Miért veszítik el fényüket a házas asszonyok?

Valószínűleg, ha belementem volna a házasságnak nevezett társadalmi programba, ezt nem látnám, vagy nem egészen úgy látnám, ahogyan most látom. Mindenesetre ebből a pozícióból nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy amint egy lány férjhez megy, egyre halványulni kezd a fénye, míg teljesen ki nem alszik. Persze ez sem egy olyan szabály, mely minden egyes női személyre érvényes. És igazi élményt jelent számomra, amikor kivételekkel találkozok. Viszont a legtöbb lánynál, ki feltette a menyasszonyi koszorút, azzal jelképesen elzárva magát az égtől, alárendelve magát a férfinak, azt tapasztalom, hogy az arca teljesen megváltozik. Kezdenek megmerevedni az arcvonások, és elkezd vénasszonyosan viselkedni. Talán úgy is fogalmazhatnánk, hogy beletörődik a sorsába, és kezdetét veszi egy több évtizeden keresztül tartó készülődés a halálra. Főképp miután beindul az önkéntelen, sablonos, vagy épp állatias szaporodás, sokuknak annyira elváltoznak a vonásaik, mintha teljesen kicserélték volna őket.
Ezt a jelenséget legutóbb egy elárusító lánynál fedeztem fel.
Szinte rá volt írva az arcára a nagy kérdőjel, hogy mikor lesz már vége? A házas hétköznapok monotonságát csak tetőzi a monoton elárusítói munka, ahol mint egy lélektelen kínai pakolássza a műanyagot és a műételt a szalagról a kosárba. Ha valaki felkínálná számára a könnyű halál lehetőségét, egyáltalán nem kizárt, hogy még fizetne is érte.
Mindazonáltal, ha valaki megkérdezné tőle, hogy vagy, minden bizonnyal gépiesen rávágná, hogy “Jól. Hát te?”
Nem azért írom a fenti sorokat, hogy nagy egyetértéseket gyűjtögessek be velük. Teljesen rendben van, ha valaki nem ért egyet az általam megfigyelt jelenséggel. Én is azt mondom, hogy vannak kivételek, akik valamit másképp csinálnak mint a házasság társadalmi programjainak feltétel nélkül engedelmeskedő biorobotok, kik magas térdemeléssel menetelnek a temető felé.
Ezeket a megállapításokat lehet tagadni, de ha netán van bennük némi igazság, egy idő után mindenki számára lehetetlenné válik az önámítás ebben a tekintetben (is).
Most, hogy a jelenséget körülírtuk, nézzük csak meg, mi lehet a válasz a feltett kérdésre:
Miért veszítik el fényüket a házas asszonyok?
Ha röviden és tömören szeretnék válaszolni, azt mondanám, hogy azért, mert a házasság, ahogy azt mi ma ismerjük direkt arra van kitalálva, hogy a férfiak és nők életük végéig azon szorgoskodjanak, hogy kölcsönösen kioltsák egymás fényét és életét. Annál életellenesebb dolgot, mint a házasság, nem is nagyon tudok elképzelni, mert azon túl, hogy nagy mértékben megakadályozza áldozatait abban, hogy ráébredjenek, hogy kik ők valójában, annyira alattomos módon viszi bele őket a képmutatásba, és az önámításba, hogy az valami lenyűgöző.
Talán úgy is fogalmazhatnánk, hogy a házasság intézménye a legtöbb hozzá kapcsolódó társadalmi programmal karöltve a szisztematikus öngyilkosság, az elmúlás, azaz a halál köteléke. És a legdurvább az, hogy az a társadalmi réteg propagálja a legintenzívebben az élet gyalázásának ezen verzióját, akik a valaha ismert legnagyobb tanító követőinek mondják magukat.
“Bocsáss meg nekünk, hisz nem tudjuk mit cselekszünk!”
Na de lássuk csak konkrétabban, hogy mitől veszítik el fényüket a nők!
