lőport.

Érdekes módon pont ezekben a napokban találkoztam azzal az információval is, hogy Bin Ladent levadászták Pakisztánban. Ezekben a napokban valahogy megkerestek engem ezek az információk anélkül, hogy én keresgéltem volna őket. Ezért úgy döntöttem, nekik is adok egy néhány sort a történetből. Az újságárusoknál szinte minden címlapon Osama meg Obama fotója virít. Érdekes egybeesés, hogy a két név csak egy betűben különbözik egymástól. Az újságok szerint egyik a gonosz, másik a hős. Szép kis mese. Egyik angol újság címlapján az állt, hogy Obama azt mondja, hogy mától a világ biztonságosabb, mert megöltük Bin Ladent. Uram Isten, micsoda kijelentés. Kíváncsi vagyok, hogy ezt olvasták-e, elemezték-e a nagy vallások elöljárói. És ha igen, mit írtak, hogyan vélekedtek róla. Földünk leghatalmasabb országának vezetője kijelentette, hogy gyilkolással biztonságot teremtünk a földön. Ezt ha szó nélkül hagyják pápáék, lámáék meg társai, én felebaráti szeretettel javaslom nekik, hogy váltsanak szakmát, keressenek más melót maguknak, mert a szeretetről nekik már jogtalan prédikálniuk. Aki olvasta eddigi írásaimat, tudja, hogy ezzel nem azt akarom sugallni, hogy Osama jó gyerek volt, és milyen nagy kár érte. Egyszerűen csak fel szeretném hívni a figyelmet, hogy olyan világot élünk, ahol hivatalosan a jó, a szeretet, a béke és Isten nevében kijelentjük, hogy gyilkolunk kell a békéért. Én már egyszer mondtam, és most ismételni fogom magam, hogy ha a jó ember a jóságért harcolni képes, más életeket kioltani, akkor én nem akarok jó lenni. Én egyáltalán nem akarok jó lenni. Minden háború, minden vérontás jó célért folyik. Ahogy írtam abban az angol újságcikkben is, mindenki, aki harcol megvan győződve arról, hogy a jó célért harcol. Tehát minden háború szent ha jól belegondolunk. Egyiknek azért szent mert megvédi nemzetét, másiknak azért szent, mert erősíti nemzetét. Felnőtt emberek vagyunk az Isten szerelmére! Hogy vagyunk képesek még hinni ezekben az idióta tündérmesékben? Nincs szent háború, nincs szentségtelen háború. A háború az háború. A háborúban nincs jó és rossz fél. Egyforma jó és egyforma rossz mindkettő, ha már harcolniuk kell egymással. Mindenki a maga szemszögéből ítélve szentnek hiszi a háborúját, hogy megnyugtassa lelkiismeretét, hogy jó dologért harcol. Senki nem mondja magáról, hogy én vagyok az alattomos harcos, akit a kapzsiság a birtokolni akarás vezérel a harc irányába. A háborút mindkét fél részéről meg kell előzze egy súlyos hazugság. Mindkettő azt kell hazudja magának, hogy a jó célért harcol, ezzel felmentve magát a felelősség terhe alól. Öltem de a jó cél érdekében öltem. Hejj komám! Ilyen nincs ébredj fel! Ha ölsz, gyilkos vagy. Ezt mondtam muzulmán testvéreimnek is. Megmondtam nekik, hogy nincs szent háború. Az csak mese, hogy az idióta birkákat egymás ellen ugrasszák a ravasz pásztorok. Ha háborúzol, ha hiszel a háborúban, és még a háborúban sem vagy képes felébredni a lét igazságára, meg kell dögölj, mert teljes mértékben reménytelen vagy. A megértés szele annyira elkerül téged, mint a kutya a tegnapi szarát. Az a harcos, mely kijelenti, hogy azért harcol, mert szeret harcolni, szeret gyilkolni, mert szereti a hatalmat, az részemről tiszteletet érdemel, mert legalább őszinte. Nem hazudik sem önmagának, sem nekem. De sajnos a legtöbb harcos ennél ócskább, mert az mellett, hogy gyilkos, még hazudik is.

