Posts Tagged With: vallás

A vallás rövid története


Kedves Olvasó! 

Az alábbi olvasmány felolvasott, meghallgatható változata is létezik, és ingyenesen kérhető azok számára, akiknek nincsen elég idejük olvasni, de szeretnék meghallgatni MP3 lejátszón (például utazás közben). Ha meg szeretnéd kapni, kérd az írás címének pontos megjelölésével a „Szabad Gondolat” honlapra hivatkozva a következő e-mail címen: tavolvasas@gmail.com

Még mielőtt belevágsz a történet olvasásába, fontosnak tartom, hogy elolvasd az előző rövid bejegyzést: FONTOS

Képzelj el egy embert, aki olyan dolgokat mond, olyan dolgokat mutat, melyeket a világ szeme korábban nem látott. Képzelj el egy csodatevőt, aki szavaival, cselekedeteivel lenyűgözi a hétköznapi halandót. Képzelj el egy személyt, aki életét arra áldozta, hogy annak értelmét megtalálja, hogy áttörje a földi lét, az anyagi világ határait. Ha egy szabó nagyon szereti a mesterségét, kitanulja azt, és folyamatosan fejleszti mígnem eléri a mesteri szintet. Ugyanígy, ha egy igazságot szerető ember, nagyon-nagyon szereti az igazságot, keresi, kutatja, mígnem megtalálja azt. Ennek következményeképpen ez az ember túllát a korlátozott, szabályokhoz kötött emberi elme határain. Ha felfedezéseit megosztja másokkal, és betekintést enged abba a világba, amit ő felfedezett, azok akik eddig féltek levetkőzni korlátaikat először csodálni, majd isteníteni és dicsőíteni fogják őt. Közben az ő csodatevése csak arról szólt, hogy levetkőzte korlátait, szabadon engedte az elmét, hogy elinduljon felfedezőútjára, és megmutassa, mi van a határokon túl. Ha egy bennszülöttnek olyant mutatsz, amit ő még nem látott (például tűzijátékot), több mint valószínű leborul térdeid elé, és Istenként fog tisztelni.

Az az ember, aki levetkőzte korlátait, szabadon engedte az elméjét, egy idő után elérte azt, hogy a nép figyelmének központjába került, mert olyan dolgokat tudott felmutatni, melyeket a börtönbe zárt elmével nehéz felderíteni. Na de miért is baj ez? Nekem mint őt figyelőnek, dicsőítőnek nem baj, mert tetszik a látvány, szívesen fordítom irányába a figyelmem. A baj forrása nem más, mint a válasz arra a kérdésre, hogy mielőtt a csodatevő megjelent volna, mit vagy kit szolgált az én figyelmem?

Gondolkodjunk együtt: Mit is csinált, hol járt az én figyelmem a csodatevő megjelenése előtt? Miből épültek a kastélyok, a paloták, a királyságok, a császárságok, a birodalmak ha nem az én figyelmemből? Gondolj csak bele, mi lesz azzal a császárral, amelyiktől hirtelen a teljes birodalom megvonja a figyelmét? Mi lesz azzal a császárral, akire már egyetlen alattvalója sem néz úgy mint felettesére, mert talált magának egy másik felettest, aki jobban lenyűgözi őt? Nem-e omlik össze az ő hatalma egyik napról a másikra? Minden egyes szolgáló, aki addig az ő hatalmát építette, hirtelen elvonul tőle, hogy a csodatevő prédikációját hallgassa. Most már érted, miért veszélyes az az ember, aki levetkőzte a korlátait, és szabadon engedte az elméjét?

Mit tehet ilyenkor a hatalmát minden áron megvédeni akaró harcos császár? Az ellenség bélyegét nyomja a csodatevőre, és hadat üzen neki, hogy megsemmisítse. És hát a legtöbb esetben sikerül is megsemmisíteni, egy egyszerű fegyvertelen embert. De az igazi veszedelem csak most veszi kezdetét számára! Na de miért? Azért mert miután megöli a csodatevőt, ráébred, hogy a csodatevő holtan még veszélyesebb mint éltében. A sok millió egyéni figyelemből felépített hatalom a csodatevő ellen irányult, hogy megsemmisítse őt. Elindult a támadás. Na de mi is az a támadás? A magyar nyelv nagyon kifejező tud lenni néha, ha odafigyelünk rá (persze nem volna helyes, ha valaki ebből azt a következtetést vonná le, hogy más nyelvek alábbvalók, vagy kevésbé kifejezők).

TÁM ADÁS. Támogatás adás. A hatalom megtámadta a csodatevőt. A hatalmas figyelmet felé irányította, hogy megsemmisítse őt. És ezzel csak még jobban meggyűjtötte a baját. Az emberek még kíváncsibbak lettek a csodatevőre: beszéltek, meséltek róla. Egyesek kezdték megérteni a tanításait, és ezáltal az emberek figyelme még jobban elterelődött a császárról. Hatalma egyre csak fogyott. Mindez egyetlen szabad embernek köszönhetően, akinek ő hadat üzent, akit ő „támadott”.

Mit tett a császár, hogy megmentse hatalmát? Jól figyelj most, mert a császár sem volt egy buta ember. Ha buta ember lett volna, nem tudta volna milliók figyelmét magára vonni, és abból hatalmat építeni. A császár egy nagyon durva álnok cselhez folyamodott: fejet hajtott a halott csodatevő neve előtt. Elismerte az ő szellemi hatalmát. De nemcsak, hogy elismerte őt, hanem Istenné avatta. Látta, hogy nincs esélye egy halott csodatevő hatalma ellen. Egyszer már megölte, még egyszer nem ölheti meg. Szelleme a fizikai test halála után még nagyobb erőre kapott, és tarolt, alapjaiban megrengette a császári birodalmat. Így hát a császár nem tehetett mást, ha meg akarta védeni a hatalmát, minthogy LÁTSZÓLAG fejet hajt a csodatevő neve előtt. A nép önfeledt ünneplésbe kezdett, mert a császár elismerte a mennyei hatalmat, és a csodatevőt Istennek kiáltotta ki. És a még mindig korlátok között élő nép, elhitte neki, hogy ő valóban meghajolt a csodatevő előtt. Valójában teljesen másképp történt!

