Minden

Milyen bölcsességre van szükség?

NEM OLYAN BÖLCSESSÉGRE VAN SZÜKSÉGEM,
MELY MEGTANÍT E VILÁGBAN ÉLNI,
HANEM OLYANRA, MELY SEGÍT MEGTALÁLNI AZ IGAZI OTTHONOM.

 
Én, az ember, a tömeget látva, önkéntelenül is erőfeszítéseket teszek annak érdekében, hogy megtaláljam a helyem ebben a világban. És teszem ezt balgán még azok után is, hogy már sokszor megbizonyosodtam róla, hogy nem ebből a világból vagyok.
Azt a “bölcsességet”, mely megtanít ebben a világban élni, sokat kell gyakorolni, ismételni, rögzíteni, majd újraismételni, mert hazugság, mint ahogy az a világ is hazugság, mely általa épül. A hazugság pedig akkor sem lesz igazság, ha szent könyvekbe fűzik. Sőt! Nincs is annál nagyobb hazugság, mint az, amit szentnek mond a világ. Ha ezt szem előtt tartjuk, még a szent könyvek és hittételek is az igazság eszközévé válhatnak, mert ha megfordítjuk a szentnek kiáltott állításaikat és eszméiket, sok esetben épp az igazat fogjuk látni.
A “hegyen épített városnak” nem kell kiabálnia, nem kell felhívnia magára a figyelmet, nem kell ismételgetnie sem magának, sem másnak, hogy ki ő. Nincs szüksége reklámra, mert ő minden, és mindenki egyszerre. Tökéletes, hiányosságoktól mentes. Zavartalan és zavarhatatlan.
 
Fontos kimondanunk, hogy minden erőfeszítés hazugság; és annak jele, hogy a hazugság világát építjük, az, hogy erőlködünk, mantrázunk, hittételeket és eszméket ismételgetünk, telepítünk fel az agyunkra. Ezek a halott eszmék egy idő után, egy időre szürkeállományunkon keresztül átveszik az irányítást. Valóság jelmezt öltve magukra, megmutatják számunkra, milyen az a világ, melyben csupán mímelik, utánozzák az életet.
Amint megszűnik az erőfeszítés, a hazugság falai leomlanak, és felszínre kerül az igazság, mely egyszerűen csak van. Nem erőlködik, nem hamisít, nem áltat, nem mantrázik. Rózsafüzért nem morzsolgat, tibeti imákat sem mormol. Egyszerűen csak van. Ő A VAN, a legtisztább van, melynek jelenlétében az enyészet martalékává válik a mesterkélt, köddé lesz minden, ami valótlan, elpárolog minden, ami az erőlködések és ismétlések eszközeivel látott napvilágot.
 
NEM OLYAN BÖLCSESSÉGRE VAN SZÜKSÉGEM,
MELY MEGTANÍT E VILÁGBAN ÉLNI,
HANEM OLYANRA, MELY SEGÍT MEGTALÁLNI AZ IGAZI OTTHONOM.
Categories: Minden | Hozzászólás

Mindenki öngyilkos, aki meghal

(szinte) MINDENKI ÖNGYILKOS, AKI MEGHAL

INTRO:

HA ÖSSZEKÖTÖM MAGAM / BOLDOGSÁGOM EGY VALAMIVEL VAGY EGY VALAKIVEL, HALDOKLOM.
HA NEM TESZEM, ÖRÖK ÉLETEM VAN, TELJES BŐSÉGBEN.

Minden az enyém, de semmit sem tarthatok meg.
Miért akarnék bármit is megtartani abból, ami mulandóságra van ítélve?
Miért is ítélném magam mulandóságra, ha az Élet szerzője nem ítélt engem mulandóságra?

Az állatok és a növények elpusztulnak, mert az a sorsuk. Velük ellentétben az ember tudatlanul, önszántából dobja el magától az életet azáltal, hogy szisztematikusan meghazudtolja önmagvát, ahonnét az életet létrehozó és azt megtartó hang szól hozzá. (Sajnos napjaink hangzavarában már az is nagy kihívás, hogy meg tudjuk különböztetni a lélek hangját az elmeprogramok kreálta hívásoktól és utasításoktól.)
Igencsak megrázó az a felismerés, hogy valójában mindenki öngyilkosságot követ el, ki meghal. Talán úgy is fogalmazhatunk, hogy az ember számára csak és kizárólag öngyilkosság révén lehetséges a halál az élet jelzéseinek sorozatos figyelmen kívül hagyása által.
Ezen a ponton természetesen bárki megkérdezhetné, hogy mi a helyzet a végzetes balesetekkel és az öregedéssel. A kérdés látszólag jogos, de meggyőződésem, hogy a legtöbb áldozat nagyon sok útjelző táblát hagyott figyelmen kívül, mielőtt a végzetes baleset bekövetkezett.
Az öregedést, melyről a legtöbben azt gondoltuk, hogy “természetes” része az élet rendjének, ebben a bejegyzésben nem szívesen részletezem. Most csak annyit mondanék róla, hogy ha az ember fokozott figyelmet fordítana arra, hogy külön tudja választani a lélek hangját a világ zajától, merné vállalni, hogy semmilyen körülmények között nem hazudtolja meg, és nem engedi a társadalmi elmeprogramozásnak, hogy elnyomja azt, egyszerűen képtelen lenne megöregedni, és meghalni. Viszont bátorság, bizalom és lélekjelenlét hiányában a tömegek sajnos beállnak a szisztematikus önpusztítás természetesnek hitt folyamatába. A legtöbben az öngyilkosság hosszú lefolyású módozatát választják, mások azonnal ható módszerekhez folyamodnak.
Akik az öngyilkosság valamely sok évig is eltartó verzióját választják, többnyire azt hiszik, hogy csak azokra illik az öngyilkos jelző, kik hirtelen vetnek véget az életüknek, de a vég felé közeledve talán mindenki rájön, hogy a legtöbb ember önpusztítás révén veszíti el életét.
Az önpusztítás hogyanját, azt hiszem, fölösleges részletezni, mert mindenki látja. Sőt, mit több: szinte csak ezt látni mindenütt. Röviden és tömören annyit talán érdemes megemlíteni, hogy ha az ember a társadalomtól adoptált elmeprogramok (Humán Operációs Rendszer) szerint éli az életét, azáltal háttérbe szorítva a lélek hangját, már benne is van az önpusztítás folyamatában.