Az ünnepelt színes bőrű elnök azt mondja, hogy megöltük Osamat, biztonságosabb a világ. Amikor ezeket a szavakat olvastam, csak úgy zokogott a lelkem. Bánatomban még egy könny is kiesett a szememből. És nem Osamaért, hanem azért, hogy ekkora lódításokat megesznek az emberek. Ki lehet tenni a címlapra, és a buta birka megünnepli azt. Istenem mivé lettünk…. Ünnepeljük a halált, a terrorista halálát. :))))) Meg sem fordul a fejünkben annak lehetősége, hogy a nagyobbik terrorista még mindig életben van. Nem látjuk, hogy Osamat az őt meggyilkolók teremtették. Ők beszéltek róla, ők töltötték meg a médiát a nevével, ők nevezték terroristának, hogy hivatalosan vadászhassanak rá. Ők csináltak hőst magukból. Osamat kinyírták, ha kinyírták. Ennek következtében a médiában lefolyt szar visszaigazolást nyert. És milyen könnyű ezt tenni, miután az emberek el vannak tompítva, miután az emberek orrvérzésig dolgoznak, hogy napról napra többet és többet vásárolhassanak, miután úgy vannak nevelve, hogy harcolj, dolgozz, légy áldozat, mert attól leszel értékes. Miután megdöglesz szentté avatunk, hogy lássa a többi birka, hogy milyen értékes hulla vagy, hogy ők is olyan értékes hullák akarjanak lenni. Tudom, szélsőséges vagyok. Ha halvány lila fingod nincs arról, miről beszélek, csak arra futhatja, hogy szélsőségesnek, őrültnek nevezz, hogy megnyugtasd magadat, hogy nálad, minden okej, én vagyok a képzelődő. De nem is várom el tőled, hogy megértsd ezeket a sorokat, mert ha úgy éltél, ahogy élned kellett, ahogy akarták, hogy élj, nincs ahogy megértsd, mert ideális birka vagy. Az ideális birka meg nem a megértőképessége miatt ideális birka, hanem az miatt, hogy könnyen terelhető, nincs egyénisége, mert a KÉNYELME annál jóval fontosabb. Ülj vissza a fotelba, kapcsold be a televíziót és ünnepeld a győzelmét az életben maradt terroristáknak. Én megyek, indulok tovább, hogy lássam, hogy ez a szép világ még miket rejteget.

Uzsonnára való

 

 

Tetszett, lefordítom! (angol vagy román fordítást a szabadgondolatunk@gmail.com címre lehet küldeni)

Tetszett és megosztom! – az alábbi megosztási lehetőségek közül választhatsz:

Categories: Elmélkedések, Minden, Nepál | 3 hozzászólás

Vízumvásáron Katmanduban

Másnap reggel megköszöntem a gondoskodást, a barátágukat, és elindultam vízumot vásárolni. Már csak száz dollár készpénzem volt, amiből hatvanat vízumra kellett költenem. Az ügyintéző elkövette azt a hibát, hogy szóba elegyedett velem, mert már nem voltak túl sokan. Megtudakolta, mit csinálok Nepálban. Röviden és tömören felvázoltam neki utam lényegét. Látszólag mindenben egyetértett velem. Csak én nem értettem, ha ennyire azonos hullámhosszon mozgunk, akkor ő miért táplálja továbbra is azt a rendszert amit elítél. Mondtam neki, hogy csak száz dolcsim van, aminek hatvan százalékával épp most szponzoráltam az államot. Ez egy havi törvényes itt tartózkodást biztosít számomra. Egy hónap alatt a másik negyven dollárt nem nehéz kajára elkölteni. Utána majd visszajövök hozzá, és megmondom, hogy lejárt a vízumom, nincs több péndz, jöttem, hogy vállaljam az illegális itt tartózkodás következményeit. Az anyagi forrásaim elapadása bűnözővé tett Nepálban. Itt vagyok, meg lehet engem büntetni. Szemmel láthatóan nem voltak ezek a bácsi életének legkényelmesebb pillanatai. Azt a választ adta, hogy ez esetben segítünk neked, pénzt adunk, hogy vízumot válthass. Mondom neki, hogy én igazán nem várom el tőle, tőlük, hogy ezt tegyék értem. Én vállalom a következményeket, hogy nincs pénz, illegális bevándorló lettem egy bizonyos részén e földnek, ahova engem a fennvaló teremtett, hogy élvezzem és ha tudom megfejtsem létemet. Az lesz a legjobb ha nem segítenek, mert akkor legalább törvénybe ütközök, amire a törvénynek válaszolni kell. Arról majd az emberek is tudomást szereznek valahogy, és legalább elgondolkodnak, hogy milyen szép a rendszer. Hátha az elgondolkodást cselekedet változás követi. Érdekes lenne ha az újság arról írna, hogy van egy európai fiatalember Nepálban aki az ország békéjéért vette nyakába annak útjait, és most épp börtönben van, mert nem fizetett az államnak, hogy ezt csinálhassa. Jó mi? Még nekem is tetszett a gondolat és esküszöm meg is csinálnám a botrányt, ha édesanyám és egy barátom nem jönnének Indiába, hogy meglátogassanak. Mindegy. Szerintem még fogok találkozni utam során ehhez hasonló lehetőségekkel. Egyszer majd talán bevállalom a pénz nélküli illegális bevándorló szerepét. Hallám, mi lesz belőle.

A hosszú utak alatt arra is rájöttem, hogy talán könnyebb is pénz nélkül, mint pénzzel vagy kevés pénzzel. Ha az embernek pénze van, akkor azt el kell költeni, anyagi javakra kell váltani. Ha azt megteszem, akkor majd az anyagi javakat kell helyezgessem ide oda, amoda. Lekötik figyelmem egy jó részét. Pontosabban elterelik a figyelmemet arról, amit én a lényegnek nevezek, az életről. Ha kevés a pénz, meg az a baj, hogy költsem el a kevés pénzt úgy, hogy jusson is és maradjon is. Mindenesetre zseni volt aki kitalálta a pénzt! Bárcsak lenne itt a jobb lábam előtt a segge, hogy egy nagyot rúgjak rajta. 🙂

Nagyon kedves lett a bácsi velem. Protekciósan elintézte, hogy mielőbb meglegyen a vízumom. Lehet, hogy ezt tulajdonképpen önmagáért tette, hogy mielőbb megszabaduljon a kínos helyzettől. 🙂 Könnyült a pénztárcám hatvan dolcsival, nehezedett az útlevelem egy harminc napos vízummal. Teljesen legális voltam nemcsak a jelenben, hanem még a jövőben is. A kedvem jó volt. Megint út előtt álltam. Olyankor ha a kedvem rossz is volna, hirtelen megjavulna.