És az igazi tragédia csak most vette kezdetét: a császár akinek, még mindig volt hatalma -ha más nem is, hát katonai- megjelölte azokat az embereket, akik a csodatevő ember (Isten) üzeneteit, és parancsait!? tolmácsolhatják a népnek, a korlátok között élő embereknek. Ezzel az álnok fogással a császár visszavette a csodatevő hatalmát a saját kezébe. Azt mondta, Isten nevét (a csodatevő nevét) hiába ne vedd! Csak az avatottaknak szabad róla beszélni, az üzeneteit és a parancsait?! tolmácsolni a népnek. Így gyakorlatilag ő szegte meg a saját szabályát, és Isten nevével újabb hatalmat kovácsolt magának. Mostantól Isten (a csodatevő ember) nevében sanyargatták, bűntették, kínozták, gyilkolták a népet. A császár nevében vagy az isten nevében… nem teljesen mindegy? Az eredmény ugyanaz. Templomokat építtetett, hogy az igét hirdesse a népnek, hogy engedelmes, szabályokat betartó birkákat, igavonó állatokat neveljen belőlük. !!!Egyetlen korlátolt elmével rendelkező ember sem merte megkérdőjelezni, hogy vajon ez-e az igazi üzenet, melyet a csodatevő ember hátrahagyott. Ha netán valaki megkérdőjelezi, az halálos vétek, halálos bűn lett volna és az Isten haragja, a pokol tüze várt volna rá.

Na de az történt, hogy ezután is születtek csodatevők, tisztán-látók, táltosok, sámánok, más szóval Istenek. Na de Isten ments egy újabb Istentől! Az első is elég nagy kárt okozott, eléggé megrengetett minden földi hatalmat. Ezért nagyon ravasz módon azt tették, hogy az előző csodatevő (Isten) nevében az újakat egytől egyig kivégezték, máglyán égették, lemészárolták miután Isten nevében az ördög, a gonosz bélyegeket akasztották rájuk. Tudták ők nagyon jól, hogy nem engedhetik meg, hogy még egy ilyen csodatevő megszülessen a földön, mert akkor minden földi hatalom összedől. Ezért van az, hogy ha egy csodatevő felbukkan, annak a létét és munkáját pont azok lehetetlenítik el, akik az első csodatevőt „imádják”. (Egész pontosan az első csodatevőről elterjesztett képet imádják, akik szóról szóra elfogadnak minden írott szót, minden formát, akik félnek nem elfogadni azt.)

És ez a folyamat zajlik még napjainkban is, de már egyre kevesebb sikerrel, mert egyre többen veszik a bátorságot, hogy levetkőzzék a korlátokat, és az elmét szabad útjára engedjék, hogy ők is csodatevőkké váljanak. Egyre többen döntenek úgy, hogy megkeressék a csodatevőt, mely ott van bent bezárva a sötétbe, minden egyes ember szívében.

Egy dolgot nagyon tisztán kell látniuk a földi hatalmakat építőknek. Minél több ilyen csodatevőt TÁMADnak, annál mérgesebben döntik saját hatalmukat, mert minden csodatevő földi halálával a szelleme, a szellemisége fergeteges erőre kap, és jobban terjed, jobban fertőz, mint amikor még emberi testbe volt zárva.

A csodatevőket nem lehet megölni. A csodatevők nem akarják birtokolni a testet. A csodatevők halhatatlanok. A csodatevők ereje megrendíthetetlen.

Kedves olvasó! Ha tetszett a fenti történet, nyugodtan vedd a bátorságot, és helyettesítsd a csodatevő szót Jézussal vagy Mohameddel, vagy amelyikkel éppen jól esik, és olvasd újra. Én többnyire a kereszténységről beszélhetek, mert ebbe születtem bele. Nem látom értelmét annak, hogy a szomszéd kertjében gyomláljak, miközben a sajátomat veszi fel a gyom. Volt alkalmam betekintést nyerni más vallásokba, más ideológiákba is. Alapjaiban az egész ugyanaz. A fenti történetet az egészre lehetne vonatkoztatni.

Elfogadom, ha hülyeségnek tartod, ezt az elmélkedést, azt is elfogadom, ha ellenzed, akár elítélsz miatta. Ez teljesen természetes. Ez a történet engem jellemez. Az a reakció melyet belőled kiváltott, teljes mértékben téged jellemez. Jól figyelj most magadra, mert ezáltal sok mindent megtudhatsz arról a valamiről vagy valakiről aki TE vagy. Használd a fenti sorokat legjobb tudásod szerint! Dobd el, vagy tartsd meg, rejtsd el, vagy terjeszd. Tedd, ahogy jónak látod!

Hogyan lett Jézusból Krisztus?

Ha értesítést szeretnél a további bejegyzésekről, görgess a lap aljára és kattints a feliratkozom gombra. Ha szívesen betekintenél a szabad-gondolat levelezőlista világába, a lenti kérdőívet használva, küldj üzenetet.

Kívánok neked jó EGÉSZ-séget!

egy „Szabad Gondolat”

Reklámok
Categories: Elmélkedések, Hangos, Minden | Címkék: , , , , , , , , , | 14 hozzászólás

Kikeresztelő

ImageEgy korábbi bejegyzésben és társalgóban készített beszélgetésben bővebben kifejtem, hogy a legtöbb embernek két élete van. Egyik a belső (gondolatok, érzelmek szintjén megjelenő) élet, a másik a külső (a cselekedetek a felszínre engedett gondolatok szintjén megnyilvánuló) élet. Minden baj, szenvedés, fájdalom forrása, hogy a felszíni élet nem egyezik a belsővel. Tehát a felszínen nem az jelenik meg, ami elméleti, gondolati, és érzelmi síkon van, hanem egy programok, szabványok, sablonok, sémák szerint működő színjáték. Kicsit erős a hazugság fogalma, főképp, ha belátjuk, hogy mi magunk is hazudok vagyunk amennyiben, mást engedünk a felszínre, mint ami valójában van.

Kérdés:
1.Ha a külső és belső életem különbözik, tehát a külső nem a belső valóságot mutatja, hazudok-e vagy sem? Egyáltalán lehet-e azt mondani, hogy ami nem valós, az hamis (hazug)?
2. Elvárhatom-e, hogy valós (nem megtévesztő-nem hazug) tapasztalatokban legyen részem akkor, amikor a felszínen megjelenő gondolatok, cselekedetek valótlanok, mert nem azt tükrözik, ami a belső valóság.
3. A belső valóságot, hogy tudnám én bővíteni, kifinomítani, fejleszteni, ha VALAMIÉRT nem engedem azt a felszínen valósághűen megnyilvánulni.