Az élet jelét, mely az életet és az élethez szükséges szert sugározza, a rádióhullámokhoz lehetne hasonlítani. Az ember maga a rádió, mely nem csak veszi, hanem továbbítja is a jelt.
Ha például a Sláger Rádió a 99.99 MHz frekvencián sugároz, nyilván csak azon készülékek fogják az adást, melyek be vannak hangolva a 99.99 MHz-re. Ugyanez a helyzet az emberekkel is. Az élet forrása is egy rádióállomáshoz hasonlóan állandóan sugároz egy bizonyos frekvencián, folyamatosan küldi az élethez szükséges jelt az emberek felé, melyen rajta van az életet létrehozó, megtartó és megújító szer, melyről szép anyanyelvünk egyértelműen kijelenti, hogy etet, táplál: SZER ETET.
Viszont csak azok az emberek képesek élni vele, akik rá vannak hangolódva erre a bizonyos ÉLET JEL-re. Azok a személyek tehát, akik JEL-en vannak, értelemszerűen a SZER-en is rajta vannak. Ekképp rájuk érvényes a SZER ETET. A szer eteti (táplálja) őket, és másokat is, akik az ő környezetükben vannak.
Ugyanez a helyzet a tudással és a bölcsességgel is: az is a JEL-en van rajta. Ez azt jelenti, hogy én nem tudok semmit, mint ahogy te sem tudsz semmit. Sem az élet hogyanját, sem az élet szerét nem ismerhetjük mindaddig amíg nem hangoljuk rá magunkat a JEL-re, és nem maradunk rajta a JELEN. Ha ez sikerült, nyert ügyünk van, mert a jelen van az örök lét szere és tudása egyaránt. Aki tehát “saját erőből” próbálja magát megváltani/kiszabadítani a hiábavalóság mókuskerekéből, az szélmalom harcot vív, mert (most még) minden emberben csak részleges az ismeret. A tökéletesség, a teljesség pedig a mindenütt jelenlévő JELEN van rajta. Amennyiben állandóan JEL-en vagyunk, és nem engedjük a világnak, hogy elállítsa frekvenciánkat arról a jelről, ahonnét az öröklét szerét kapjuk, mely állandóan megújít és újjászül, képtelenné válunk az öregedésre és az elmúlásra egyaránt.
Sőt, arra is vannak példák, hogy miután az ember a világ káprázatáról a jelre fordítja figyelmét, megfiatalodik, új erőt, új lelkesedést kap az élethez.
A fentiek alapján kijelenthetjük, hogy az igazi tanító, nem készen becsomagolt információkat közöl tanítványaival, hanem segít nekik jellemük formálódásában, hogy alkalmassá váljanak a jelre való ráhangolódásra. Erről szólt a “Jézus nem tanított” címet viselő gondolatcsomag is, mely arra hivatott felhívni a figyelmet, hogy Jézus ahelyett, hogy fölösleges misztikus információkkal terhelje balga tanítványait, segíteni próbált nekik egy olyan lelkület, lélekjelenlét, jellem kialakításában, mely képes befogni a tökéletes jelt, mely tökéletessé teszi azokat, akik annak engedelmeskedve élnek.

Tehát igazán érdemes észrevenni, hogy anyanyelvünk olyan elementáris törvényekről árulkodik, melyek ismerete nélkül, csak egy olyan életet folytathatunk, amilyent őseink, és emberek milliói már előttünk végigkínlódtak. Jelen esetben érdemes felfigyelni rá, hogy a JELEN nem csupán a múlt és a jövő közé beékelődő időpontra utal, hanem egy bizonyos figyelmi állapotra, melyben nem tévesztjük szem elől a tökéletes isteni lélek jelzéseit. És nyilván azon sem árt elgondolkodnunk, hogy a szeretet szavunk nem csupán egy főnév, hanem egy teljes mondat, egy örök érvényű kijelentés, melyet ha megértünk, megértjük azt is, hogy miért van az, hogy embertársaink annak ellenére, hogy vágynak a szeretetre, valamiért mindig hiányuk van az etető szerből.

Derűsön süssön ránk az igazság sugara!
Oszlassa szét fejünk felett a sűrű felleget!
Ne legyünk a sötétre festett elmék rabja!
Engedjük táncolni s kövessük a szert,
mely életet ad, s etet!

Categories: Minden | 1 hozzászólás

Ki az ellenség? Mi az ellenség?

Azon korlátaink összessége, melyeket nehezünkre esik önmagunkban felismerni, és melyeket embertársainkra kell vetítenünk annak érdekében, hogy “meggyűlölhessük”, majd önmagunkról is levethessük őket, és szabadok lehessünk.
Ha ezt értjük, könnyen beláthatjuk, hogy mi vagyunk az “ellenség” és “kellemetlen személy” címkékkel ellátott embertársaink megrontói, akikre rávetítjük meglévő korlátainkat, melyek megfosztanak minket istenemberi mivoltunktól. Mi vagyunk azok, akik a gyarlóság és tudatlanság rabságában tartjuk azokat a személyeket, akiknek megjelenése számunkra kellemetlen.
Őrültség figyelmen kívül hagynom, hogy valamilyen mértékben jelen van bennem minden létező emberi tulajdonság, mellyel valaha is találkoztam. Én nem csupán Bodó Attila vagyok, hanem minden, amivé ember válhat. Én vagyok a segítőkész fiatalember. Én vagyok az intelligens és bátor, de a lator, a gyilkos és a tolvaj is én vagyok. Sőt, még a könnyűvérű nő is én vagyok, aki pénzért árulja a testét. Én vagyok a szélhámos, a hazug politikus, és a perverz pap is, ki képzelt valóságában kisfiúkkal és kislányokkal kéjeleg. Én vagyok minden emberi gyarlóság halmaza, melyet ha meg nem ismerek, és megértéssel le nem vetkőzök, nem léphetem át a hiábavalóság és az öröklét küszöbét. De hogyan is ismerhetnék meg bármit, amit előítélettel eltaszítok magamtól?
Fontos tudomásul vennem, hogy bennem van minden egyes emberi tulajdonság csírája, mely elválaszt engem a tökéletességtől.
Ennek felismerése nélkül hiábavalóság, idő- és energiapocsékolás Istenről és a létről beszélni.
Következésképp ha úgy teszek, mintha semmi közöm nem lenne egy kellemetlen emberi vonáshoz, amit a külvilágban tapasztalok, becsapom, és megfosztom magam a kiteljesedés lehetőségétől.