Beültem egy gyors étkezdébe, hogy írjak valamit. Utána meg egy internet klubot kerestem, hogy az irományomat feltöltsem az internetre. Miközben az interneten lógtam, találkoztam a messengeren Tibor barátommal, akivel már nagyon rég nem beszélgettem. A nap már nagyon lemenőben volt, amikor Tibornak jelenése vala a messengeren. Gondoltam magamban lesz, ami lesz, nem szalasztom el az alkalmat, hogy beszélgessek egy jót vele. Olyan jól esett a beszélgetés, hogy utána meg egy utcán alvás is jöhetett volna. Elég későre járt az idő, amikor végeztünk a beszélgetéssel. Gondolkodni kezdtem, hogy abban az órában, hogy juthatnék ki a betonrengetegből, egyáltalán milyen lehetőségeim lennének. Eszembe is jutott Dr. Subedi, akinek a nevét és telefonszámát megadták egy pár nappal korábban. Gondoltam, hogy eddig már hazaért Delhiből, és felhívom, hogy nem-e szeretné, hogy még mielőtt magam mögött hagyom a fővárost tartsak még egy előadást az egyetemen. Fel is hívtam és röviden elmondtam, hogy ki vagyok. Ő akkora már hallott rólam kollégájától, és örömmel fogadta a jelentkezésemet. Rögtön meg is kérdezte, hogy hol vagyok. Mondtam neki, hogy épp elhagyni készültem Katmandut, de gondoltam, hogy előtte még megkérdem, hogy nem-e szeretné, hogy még egy előadást tartsak a másik csoportnak is. Mondta, hogy intéz nekem hotelt éjszakára. És másnapra megszervezi az előadást nekem. Ez a történés még jobban megerősített abban a hitemben, hogy kár időt pazarolni arra, hogy az ember olyan dolgok miatt aggódjon amelyek majd a jövőben lehetnek, lennének vagy valami ilyesmi. Kár a jelen értékes pillanatiról megvonni a figyelmet, mert a lehető legjobb lehetőségeket mulaszthatja az ember az által. Több légy egy csapásra. Ez igen találat! Kedves testvéremmel is szót tudtam váltani, és szállásom is meg van oldva az éccakára. Ráadásul hotelben, mint egy előkelő turistának. A prof. elmagyarázta, hol van a hotel. De annyit értetlenkedtem, hogy egy fiatalember, aki a társalgást hallotta, felajánlotta, hogy elvisz engem motorral a szálláshelyemre. Hihetetlen, hogy még az értetlenkedésem is előnyömre szolgált. Thamilba kellett mennem. Ott volt a Thamil Corner nevezetű hotel, ahova a jegyem szólt. Thamilról addig semmit nem tudtam. Csak később derült ki, hogy az Katmandu turisztikai központja. Késő este érkeztem meg Thamilba. Annyi volt a fehér ember ott kérlek szépen, hogy szinte még éjszaka is világosság volt. Honnét érkezhettek, nem tudom. De némelyikük akkora volt, mint ezek az amerikai pankrátorok. Nem tudom elképzelni mit ehetnek, hogy akkorára megnőnek. Gondolom méreteikhez semmilyen köze nincs a sok génmanipulált ételnek. Még a nők egy egy fejjel magasabbak voltak mint én, és nagy darabok. Ha hirtelen elkapna egyik a fülemnél fogva, és azt mondaná szeressem, esküszöm lemondanék az összes jövőbeli szerelmi kalandomról, csak könyörüljön rajtam, és engedjen el. Eddig az volt a fura, hogy mindenki legalább fél fejjel lejjebb szívta a poros levegőt, mint én. A közel száznyolcvanas magasságommal én sem vagyok egy kert törpe, így elég sokszor beverem a fejem kicsire szabott ajtótokjaikba, de ezek a turisták. Szerintem a gyűrűk uráénak a nem tudom hányadik részét nyugodtan forgathatnák Katmanduban, Thamilban, mert tele van törpékkel és óriásokkal a hely. Nem kéne semmilyen -féle speciális effektus. Szállodába érkezésemmel jó alkalom nyílott megint az elmaradt történetek megörökítésére. A szoba jó nagy volt. Túl sokan voltam benne. Még két három ember simán elfért volna ott, főleg az ellentétes nemből. Leugrottam egy sétára, hátha kapnék valami olcsó falnivalót is. Igen ám de ez a hely már rég nem Nepál. Thamilban már csak ha kinézel a szálloda szoba ablakán is elmegy száz rúpia. Nem mintha nem vágytam volna már valami európaibb kajára, de ezek az árak már rég nem az én pénztárcámhoz illőek. Visszamentem a szobába. Aznap este legnagyobb élménye a forró zuhany volt. Igazán felért egy jó vacsorával. 🙂