Az ember elhitte, hogy ő csak egy csak egy kis hasznavehetetlen tű a szalmakazalban. Elhitte, hogy a teremtés egy tőle teljesen független dolog, aminek ő csupán passzív résztvevője. Ezt akarták, és ezt akarják a pásztorok. Úgy vélem, ez egy súlyos tévedés. Az embernek igenis meg kell ismernie önmagát ahhoz, hogy megismerje az őt befogadó környezetet, univerzumot. Fontos észrevennie, melyek azok a tényezők, melyek a megismerés útját nehezítik. A helyére tett figyelemmel az ember képes arra, hogy meglássa ezeket a gátakat. Az embernek észre kell vennie, hogy teremt. Teremt, ha tetszik, ha nem. Akkor is teremt, amikor nem akar. Minden egyes parányi -sokak által jelentéktelen- résznek fontos szerepe van az egész alakulásában. Mindnyájan teremtünk. TUDATOSAN vagy TUDATTALANUL de teremtünk.

“Kikeresztelkedtem”.  Nem azért mert ez a formális dolog olyan fontos volt nekem. Már rég eszemben volt, hogy beugrok, és szólok, hogy a nevemet töröljék a katolikus egyház híveinek a listájáról, de valahogy nem volt annyira fontos, hogy ismételten meg ne feledkezzek róla. Az én kikeresztelkedésem a Malu által idézett definíciók szerint már korábban megtörtént. Nevezetesen akkor, amikor úgy döntöttem, hogy nemet mondok a vallás dogmáira, tanaira annak érdekében, hogy helyette a megtapasztalásokra épülő felismerések szerint próbáljam megérteni emberi mivoltomat. Egy pár napja viszont, a fenti meggyőződésem szerint, úgy döntöttem, hogy “hivatalosan” is megteszem azt a bizonyos lépést, hogy a felszínen, a formai világban se legyen lenyomata olyan dolgoknak, melyek belül nem léteznek. Legjobb tudásom, illetve tudatlanságom szerint cselekedtem. Lehet ezt bűnös, hibás vagy téves lépésnek nevezni. Egy dolog biztos: őszinte volt. Így van esélye, hogy a külvilágtól kapott válaszreakciók, a következmények, és az abból származó felismerések is valósak legyenek. Megtiszteltem a helyzetet azzal, hogy őszintén viszonyultam hozzá.

Többen értékelték és tisztelték a döntésemet. De most inkább arra fordítok figyelmet, ami kérdésként vagy negatív kritikaként jelent meg a külvilág részéről:

1. A legtöbb ember azt hiszi, nem az a fontos, hogy a neved ott szerepel-e a listán vagy sem, hanem az, hogy mit érzel. És miért ne hinné azt, hisz ez által is elhárítja a neki kijáró felelősség egy részét magáról.
Valóban fontosabb, hogy mit érzek, de nem szabad elfelejtenünk, hogy valamilyen mértékben meghazudtolom önmagamat. Én fittyet hányok a vallásomra, esetleg már egy ideje látom, hogy az egyház hatalmas manipulatív erővel rendelkezik, de ennek ellenére a formai világban én támogatom a létezését, ezzel erősítve a statisztikáját, melyből az ő létjogosultsága származik. Tehát ő nem azt figyeli, hogy hány aktív híve van, hanem, hogy a papíron mennyien vannak. Tegyük fel 5 millió emberből lehet, csak félmillió gyakorló vallásos. Ő ettől függetlenül azt fogja mondani, hogy 5 millió híve van. Ekképp az adófizetők pénze egy részének JOGOSAN az ő kasszáját illeti. Ezen felül pluszban még jönnek az adományok formájában begyűjtött juttatások, mint perselypénz, egyházadó. Ezek után csodálkozhatunk-e, hogy a pápa “törvényt hozott” mi szerint, a katolikus egyházat nem lehet elhagyni? Még szép, hogy nem lehet. Ha már rád különösképpen nem is tud hatni, a statisztikára még szüksége van, mert azok alapján tud ő beleszólni a világ helyzetének alakulásába. Azt hitted nem fontos az, hogy papíron te még mindig az egyházhoz tartozol. Én azt mondom, hogy részt veszel az egyház hatalmának megteremtésében. Te azt gondolod, hogy egyel több vagy kevesebb mit számít? Én azt gondolom, hogy veled együtt sokan, szinte mindenki így gondolja. De miért van ez? Vajon, azért, mert elhittük, hogy egy fecske nem csinál tavaszt? Azt mondom, hogy a pásztornak nagyon fontos, hogy te ezt hidd, mert így a nyájban maradsz. Mindenki a más bajával foglalkozik, más problémái miatt aggódik, nem látván, hogy legfőbb kötelességünk, hogy önmagunk tetteiért vállaljuk a felelősséget, hogy a mi RÉSZÜNKÉRT felelősek legyünk. Ezzel szemben mi mások döntései miatt aggódunk. A mi felelősségrészünket viszont meg másokra bízzuk. Keresünk pásztorokat, és odaadjuk nekik, hogy rendelkezzenek vele. És ezután csodálkozunk, hogy valami nem stimmel. Olyan nem létező fogalmakat találunk ki, hogy igazságtalanság, ártatlanság, sorstalanság, stb.