E tekintetben az evangéliumok Jézusa ugyanazt mondja, mint a hawaii Ho’oponopono: áldjátok ellenségeiteket, azokat a személyeket, kik a kényelmetlen emberi vonásaitokat megjelenítik számotokra annak érdekében, hogy megismerjétek azon korlátaitokat, melyek a durva fizikai létben tartanak benneteket.
Mindannyian szeretjük barátainkat, azokat a személyeket, akik a kedvünkre járnak, de azokat az embertársainkat, kik a legnemesebb szolgálatot végzik: szembesítenek rejtett gyarlóságainkkal, a hiábavalóság körforgásában tartó korlátainkkal, rendre eltaszítjuk magunktól. Ekképp nem vesszük észre, hogy velük együtt szabadulásunk lehetőségét utasítjuk el, miközben tovább folytatjuk elménk börtöncellája falainak befele irányuló vastagítását.
Szabadulásunk érdekében a legtöbb, mit tehetünk, az, hogy fokozott figyelmet fordítunk azokra a személyekre, akik valamiért minduntalan megjelennek a horizonton és megzavarják “álnyugalmunkat”. Emlékezünk rá, hogy mi az ő szerepük a mi életünkben. Megkeressük őket megromlott magvunkban, majd elbocsájtjuk azáltal, hogy beismerjük, hogy mi voltunk azok, kik tudatlanságunk, vakságunk által szükségessé tettük az ő fizikai nyomorúságukat. Ugyanakkor őszinte hálát érzünk nemes szolgálatukért, mely nélkül kint sem láthattuk volna meg azt, amit képtelenek voltunk észrevenni önmagunkban. Csak így történhet meg “ellenségeink” igaz elbocsátása, feloldozása, kiszabadítása abból a hálátlan szerepből, melyet többek között a mi ébredésünkért jelenítettek meg szemeink előtt.
“Szeressétek tehát ellenségeiteket, áldjátok azokat, a kik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, a kik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, a kik háborgatnak és kergetnek titeket.” (Mt. 5:44)

Categories: Minden | Hozzászólás

Az utolsó válaszfal Ember és Isten között

AZ UTOLSÓ VÁLASZFAL ISTEN ÉS EMBER KÖZÖTT AZ,
MELYET CSAK EGYEDÜL DÖNTHET LE AZ EGYÉN, ÉS
MELYET CSAK AZ EGYÉN DÖNTHET LE EGYEDÜL
(NAGYCSÜTÖRTÖKÖN).

A legnagyobb félelmem az, hogy semmit sem tarthatok meg abból, amit most értéknek hiszek ahhoz, hogy egyé váljak az örök érvényű, örök életű értékkel. Félek a teljes megsemmisüléstől, attól, hogy teljesen senkivé és semmivé váljak.
A fizikai világban ugyanúgy, mint a virtuális valóságban attól érzem magam jónak és értékesnek, ha másnak is tetszik az, amit képviselek, avagy “képmutatok”.
Ilyenkor egy hang azt kiáltja bentről, hogy ne legyek elbizakodott, mert, ha hétmilliárd “teccik”-et kapna a mutatott képem, akkor sem lehetne igaz. Sőt, ellenkezőleg! Minél többnek tetszik, valójában annál hígabb, annál értéktelenebb, annál erőtlenebb, annál hiábavalóbb az “igazságom”. És fordítva: minél kevesebben rokonszenveznek vele, annál nagyobb az esély rá, hogy közel járok a hiábavaló és az örökkévaló közötti válaszfalhoz, annak ledöntéséhez.

A mozgalmakban mindig tömegek vannak. A buziparádéktól elkezdve a “védjük meg a pandákat” -féle mozgalmakig az összes a tömeg eledele, mely azt próbálja elhitetni, hogy attól igaz valami, hogy sokan voksolnak rá.
Mint látjuk, annak ellenére, hogy mindenki vágyott rá és sóvárgott érte, a demokrácia sem lett a megváltás eszköze. …És az újat mindig azok az emberek hozták, akikben senki nem hitt, kiket embertársaik megfosztottak halálos álmot hozó társaságuktól.
A minap egy barátom felhívta figyelmem, hogy az, hogy az igazságért le kell tudnunk mondani mindenről azt jelenti, hogy ha a mindenünk 1000 krajcár, amiből ha megtartunk egyetlenegyet, a másik 999-ről fölöslegesen mondtunk le, mert az egy krajcár, melyet titkon megtartottunk, ugyanakkora rabságot okoz, mint az ezer.
Az “ígéret” az, hogy minden az enyém lehet azáltal, hogy mindent elengedek. A minden az örök igazság, melyben már nincs változás. A minden az, amiből bármikor bármi megszülethet egy kis ideig, amíg a mulandóság átkával megsebzett és halálra ítélt helyzet úgy kívánja.
Ha a minden elengedése megtörténik, látszólag a semmit kapom. Ezért nehéz elengednem az utolsó kapaszkodót is, az utolsó krajcárt is, mely a biztonság látszatával homályosítja be szemem világát. Bármennyire is hihetetlen, sokszor egyetlen garason múlik az élet, melyet képtelenek vagyunk elengedni.