Ahhoz, hogy meg tudjuk válaszolni ezt a kérdést, fontos látnunk, hogy mi a nők, és mi a férfiak rendeltetése. Úgy érzem, hogy nem kell sokat filozofálni erről a kérdésről, mert nagyjából mindenki számára nyilvánvaló, hogy a férfiak a keresők, a vadászok, a megszerzők, az újítók, az úttörők és a felfedezők. A nők pedig a befogadók, a megtartók, az elkészítők, a megfőzők, a rendszerezők, az otthonépítők.
Tehát, amit a férfi megszerez, azt a nő feldolgozza, megkészíti, rendszerezi, tárolja, “biztonságban tartja.”
Ez többnyire mindig is így volt. A férfi ment vadászni, a nő meg elkészítette, amit a férfi levadászott.
Ezek a jellemvonások ma is megtalálhatók minden egyes férfiban és nőben. Ennek ellenére azt tapasztaljuk, hogy valami hiba csúszott a képletbe, mert nem akar jól működni a dolog. Ha egy földönkívüli bejönne a Földre, valószínűleg azt a konklúziót vonná le, hogy a férfi és a nő azért kötik össze az életüket, hogy egymást elráncigálják a temető kapujáig.
Sajnos, én mint mindig, most is a férfiakat teszem leginkább felelőssé. Miért? Azért, mert ha a férfi nem megy el vadászni, a nő nincs amit megkészítsen. Ha a férfi nem gyűjt, a nő, nincs amit megőrizzen. A mai férfiban megvan ugyan a vadászösztön, de sajnos az elakad a szoknyavadászat, az élvhajhászat, a szenvedélyek kergetése szintjén. A legtöbb mai férfinak a nemzőképességén kívül jóformán semmije nincs, amit adhatna egy nőnek. Tehát azon kívül, hogy fizikailag megtermékenyíti a nőt, semmi másra nem alkalmas, mert elveszítette vadászösztönének az élet felfedezésére, megismerésére irányuló oldalát. Ekképp nem képes a nőt szellemileg megtermékenyíteni, csak fizikailag. De ha nincs meg a szellemi alap a fizikai nemzéshez, mint látjuk, az élet meglehetősen gyors és kínos halálba torkollik.
A házas asszonyok tehát nem kapnak élő szellemi magot a férfitól. Ezért életunttá, megkeseredetté válnak. Elveszítik fényüket, életörömüket, rugalmasságukat, és megkérgesednek, eldeformálódnak, “megasszonyosodnak”, meghíznak, majd meghalnak.
Mély tisztelet a kivétel! Na de kik is a kivételek?
Azok, akiknek olyan társaik vannak, akik megtagadva a házassággal járó társadalmi normákat, képesek mindig valami újat bevinni a kapcsolatukba, akik nem az ösztönszerű fizikai szaporodást helyezik előtérbe, hanem az élet tervrajzának helyreállítását, tökéletesítését. Ekképp a gyermeknemzés előtt szellemileg termékenyítik meg a nőket, hogy azok ne a halál kódjait örökítsék át gyermekeikre, mint ahogy azt a legtöbb tudatlan, magát a kotló szintjére degradáló nő teszi, hanem az élet rendjét. Ez lenne az ideális kivétel, melyben a férfi és a nő jól megvannak egymás mellett, fejlődnek és növekednek. És nincs szükség az elválásra, sem arra, hogy valamelyikük elveszítse a fizikai életét, annak érdekében, hogy legalább az egyik felszabaduljon e sötét kötelék alól, és elérje a kiteljesedést.
A kevésbé ideális kivétel az, amikor főképp a férfi jellemtelenségének köszönhetően megromlik a házasság, fellazul a gyilkos kötelék, és a nő átveszi a férfi szerepét. Elkezd keresni, kutatni, felfedezni dolgokat. Meglátásom szerint egyébként épp ez a magyarázata annak, hogy manapság több nő érdeklődik a lelki dolgok iránt, mint férfi. Ezalatt a szerepében és rendeltetésében kudarcot valló férfi valahol a primitív ösztöneinek engedelmeskedve zsibbasztja magát szenvedélyeivel. Az ilyen egyed rendszerint halálra van ítélve. Előbb vagy utóbb, szívinfarktust kap, halálra gázolja egy autó, belefullad a saját hányásába, végzetes munka balesetet szenved stb. Jobbik esetben börtönbe kerül, ahol egy újabb esélyt kap arra, hogy megértse, mi az ő rendeltetése a Földön.