2. Feltűnési viszketegség.

Egy olyan birka, mely valami folytán úgy gondolja, hogy nem jó neki pásztor által terelve lenni, és többé már nem szívesen bízza a pásztorra, hogy helyette gondolkodjon, az ő nevében tömegekre vonatkozó döntéseket hozzon, feltűnő. Tehát igen, lehet így is látni, nevezni a dolgot.
Kérdésem, hogy azt, amikor a szerelmes párok közötti eskü és ígéret megköttetik az állam és az egyház törvényei szerint, azt a sok pompát, a látványos felvonulást, miközben az autók kürtjei folyamatosan szólnak, a sok cicomát, a díszt minek lehetne nevezni, ha egy csendben lezajlott “kikeresztelkedést” feltűnési viszketegségnek nevezünk? Áh jogtalan az összehasonlítás, mert az egy hivatalos ünnep! Ott szabad! Így van-e? Ez az én kis szerény ünnepem volt, amit többen nem néznek jó szemmel. Nem volt semmilyen pompa, koszorú, adományokat begyűjtő ünnepség. Na de, amit én tettem, nem is lehet ünnep. Nem írja sehol, hogy az ember személyes ünnepét meg lehet ülni. A hivatalos ünnepeknek rendje és módja van! Az én ünnepem jobb esetben csak feltűnési viszketegség lehet, nemde? Feltevődik a kérdés, hogy mit is nevezünk mi ünnepnek? Vajon, mondhatjuk-e azt, hogy csak a hivatalosan a pásztorok által is elfogadott ünnepet nevezhetjük ünnepnek? Vajon, mondhatjuk e azt, hogy egy külső egység által megírt program szerint ünnepelünk, és működünk úgy általában? És ha igaz az, hogy előre megírt programok, sablonok, sémák, szabályok szerint működünk, akkor vajon mekkora az esélyünk, hogy választ kapjunk arra a kérdésre, hogy kik vagyunk mi valójában? Súlyos szavak ezek. Megítélem az embert, megítélem magam is egyben. De vajon lehetséges-e a változás annak felismerése nélkül, hogy a jelek szerint (elveszítettük az egyensúlyt: egyszer fent, kétszer lent, fájnak a tagjaink, fáj a lelkünk, csalódottak vagyunk, igazságtalanságot tapasztalunk) valami nem stimmel. (Még azt is hajlandóak vagyunk elhitetni magunkkal, hogy ez így “normális” – ez az emberi humor netovábbja 🙂

A “legjobb dolog”, amit egy vallásos ember tehet, az, hogy aktívan részt vesz benne, gyakorló vallásosként éli az életét, nemcsak a papírok szerint, hanem a valóságban is. Valaminek a gyakorlása, egy cselekvés akkor tud beteljesedni, ha abból megszületik egy felismerés, mely közelebb viszi az embert a kérdés megválaszolásához: KI VAGYOK ÉN? Ekképp megtapasztalhatja, hogy az az út, melyet épp tapos, merre vezet, és nem teremt tudattalanul, felelőtlenül, vak hitre és dogmákra alapozva. Továbbá hasznos lehet, hogy nem mondja azt, hogy engem csak félig érdekel a vallás. Annak az embernek, aki nem mer, vagy csak félig mer tévedni, szinte lehetetlen megtalálni a számára legjobb utat, mely a sötétség, a vakság teljes levetkőzéséhez vezet.
Az én cselekedetem, nem egyházellenes cselekedet. Tudatában vagyok, hogy nagyon sok embernek szüksége van rá ebben a pillanatban. Én csak azt vállaltam a formai világban is, hogy nem veszek részt az ő hatalmának építésében és fenntartásában. Senkit nem biztatok arra, hogy “kikeresztelkedjen”. Én csak azt szeretném megmutatni, hogy az ember tudatosan vagy tudattalanul, akarva vagy akaratlanul teremt. Minden egyes ember felelős, és “el kell számolnia” a teremtésével. A hosszú utak során folyamatosan azt tapasztaltam, hogy a lét, az a nagy REND, mint egy jó apa, elvárja gyermekétől, hogy a saját lábára álljon, hogy érezze a neki kijáró felelősséget, hogy tudatosan vegyen részt a teremtésben, nem pedig könnyelműen, kényelemből, vagy félelemből. Arra kapta az ember a fájdalom, a csalódás, a szenvedés lehetőségét, hogy felismerhesse, hogy ő nem egy kis senki, hanem ellenkezőleg: ő VALAKI. Minél távolabb jár az ember önmaga és “REND igazságának” megértésétől, annál több a fájdalom, a szenvedés, a baj, és annál gyakrabban veszi a szájára az olyan fogalmakat is, hogy igazságtalanság, ártatlanság stb. Ezek nem léteznek. Ezeket a fogalmakat olyan dolgokra használjuk, amiket nem értünk. 

A panasz nem más, mint a felettünk álló REND, melyről azt mondjuk, hogy végtelen, véges elmével történő megkritizálása, megítélése. Mennyire értelmes dolog ez?

Köszönet neked, aki elfogadtad a döntésemet anélkül, hogy megítéljél miatta!
Köszönet neked, aki őszintén a felszínre engedted a döntésemet illető kritikáidat, aminek köszönhetően a fenti sorok megszülethettek.
Hatalmas szükségem van rátok. Belőletek élek. Ha ti nem vagytok, én sem lehetek. A tanítóim, a mestereim vagytok, mindannyian.
Köszönöm!

Categories: Elmélkedések, Minden | Címkék: , , , , | 2 hozzászólás

Gyermek-Szülő-Rendszer-Isten kapcsolat

IDÉZVE!

” – …. Hogy megy ez végbe? Miért? Nevezetesen az, hogy a szülő zárja el gyermeke előtt a boldogsághoz vezető utat. De hát voltaképpen, hogy ez így van-e vagy sem, arról meg kell bizonyosodnom.