Mit is jelent hát egyé válni az igazsággal?
„Megérzek” valamit, mit korábban sosem láttam, és kijelentem, hogy annak ellenére, hogy ehhez hasonlót sosem láttam, sosem hallottam, sosem tapasztaltam, amit most érzékelek, sokkal valóságosabb, mint bármi, amit emberi szem valaha láthatott.
A kijelentés után jön a próba, a kínok kínja: a hétmilliárd ember a tengerből, a hétmilliárd kifogás és magyarázat megtestesülése, melyet az én tudatlanságom nemzett, és szült a világra. Az egyik azt mondja, megőrültem. A másik azt, hogy elment a józan eszem. A következő szemlélteti velem új látásom súlyos következményeit. A következő rám olvassa a végzetem. A következő azt kiáltja, hogy bűnös, megérdemli, hogy megkínozzák, és kivégezzék, mert félrevezeti embertársait. A következő már meg is ragadja a követ. A következő a többit bátorítja, hogy ne mulassza el kitölteni rajtam haragját, kiönteni rám békétlenségét. A következő már a kötelet készíti. Egyetlenegy embert sem tapasztalok már, ki ugyanazt látná, amit én. Sőt, a fizikai érzékeim is ellenem fordulnak: az összes azt kiáltja, hogy valótlan a kép, melyet lelki szemeim látnak. Elfog a rémület, a téboly is megkörnyékez. Mint sűrű fekete köd, nehezedik rám a félelem. Vissza akarok szaladni a langyos biztosba, de nem tudok nem emlékezni rá, hogy már időtlen idők óta benne vagyok, fuldoklok, haldoklok. Mi lehet rosszabb? A teljes megsemmisülés, vagy az örökön tartó haldoklás? Vért izzadok. Senki nincs már kinek panaszkodhatnék. Senki nincs, kivel megoszthatnám a terhem. A világ képei összemosódnak vérmes szemeim előtt. Az emberek is belefolynak a hazug festménybe. Félelmeimmel együtt az ellenségeim, azok képei is szétoszlanak szerre. Kezdetét veszi a végső magány: nincs feleség, nincs férj, nincs gyermek, nincs barát, nincs kolléga, nincs szomszéd, de még csak ellenség sincsen, ki megkritizálhatna, kérdőre, felelősségre vonna… Egyetlen lélek sincs már az égadta világon, ki bármilyen reakcióval illethetné az állapotomat. Láthatatlanná váltam. Egy hosszú pillanat a teljes semmiben, a poklok poklában, az időtlen sötétben, a semmi és senki teljességében, a megsemmisülés végtelen üregében. Nincs már, ki zokogjon, nincs ki bánkódjon, nincs ki panaszkodjon. Az sincs már, ki egy lehetne a mindenséggel. Csak a semmi, mely nincs, és mégis van, mely nem tud sem magáról, sem másról, mely mint a teljes világegyetemet magába foglaló, tudat nélküli petesejt létezik a létről mit sem sejtve. Üres vagyok, meghatározatlan, meghatározhatatlan, határokat és korlátokat nem ismerő, létről nem tudó létező, melyben elfér az egész világ. Az a semmi vagyok, mely lehet bármikor bármi, melyet az Örökkévaló kedvére formálhat, alakíthat, és alaktalaníthat. Egyé váltam vele. Ekképp már nem tudok mást tudni, csak a tökéletest. És cselekedni sem tudok mást, mint, ami ahhoz szükséges, hogy ellensúlyozza az ideiglenes káoszt. Én és az atya egy vagyunk; aki engem lát, az atyát látja. A szél vagyok, mely ott fú, ahol akar, melynek zúgását hallják, de nem tudják merről jő, és merre tart. Az erő mely elveszi a többletet, és pótolja a hiányt, mely mindig egyensúlyba hozza a mérleget. A forma vagyok, mely bármikor készen áll meghalni, szükség esetén meg újraformálódni. Az élet vagyok, mely azáltal nyerte el örök-érvényűségét, hogy lemondott önmagáról. Az vagyok, aki vágyak nélkül veszi, és adja a szert, mely etet, ki létezhet akkor is, amikor senki más nem létezhet. Az vagyok, kit a szegénység nem fog akkor sem, amikor a legnagyobb kincset is odaadja, mert minden tőle indul és minden hozzá tér vissza.

Categories: Minden | Hozzászólás

A felelősség újraértelmezése

FELELŐS VAGYOK MINDENÉRT, AMIT LÁTOK!

A felelősség világi értelmezése: az ember felelős mindenért, amit mond, és amit cselekszik.
A felelősség világi értelmezése a fizikai világban, annak rabságában tartja az embert, mert a tudatlanságból létrehozott formák gépies és elszánt védelmezésére készteti őt. A felelősség ezen értelmezése vallásos terminussal élve antikrisztusi, megváltás-, azaz szabadulásellenes. A kővé dermesztett világ rabságában tartja híveit.
Egyszerű példa: az ember házat épített, amiért felelősséget “kell vállalnia”. Mit jelent ez? Fenn kell tartania a házat: nagy mennyiségű energiát kell fordítania a ház fenntartásába, állandó felújításába, tágításába, dekorálásába. De a ház halott…hiábavaló és mulandó. Ezt abból tudhatjuk, hogy ha elfordítjuk felőle a figyelmünket, visszamegy a porba, oda, ahonnét vétetett. A ház halandó, a ház mulandó… és ahogy összekötöttem magamat vele, értelemszerűen, és a legelemibb logika szerint, én is mulandóvá, én is halandóvá válok.

A felelősség megváltó értelmezése:
AZ EMBER FELELŐS MINDENÉRT,
AMIT LÁT, AMIT TAPASZTAL.
A felelősség megváltó értelmezése megszabadítja az embert a világ rabságából, mert segít neki megérteni, hogy környezetében csak és kizárólag saját magát, saját művét, saját teremtményét láthatja… tükör által most még homályosan ugyan, de önmagát látja mindenki.
Ha ezt megérti a teremtő hasonlatosságára teremtett teremtő, tudatosan elengedni azon teremtményeit, melyek az örökkévalóról a hiábavalóra fordítják figyelmét.

A VALÓSÁG TÁNCA / A HARC ÉS A TÁNC NÁSZA

Ma este 8 órától a csíkszeredai Cafe Freiban.