Másnap amíg vártam Dr Subedi hívását, a szokásos szabadidős tevékenységeimmel, az írással és a fényképzéssel ütöttem el az időt. Az előadás elég későre szerveződött, így a szoba még egy éjszakára az enyém lehetett. Mielőtt bementem volna a Global College épületébe, a helyi boltokat nézegettem. Néztem milyen sátrak vannak, mivel már rég azon jár a fejem, hogy mint a teknős magamon hordoznám a házamat, így szinte bármikor és bárhol megállhatok, és lepihenhetek. Nem mintha gondot okozott volna a szállás kérdése valaha is, de néha vágyom rá, hogy egyedül a szabadban, akár egy folyó mellett töltsek egy két éjszakát, ahol moshatok, mosakodhatok, lubickolhatok. Kicsit hiányoznak azok az élmények amikor több mint negyed éven keresztül a sátramban laktam a tengerparton. A fényképezőgép boltokat is sorra vettem, hogy nem e tudnám két nagy lencsémet egy kisebbre cserélni, mert egyre inkább azt érzem, hogy sok ez a batyu a hátamon, meg a hátam mögött. Kicsit nehéz így mozogni. Mintha egy picit elfojtaná a csomag a szabadságérzést. Nagyon szeretem ezt a Nikont, de így gyalogosan cipelni a föld körül a két nagy extra objektívvel, elég kényelmetlen. Néha azt sem bánnám, ha csak egy kicsi zsebfényképezőgépem lenne. Természetesen amikor néha látom a képeket, akkor elbizonytalanodok, hogy jó ötlet volna-e lemondani a nagy fényképezőgépről súlycsökkentés céljából. Bár manapság vannak nagyon jó kompakt gépek is, melyek viszonylag jó képet készítenek, és a zoomjuk is elég jó. Egyébként is nem a fényképezés az út fő célja. Láthatod, soha nem fogyok ki a dilemmákból.

Este hat órára mentem be az egyetemre. Személyesen is megismerkedhettem Dr. Subedivel, meg a kollégáival. Mivel épp enni készültek, engem is megkínáltak noodle soup-pal. Ez egy olyan jellegzetes nepáli eledel, amit én is kifejezetten szeretek. Nem túl fűszeres de nem is faszaros. 🙂 Érdekes módon úgy alakult, hogy megint ugyanannak a csoportnak kellett előadást tartsak, mint az előző alkalommal. Ennek mindannyian örültünk, hisz legalább folytathattuk a beszélgetést ott, ahol abbahagytuk, és volt alkalom egyes gondolatok bővebb kifejtésére is. Soha nem kétkedem a sorsban. Nem vonom kérdőre, hogy ez vagy az miért történik úgy, ahogy történik, és hogy jó-e az úgy. Volt alkalmam bőven megtapasztalni, hogy minden úgy a legjobb, ahogy épp van, ahogy épp tapasztalom. Elég interaktívra sikerült a beszélgetés, mely sok kérdést és választ szült. A csoport átlagéletkora olyan huszonöt fölött lehetett. Voltak idősebbek, akik már elvégeztek valami más egyetemet is. Voltak, akik már egy ideje dolgoztak valahol. Mindenesetre azt tapasztalhattam, hogy ennél a csoportnál a gondolatok is jóval mélyebbre hatolnak. A kérdések is jóval mélyebbről jönnek. Ez volt talán mostanig a legideálisabb legfogékonyabb csoport. Valahogy azt éreztem, hogy kedvez a témának az a huszonöt feletti átlag. Nem baj, hogy ha van már egy kis tapasztalat az életben, amire az ember ráhelyezheti az hallottakat. Ha túl sok év van a hallgató mögött, az a legtöbb esetben, egyenesen rossz, mert annál az ajtók annyira be vannak zárva már, hogy új információ se ki se be nem tud áramlani már. A fiatalabbakkal másképp kell megközelíteni a témát, mert bár fogékonyabbak mint az idősebbek, nincs túl sok személyes tapasztalat, amivel kapcsolatba tudnák hozni az új információkat.

Este megint későn érkeztem vissza szálláshelyemre. De ez alkalommal senki nem várt. Jó az egyedüllét néha. Szükségem van rá, hogy az elemek újra feltöltődjenek. Ha folyamatosan használatban vannak, kezdek meglassulni. Egy kis irkálás után ágyba bújtam. Az előző estéhez hasonlóan újra végig hallgattam a szomszéd szerelmes pár vad szerelmeskedését. Így járt a vándor, akit fehér bőrű turisták közé zártak. Miután végeztek a szomszédok elemi ösztöneik csillapításával nekem is sikerült elaludni. Egész jól megy nekem az alvás minden körülmények között. Nem szokott zavarni a zaj. De a szomszédból jövő brutális szex hangja nem volt megszokott része az esti zajoknak amelyeket eddig hallottam utam során.