– Jó, ha meg akarsz róla bizonyosodni, idézd fel saját gyermekkorod képeit.
– Hát az nehéz lesz. Nem mindenki tud visszaemlékezni saját gyermekkorára.
– De vajon miért? Vajon nem azért-e, mert az emlékezet, az érzéseket kímélendő, lenyirbálja azt, ami terméketlen, meddő, puszta? Megpróbálja eltávolítani a kilátástalanság sugalmazását. Kitörölni azt is, amit édesanyád méhében éltél meg, amikor a világi harcmezőt érezted édesanyád átélésein, tapasztalatain keresztül. Akarod, hogy segítsek tovább emlékezned?
– Rendben. Segíts! Mi volt tovább és tűnt el az emlékezetből?
– Tovább már nem akarsz emlékezni arra, hogyan feküdtél te, a Világegyetem uralkodója, egyedül, magatehetetlenül a kiságyban. Szorosan pólyába kötözve, szinte bilincsbe verve és helyetted mosolyogva mások döntöttek arról, hogy mikor kell enned, aludnod. Szerettél volna mindent megfontolni, felfogni, megérteni. De téged ehelyett elég gyakran inkább a magasba dobáltak. “Ugyan miért?” – ezt nem sikerült megértened. Amikor egy picit megnőttél, rengeteg szótalan és lélektelen dolgot láttál magad körül, de nem lehetett őket megérinteni. Csak azokat tudtad megérinteni, amelyeket neked adtak. És te ebbe beletörődtél, s megpróbáltad megérteni, miben rejlik a neked nyújtott csörgő, zúgó, búgó játékok tökéletessége. De te azok abszurd primitivizmusában azt, ami nem is volt, és nem is lehetett benne, nem tudtad megtalálni. Mégsem adtad fel, tovább kerestél, kezeddel megérintetted, sőt megpróbáltál bele is harapni, de mindhiába. Úgy sem találtál rá magyarázatot. Ekkor ingott meg először az, aki azért született, hogy a Világegyetem ura legyen. Úgy döntött, hogy semmiről sem dönthet, elárulták azok, akik világra hozták, és te is elárultad saját magadat.
– Te az én életem eseményeiről beszélsz. De hát ki vagyok én? Ugyan különböztem-e más gyermekektől?
– Én konkrétan rólad beszélek. És azokról, akik az adott pillanatban hallanak engem.
– Ez azt jelenti, hogy a Világegyetemben sok uralkodó van, ha már mindenki annak születik? Hát hogy lehet ez? Miféle uralkodó az, ha ugyanazt a dolgot temérdek más személy is uralja? Vagy esetleg éppen ezért kell lennie több Világegyetemnek?
– Csak egy Világegyetem van. Egyetlenegy. Oszthatatlan. De mindenkinek megvan benne a saját tere. És az egésznek ez egysége is az embertől függ. Minden egyes embertől.
– Hát az enyém, az én terem hol van?
    – Elveszett. De meg fogod találni.
– Mikor sikerült elveszítenem?
– Amikor feladtad magadat.
– Mit jelent az, hogy “feladtad”? Olyan voltam, mint minden többi gyerek.
– Te is, mint minden gyermek, a hozzátartozók jóságába, szüleibe vetett hittel, de egyre gyakrabban fojtottad el vágyaidat, és elfogadtad azt, hogy te csak egy semmirevaló, semmit nem tudó gyermek vagy. De az érzések, amelyek gyermekkorodban erőszakkal születtek benned, igyekeznek veled maradni egész életeden át, sőt, testet ölteni utódaidban is. Iskolába jártál, mint mindenki. Ott, az iskolában, azt mesélték neked, hogy az ember majomtól származik. Milyen primitív volt! Mily bután hitt Istenben! Azt mesélték, hogy csak egyetlenegy vezér van. Ő mindent tud. Őt a nép választotta. Ő a legtiszteletreméltóbb és legokosabb. Te pedig erről a vezérről önfeledten verseket szavaltál, lelkesülten dicsőítetted.
– Nemcsak verseket szavaltam és dicsőítettem azt, akit megszabtak, hanem én magam is hittem benne.
– Igen, sokan szavaltak verseket. Egymással még versenyeztek is, hogy ki tudja jobban dicsőíteni. Te pedig igyekeztél első lenni.
– Akkor mindenki igyekezett így cselekedni.
– Igen, az egész rendszernek szüksége volt arra, hogy minden emberben egyforma igyekezet működjön. Így erőszakot követett el mindenki ellen. Megtörte az igyekezetet, hogy saját magát védelmezze.
De egyszerre csak, amikor már életed egy részét leélted, rájöttél, hogy rengeteg rendszer létezik, és ezek a rendszerek különbözőek. Aztán megtudtad, hogy lehet, hogy az ember sosem volt majomszerű. A legbölcsebb vezér pedig a legbutább zsarnok volt. A te nemzedéked helytelenül élte le életét. Most pedig egy másmilyen rendszerben kell élnie.
Apa, szülő lettél. Meg sem fordult a fejedben, hogy elgondolkodj rajta. Lányodat átadtad az új rendszernek, mintha ez lenne a boldogság netovábbja. Már nem gondolkodsz, mint korábban. A csörgők értelmetlenségén sem akadsz már fenn. Elismerve, elfogadva az erőszakot saját magad ellen, gyermeked ellen te magad is erőszakot követsz el. Az évezredek múlnak, a rendszerek változnak, egyik a másik után jön és megy, s mindegyiknek egy a célja: téged, az uralkodót, a legbölcsebb teremtményt, lelketlen rabszolgává változtatni. A rendszer a szülőknek köszönhetően szüntelen létezik. És azoknak köszönhetően, akik saját magukat a legbölcsebb tanítóknak nevezik. Új tant hoznak létre, és ugyanakkor vele együtt egy új rendszer is születik. Ha csak egy picit jobban megfigyeljük, világosan lehet látni: a régi törekvés mozgatja az újat is. Célja, hogy elválasszon téged Istentől. Közétek álljon, elzárjon az élettől, rávegyen téged is, Istent is, hogy neki dolgozzatok… “
Categories: Elmélkedések, Minden | Címkék: , , , , , , | 8 hozzászólás

“Isten” gondolatai a házasságról, a vallásról, az intézményekről, az államról

Mielőtt találkoznál az ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal, meglehet, hogy lelkiismeret-furdalás, rosszabbik esetben bűntudat gyötör, hogy te helytelen életet élsz. Ezek a gondolatok azt a célt hivatottak szolgálni, hogy az ember végre elkezdje vállalni, kutatni, felfedezni, megérteni, megismerni önmagát, hogy új értelmet adjon az életének. Kívánom, hogy ezek a sorok hozzájáruljanak az EGÉSZSÉG megtapasztalásához. Ha harcot, belső küzdelmet okoznak, vesd el őket magadtól. Bár egyre csak gyorsul a világ, arra ösztönözve az embert, hogy levetkőzze magáról a sötétség köpenyét, lehet, hogy még nincs itt az ideje annak, hogy ezeket a sorokat a javadra fordítsd. Ez esetben, tedd félre őket, és vedd elé majd akkor, amikor egyszer valamiért újra eszedbe jutnak.

A következő sorok tartalmilag nagyon összefüggnek az előző két bejegyzésben közzétett interjúk üzeneteivel.

“… A legtöbb ember kétségkívül úgy tapasztalja a házasságot, mintha “intézményben” élne.

Na igen, vagy bolondokházában, vagy börtönben, a legjobb esetben valamilyen tanintézetben!