Categories: Minden | Hozzászólás

Miért veszítik el fényüket a házas asszonyok?

Valószínűleg, ha belementem volna a házasságnak nevezett társadalmi programba, ezt nem látnám, vagy nem egészen úgy látnám, ahogyan most látom. Mindenesetre ebből a pozícióból nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy amint egy lány férjhez megy, egyre halványulni kezd a fénye, míg teljesen ki nem alszik. Persze ez sem egy olyan szabály, mely minden egyes női személyre érvényes. És igazi élményt jelent számomra, amikor kivételekkel találkozok. Viszont a legtöbb lánynál, ki feltette a menyasszonyi koszorút, azzal jelképesen elzárva magát az égtől, alárendelve magát a férfinak, azt tapasztalom, hogy az arca teljesen megváltozik. Kezdenek megmerevedni az arcvonások, és elkezd vénasszonyosan viselkedni. Talán úgy is fogalmazhatnánk, hogy beletörődik a sorsába, és kezdetét veszi egy több évtizeden keresztül tartó készülődés a halálra. Főképp miután beindul az önkéntelen, sablonos, vagy épp állatias szaporodás, sokuknak annyira elváltoznak a vonásaik, mintha teljesen kicserélték volna őket.
Ezt a jelenséget legutóbb egy elárusító lánynál fedeztem fel.
Szinte rá volt írva az arcára a nagy kérdőjel, hogy mikor lesz már vége? A házas hétköznapok monotonságát csak tetőzi a monoton elárusítói munka, ahol mint egy lélektelen kínai pakolássza a műanyagot és a műételt a szalagról a kosárba. Ha valaki felkínálná számára a könnyű halál lehetőségét, egyáltalán nem kizárt, hogy még fizetne is érte.
Mindazonáltal, ha valaki megkérdezné tőle, hogy vagy, minden bizonnyal gépiesen rávágná, hogy “Jól. Hát te?”
Nem azért írom a fenti sorokat, hogy nagy egyetértéseket gyűjtögessek be velük. Teljesen rendben van, ha valaki nem ért egyet az általam megfigyelt jelenséggel. Én is azt mondom, hogy vannak kivételek, akik valamit másképp csinálnak mint a házasság társadalmi programjainak feltétel nélkül engedelmeskedő biorobotok, kik magas térdemeléssel menetelnek a temető felé.
Ezeket a megállapításokat lehet tagadni, de ha netán van bennük némi igazság, egy idő után mindenki számára lehetetlenné válik az önámítás ebben a tekintetben (is).
Most, hogy a jelenséget körülírtuk, nézzük csak meg, mi lehet a válasz a feltett kérdésre:
Miért veszítik el fényüket a házas asszonyok?
Ha röviden és tömören szeretnék válaszolni, azt mondanám, hogy azért, mert a házasság, ahogy azt mi ma ismerjük direkt arra van kitalálva, hogy a férfiak és nők életük végéig azon szorgoskodjanak, hogy kölcsönösen kioltsák egymás fényét és életét. Annál életellenesebb dolgot, mint a házasság, nem is nagyon tudok elképzelni, mert azon túl, hogy nagy mértékben megakadályozza áldozatait abban, hogy ráébredjenek, hogy kik ők valójában, annyira alattomos módon viszi bele őket a képmutatásba, és az önámításba, hogy az valami lenyűgöző.
Talán úgy is fogalmazhatnánk, hogy a házasság intézménye a legtöbb hozzá kapcsolódó társadalmi programmal karöltve a szisztematikus öngyilkosság, az elmúlás, azaz a halál köteléke. És a legdurvább az, hogy az a társadalmi réteg propagálja a legintenzívebben az élet gyalázásának ezen verzióját, akik a valaha ismert legnagyobb tanító követőinek mondják magukat.
“Bocsáss meg nekünk, hisz nem tudjuk mit cselekszünk!”
Na de lássuk csak konkrétabban, hogy mitől veszítik el fényüket a nők!
Ahhoz, hogy meg tudjuk válaszolni ezt a kérdést, fontos látnunk, hogy mi a nők, és mi a férfiak rendeltetése. Úgy érzem, hogy nem kell sokat filozofálni erről a kérdésről, mert nagyjából mindenki számára nyilvánvaló, hogy a férfiak a keresők, a vadászok, a megszerzők, az újítók, az úttörők és a felfedezők. A nők pedig a befogadók, a megtartók, az elkészítők, a megfőzők, a rendszerezők, az otthonépítők.
Tehát, amit a férfi megszerez, azt a nő feldolgozza, megkészíti, rendszerezi, tárolja, “biztonságban tartja.”
Ez többnyire mindig is így volt. A férfi ment vadászni, a nő meg elkészítette, amit a férfi levadászott.
Ezek a jellemvonások ma is megtalálhatók minden egyes férfiban és nőben. Ennek ellenére azt tapasztaljuk, hogy valami hiba csúszott a képletbe, mert nem akar jól működni a dolog. Ha egy földönkívüli bejönne a Földre, valószínűleg azt a konklúziót vonná le, hogy a férfi és a nő azért kötik össze az életüket, hogy egymást elráncigálják a temető kapujáig.
Sajnos, én mint mindig, most is a férfiakat teszem leginkább felelőssé. Miért? Azért, mert ha a férfi nem megy el vadászni, a nő nincs amit megkészítsen. Ha a férfi nem gyűjt, a nő, nincs amit megőrizzen. A mai férfiban megvan ugyan a vadászösztön, de sajnos az elakad a szoknyavadászat, az élvhajhászat, a szenvedélyek kergetése szintjén. A legtöbb mai férfinak a nemzőképességén kívül jóformán semmije nincs, amit adhatna egy nőnek. Tehát azon kívül, hogy fizikailag megtermékenyíti a nőt, semmi másra nem alkalmas, mert elveszítette vadászösztönének az élet felfedezésére, megismerésére irányuló oldalát. Ekképp nem képes a nőt szellemileg megtermékenyíteni, csak fizikailag. De ha nincs meg a szellemi alap a fizikai nemzéshez, mint látjuk, az élet meglehetősen gyors és kínos halálba torkollik.
