Posts Tagged With: rishikesh

Csavargó vagy turista?

 

DSC_3563

Jó hely ez a Rishikesh. Sokkal jobbat azt hiszem nem is választhattunk volna. Meglehetősen indiai, nem annyira forró mint egy Delhi vagy a Bombay, közel van a természet. Gyönyörű hegyek veszik körül, melyeket India szent folyójának völgye szel ketté. Tele van ashramokkal, ahol szűk zsebűek olcsóbb szállást is találhatnak. A helyiek kedvessége, és a vendégszeretete is eléggé szembeötlő. Sok a szádu, melyek sorjában ülnek az út mellett és pénzt koldulnak a járókelőktől.

Ideális hely volt a kis Rishikesh az indiai együttlétnek. Felvettük a meglehetősen lassú tempóját, mem siettünk sehová. Nem akartunk minden szép helyet meglátogatni. Az együttlét volt a lényeg. Nagyokat sétáltunk a Gangesz partján. Finom indiai kajákat ettünk a helyi meglehetősen olcsó éttermekben. Esténként néha főztünk ptyókát melyet régi szokás szerint vajjal és hagymával fogyasztottunk. Néha meg mangó, licsi, papája, és más gyümölcsök képezték a vacsoránkat. Jókat társalogtunk. Az otthoni élmények terítékre kerültek itt, és kicserélődtek helyiekkel melyeket a lányok magukkal vihettek a kárpátokba. Amint említettem, kissé szokatlan volt nekem a turistáskodás. Nehezen tudtam áthangolni magam. DSC_3740

Egyik alkalommal, amikor édesanyámmal mentünk szállodánk felől a folyó irányába, két gyönyörű Royal Enfieldet láttam az út mellett leparkolva. Olyan szépek voltak mint két gyöngyszem egymás mellett. Mindkettő új volt. Egyik ötszázas, a másik meg háromszázötven köbcentis. Nem tudtam csak úgy elmenni mellettük. Meg kellett álljak, kicsit legalább a szemeimet legeltessem a látványon. Az ötszázas Royal Enfieldnek a gazdája, épp meglátott, és kijött az ékszerboltjából, hogy váltsunk néhány szót. Felültem és ki is próbálhattam volna a szép vasparipát, amikor azt mondja, hogy ez még túl új, nincsen meg az igazi Bullet hangja. Kihozta a másik kulcsát is, hogy megmutassa, hogyan kell szóljon egy igazi Enfield. Amikor beindította, éreztem, hogy abban a nagy indiai hőségben a hátamon végigfut a hideg. Dübörgött rendesen mint az égi veszedelem. Ráültem és egy jó nagyot kerültem vele. Feledhetetlen élmény volt számomra. Akkor csak azt bántam, hogy édesanyámat is nem vittem magammal, akit az ékszerboltos motor tulajdonos mámádzsí -nak hívott. Újra bebizonyosodott, hogy a vér nem válik vízzé. Nagyon szeretek gyalogolni és stoppolni. Meggyőződésem, hogy a tapasztalásnak ez egy jóval intenzívebb formája, ugyanis sokkal közelebb kerülök az emberekhez, akiket megfigyelve, megismerve sok mindent megtudok az életről. Tudom, hogy a motoros utazás, a motor karbantartása, meg sebessége kisajátítana egy jó adagot a figyelmemből, és kevesebb jutna a fontosabb dolgokra, az élet rejtélyeinek felfedezésére. De néha amikor alkalmam nyílik motorozni, úgy érzem, hogy igen, otthon vagyok :)). Na de amint már írtam, a sors mindig gondoskodik, és néha meglep egy-egy ilyen élménnyel is. DSC_3871

Motorozás után a gazdi behívott a boltjába, és csájt (tejes tea) hozatott. Mint kiderült, nemcsak a motorozás szeretete volt közös bennünk. Az élet iránt érzett tiszteletünk, és szeretetünk is hasonló volt. Kissé elhúzódott a beszélgetés, aminek azért nem örültem mert édesanyám egy kukkot nem értett belőle, amikor én elfelejtettem fordítani. Mindenesetre ez az élmény arra volt jó, hogy a lányok azt a döntést hozzák, hogy megajándékoznak engem és magunkat, mert mindenikünk szeret motorozni, egy Royal Enfielddel egy napra. A bérlése ötszáz rúpia egy napra. Nem tagadom, hogy tetszett az ötlet, de ugyanakkor az a gondolat is ott volt a fejemben, hogy minek bérelni, amikor pénz nélkül is megkapom néha.