Ahogy mondod. Így élik meg a legtöbben.
Jól van, egy kicsit elviccelődtem ezen a kérdésen, de a viccelődés egyúttal túlzást is jelent. Én azért nem állítanám, hogy “a legtöbben” így vannak a házassággal. Még mindig milliók elégedettek a házasság intézményével és szeretnék megóvni.
Kitartok az előbbi kijelentésem mellett. A legtöbb embernek nehézségeket okoz a házasság, és egyáltalán nem tetszik nekik, amit tesz velük. A nemzetközi válási statisztikák is ezt bizonyítják.
Azt mondod tehát, hogy a házasságnak meg kell szűnnie?
Nekem nincs véleményem ebben a kérdésben, csupán…
Igen, tudom. Csupán észrevételeket teszel.
… csupán észrevételeket teszek. Unos-untalan az ítélkezés istenének akarsz kiállítani, ami viszont nem vagyok. Köszönöm, hogy megpróbálod az eszedbe vésni.
Na tessék! Nem elég, hogy meglékeltük a házasságot, most zátonyra futtattuk a vallást is!
Való igaz, nem létezhetnének vallások, ha az emberi nem megértené, hogy Istennek nincsenek sem ítéletei, sem előítéletei, nincs semmi, ami kedvesebb volna a szívének, avagy a háttérbe szorítaná – mivel a vallások bizonygatják a legállhatatosabban, hogy ők Isten ízlésének a letéteményesei.
De ha Neked valóban nincsenek elvárásaid, akkor a vallás szükségképpen hazugság!
Ez így azért erős egy kicsit. Én inkább fikciónak nevezném. Olyasmi, amit egyszerűen kitaláltatok magatoknak.
Akkor azt is mi állítottuk be Isten akaratának, hogy házasságot kell kötnünk?
Naná. Én semmi ilyesmit nem akarok. De úgy veszem észre, hogy ti viszont annál inkább.
Miért? Miért ragaszkodunk annyira a házassághoz, ha akkora nehézségeket okoz?
Mert egyedül a házasságot tudtátok kitalálni arra, hogy jelenvalóvá tehessétek az örökkévalóságot, illetve a végtelenséget a szerelmetek megtapasztalásában.
Ez volt az egyetlen mód arra, hogy egy nő biztosíthassa fennmaradását és megélhetését, a férfinak pedig az egyetlen megoldása arra, hogy biztosítsa az állandóan kéznél levő szexpartnert és az egyéb feladatok ellátására is alkalmas társat.
Létrejött tehát egy társadalmi szokás. Egy üzlet megköttetett. Én ezt adom neked, cserébe azért, amit te tudsz adni nekem. Ilyen értelemben nagyon is hasonlított az üzlethez. Megköttetett egy szerződés. És mivel mindkét félnek be kellett tartania a szerződés feltételeit, az egészet Istennel kötött egyezségnek neveztétek ki – és nem mulasztották el hozzátenni, hogy bizony megbünteti azokat, akik felrúgni merészelik.
Később, amikor észrevettétek, hogy önmagában ez nem válik be, emberalkotta törvényeket  vetettetek be a megerősítésére.
De az sem vált be.
Sem Isten úgynevezett törvényei, sem az ember törvényei nem tudták megakadályozni, hogy az emberek megszegjék házassági fogadalmukat.
Hogyhogy?
Mivel az ilyesféle fogadalmak ellentmondanak az egyetlen törvénynek, ami igazán számít.
Nevezetesen?
Nevezetesen a természet törvényének.
De a dolgok természete szerint éppen az egység, az Egy-ség kifejezése az élet lényege! Hát nem erről beszélgettünk? A házasság pedig a legcsodálatosabb módja annak, hogy ezt kifejezésre juttathassuk. Tudod: “Amit Isten egybekötött, ember ne válassza szét”, meg ilyenek…
A házasság, ahogyan a többségetek gyakorolja, nem különösebben szép. Hiszen két-három olyan alapvető vonást is megsért, ami minden egyes ember esetében természettől fogva igaz.
Elmondanád kicsit bővebben? Azt hiszem, már kezdem érteni ezt az egészet.
Akkor figyelj. Tekintsük át még egyszer, szép sorjában.
Aki Vagy, az a szeretet.
Ami a szeretet, az határtalan, örökkévaló és szabad.
Ennélfogva ez az, ami vagy. Ez a természete annak, Aki Vagy. Természetedből fakadóan határtalan, örökkévaló és szabad vagy.
Nyilvánvaló, bármilyen mesterséges társadalmi, erkölcsi, vallási, filozófiai, gazdasági, vagy politikai létesítmény, ami sérti vagy alárendeltségbe kényszeríti a természetedet, az Éned elnyomásával egyenlő – és fel fogsz lázadni ellene.
Mit gondolsz, mi hozta létre a hazádat? Hát nem a “Szabadságot vagy halált” végletei? Mert nincs más lehetőség!
Nos, ezt a szabadságot előbb feladtátok a hazátokban, aztán lemondtatok róla az életben is. És tettétek mindezt ugyanazért a nagy becsben tartott tényezőért: a biztonságért.
Féltek igazán élni – valósággal rettegtek az élettől – annyira féltek, hogy a biztonságért cserében feladtátok, sőt eladtátok lényetek igaz természetét.
A házasságnak nevezett intézmény az arra tett kísérlet, hogy megteremtsétek ezt a biztonságot, ahogy az államnak nevezett intézménynek is ugyanez a szerepe. Voltaképpen mindkettő ugyanannak a dolognak a két megnyilvánulási formája: mesterséges társadalmi létesítmények, amelyeket azért hoztatok létre, hogy irányítsátok, befolyásoljátok, megszabjátok egymás viselkedését..
Te jószagú Úristen! Még sosem szemléltem ilyen nézőpontból az intézményeinket. Mindig azt hittem, hogy a házasság a szeretet és a szerelem legteljesebb megnyilvánulása.
Hát persze, ahogy elképzeltétek, ám nem úgy, ahogy gyakoroljátok. A jelenlegi kevéssé dicsteljes formájában inkább a félelem legteljesebb megnyilvánulása.
Ha a házasság lehetővé tenné, hogy határtalan, örökkévaló és szabad lehess a szerelemben, akkor valóban a szeretet végső kijelentése lenne.
A dolgok azonban teljesen másként állnak: abbéli igyekezetetekben házasodtok össze, hogy ígéret vagy felelősségvállalás szintjére alacsonyítsátok le a szerelmeteket.