A házas asszonyok tehát nem kapnak élő szellemi magot a férfitól. Ezért életunttá, megkeseredetté válnak. Elveszítik fényüket, életörömüket, rugalmasságukat, és megkérgesednek, eldeformálódnak, “megasszonyosodnak”, meghíznak, majd meghalnak.
Mély tisztelet a kivétel! Na de kik is a kivételek?
Azok, akiknek olyan társaik vannak, akik megtagadva a házassággal járó társadalmi normákat, képesek mindig valami újat bevinni a kapcsolatukba, akik nem az ösztönszerű fizikai szaporodást helyezik előtérbe, hanem az élet tervrajzának helyreállítását, tökéletesítését. Ekképp a gyermeknemzés előtt szellemileg termékenyítik meg a nőket, hogy azok ne a halál kódjait örökítsék át gyermekeikre, mint ahogy azt a legtöbb tudatlan, magát a kotló szintjére degradáló nő teszi, hanem az élet rendjét. Ez lenne az ideális kivétel, melyben a férfi és a nő jól megvannak egymás mellett, fejlődnek és növekednek. És nincs szükség az elválásra, sem arra, hogy valamelyikük elveszítse a fizikai életét, annak érdekében, hogy legalább az egyik felszabaduljon e sötét kötelék alól, és elérje a kiteljesedést.
A kevésbé ideális kivétel az, amikor főképp a férfi jellemtelenségének köszönhetően megromlik a házasság, fellazul a gyilkos kötelék, és a nő átveszi a férfi szerepét. Elkezd keresni, kutatni, felfedezni dolgokat. Meglátásom szerint egyébként épp ez a magyarázata annak, hogy manapság több nő érdeklődik a lelki dolgok iránt, mint férfi. Ezalatt a szerepében és rendeltetésében kudarcot valló férfi valahol a primitív ösztöneinek engedelmeskedve zsibbasztja magát szenvedélyeivel. Az ilyen egyed rendszerint halálra van ítélve. Előbb vagy utóbb, szívinfarktust kap, halálra gázolja egy autó, belefullad a saját hányásába, végzetes munka balesetet szenved stb. Jobbik esetben börtönbe kerül, ahol egy újabb esélyt kap arra, hogy megértse, mi az ő rendeltetése a Földön.
Annak a nőnek, akinek sikerült kiszabadulni a társadalom által eltorzított jellemű férfi kötelékéből, megadatik minden esély a kiteljesedésre feltéve, ha nem ugrik bele egy újabb társadalom által szükségesnek és szentnek mondott házasságba, melyben elölről kezdheti azt a kálváriát, melyet végigjárt az előző férjével. Az igazat megvallva az ilyen nőnek, mivel megerősödött a jelleme, kisebb is az esélye arra, hogy egy hozzá illő férfit kapjon, akivel kéz a kézben járhat az örök megújulás útján.
A legtöbb esetben a legjobb, ha az ilyen nő egyedül marad, szabadon, a lelket felszabadító igazság megismerésére fordítva teljes életenergiáját. Ha meg nem bírja férfi nélkül, szükséges, hogy az övénél erősebb jellemmel rendelkező partnert találjon magának. Semmi esetre sem gyengébbet, mert abból az égvilágon semmi jó nem származhat, csak újabb drámák és hiábavalóság.
Megfigyeléseim szerint az erős férfi jellemmel rendelkező nő és női jellemmel rendelkező férfi kereszteződéséből olyan kisfiúk születhetnek, akik később lányok akarnak lenni, és olyan kislányok, akik később fiúkká akarnak válni.
Feltevődik hát a kérdés, hogyan lehetne megelőzni a fény és az élet elvesztését. A kérdésre a válasz már akkor megfogalmazódott, amikor valahol a bejegyzés közepén arról beszéltünk, hogy a férfiak vadászösztöne az igazság vadászatáról átirányult a szoknyavadászatra, az élvhajhászatra és a szenvedélyek kergetésére.
Meggyőződésem, hogy ha egy férfi a vadászösztönét visszairányítaná az igazságra, könnyen helyreállhatna a rend, és akár párban is meg lehetne élni az örökön tartó megújulás soha véget nem érő örömét, melyet a férfi az igazságszeretetet révén, a nő pedig a férfi szeretete révén kaphat meg.
Az egymondatos válasz pedig már sokszor elhangzott. Az élet rendjével való ismerkedés szenvedélye a hiábavaló dolgokat lépésről lépésre örökkévaló értékekkel helyettesíti. A tapasztalat azt igazolja, hogy ha bármi ezen szenvedély és szerelem elé vagy fölé kerül, újra kezdődnek a drámák, és a hiábavaló ismétlődések kereke újra pörögni kezd.
Bízom benne, hogy a fenti sorok segítségével egy kicsivel közelebb kerültél annak megértéséhez, hogy miért veszítik el fényüket a házas asszonyokkal együtt legtöbb esetben a házas férfiak is. Ha inspirálónak találtad a fenti sorokat, oszd meg barátaiddal.
Nemrégiben sikerült elemi emberi logikával levezetnem, hogy elvileg az ember fizikailag is halhatatlan. Ennek hogyanját egy későbbi bejegyzésben közlöm majd, ha úgy lesz kedves a létnek.
“egy Szabad Gondolat”