El is érkezett a közös motoroskaland napja. Elindultunk, hogy béreljünk egy Enfieldet, amivel terv szerint szerre felvittem volna mindkettőjüket egy körülbelül harminc kilométerre levő hegycsúcsra, hogy fentről megnézzük Rishikesht. A kaland azzal kezdődött, hogy otthon felejtettem a jogosítványt. (nem mintha valakit érdekelt volna, hogy van-e nekem olyan). Mondom egye a fene. Majd máskor! Erre Emő, visszaszaladt a szállodába, hogy elhozza. Megérkeztünk a motorkölcsönzőhöz. A bérlési procedúra is könnyen ment. Nemsokára Emővel el is indultunk, hogy kimenjünk a forgalmas útról neki a hegynek. Igazi élmény volt a kanyargós hegyi úton döntögetni a dübörgő Bullettet. Tíz kilométer után megfordultam, hogy visszamenjek édesanyámért. Őt is kivittem a nyüzsgő forgalomból, és elvittem addig, ahol Emőt letettem. Ott cseréltek, és nekirugaszkodtunk a hegynek Emővel. Egy kedves kis hegyi parkolóban letettem Emőt, és megfordultam, hogy elmenjek édesanyámért. Ekkor már láttam, hogy a monszun felhők gyülekeznek fölöttem, de elindultam vissza, hogy elhozzam mámádzsít. DSC_5200 Kicsit tartottam attól, hogy talán élménydúsabb lesz ez a motorozás, mint gondoltam. Alig indultam el, és jött is a monszun. Úgy loccsant fentről, mintha dézsából öntötték volna. Azt elmondhatom, hogy egyáltalán nem volt melegem a motoron. Pillanatok alatt csontig áztam. Na de a hideg sem ölt meg, mert azért mégiscsak Indiában vagyunk. A baj leginkább az volt, hogy a hatalmas vízhozam egy állandó fátylat rakott a szememre. Alig láttam a kormányig. Félre is húztam, mert tudtam, hogy nem lesz jó a vége a vak motorozásnak. Szerencsére nem tartott soká az esőzés, így elindulhattam édesanyámért, azt remélve, hogy ő megúszta szárazon. Az eső után nem volt túl forró a levegő, ezért eléggé fáztam a motoron. Na de amikor megláttam mámádzsit, megnyugodhattam, hogy vigyázott rá az ég, hisz pont olyan helyen akadt el, ahol födél alá húzódhatott az eső elől. Amikor megérkeztem, azt mondja, hogy két út állt előttem, és nem tudtam melyiken induljak tovább, így itt megálltam. Még szerencse, hogy megálltál, mondtam, mert másképp te halmazállapotod is folyékonyabb lenne egy kicsivel :). Felült a motorra, és elindultunk Emő fele. Úton felfele előttünk döcögött egy kamion, mely az erőlködéstől jó meleg levegőt hagyott maga után. Éreztem, hogy amíg olyan meleg van mögötte, egy cseppet sem kívánom megelőzni. Megérkeztünk Emőhöz. Én dideregtem mint a nyárfalevél a szélben. DSC_4755 Úgy döntöttünk, hogy ezután senki nem marad ki az élményből, ezért tovább együtt motorozunk. Majd ha netán megállítanak, valahogy kibeszéljük, azt mondván, hogy láttuk, hogy más motoron is többen vannak, ezért arra gondoltunk, hogy nekünk is lehet. Egész jól haladtunk felfele. Közben engem is megszárított a szél. Gyönyörű tájakon robogtunk keresztül, kanyargós szerpentineken haladtunk a célunk felé, ahonnan a kilátás lélegzetelállító volt. Sajnos már lentről, látszott hogy célpontunkat felhő takarja, de már nem fordultunk meg. Megérkeztünk a parkolóba. Onnét nagyon sok lépcsőfokon keresztül jutottunk fel a hegycsúcson levő templomhoz. Természetesen ott már a vastag felhőben jártunk. Örültünk, hogy láttuk egymást, nemhogy Rishikesh völgyét. Mondom, ezt a szép felhőt lentről is megnézhettük volna :)). Sok időt nem vesztegettünk, mert viszonylag hamar sötétedik odafenn. Elindultunk vissza. Jó volt a motorozás így hármasban is. Igazi élvezet ilyen szép helyeken motorozni a második világháborús motorokra emlékeztető Royal Enfieldel. Nagyon nem száguldoztunk. Élveztük a látványt, néha megálltunk fényképezni. Közben megesteledett. Voltak olyan útszakaszok, ahol elfogyott az út és csak a szakasz maradt, meg sár. Ezeken a helyeken egyáltalán nem voltam biztos abba, hogy nem fogunk bele suppani a sárba. De ennek a bizonytalanságomnak nem adtam hangot, mert úgy gondoltam, hogy hármanunk közül elég ha egy „aggódik”. Nincs értelme mindenkinek ugyanazt csinálni :). DSC_4268 Sajnos az est gyorsabban száguldott mögöttünk mint a mi pöfögő Enfieldünk, és egyszer csak leütötte a kanyarjelzőjét, és sebesen megelőzött minket. Így egy darabon mögötte mentünk, de nemsokára fekete köpenye eltakarta a szürkület fényeit is szemünk elől. Nem volt már nagyon hosszú az út Rishikeshig. Az izgalmakat az fokozta, hogy egy kanyarba egy csapat rendőr volt megállva, és osztotta a törvényt minden arra járónak. Amikor odaértünk kiáltottak nekünk is valami szépet hindi nyelven, de én adtam egy kövér gázt a jó öreg Bullettnek és továbbhajtottam. Emő rám kiáltott hátulról, hogy állítottak. Mondom neki, ha vissza akarsz menin csevegni velük akkor megfordulok, de én inkább mennék tovább a fejemtől. Na de mivel Emő sem ragaszkodott a rendőrökkel való ismerkedéshez, így szépen, nyugodtan, kissé kerülő úton visszamentünk Rishikeshbe. A nagy forgalomban meg a keskeny hídon melyen több száz ember közlekedik egyszerre, és melynek átmérője nem lehetett több másfél méternél, nem nagyon akartam, hogy hogy hárman motorozzunk, így Emő leszállt, és édesanyámmal nekirugaszkodtunk, hogy átmotorozzunk a Gangeszen. Nagyon sokan voltak rajta, és próbáltam figyelni, hogy nehogy elüssek valakit. A lábaimat többnyire lent tartottam. Egyszer csak a bal lábam megakadt a híd egy tartozékába, bokámat meg a lábtartó támasztotta meg. Így szabály szerűen kicsavarodott a lábam. A nagy lábujjamról a körmöt félig letépte. Egyik felét szabályszerűen kitépte a körömházból. Loccsant is a vér belőle rendesen. Nem siettem el, hogy megmutassam édesanyámnak, hogy mi történik odalent, de nem volt valami kellemes a híd túlsó végéig az utunk. Leparkoltam a mocit. Emőért gyalog sántikálva mentünk vissza. DSC_4284