A házasság az annak szavatolására tett erőfeszítés, hogy “minden, ami van”, az mindig ugyanúgy is marad. Ha nem lenne szükség erre a garanciára, nem lenne szükség házasságra sem. És mire használjátok ezt a garanciát? Először is, eszköznek a biztonság megteremtésében (ahelyett, hogy abból teremtenétek biztonságot, ami a bensőtökben van), másodszor pedig, amikor nyilvánvalóan szertefoszlik ennek a biztonságnak az ígérete, akkor arra, hogy egymást büntessétek, mivel a házasság megszegett ígéretei ez esetben a bírósági per alapját fogják képezni.
Összefoglalva tehát igen hasznosnak találjátok a házasságot, még akkor is, ha csupa rossz cél szolgálatába állítjátok.
A házasságban azt is megpróbáljátok szavatolni, hogy soha senki más iránt nem fogjátok ugyanazt érezni, amit egymás iránt. Vagy legalábbis, hogy nem fogjátok mással ugyanúgy kifejezni.
Vagyis szexuálisan.
Végezetül, a házasság, abban a formájában, amelyikbe ti gyömöszöltétek, a következőt fejezi ki: “Ez a kapcsolat különleges. Ez a kapcsolat fölötte áll minden más kapcsolatnak.”
Hát ezzel meg mi a baj?
Semmi.
Akkor miért helytelen, ha ilyesmit fejez ki?
Ez nem “helyes” vagy “helytelen” kérdése. Helyes vagy helytelen nem létezik. Minden azon múlik, mi válik a javadra. Hogy mi teremthet újjá a következő legmagasztosabb elképzelésedben arról, Aki Valójában Vagy.
Amennyiben az, Aki Valójában Vagy, olyan lény, aki így szól: “Ez az egy bizonyos kapcsolat sokkal különlegesebb az összes másiknál”, akkor a házassági rendszeretek tökéletesen alkalmas közeget nyújt a megvalósítására. Talán érdekesnek fogod találni, hogy szinte egyetlen szellemi mester sem élt vagy él házasságban.
Persze, mert a mesterek cölibátust fogadtak és nem szeretkeznek. Akkor mire házasodnának.
Ugyan. Pusztán annyi áll mögötte, hogy a mester nem jelentheti ki azt, amit a jelenlegi házassági rendszeretek mindenféleképpen megkíván: hogy egy személy sokkal fontosabb számukra az összes többinél.
A mesterek nem tesznek ilyesféle kijelentéseket, és ez semmiképpen sem olyan kijelentés, amilyeneket Isten tesz.
Az az igazság, hogy házassági fogadalmatok, ahogy megalkottátok, nagyon is istentelen kijelentésekre késztet titeket. Az egészben a legcsúfondárosabb az, hogy valamennyien ezt tartjátok a szent ígéretek legszentebbikének – mert Isten egészen biztosan nem tenne ilyen ígéretet.
Hogy igazoljátok emberi félelmeiteket, olyan Istent képzeltetek el, aki ugyanúgy cselekszik, mint ti magatok. Ezért beszéltek Istennek az Ő “választott népének” tett “ígéretéről”, és különféle szerződésekről, melyeket, úgymond, Isten kötött az Ő szeretteivel.
Már a gondolatától is megrendültök, hogy Isten nem szeret egyeseket jobban, mint másokat, ezért történeteket agyaltok ki egy olyan Istenről, aki bizonyos okoknál fogva csupán bizonyos embereket szeret. Ezeket a képzelgéseket nevezitek vallásnak. Én, a magam részéről, istenkáromlásnak nevezem. Mivel hamis minden olyan gondolat, amely szerint Isten valakit jobban szeret másvalakinél – és nem szentség, hanem szentségtörés minden szertartás, ami megköveteli, hogy jelentsd ki ugyanezt.
Istenem, hagyd abba!  Hagyd abba! Kiölsz belőlem minden jó gondolatot, amit csak megalkottam a házasságról! Nem is lehet Isten, aki mindezt írja! Isten soha nem mondana ilyeneket a vallásról és a házasságról!
Most arról beszélgetünk, milyenné tettétek a vallást és a házasságot. Úgy gondolod tehát, hogy ez durva beszéd? Én meg a következőt mondom: elferdítettétek Isten Szavát azért, hogy igazoljátok félelmeiteket és hogy megmagyarázzátok elmebeteg viszonyulásotokat egymáshoz.
Legszívesebben bármit Isten szájába adnátok, amit csak hallani szeretnétek Tőle, hogy továbbra is korlátozhassátok egymást, megsérthessétek egymást, árthassatok egymásnak, vagy akár megöljétek egymást az én nevemben.
Igen, az én nevemet hangoztattátok, az én zászlómat lobogtattátok, és kereszteket hurcoltatok a csatatereiteken évszázadokon keresztül, annak bizonyítékaként, hogy az egyik népet jobban szeretem, mint a másikat, és hogy az Én kérésemre kell ölnötök, hogy ez megbizonyododjék.
Bizony mondom, végtelen az Én szeretetem és feltétel nélküli.
Éppen ez az, amit nem akartok meghallani, az az igazság, amit nem tudtok elviselni, az a kijelentés, amit nem tudtok elfogadni, mivel mindent felölel – ennélfogva nemcsak a házasság intézménye alól rántja ki a talajt (ahogy ti megszerkesztettétek), hanem egyszersmind minden egyes vallásotok és állami intézményetek alól is.
Mivel kizáráson alapuló kultúrát hoztatok létre és ezt egy olyan Isten mítoszával támogattátok meg, aki maga is kizár.
Márpedig Isten kultúrája a bennfoglaláson alapul. Isten szeretetében mindenki benne foglaltatik. Isten szeretete mindent felölel. Mindenkit hívnak Isten Királyságába.
És ezt az igazságot mondjátok ti istenkáromlásnak!
És így kell tennetek. Mert ha ez igaz, akkor minden hamis, amit teremtettetek az életben. Elhibázott minden emberi konvenció és minden emberi intézmény, mert nem korlátlan, örökkévaló és szabad.
Hogyan lehetne bármi is “elhibázott”, ha egyszer nincs “helyes” és “helytelen”? “Hibás” talán van?
A “hibás” azt jelenti, hogy valami nem a rendeltetésének megfelelően működik. Ha egy ajtót nem lehet becsukni és kinyitni, nem mondanánk rá, hogy “helytelen”. Egyszerűen megállapítanánk, hogy az ajtó beszerelése vagy működése “hibás” – mivel nem felel meg a rendeltetésének.
Legyen az bármi, amit létrehoztok az életben és a társadalmatokban, ha nem szolgálja az emberré válásotok célját, akkor hibás. Az ilyen létesítmény egyszerűen, tényszerűen és minden megítélés nélkül: hibás.