Másnap kb. délben hagytam el a szobát. Egyet utoljára élveztem a forró zuhany nyújtotta élményeket. Elindultam, hogy kicsit körülnézzek még a városban, mielőtt elmegyek. Ellegettem is valamiket az út széléről, de nemsokára éreztem, hogy megint bekerült az étrendbe valami nem nekem való. Bámészkodás közben az történt, hogy egy utazási iroda dolgozói rám szóltak, hogy nem-e érdekelne valamelyik ajánlatuk. Mondtam nekik, hogy kb. szerencséjük van nekik velem, mint nekem az aznapi ebédemhez, mert nem van pénzem. Hamar kiderítették, hogy mi járatban vagyok Katmanduban. Valaki egy pár nappal azelőtt azt tanácsolta, hogy vegyem fel a kapcsolatot a Katmandu Post nevezetű lappal, merthogy őket biztos érdekelné a sztori. Én meg arra gondoltam, hogy mielőtt még magam mögött hagyom Katmandut, felhívom őket. Az utazási iroda tulajának szimpatikus volt a küldetésem, ezért felajánlotta, hogy használhatom a telefont, sőt ha mg maradni szeretnék, nyugodtan maradhatok az iroda fölött levő szállodában teljesen díjmentesen. Örültem az ajánlatnak, mert közben még az internetet is használhattam, és neki foghattam megcsinálni a blog angol és román verzióját. Az angolt többen kérték már, és voltak is angol irományok, melyek otthonra vártak. Egy kedves székely hölgy, Éva lefordította beszámolóm elejét románra, így azt is feltehettem az internetre, hogy akit érdekel elolvashassa. A Katmandu Post szerkesztőjével abban egyeztünk, hogy a beszélgetést egy másik dátumon ejtjük meg, amikor nekem amúgy is a fővárosba kell utaznom.

__________ Information from ESET NOD32 Antivirus, version of virus signature database 6088 (20110502) __________

The message was checked by ESET NOD32 Antivirus.