Mit is mondjak még? Jót motoroztunk egyet, sok szépet láttunk, de számomra a torta a monszun volt mely a motoron talált engemet. A hab a tortán meg az, hogy a híd letépte a körmömet. Már szinte elfelejtettem, hogy volt cseresznye is a habon: a szálloda előtt kirobbant a hátsó gumi. Jó mi? Tanulság az esetből: nehéz egyik nap csavargó lenni, másnap meg hirtelen turista :)). Na de volt még más tanulság is. Ami másnap következett. A mocit visszavittük, és elindultunk, hogy megnézzük a híres Haridwart, ahol a szent fürdőzések folynak. Rishikesh központjában találkoztunk azzal a sráccal akinek a szép hangú motrát kipróbáltam egy pár nappal korábban. Szívélyesen üdvözölt minket, kérdezte merre megyünk. Mondom Haridwarba. Azt mondja, hogy odaadja szívesen a motrát, menjünk azzal. Sőt, még ebédre is meghívott minket. Én akkor már nem bírtam nevetés nélkül. Gondoltam magamban, mi inkább bérelünk egyet. Az az igazi! :)). Lényeg az, hogy kiderült, hogy ha türelmesebbek vagyunk, akkor megadja a sors a motorozás élményét is számunkra teljesen díjmentesen is, ha kell. Eddig általában mindig így történt. Hát ez a turistáskodás nekem nem jött be nagyon. Azaz voltak szép dolgok is benne, de azért határozottan a tudomásomra hozta az élet, hogy én mégiscsak csavargó vagyok, és nem turista…egy olyan csavargó, aki nem panaszkodhat semmire, mert megvolt és megvan mindig mindene, amire szüksége van, még akkor is ha nincs telegyúrva zsebe „minden emberi boldogság forrásával”, a pénzzel. DSC_4847