Csak ismétlésképpen… az emberré válásom célja… mi is?
Hogy eldöntsd és kinyilvánítsd, hogy megteremtsd és kifejezd, hogy megtapasztald és beteljesítsd azt, Aki Valójában Vagy.
Hogy minden egyes pillanatban újrateremtsd önmagad a legnagyszerűbb elképzeléseddé, amit valaha is alkottál arról, Aki Valójában Vagy.
Ez az emberré válásod célja, ahogy minden életnek ez a célja.
Akkor most hová is jutottunk? Tönkretettük a vallást, pozdorjává zúztuk a házasságot, megsemmisítő csapást mértünk az államra. És akkor?
Először is, nem tettünk tönkre, nem zúztunk pozdorjává és nem semmisítettünk meg semmit. Ha egy létesítmény, amit megteremtettetek, nem válik be, és nem azt az eredményt hozza, amire számítottatok, akkor ezt leírni nem ugyanaz, mint tönkretenni, szétzúzni és megsemmisíteni.
Emlékezz csak vissza, mi a különbség az értékítélet és megfigyelés között!
Nos, én nem fogok vitatkozni Veled, de az imént elmondottakból egy csomó minden meglehetősen értékítéletízűnek tűnt, legalábbis nekem.
Bizony, szavakra kell támaszkodnunk, és a szavak korlátolt eszközök. Oly kevés van belőlük, ezért aztán újra meg újra ugyanazokat a szavakat kell használnunk, még olyankor is, amikor nem fedik teljesen azt a jelentést vagy gondolatot, amit ki akarunk velük fejezni.
Azt mondjátok például, hogy “szeretitek” a sült banánt, de biztos vagyok benne, hogy nem ugyanarra gondoltok, mint amikor azt mondjátok, hogy szeretitek egymást. Látod, nagyon kevés szavatok van az érzéseitek leírására.
Miközben így, szavak által próbálok kommunikálni veled, rávettem magam, hogy megtapasztaljam ennek korlátait. És el kell ismernem, hogy mivel te ezt a nyelvet használod, amikor értékítéletet fejezel ki, könnyen azt a következtetést vonhatod le, hogy Én is értékítéletet mondok – pusztán azért, mert ugyanezt a nyelvet használom.
Biztosítalak róla, hogy mi sem áll távolabb tőlem. Az egész párbeszéd során azon vagyok, hogy elmagyarázzam, miként juthattok oda, ahová el akartok jutni, és hogy bemutassam olyan tárgyilagosan, amennyire csak lehet, hogy mi áll az utatokban, mi az, ami megakadályoz abban, hogy elérjétek a célt.
Ami a vallást illeti, azt állítod, hogy egy olyan helyre akartok eljutni általa, ahol igazán megismerhetitek és szerethetitek Istent. Én pedig egyszerűen megállapítom, hogy a vallásaitok nem vezetnek el titeket erre a helyre.
A vallásaitok Istent a Hatalmas Titokká változtatták, és nem Isten szeretetére ösztönöznek, hanem Isten félésére.
A vallás azért is édeskeveset tett, hogy megváltoztassátok viselkedéseteket. Még mindig gyilkoljátok egymást, elítélitek egymást, “helytelen”-nek nyilvánítjátok egymás gondolatait, szavait és tetteit. És tulajdonképpen pontosan a vallásaitok ösztönöznek benneteket az  ilyen jellegű viselkedésre.
Ami tehát a vallást illeti, egyszerűen megállapítom, hogy miközben azt várjátok el tőle, hogy elvezessen egy bizonyos helyre, egészen máshová vezet benneteket.
Mint mondod, a házasságtól azt várjátok, hogy az örök boldogság birodalmába vezessen, vagy legalábbis egy tűrhetően békés, biztonságos és boldog állapotba. Miként a vallás, a házasság nevű találmányotok eleinte, azaz, amikor először tapasztaljátok meg, jól is működik. Ugyanakkor, akárcsak a vallás esetében, minél tovább részesültök ebben az élményben, annál inkább oda vezet, ahova eszetek ágában sincs eljutni.
A házasságban élőknek majdnem a fele elválik, azok közül meg, akik kitartanak a  házastársuk mellett, sokan kétségbeesetten küzdenek a boldogtalansággal.
A ti “boldog frigyeitek” keserűséghez, haraghoz és megbánáshoz vezetnek. Némelyikük – és nem is kevés – egyenesen tragédiába torkollik.
Azt állítjátok, hogy az államaitok fogják biztosítani a békét, szabadságot és az otthonaitok békességét, de meg kell állapítanom, hogy amilyennek megteremtettétek őket, mindebből semmit sem tudnak megvalósítani. Sőt, az államaitok vezetnek benneteket a háborúkba, fokozzák a szabadság hiányát, az erőszakot és zűrzavart házatok táján.
Még mindig nem voltatok képesek rá, hogy megoldjatok olyan alapvető problémákat, mint az emberek ellátása táplálékkal, vagy hogy egészségesek legyenek  és életben maradhassanak, és még kevésbé tudtok egyenlő esélyeket biztosítani a számukra.
Százával, ezrével, tízezrével halnak éhen emberek a bolygótokon, ahol százan, ezren és tízezren vetnek szemétre annyi élelmet, amennyivel egész országokat lehetne jóllakatni.
Azt az egyszerű feladatot sem tudjátok megoldani, hogy a fölösleg a “birtoklóktól” eljusson a “nincstelenekhez” – és még kevésbé tudjátok a választ arra a kérdésre, hogy egyáltalán meg akarjátok-e osztani egyenlően a javaitokat.

Nos, mindezek nem értékítéletek. Csak olyan észrevételek, melyek nyilvánvalóan igazak a társadalmatok tekintetében.”

Ajánlott olvasmány a témában: Hogyan lett a vallás?

A könyv, melyből a fenti idézet van:

Neale-Donald-Walsch-Beszelgetesek-Istennel-Elso-konyv-1

Neale-Donald-Walsch-Beszelgetesek-Istennel-Masodik-konyv-2

Neale-Donald-Walsch-Beszelgetesek-Istennel-Harmadik-konyv-3

Hamarosan újabb gondolatébresztő sorok és videók jönnek, melyek segíthetnek a korlátok levetkőzésében. Ha értesítést szeretnél ezekről, görgess a lap aljára az “Értesítés az új bejegyzésekről” bekezdéshez, írd be a e-mail címed a dobozkába, és kattints a “Feliratkozom” gombra.

Categories: Elmélkedések, Könyvek, Minden | Címkék: , , , , , , , , , | 4 hozzászólás

Működteti a WordPress.com.