http://www.eset.com

Categories: Minden, Nepál | Hozzászólás

Útkeresés a betonrengetegben

Hosszú út után általában hamar telnek az éjszakák. Alig alszom el, és máris ébredni kell. Így történt ez az első nap után is Katmanduban. Egy cseppet sem volt kemény az ágyam. Azaz kemény volt, de mire az tudatosult volna bennem, fel kellett kelnem, mert jött az egyik tanár. Igaz, hogy nem volt tanítás aznap, de hogy nézne ki, hogy az egyetem épületének előterében egy sápadt arcú alszik, miközben a mellette levő irodában egy tanár a munkáját próbálja végezni:). Jóval előtte én már talpon voltam, felfrissítettem magam. Egy laza nap következett. A tanár irodájában ültem, netteztem, a fényképeimmel dolgoztam. Hamar elszaladt a szabadnap. Újra magamra hagyott a tanár azokkal a szavakkal, hogy másnap reggelre előadás van szervezve nekem. Készüljek fel rá. Mondtam, én már nagyon rég készen állok, ha gondolja, most is elkezdhetem és holnap délig szünet nélkül a békéről és a megértésről beszélek neki. Egy nagyon jó dolog amit errefelé tapasztalok, hogy a humorból soha nem elég. Szeretik ha az ember természetes. Bár elképzelhető az is, hogy ha az ember aki természetes szeretne lenni helyi származású, nem értékelik annyira a humorát. Lehet, ki is kapna érte. Ki tudja? 🙂 Aznap éjszakára változott a szálláshelyem is. A tanár irodájában aludtam a földön. Két fotelt szétszedtem és a szivacsait letettem a földre. Rá tettem a hálózsákom, és máris készen állt az új fekhelyem. A fekhely fogalma számomra szinte minden nap mást jelent, de már egész jól hozzászoktam. Elég gyakran csak a naplemente után derül ki, hogy hol fogok aludni éjjel. Ha naplemente után sem derül ki, azt jelenti, hogy reggelig fütyörészhetek. 🙂 Reggel korán keltem, mert munkanap volt, és tanítás. Nemsokára meg is telt az egyetem épülete élettel. Diákok élénk hangját és trappolását hallottam. Nemsokára kiderült, hogy hamarosan indulhatok egyik osztályterembe ahol egyszerre két csoportnak kéne előadást tartani. Az előadáson egy két tanár is részt vett. Gördülékenyen, simán ment a duma. Értékelték is a diákok. Előadás után megtudtam, hogy a vizsgaidőszaknak köszönhetően be kell érnünk ezzel a két csoporttal. Közben a tanár, aki segített nekem megszervezni az előadást, megszervezte a reptérre való kijutásomat is egy motorbiciklin. Az interneten azt olvastam, hogy ott lehet nepáli vízumot hosszabbítani napi két dollárért. Egyáltalán nem gondolom, hogy ez egy jutányos ár egy szegénynek nevezett ázsiai országban. Belépéskor 44 dollárt fizettem egy hónapra. Biztos gondolják, hogy ha már annyira tetszik az embernek Nepálban, kifizeti a hatvanat is egy hónapra a negyvennégy helyett. És hát igazuk is van. Az én esetemben annál is inkább, mert nagyon nem volt más választásom. Kína nem szívesen látja a békéről okoskodókat, főleg miután letarolták Tibetet, India meg azt mondja, hogy üljek nyugodtan amíg a két hónap le nem telik. A repülőtéren hosszas keresgélés és kérdezősködés után fegyveres kísérettel eljutottam ahhoz a ponthoz, ahol a vízumokat osztogatták. Ott meg röviden közölték velem, hogy vízumot hosszabbítani, nem ott kell hanem a városban az (Imigration Officeban). Egy érdekes dolog történt a reptéren, éspedig az, hogy láttam egy ismerős arcot, melyet korábban Dél Indiában Sai Baba ashramjában láttam. Szokás mondani, hogy kicsi a világ. Ágiékkal is másodszor találkoztam Indiában anélkül, hogy azt megbeszéltük volna. Nehéz volt leküzdeni a sok taxi ajánlatot a reptéren. Nagyot néznek a taxisok, amikor látják, hogy fehér, és mégsem tart igényt a taxira. Elindultam gyalogosan a szokásos módon vissza a város irányába. Busszal szerettem volna menni, de ott is turistának néztek és olyan árat mondott a legény, hogy a kalapom megemelkedett tőle. Gyalog folytattam az utam a város fele. Egyszer csak egy kolosszális méretű fehér terepjáró megáll mellettem, és inti, hogy üljek be. Sokáig nem kérettem magam. Bedobtam hátul a bőröndöt, elől meg magamat. A sofőr tört angollal közölte, hogy nem kell neki semmi, egyszerűen csak segíteni szeretne. Jó érzés ismételten megtapasztalni, hogy a gondviselés nem hagyja magára gyermekét semmilyen körülmények között. Jó messze bevitt a városba ez a kis nepáli úriember. Közben elmondta, hogy sofőr, és szeret embereken segíteni anélkül, hogy elvárna valamit is cserében. Egy busz parkolóban tett le, ahonnét már könnyebb volt a tovább út a vízumhosszabbítók irodája felé. Útközben még bekaptam egy két banánt, hogy jól bírják a lovak a szekeret. Nemsokára megérkeztem az irodához, ahol az az örömhír fogadott, hogy lassan záróra, nem vehetnek el több vízumkérelmet. Legalább tudom, hova kell visszamenni. Elindultam onnét Nepál legnagyobb egyeteme, a Tribuvan egyetem irányába. Útközben a belügyminiszter azt üzente, hogy további juttatásokra van szüksége, ezért fürkészni kezdtem az út szélén levő étkezdéket, hogy melyik nepálibb. Sajna minél kevésbé nepáli egy étkezde, annál több pénzbe kerül. Találtam is nemsokára egy amolyan egyszerűbbet, ahol ráadásul még bab főzeléket is lehetett kapni 25 nepáli rúpiáért. Egy chapati 5 rúpia volt. Mintha kifejezetten rám szabták volna az áraikat. Elmondhatom, hogy ezen a helyen ettem a legfinomabb chapatit. Igazi szenes kemencében készült. A kemencének henger alakja volt. Olyan volt mint egy kutacska. Az aljában vörös parazsak ontották a hőt. Az oldala agyaggal volt kitapasztva. A fiatal srác aki a chapatikat készítette, csak úgy feltapasztotta a kemence oldalára a tésztát, és amikor annak 3 perce volt, készen volt a finom chapati. A bab főzelék mellé nagyon jól ment ez a hagyományos módon készült chapati. Az ebédelés élményét egy üveg hideg Pepsivel locsoltam meg. Úgy éreztem magam, mint egy boldog amerikai Nepálban. A kis étkezdétől a régi buszállomás fele vezetett az utam, amit Ratna Parknak is neveznek a helyiek. Innét vettem egy városi buszt, mely elvitt engem Kirtipurba ahol van az egyetem.

Az egyetem egy hatalmas zöld parkban helyezkedik el. Olyannak képzelem mint a kolozsvári Hasdeut. Olyan mint egy szép központi park. Tele van élettel búja növényzettel, Szinte még az ég is zöld fölötte. Az épületek a parkban szétszórtan, egymástól kisebb nagyobb távolságra vannak. Bementem az első épületbe mely utamba esett, hogy eligazodást keressek. Itt is az utolsó tanárt fogtam ki, aki megállította a motorkerékpárját, hogy velem egy néhány szót váltson. Elmondta, hogy másnap hova kell menjek, kit kell keressek. Megköszönve neki az útbaigazítást elindultam szállást keresni. Megtudtam, hogy ebben a parkosított övezetben vannak bentlakások is. Több egyetemista is megkérdezte mi járatban vagyok. Egyikkel mélyebb társalgásba elegyedtem. Elmondtam neki, hogy mi a helyzet, [meg egyből felajánlotta segítségét. Elvitt egy bentlakás udvarára, ahol több diák is összegyűlt, hogy a vándornak szállást beszéljenek. Kellemes kis spontán beszélgetés alakult ki közöttünk Ideális környezet az előadásra. Nem kellett intézkedni, szervezkedni, osztálytermet keresni. Az osztály ott volt, én ott voltam, a zöld pázsit is rendelkezésünkre állt. Ismerkedés beszélgetés után felvittük a csomagomat az egyik szobába és elvittek vacsorázni. Természetesen a vacsora nem volt más, mint amit ők reggel, délben, este esznek: dalbat (dal = lencse sós vízben megfőzve, bat az én kedvencem a rizs.). Melléje még valami curry is volt, ami zöldségekből lett főzve. Természetesen jól meg volt csípősítve, hogy nehogy véletlenül elfelejtsem, hogy Nepálban vagyok. Na de finom volt, és ez alkalommal a gyomromat sem provokálta. Sok beszélgetőtárs akadt még vacsora után is. Élveztem a beszélgetést, és örömmel is vettem részt benne, de az elemek amelyeket korábban jó sokáig a forró napon hordoztam elég hamar legyengültek.

