Az élet szerzőjének kegyelméből arra ébredezgetek, hogy az embernek azért kellenek utódok, mert korábban, önigazultságának, vakságának köszönhetően nem tudott eljutni az élet rendjének megismerésére.
Az utódok nemzése sokszor az utolsó mentsvár a bekeményedett felnőtt számára. A gyermekek durván szembesítik őt hazugságaival, azok gyümölcseivel. Ha kellőképpen megtörik szellemi vaksága és világi eszméi börtönében, a kisdedekre átruházott szenvedés és fájdalom képei a megigazulás felé terelhetik őt.
Ekképp, mialatt a felnőtt újra az igazság befogadására alkalmas gyermekké formálódik, a gyermek veszít gyermetegségéből, és bekeményedik. Ezt a keménységet sok esetben csak egy újabb szülött képes feloldozni saját lágyságának, gyermetegségének rovására. Ily módon véget nem érő a körforgás, mely elszakítva az Örökkévalótól, a hiábavaló ismétlődések kerekében tartja az embert.
Azon személyek, akiknek nem lehet részük gyermekáldásban, más eszközök révén “kell” megtörjenek. Lehet ez börtön, betegség, vagy bármilyen más testi rabság.
Rosszabb esetben: gyermek + betegség + börtön.
Viszont a lélek szempontjából sokkalta jobb elszenvedni a fizikai rabság bármilyen formáját, mint teljesen elveszíteni, eljellemteleníteni a lelket, maradandó károkat okozva benne.
LEGÚJABB VIDEÓ:
Szabad Gondolat 