Categories: Minden | 1 hozzászólás

Mesés-Zenés Könyvbemutató

Categories: Minden | Hozzászólás

Párhuzamos Valóságok – Hogyan teremt az ember?

Categories: Minden | Hozzászólás

A tengerben élő emberek és a beteg gyermek

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis közösség, mely a tengert választotta lakóhelyéül.

A közösség tagjai alkalmazkodtak a “vízi életmódhoz”: megtanultak úszni, halászni és küzdeni a hullámokkal. Utódaiknak is azt tanították, hogy ez az igazi élet.

Egy napon született egy különleges gyermek ebbe a kis vízi közösségbe, kiről az a hír járta, hogy nem szereti a tengert. Megtagadta az ősei által ősidők óta gyakorolt életvitelt, és arról beszélt barátainak, hogy az ember nem arra teremtetett, hogy a tengerben éljen. Felhívta figyelmüket, hogy az az életvitel, melyet a közösség tagjai folytatnak, valójában nem is az életről szól, hanem csupán a túlélésről, a küzdelemről, a koplalásról és az elmúlásról. Azt hirdette, hogy a tenger csupán olyan, mint a magzatvíz, melyből minden egyes gyermeknek ki kell kászálódnia ahhoz, hogy megszülessen és igazi életet lásson.

A közösség nagy része betegnek hitte ezt a gyermeket, és azon szorgoskodott, hogy megváltoztassa, meggyógyítsa őt. Viszont a kölyök oly makacs és oly kitartó volt meggyőződésében, hogy senki ember fia nem volt képes rá, hogy meggyőze őt arról, hogy az embernek mégiscsak a tengerben a helye.

Sok fejfájást okozott szüleinek, akiknek rendre ütközniük kellett a tengerlakók elvárásaival, kritikáival, megvetésével és piszkálódásaival. Sok fájdalmat okozott számukra gyermekük különös betegsége, mígnem ők is megtörtek, és elkezdtek kételkedni abban, hogy az embernek a tengerben lenne a helye.
Végül, amikor látták, hogy gyermeküknek mekkora örömöt okoz az a felfedezés, hogy az embernek van lehetősége rá, hogy kijöjjön a tengerből, úgy döntöttek, hogy elhatárolódnak a többség véleményétől, és a gyermeküket fogják támogatni abban, hogy legyőzve a tenger hullámait megtanuljon a tengeren járni.

Természetesen nem kis kihívás volt számukra nap mint nap megütközni a tengerben élők törvényeivel, rágalmaival, de mivel látták, hogy mindenki, aki a tengerbe született, előbb-utóbb a hullámok martalékává válik, egyre erősödött a gyermekükbe vetett bizalmuk.

A kisgyerek folyton csak arról beszélt, hogy a tenger törvényei szerint a tengerrel senki nem veheti fel a harcot, és amikor egy tengerlakó kifogy az életerejéből, a hullámok megragadják, és örökre leviszik őt a mélybe, a tenger fenekére, ahova sem az élet sem a napnak sugarai nem képesek eljutni.
Azoknak a gyermekeknek, kik a szívük mélyén hittek az Ő meséjében, elárulta, hogy a tenger fölött olyan erők vannak, melyek segíteni tudnak minden egyes nyitott szívű tengerlakónak abban, hogy legyőzze a tenger hullámait és megtanuljon a tenger fölött járni, egy olyan úton haladni, ahol a lét minden pillanatban megújul, és az élet játékának öröme soha el nem fogy.
Azt hangoztatta, hogy az ő igazi otthona a tenger fölött van, és az ő valódi szülei ebben a tenger fölötti birodalomban élnek. Sokat beszélt tengerlakó embertársainak az ő tenger-feletti otthonáról, és azt híresztelte, hogy valójában mindenki ebből az országból származik, de egy baleset folytán a tengerbe zuhant. Kinyilvánította, hogy ahhoz, hogy megtarthassa életét, mindenkinek ebbe az országba kell előbb vagy utóbb visszatérnie.
Megjövendölte, hogy az ő szülei megengedik, hogy egy napon a tenger őt is maga alá temesse… de csak azért, hogy mindenki megláthassa, hogy ennek a tenger feletti birodalomnak hatalmában áll kihozni minden egyes szülöttjét a sötét mélyből, ha az felismeri, hogy nem a tenger az ő igazi otthona.

Saját végzetéről szóló beszédei aggodalmat és félelmet loptak a szülei és a barátai szívébe, akik bár érezték, hogy amiről ő beszél, valóságosabb és szebb a tenger világánál, nem tudtak teljes mértékben hinni benne.

A tenger lakói által megvetett, majd kiközösített gyermek, több alkalommal is megmutatta, hogy a tenger feletti országban nincs betegség, nincs hiány, nincs elmúlás, nincs gonoszság, nincs hamisság, nincs szégyen, nincs verseny, és nincs félelem. Rendre meggyógyította a tenger hullámai által megsebzett embertársait, megnyitotta a nem látás betegségében szenvedők szemeit. Sőt! Alkalomadtán az örvények által a tenger mélyébe sodort emberek testébe még az életet is visszahozta annak bizonyságául, hogy az a birodalom, az az erő, amelyről mesélt, igenis létezik, és aki őszintén keresi, már MOST is kapcsolatba léphet vele, és visszaszerezheti a tenger-feletti ország kormányzójától az állampolgári jogot annak minden előnyeivel együtt.