Annak a nőnek, akinek sikerült kiszabadulni a társadalom által eltorzított jellemű férfi kötelékéből, megadatik minden esély a kiteljesedésre feltéve, ha nem ugrik bele egy újabb társadalom által szükségesnek és szentnek mondott házasságba, melyben elölről kezdheti azt a kálváriát, melyet végigjárt az előző férjével. Az igazat megvallva az ilyen nőnek, mivel megerősödött a jelleme, kisebb is az esélye arra, hogy egy hozzá illő férfit kapjon, akivel kéz a kézben járhat az örök megújulás útján.
A legtöbb esetben a legjobb, ha az ilyen nő egyedül marad, szabadon, a lelket felszabadító igazság megismerésére fordítva teljes életenergiáját. Ha meg nem bírja férfi nélkül, szükséges, hogy az övénél erősebb jellemmel rendelkező partnert találjon magának. Semmi esetre sem gyengébbet, mert abból az égvilágon semmi jó nem származhat, csak újabb drámák és hiábavalóság.
Megfigyeléseim szerint az erős férfi jellemmel rendelkező nő és női jellemmel rendelkező férfi kereszteződéséből olyan kisfiúk születhetnek, akik később lányok akarnak lenni, és olyan kislányok, akik később fiúkká akarnak válni.
Feltevődik hát a kérdés, hogyan lehetne megelőzni a fény és az élet elvesztését. A kérdésre a válasz már akkor megfogalmazódott, amikor valahol a bejegyzés közepén arról beszéltünk, hogy a férfiak vadászösztöne az igazság vadászatáról átirányult a szoknyavadászatra, az élvhajhászatra és a szenvedélyek kergetésére.
Meggyőződésem, hogy ha egy férfi a vadászösztönét visszairányítaná az igazságra, könnyen helyreállhatna a rend, és akár párban is meg lehetne élni az örökön tartó megújulás soha véget nem érő örömét, melyet a férfi az igazságszeretetet révén, a nő pedig a férfi szeretete révén kaphat meg.
Az egymondatos válasz pedig már sokszor elhangzott. Az élet rendjével való ismerkedés szenvedélye a hiábavaló dolgokat lépésről lépésre örökkévaló értékekkel helyettesíti. A tapasztalat azt igazolja, hogy ha bármi ezen szenvedély és szerelem elé vagy fölé kerül, újra kezdődnek a drámák, és a hiábavaló ismétlődések kereke újra pörögni kezd.
Bízom benne, hogy a fenti sorok segítségével egy kicsivel közelebb kerültél annak megértéséhez, hogy miért veszítik el fényüket a házas asszonyokkal együtt legtöbb esetben a házas férfiak is. Ha inspirálónak találtad a fenti sorokat, oszd meg barátaiddal.
Nemrégiben sikerült elemi emberi logikával levezetnem, hogy elvileg az ember fizikailag is halhatatlan. Ennek hogyanját egy későbbi bejegyzésben közlöm majd, ha úgy lesz kedves a létnek.
“egy Szabad Gondolat”

Advertisements
Categories: Minden | 1 hozzászólás

Bejegyzés navigáció

One thought on “Miért veszítik el fényüket a házas asszonyok?

  1. Amina

    Köszönöm ezt az írást, nagyon fontos téma, és úgy érzem, hogy szépen rátapintottál a lényegre!

SZABAD A GONDOLAT! (vélemény/kérdés/üzenet)

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

WordPress.com ingyenes honlap vagy saját honlap létrehozása.