Teljes bizalomban élni – A szövetség alapja

TELJES BIZALOMBAN ÉLNI
ELBIZAKODÁS MENTESEN

Ha a férfi elbizakodottá válik, az tragédia.
Ha a nő elbizakodottá válik, az maga az apokalipszis.

Tudni vágyja a lelkem az igazat, és megelégíttetik. Sosem voltam istenfélő. Sosem akartam az lenni. Ennek ellenére mégis azzá lettem, mert Ő meghallgatta lelkem kiáltozását, és felfedte birodalmának legparányibb zugát előttem.
Ezért olyan félelem lett úrrá rajtam, mely semmilyen általam ismert félelemhez nem hasonlítható.
Én voltam, ki látni, ismerni akarta Őt. És most mégis elszaladnék, mert attól tartok, hogy elveszítem a hazugságot, ami ezt az ostoba ábrázatot kölcsönzi lelkemnek. Félek, hogy elveszítem minden féltett kincsemet, ha meglátom a teljes dicsőséget. Tudom, hogy romlás és halál, amit most értéknek gondolok, de vajon ki leszek én, ha már semmit nem gondolhatok?

A kegyelem által megadatott, hogy lássam azt a parányi fénynyalábot, mely elkószált dicső otthonából. És viaskodik az elmém: fel nem foghatja, hogy miként ölhet meg az, ami nélkül nem létezhetne az élet.
Az ismeret nélkül egy helyben állok. Sőt, mi rosszabb: bekerülök az ismétlődések végtelen poklába.
Most végre megadatik, amire vágytam, de már rettegek tőle, mert kifolyik a kezeim közül a kontroll: nincs többé hatalmam semmi és senki felett. Megrémiszt a gondolat, hogy önmagam is elveszítem. Nem eszek, nem iszok, de mégis megrészegülök, mert a gyönyör mámorító. Élettel kecsegtet. Ennek ellenére elönt a félelem, egy szent félelem, hogy elbizakodottá válok, és visszaesek a végtelenségig tartó ismétlődések sötét labirintusába.
Egyszerre vágyom, és félem Istent, kinek ölelését és gondviselését megnehezíti lelkem igazság utáni epekedése, mely az egyedüli kapocs Közte és köztem.
Amikor feléje irányítom tekintetem, félek hátranézni, mert hirtelen meglátom gyarlóságom hétmilliárd képmását, és a látványhoz mérve magam elbizakodottá válok, ami halál.
Érzem, hogy szövetséget kell kötnöm vele.
A szövetség alapja:
1. Bármit tudok, bármit értek, bármennyire is bölccsé tesz Ő engem, amikor Hozzá fordulok, amikor ránézek, egy kis időre mindent elfelejtek: úgy teszek, mintha semmit sem tudnék, semmit sem értenék. Ezáltal lehetővé téve, hogy kedvére formálhasson. “Szétzúzzon”, újra alakítson.
2. Mikor embertársaimra tekintek, ha kell, fizikailag megcsonkítom magam mielőtt a fölény halálos mérge elárasztaná elmémet.
…mert életem csak akkor lehet, ha a legnagyobb csodálattal vetem tekintetem az Élet Szerzőjére, és ezzel egy időben minden tévelygőnek “rabjává” és szolgájává leszek.

A harc még nem ért véget. Most még tiszta a lélek, de nemsokára felébred az elmém, és felveszi az összes páncélját és fegyverét, hogy hadat üzenjen a bennem lévő parányi életnek.
Most még tudatában vagyok, hogy nem fogok veszíteni, mert megtart a szövetség, mely az Irgalom Atyjával köttetett. De ahogy kinyílnak a testi szemeim, eláraszt a sötét, és vádat emel ellenem:
MEGŐRÜLTEM, MEGBOLONDULTAM, MEGZAVARODTAM. Ennek okáért még egy kicsit okos, büszke és hiú leszek, amíg az utat építem és az útjelző táblákat festem:
Elhitetem magammal, hogy egyedül is létezem.
Hagyom, hogy a hiábavaló gyötörje életem, s a testem.

Viszont a régi ellenséget, a reményt, nem hagyom meghalni, mert tudom, hogy az Ő dolga folyton emlékeztetni:
Közeledik a pillanat, a végső csata és a diadal, mely végén kimondatik, hogy ELVÉGEZTETETT.

Ha a férfi elbizakodottá válik, az tragédia.
Ha a nő elbizakodottá válik, az maga az apokalipszis.