Ahogy teltek-múltak az évek, a tengerlakók által betegnek hitt gyermek arca egyre fényesebbé vált. Jelenlétében egyre többen meggyógyultak, vakságuktól megszabadultak, és elindultak haza, a tenger-feletti birodalom irányába, ahol az életnek sosincs vége, ahol a játék öröme az élet igazi értelme, s gyönyörűsége.
Viszont sokak szomorúságára egyszer csak elérkezett az a nap, amelyet a gyermek megjövendölt. Azok a tengerlakók, akik nem hittek neki, és betegnek titulálták őt, megvádolták, és támadást indítottak ellene. Azt kiáltozták, hogy hazugság, amit beszél, nincs semmiféle tenger-feletti ország. Sőt, őt kezdték hibáztatni még azért is, hogy a tenger hullámai rendre megfojtják, a tenger fenekére dobják a közösség tagjait.
Azok az emberek, kik a vesztét akarták, a tenger urai voltak, kik az életerejüket a tengerben fuldokló emberektől szerezték azáltal, hogy azt hirdették, hogy nincs más ország csak a Tenger, és nincs más törvény csak a Tenger törvényei, melyeket kötelező minden tengerlakónak betartani. Az emberek nem tudták, hogy létezik egy tenger-feletti ország, és hogy a tenger törvényei valójában az elmúlás törvényei, melyek, mint sötét örvények, mindenkit a mélybe rántanak, aki igaznak hiszi őket.
A kisgyermek ismételten megmutatta, hogy ki lehet jönni a tengerből, a tekintetet a tenger hullámairól a tenger-feletti országra fordítva lehet a vízen járni. Mutatványa bizalmat ébresztett azokban, akik szívük mélyén hittek a tenger-feletti ország létezésében. Erőt és lelkesedést kölcsönzött nekik, mellyel ők is kifelé úszhattak a tenger hullámaiból. Viszont gyűlöletet és féltékenységet ébresztett azokban, akik a tenger szolgálatában álltak, mert tudták, hogy minél inkább beigazolódnak a tenger-feletti világról szóló történetek, annál többen szállnak ki a tengerből, amíg az teljesen ki nem szárad. Ezért elfogták őt, és kimondták rá a halálos ítéletet. Megkövezték, megostorozták, vérét ontották, életét oltották. Nagy volt a bú és a szomorúság.
Az ő halálával a tenger-feletti világ képei is elhalványultak az emberek szívében. Annak ellenére, hogy szemtanúi voltak a sok csodának, melyet a gyermek a tenger-feletti hatalma segítségével vitt véghez, még a barátai is kételkedni kezdtek a csodaország létezésében.
Amikor meghalt, nagy fekete felhők nehezedtek a tengerre, melynek hullámai egyre dühösebben ostorozták a benne élőket, hogy kitöröljék emlékezetükből a tenger-feletti világról szóló meséket, melyeket a beteg gyermek mondott nekik, míg élt.
Napokig sűrű sötétség uralkodott a tengerben és a tenger felszínén egyaránt, melyet megtört egy kis fénysugár.
– Eltűnt! Nincs a tenger fenekén! – Kiáltozta egy kislány! – Mesemondó barátunk testét nem találják a mélyben.
A hír futótűzként terjedt a gyermek barátai között. Akik hittek az Ő meséinek egyöntetűen arra gondoltak, hogy a gyermek évekkel korábban megjövendölte halálával együtt a feltámadását is.
– Vajon, tényleg felhozták őt valódi szülei a tenger fenekéről? – kérdezték.
Sokan még mindig kételkedtek, hogy minden úgy történt, ahogy ő azt annak idején megjövendölte, de egyre többen hittek benne, hogy a mese, melyet mondott a tenger-feletti országról, a saját haláláról és feltámadásáról, igaz… és minél többen hittek benne, annál több fénysugár szakította szét a tengerre nehezedő fekete fellegeket.
Egyik barátja a következőket kiáltotta: – Nem hiszek benne! Átvert minket gyermekes meséivel, törvényszegésre késztetett hazugságaival; Most már életünk végéig menekülhetünk a tenger haragja elől.
A hitetlen barát minden egyes szava egy újabb fekete felhőt teremtett a Tenger fölé, és zúgolódást szült a gyermekek között.
A felhők már-már teljesen elrejtették a nap sugarait, amikor hirtelen vakító fény támadt a bizalmukban gyengélkedő gyermekek között, mely megszólalt, és azt kérdezte: – Még mindig kételkedtek a tenger-feletti birodalomról szóló mesében?
Ekkor újra visszajött szemük fénye és látták, hogy a vakító fényben ott van a barátjuk, kit napokkal azelőtt, megkínoztak, majd megöltek a tenger uralkodói, és azok szolgálói. Tündöklő fényben úszott minden. Megtelt fénnyel minden egyes ember, ki hitt a beteg gyermek meséjében, és szabad szemmel látta a tenger-feletti országot, melyről barátjuk beszélt.
A gyermek utolsó szavai a következők voltak:
– Én most elmegyek közületek, de nem hagylak magatokra. Mostantól ti engem mindig fogtok látni. Aki rátok néz, engemet lát majd, és azt a világot, melyről beszéltem néktek, és nem kívánja többé tekintetét a tenger gyilkos hullámaira fordítani.
Mindenki, aki megpillantja a tenger-feletti birodalom fényét tibennetek, és elindul feléje, megszabadul a tenger gyilkos örvényeitől, megtanul a vízen járni, és elindul haza, abba az országba, melyet most már ti is láttok, mely most már ti bennetek is jelen van.

Azok a tengerlakók, kik korábban azon fáradoztak, hogy megváltoztassák, meggyógyítsák a beteg gyermeket és kiverjék fejéből azt a gondolatot, hogy létezik a tenger-feletti világ, semmit sem láttak az egészből. Nem tapasztaltak mást, csak azt, hogy azok, akik elhitték a beteg gyermek meséit, mindnyájan mesemondókká váltak, kik teljesen meg voltak győződve róla, hogy lehetséges a tengeren járni, és létezik egy tenger-feletti világ, ahol a lét soha nem ér véget, csupa játék s öröm az élet.
Sokan azt beszélik, hogy kik szemtanúi voltak az eseményeknek, mind olyanná váltak mint barátjuk, ki elsőként lépett ki a tengerből. Egyesek azt hallották, hogy a kisgyermek barátai embereket gyógyítottak, és mentettek ki a gyilkos hullámok közül. Mások látták is, amint az ő jelenlétükben a nem látók szemei megnyíltak, a betegek meggyógyultak, és a holtak feltámadtak.
Egy dologban viszont mindenki egyetértett: a mesemondó-csodatévő gyermek betegsége egy olyan fertőző betegség, melyet aki elkap, nem hisz többé a tengerben, csak a tenger-feletti világban, ahol az elmúlás örvényei helyett az örök megújulás törvényei uralkodnak, és ahol az élők siránkozás helyett énekelve-táncolva ünneplik az életet, melyet senki el nem vet.

Itt a vége, ragadd meg, és fuss el véle!

P.S. Kedves olvasó, hol van a te értékes figyelmed, hol van a te tekinteted? A tenger hullámain, vagy a tenger-feletti világ, a hegyen épített város dombjain? Sodródsz a tenger örvényével lefelé, vagy haladsz a tenger-feletti város kapui felé?

 

Categories: Minden | Hozzászólás

Jézus nem “tanított”

Categories: Minden | Hozzászólás

WordPress.com ingyenes honlap vagy saját honlap létrehozása.