Közben az osztrák barátom, Franz üzenetet írt, hogy szívesen találkozna másnap velünk a hídnál található German Bakeryben. Kiderült, hogy a híd körül van vagy 5 German Bakery, de végül csak sikerült megtalálnunk kedves osztrák útitársamat, akivel a napot sikerült ellógnunk Rishikeshben. Azok szerint, akik már régóta járnak oda, Rishikesh is sokat változott, főleg Haridwar. Nagyon sok mindennek mára ott is a mozgató rugója a pénz. Mindenért kérnének belőle egy kicsit. Még a száduk is elvárják, hogy tejelj ha már fényképezőgép van a kezedben.

Egy érdekes élmény még az volt, hogy a szádú mama megszólít, hogy adjak pénzt neki. Mondom, hogy nem gondolod, hogy túl könnyen szerzed te a pénzt. Honnan tudod, hogy nekem több van belőled mint neked? Mondom inkább egyet te adjál nekem a változatosság kedvéért. Ő kérte tőlem, én meg tőle. Oszt az okosabb engedett, adott nekem vagy két rúpiát, amivel odaültem melléje és kezemet kinyújtva én is koldulni kezdtem. Nagyon élvezték a járókelők. Egy csomót fényképezkedtek velem, ja és pénzt is adtak. Oszt amikor már nagyon népszerű lettem, felálltam és a gyűjtött pénzt odaadtam a mamának megjegyezve, hogy elég jó volt a befektetés, percek alatt megduplázta pénzét :). Na de végül nem maradtam üzlettársa, kiléptem a bizniszből. DSC_4320

Mint minden jó dolog, az együtt töltött napok is nagyon hamar elröppentek. Hamarosan indulnunk kellett vissza a fővárosba. Busszal menetünk. Mintha a busz is gyorsabban ment volna Delhi irányába, mint annak idején Rishikesh felé. Delhiben elmentünk még egy utolsó észak indiai vacsorázásra, utána meg metróra ültünk, mely egyenesen a reptérig vitt minket. Az utolsó együtt töltött órák következtek melyek jellegzetessége az volt, hogy mindegyik rövidebbnek tűnt az előzőnél, míg nem elérkeztek a búcsúzás, az utolsó ölelések percei. Ilyenkor talán valami olyasmi van a tudatalattiban, hogy lehetséges, hogy utoljára szorítjuk meg egymást. És ezért az a szorítás eléggé fájó meg könnyfacsaró tud lenni. Legutóbb akkor éreztem ilyent, amikor motorral elindultam az afrikai kontinens irányába. Engedtem, hogy könnyeim tisztára mossák szemeim és arcomat, hisz tudtam, hogy nem mindennap van ilyen alkalmuk rá. Két héten keresztül sajnos turista voltam, de ugyanakkor édesanyám gyermeke és barátom barátja, és jó volt az együttlét. Ezt a két hetet nem pótolhatja egy internetes beszélgetés. Látom őket távolodni…és amikor végleg eltűntek, beindult az intenzív változás. Ott álltam egyedül, újra mint az a személy, kinek nincsen senkije, kinek mégis megvan mindenkor mindenkije. Nightwalk In Rishikesh

