A magyarság átka a csárdás; A párkapcsolat átka az együttjárás

A csárdás az a tánc, mely leginkább jellemezi magyar sorsunkat.
Két lépés balra, két lépés jobbra. Két lépés előre, kettő hátra. Kettő erre, kettő arra.
Az ember ma már a számtankönyvek nélkül is érti, hogy plusz kettő mínusz kettő véletlenül épp zéró.
A csárdásban csak mozgás van, mint a szexben: ki-be, ki-be, előre-hátra, megint előre, majd ismét hátra.
Sem a szexben, sem a csárdásban nincs haladás, csak egy frusztrációt ideiglenesen levezető monoton mozgás.
Úgy érzem, ezt az analógiát nem kell túlmagyarázni, mert a süket is hallja, és a vak is látja, hogy a mozgás önmagában, nem visz, nem vezet sehová.
Egy kedves személy azt mondá a minap, hogy a kulcs a zár nélkül nem kulcs. Hiába gyártok magamnak egy kulcs formájú tárgyat, ha nincs egy olyan zár, melyet ki tudna az nyitni. Az a kulcs, mely egyetlen zárat sem nyit, legfeljebb csak egy hasznavehetetlen kulcsformájú kacat lehet, mert a kulcsot csak a zár teheti kulccsá. Ugyanígy az a mozgás, mely sehova nem visz, és mely az önismétlésben tart, haszontalan és hiábavaló, mert megrekeszt a részállapotban, a részleges tudásban, a részeges létben, és soha nem leszünk teljesek, egészek, egészségesek.

Mi teszi tehát haladássá a mozgást? Mi ad értelmet a mozgásnak? Ez itt a kérdés!

Figyeljük csak a párkapcsolatokat:
Azt mondjuk, hogy együtt járunk, és csodálkozunk, hogy a kapcsolatunk dögunalom, a ráncok és az őszhajszálak egyre csak szaporodnak jelezve azt, hogy lassan el kell menni fakabátot próbálni.
Na de vajon miért mondja a bolond, hogy az együttjárás halál?
Vessünk csak egy pillantást a jár szóra, hogy leleplezhessük, hogy valójában még a saját anyanyelvünket sem értjük, nem érezzük. Ezért képtelenek vagyunk tisztán érteni és kommunikálni a segítségével.
A jár szavunk, mint tudjuk, egy fajta mozgást fejez ki. Viszont, ha jobban megfigyeljük, egy monoton, ismétlődő mozgásra utal. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a mókuskerékben történő hiábavaló kínlódásunkat jeleníti meg számunkra.
Figyeljük csak a szép magyar közmondásunkat, melyben benne van az Úristen egyik legfontosabb tanítása számunkra:
“Addig JÁR a korsó a kútra, míg eltörik”… míg meghal, míg megsemmisül, míg az enyészet martalékává válik, stb.
És most fogalmazzuk át ezt a közmondást egy picit, hogy értelmet nyerjen a fenti állítás:
“Addig jár Jancsi és Juliska egymással, míg az egyik, majd a másik eltörik.”
“Addig szalad Jancsi és Juliska a társadalom által igaznak hirdetett mókuskerékben, míg megöregszik, kiszárad, megaszalódik, mint a szilva, majd meghal.”
“Addig ismétli Jancsi és Juliska ugyanazt, hogy az Úristen elküldi számukra a temetőbe szóló behívót, mert az együtt járásukkal, a közös kompromisszumos ismétlésekkel teljesen hiábavalóvá tették létüket.”

Drága olvasó, kérlek, ne vedd rossz néven csípős szavaimat, de muszáj kimondjam, hogy a legtöbb párkapcsolat az együtt járásról, a sötét kompromisszumokra épülő, romantikus mázzal megkent, a szeretet jelmezébe felöltöztetett közös aszalódásról, haldoklásról, és rothadásról szól. Persze, mint tudjuk, a jelenlévő mindig kivétel, egész addig, amíg a mókuskerék meg nem mutatja számára, hogy ő sem volt kivétel.
Amikor megtörténik az eljegyzés, a lánykérés, általában a bugyi beázik, mert egy óriási lehetőségnek tűnik az, ami a legtöbb esetben –mély tisztelet a kivétel– a halál kezdetét jelenti a nő és a férfi számára egyaránt. Az eljegyzéskor legtöbbször maga a kaszás a menyasszonykérő, mely szépen, lassan de biztosan, kisebb nagyobb röpke örömökkel csalogatva kikísér a temetőbe. Ha ezt előre látná a menyasszony, minden bizonnyal helyben maradna, sehova nem menne.

Hol van az a legény, aki együtt járás helyett, együtt haladásra hívja a nőt? Hol van az a férfi, aki az állandó megújulásra, a társadalomból való kiszületésre, az életre szólítja fel kedvesét? Hol van az az ember, kinek nem azon jár az esze, hogy a monoton ki-be mozgással, mint primitív disznó, “felcsinálja” a nőt, hanem azon, hogy szellemileg megtermékenyítse őt? Hol van az az istenfiú, aki abból a kurvából, melynek legnagyobb értéke a kiborotvált, beillatosított, együtt járásra előkészített punci, az élet igéjével beoltott Mária Magdolnát csinál?
Hol vannak azok a férfiak, kik a halál helyett az életet fecskendezik be az eltévelyedett Évák lényébe, hogy kigyúljon a fényük, és megvilágítsa az utat a piros almák után futkorászó Évák, a puncijukkal éhbérérét dolgozó, földi jólétet megteremtő Mária Magdolnák előtt?

Drága barátom, elnézést kérek, ha az obszcén kifejezésekkel teletűzdelt irománnyal kényelmetlen pillanatokat teremtettem számodra is, de őszintén bízom benne, hogy sikerült.
Ha netán nem sikerült, az a legjobb esetben, azt jelenti, hogy te már egy ideje nem csárdásolsz. Ha nem okoztak kényelmetlen perceket a fenti sorok jó esetben azt jelenti, hogy te már szembesültél az életet gyalázó szajha/gyilkos mivoltoddal, aki sántikálva, félig megaszalódva is imád csárdásozni, és elindultál megkeresni az élet forrását.
Ha nem zaklattak a fenti sorok, rosszabb esetben azt jelenti, hogy már teljesen összenőttél a csárdással, és elhitted, hogy a csárdás maga az élet, ezért élő halottként, mosolyogva szaladsz vissza a kerékbe, hogy utolérd a mókuskát, aki előtted aprítja fürgén és serényen.
Ha felzaklattak ezek a moderálásmentes kiáltások, azt jelenti, hogy neked még nem késő, te még nem vagy zombi, te még nem lépted át az “örök halál kapuját”, neked még van esélyed, hogy kilépj ebből a haldokló magyarok által értékesnek vélt halálos táncból.
Azt, hogy ki hogyan szállhat ki belőle, úgy érzem, nem az én dolgom megmondani, mert az igazság élő, mindenütt jelenlévő, mindenható. Mindenki, bárki megtalálhatja, aki igaz táplálékra vágyik, aki éhezi és szomjúhozza azt. Kivesz a csárdásból, a mókuskerékből, a monoton együtt járásból, és együtt haldoklásból. Áthelyez az élet állandóan megújuló útjára. VALÓBAN SZABADDÁ TESZ.

Kapcsolódó írások:
https://szabadgondolat.wordpress.com/…/miert-veszitik-el-f…/
https://szabadgondolat.wordpress.com/2017/09/10/van-e-rosszabb-annal-hogy-az-ember-rosszul-van/