Másnap bementem a szobatársammal és egy néhány másik diákkal az egyetemre. Még egy angol órán is részt vettem. Őszintén bíztam benne, hogy az én előadásaim kevésbé unalmasak. A téma nem volt rossz, de a tanár szisztematikus előadásmódja elvette a téma varázsát is. Visszamentem a főépületbe, hogy megkeressem azokat a személyeket, akik neveit egy nappal korábban ajánlották figyelmembe. Meg is találtam őket, de közölték velem, hogy ők kizárólag csak adminisztratív dolgokkal foglalkoznak, de viszont figyelmembe ajánlották a norvégok által létesített új szakot az egyetem keretén belül melynek az volt a neve, hogy peace, conflict, and development studies. A nevéből ítélve ez egy olyan szak volt ez, ahol a diákokat béke megteremtésére, konfliktus kezelésre tanítják. Gondoltam, hogy talán ott helye lenne az általam hordozott üzenetnek is, de sokkal inkább arra lettem volna kíváncsi, hogy ők az egyetemen, hogyan közelítik meg a témát. Még aznap volt alkalmam találkozni egy professzorral, aki a politológia mellett ezen az új szakon is tanított. Miután megismerkedtem vele, azt mondta, ha szeretném négy óra után elvisz engem a Global Collegeba, ahol az új szak oktatása folyik. Úton a Global College fele, azt is felajánlotta, hogy átvehetek az órájából egy harminc percet, hogy rövid előadást tartsak a diákoknak. Én elfogadtam az ajánlatát. Miután megérkeztünk és a diákok létszáma is teljes volt, néhány szóban bemutatott engem a csoportnak, majd ő is helyet foglalt a leghátsó padban, hogy meghallgassa mondandómat. Valahogy azt éreztem, hogy ezek a fiatalok tudatosan választották ezt a szakot. Kíváncsian figyelték minden szavamat. Kérdések is voltak bőven, de nem akartam a professzor teljes óráját kisajátítani, ezért kicsivel átlépve a rendelkezésemre álló időt, visszaadtam a szót a tanáruknak. Meglepődtem, hogy a professzor is nagyon értékelte ezt a nem túl hétköznapi megközelítését a témának, és még egy darabig ő is abból a szemszögből bontogatta a témát. Lementem az irodába, hogy amíg az óra tart, addig egy kicsit beszélgessek édesanyámmal és a húgommal az interneten. Este későre értünk vissza a Tribuvan egyetem területére, ahol a fiuk már aggódtak miattam. Vacsora után én lettem a diák. A vendéglátóim segítettek nekem mélyebb betekintést nyerni a nepáli lét rejtelmeibe. A fiatalok nagyon hisznek a maoisták ígéreteiben. Vendéglátóm is egy kis politikus növendék volt, az egyetemisták választottja. Örült nagyon a lehetőségnek, hogy jelenlétemben gyakorolhatja angol tudását. Beszéltek nekem a polgárháborúról a kormány és a maoisták csapatai között. A bentlakási életet nagyon nem kellett részletezzék, mert annak én is élő tanúja lehettem egy néhány napon keresztül. Nincs a bentlakásban víz. Hetente 5 alkalommal jön a vizes kocsi, amely megtölti a bentlakás melletti tartályokat vízzel. Olyankor mindenki résen van vedrekkel, tálakkal. A tartályok mellett folyik a tisztálkodás, a mosás amíg a vízkészlet tart. Ilyen körülmények között kellett nekem is megoldani a tisztálkodást, meg a mosást, amíg velük voltam. Érdekes viszont az, hogy annak ellenére, hogy ilyen víz hiány van, nem tisztátlanok. Nagyon alaposan tisztálkodnak. Megtanultak alkalmazkodni a körülményekhez. A víznek nagy értéke van arrafelé. Sokszor eszembe jutottak az otthoni vízpazarlások, fél órás, néha egy órás zuhanyzások, az otthoni fogmosás, borotválkozási szokások. Arra gondoltam, hogy azok, akik nem értékelik még kellőképpen a vizet, egy Katmandu völgyi két hetes intenzív tanfolyamon nagyon jól megtanulhatnák, hogy mi a víz, hogyan illik használni, hogy kell megbecsülni. Még nem tudhatjuk, hogy merre fordul a sors kereke, mit hoz számunkra is a holnap. Ezért ajánlatos szerintem már most elkezdeni megbecsülni a természeti forrásokat, és hálás lenni értük, hogy nincs hiány még belőlük. Érdekes egyébként, hogy abban az országban amelyről az hírlik, hogy a világon a második helyen áll a vízkészlet tekintetében Brazília után nincs víz a fővárosban. Egyszerűen üres Katmandu völgye. A vizet a völgyön kívülről kell behozzák. Érdekes az is, hogy ennek ellenére még mindig túl népes a környék. Az emberek még így sem akarnak visszamenni vidékre. Az ivóvíz biznisz is csak úgy virágzik errefelé. Teherautók, hozzák az ivóvizet a völgyön kívülről, amolyan kis húsz literes palackokban, amelyeket cserélni lehet mint otthon a gázpalackot ha jól emlékszem negyven-ötven rúpiáért. Nem nagyon akar mozdulni semerre az ország. Várják az alkotmányt már egy jó ideje. Nem akar érkezni. Mindenki a politika felől panaszkodik. Várják a sült galambot, hogy mikor repül be a szájukba. Azt merném mondani, hogy az ország kilencvenkilenc százaléka okolja a politikai helyzetet a nehézségekért. Nem találkoztam még egyetlen egy emberrel sem aki azt mondta volna, hogy én vagyok a hibás személyesen mert kiengedtem a gyeplőt a kezemből, másra bíztam a nekem kijáró felelősség adagot. Mindenki a külső gonosz erőkre haragszik, nem gondolva arra, hogy ő a teremtőjük.