Reklámok
Categories: India, Minden | Címkék: , , , , , , , , , | Hozzászólás

Rishikesh

MorningMarijuana Hosszú forró nap után nem kellett altató, úgy elszaladt az éjszaka mint a cigány a tyúkkal. Reggel egy utolsó kört tettünk Delhiben, és elindultunk a buszállomásra, hogy járatot fogjunk Rishikeshbe. Nem kell azt nagyon tervezni. Minden órában indul egy busz ha nem kettő Rishikesh irányába. Elsőkként ültünk fel a Rishikeshi buszra, amin meg kellett várnunk amíg teljesen megtelik. Amikor megtőtt, elindultunk fel a Gangesz forrása irányába, Rishikeshbe. Hosszú volt az út és a légkondi fogalmát sem ismerte a jegyünk ára. De nem volt ez akadály senki számára. Egyetlen kis bibi az indulásunk időzítése volt, mely egy éjszakai Rishikeshbe való érkezést eredményezett. Fáradtak voltunk érkezéskor. Talán a csomagok súlya is megvastagodott egy kicsit. Beültünk az első záróra előtt lévő vendéglőbe, és megvacsoráztunk. Utána riksával indultunk Lakshman Jhula fele, ahol szállást reméltünk valamelyik vendégházban éjszakára. Sajnos érkezésünkre minden kis vendégház bezárta ajtaját. Így nem maradt más választásunk mint, hogy ismeretséget kössünk az éjszakai Rishikeshel. Megfigyelhettük, hogy sokan nem keserednek el, hogy ajtón kívül maradtak. Helyette inkább lementek a szent folyó partjára és húzták a csendest a meleg éjszakában. Volt amelyik a fejét is betakarta, volt amelyik semmijét nem takarta be. Gondoltam megviccelem a csajokat. Mint aki nagyon ért az itteni szokásokhoz és a kultúrához, kijelentettem, hogy ott az a teljesen letakart, az egy hulla. Nincs kedvünk bebújni melléje éjszakára? Tényleg hulla? – jött a kérdés. Tényleg-tényleg. Holnap égetik el. Élveztem a reakciókat, a komoly kérdéseket…kegyetlenül röhögtem magamban, mígnem egyszer csak a hulla elkezdett mozogni. Na mondom ennyi a tréfából. A hullám lebuktatott. DSC_3847_01

Nem voltunk nagyon elszomorodva, hogy az utcán maradtunk. Átvonszoltuk csomagjainkat a hídon. A túloldalon egy nagy bekerített templommal találkoztunk, melynek udvarán szanaszét, mint a csatatéren pihentek az emberek. Egyébként ez jellemző az egész Indiára. Nagyon sokan ott feküsznek le ahol éppen utoléri az álom. Reggel meg nem kell ágyat vetni. Én gondoltam magamban, ha már Indiát akartunk, hát legyen India a javából. Bementem a templomkertbe, ahol a száduk aludtak. Egyetlen egy volt ébren egy rendőrrel beszélgettek. Odamentem, illedelmesen köszöntem, és megkérdeztem, hogy nem lehetne itt ehelyt nekünk is helyet foglalni. Azt mondják, hogy csak helyeiknek lehet. Fehér embereknek nem. Mondom, mi a baj, ejsze büdös vagyok. Mit csináljak ha az Isten fehérre festette a bőrömet a tiedet meg feketére. Épp olyan ember vagyok mint te, még a szarom sem illatosabb a tiednél. Valamiért megváltozott a magatartásuk, másképp kezdtek beszélni hirtelen, olyan emberibben. Még adtak a marihuánával tömött pipájukból is egy két füstöt nekem is. Szerintem ilyen sem éltem már egy jó ideje, hogy egy pipából szívjam a marihuánát a száduval, meg a rendőrrel. Nagy barátok lettünk. Kimentem, behívtam a lányokat is. Helyet foglaltunk a templom mellett, és leheveredtünk a gondosan és rendszeresen tisztított meleg kövekre. Olyan jót aludtunk, hogy én azt mondtam, ha ennyi csomag nem lenne, nem is kéne szállodába mennünk. Élhetnénk itt Indiában két hétig igazi indiai módra. MomInANewEnvironment

Érdekes volt a reggeli ébredés. Ahogy szinte egyszerre megmozdultak a „halottak”. Meglepődve vették tudomásul, hogy vannak itt náluknál jóval fehérebb indiaiak is. Tán még túl korán van és álmodnak? Visszamentem a csomagokhoz, és kivettem a süteményes dobozt, mellyel végigjártam a tábort. Arcukról ítélve, kellemes kis reggelben volt részük. Nekem is jól esett, megosztani örömem otthoni forrását az itteni testvérekkel. Egy szádu szívélyesen kínált pipájával, melyben tiszta reggeli marihuána parazsai égtek. Egyszer kérdeztem, miért nem szívnak dohányt? Azért, mert az káros az egészségre, mérgező. – Jött a válasz. Jó mi? Egészségük megőrzése érdekében csak marihuánát szívnak dohány helyett. Kéne javasolni ezt odahaza is, hallám, mit szólnak a hatóságok. Mivel túl káros a dohány, ezért lecserélnénk a sokkal egészségesebb marihuánára….:)))

Dublinban egyébként fényképeztem egy olyan tüntetést, ahol az emberek azt kiabálták, hogy legalizálják a füvet. Egyik banerre az volt ráfestve, hogy „don’t panic, it’s organic!” (ne pánikolj, mert teljesen bio termék, tehát természetes, organikus).

Reggeli örömteli ébredésünk után elindultunk új szállást keresni, valami kevésbé indiait a szépséges Rishikesben, a „Himalája könnyeinek” völgyében. ­

Categories: India, Minden | Címkék: , , , , | 2 hozzászólás

Vissza az Úton

Kedves Olvasó!

Az alábbi olvasmány felolvasott, meghallgatható változata is létezik, és ingyenesen kérhető azok számára, akiknek nincsen elég idejük olvasni, de szeretnék meghallgatni MP3 lejátszón (például utazás közben). Ha meg szeretnéd kapni, kérd az írás címének pontos megjelölésével a „Szabad Gondolat” honlapra hivatkozva a következő e-mail címen: tavolvasas@gmail.com

DSC_3071 Életem eddigi egyik legérdekesebb fejezete van zárulóban. Indulnék haza, vissza Indiába, hogy találkozzak jó anyámmal és barátommal. Mivel annak idején közöltem, hogy nem szándékszom hazamenni mert, úgy érzem, hogy nekem mindenhol egy haza van, ahol éppen vagyok, ezért ők úgy döntöttek, hogy meglátogatnak engem még mielőtt, jobban eltávolodnék térben szeretett szülőföldemtől, Erdély országtól.

A vízum megszerzése is érdekes ceremónia. Egy hét után a kérvény beadása után behívtak interjúra. Én hat hónapot jelöltem be a kérésben, ugyanis az ára ugyanaz volt mint a négy hónapra szóló vízumnak. Behívtak vallatásra. Miért megyek Indiába? Hát mert tetszik India. Mit csinálok ott? Beszélek a békéről. Mutattam nekik az indiai lapokban megjelent cikkeket magamról. Milyen szervezetnek dolgozom? Mondom, nincs szervezetem. Ezt nem akartam csinálni. Ez jött, és én próbáltam követni a belső hangot ezért teszem, amit teszek. Hogy-hogy nincs szervezet? Hát mert soha meg nem fordult a fejemben, hogy Indiába menjek, majd ott a békéről és a háború okairól kezdjek beszélgetni a fiataloknak. Csak úgy jött. Miből finanszírozom a tevékenységet. Mondom semmiből. Finanszírozza az, aki nekem ezt az ötletet küldte, a gondviselés. Mondtam eddig soha ne volt problémám, lépten-nyomon segítettek az emberek. Nem adhatnak vízumot csak három hónapra, mert az előző ország (Magyarország) is csak három hónapra adta. Mondom akkor csak annyira kértük, most meg ha lehetne szeretném 6 hónapra, mert India hatalmas ország. Nem lehet. Különben is úgy gondolom, hogy túl fiatal vagy még ahhoz, hogy ezt csináld. Maximum amit adhatunk 4 hónap. Hát legyen meg a te akaratod. – gondoltam magamban. Mi mást tehettem volna. A vízumos dolgok úgy mennek egyébként, hogy bizonyos országok pl. Anglia, Amerika és a többi pénzesebb ország x időre kapja a vízumot, a Romániák meg társai meg x osztva hárommal időre kapják a vízumot. Lefordítva magyarra a fenti gondolatot, és az én eddigi tapasztalataimat: gyakorlatilag mindenki szívesen látott vendég Indiában, fajtól, nemzetiségtől, bőrszíntől, és vallástól függetlenül. Elméletileg, avagy politikailag, avagy törvényileg viszont ha van pénz a zsebben, jöhetsz, ha meg nincs, akkor menj a szemed világába. Ez a tapasztalat már nem törte össze a szívemet. Örültem, hogy vízum volt a zsebben és indulhattam. Kevés nap volt már hátra édesanyámék repülője érkezéséig. Tudtam, hogy nagyon kell szednem a lábaimat, ha az én módszeremmel szeretnék Delhibe érkezni úgy, hogy legyen aki várja őket a reptéren, és ne legyen akire várjanak ők a repülőtéren. DSC_3074