Egy percig nem volt alkalmam unatkozni, és írni sem. Mindig volt akivel töltsem az időt. Egyik nap még egy spontán gyalog túrára is elvitt az egyik egyetemista. Felmentünk a Katmandu völgy peremére. Onnét készítettem egy néhány felvételt a városról. Nagy idő közeledett. Meg is ijesztett egy adag esővel. De eső után visszajöttek a fények, a kedven esőutáni fényeim. Jó felvételeket tudtam készíteni a völgyről, meg a város pereméről, ahol úgy éreztem magam mint otthon. Olyan vidékies volt a hangulat. Az emberek gazdálkodtak. Fényképeztem az embert a maga természetes környezetében a föld ápolása közben. A nagy időnek csak az intrója játszódott le. A java még hátra volt. De azok a fények amelyek megelőzték az égi háborút egyszerűen lenyűgöztek. Nem tudtam megállni, hogy ne fényképezzek. Tetszenek nagyon azok az egyszerű épületek, amelyek felépítéséhez jóformán egy rúpiára sincsen szükség, csak egy kis jóindulatra és kemény munkára. A legtöbb ház kőből épült. Ez az igazi kőművesség kérem! Nem győztem csodálkozni, hogy milyen házat tudnak ezek építeni a kövekből, ami persze egyformán elérhető gazdag és szegény számára. Ha az embernek van egy darabka földje, amihez társul egy kis elképzelés, meg egy kis szorgalom, szinte kizárt, hogy ne tudjon födelet varázsolni a feje fölé. Természetesen ennek tetejében ha jelen van egy egészséges közösségi élet is, egy kis együvé tartozás, mindenkinek könnyűszerrel elkészülhet az otthona anélkül, hogy a bankot meg kellene invitálni a bulira.

Összesen 3 napot tölthettem fiatal vendéglátóimmal. Lenyűgözött vendégszeretetük, az hogy mennyire természetes volt számukra, hogy engem teljesen ingyen vendégül lássanak. Szívemből örvendek annak, hogy ilyen is lehet a világ. És meggyőződésem, hogy a világot belülről hozzuk létre. Az egyén teremti saját maga világát. Ezért kizárt dolog, hogy ugyanazt a környezetet két különböző ember teljesen egyformának ítélje meg. Ez talán az élet legfontosabb felismerése. Minél több ember megérti ezt, annál szebb lesz a világ, mert annál többen lesznek, akik a saját kis világukat meggyógyítják. Egyre többen lesznek azok, akik a saját kis világuk megváltoztatásával hatalmas hatást gyakorolnak a nagy világ külalakjára is. Az ilyen embereket én egyenesen hősöknek nevezem, mert van elegendő bátorságuk ahhoz, hogy lépéseket tenni a változás kedvéért, nem törődve azzal, hogy más mit gondol, hogy más lépik-e vagy marad, esetleg hátralépik. Ezek a felelős emberek. Ők változtatják meg a világot, ők teszik azt élhetőbb, élvezhetőbb helyé. Mély tiszteletem és elismerésem mindazokkal szemben, akik nem várnak másra, akik követik a belső hangot, és lépnek, akkor amikor az utasítás érkezik.

__________ Information from ESET NOD32 Antivirus, version of virus signature database 6088 (20110502) __________

The message was checked by ESET NOD32 Antivirus.

http://www.eset.com

Categories: Minden, Nepál | Hozzászólás

WordPress.com ingyenes honlap vagy saját honlap létrehozása.