Szokásos módon vágtam neki az útnak. Stoppoltam serényen. Főképp motorkerékpárokat intettem, mert azok jól manővereztek a forgalomban, és jobb volt a haladat. Egy fiatalember elvitt engem ki a Katmandu völgy peremére, ahol barátai szedték az útadót. Nagyon laza fickók voltak. Jókat beszélgetünk, és egyiknek meg is kergettem a motorkerékpárját rendesen, hogy el ne veszítsem az egyensúlyérzékemet a távollétben. Felajánlották, hogy ott aludhatok náluk, majd reggel tova megyek. Mondtam, nagyon kedves tőletek, de én már kifutottam az időből. Erre ők azt tették, hogy kiálltak az út közepére, megállítottak egy luxusbuszt, a sofőr kezébe nyomtak valami pénzt, és amire észhez kaptam, már úton is voltam a határ fele. Ezek a madárszívű emberek agresszíven segítőkészek voltak. Nem lehetett túl sok nekik sem, de ez nem volt akadálya annak, hogy segítsék a békés vándort. Én már rég a buszon voltam, és még mindig nem jött, hogy elhiggyem, hogy a gondviselés ilyen serényen és ilyen precízen egyengeti az utamat. Még aludni is tudtam. DSC_3076 Amire megébredtem, már a határ melletti faluban voltunk ahonnét, gyalog vagy riksával lehetett továbbmenni. Jöttek is az ajánlatok bőven, hogy elvisznek a határra, de mondtam sajnos fiúk nincs nekem erre pénzem csak kajára. Odajött hozzám egy kis fekete fiatal legény bukósisakkal a fejében. Egy ütött kopott motor tulajdonosa volt. Azt mondja ő elvisz engem. Mondom, ne hari testvér, nekem tényleg nincs pénzem ilyen luxusra. Azt mondja, hogy nem kell neki pénz. Szeret segíteni. Felültem a motorra, és rá egy tizenöt percre már ballagtam át az emberi kapzsiság, az emberi hatalomvágy, és telhetetlenség kreálta határon. Ő is átjött velem. Végül talán ugyanannyiba került az út, mint amennyibe került volna riksával, mert vettem neki egy üdítőt, melyet ha nem vagyok figyelmes ő fizet ki. Gondoltam magamban, ha egy kaját kihagyok is, örömmel hívom meg az ilyen tisztalelkű embert egy üdítőre, hogy érezze, hogy nem rossz az, amit tesz, hogy önzetlenül segít egy ezer idegennek. Indiai oldalon már úgy éreztem magam, mintha rég nem látott hazámba jöttem volna vissza. Öröm volt fütyörészve sétálni a gyönyörű napfelkeltében. Egy autó megállt mely Nepálból szállított valamit. Az autóban már eleve egy személlyel több volt, mint amennyi kényelmesebben elfért volna. Ezekről utólag kiderült, hogy szerettek volna egy kis pénzt keresni a fuvarozásommal. Nem hiába. Kereskedők voltak. A következő autóban egy fiatalember ült. Modern autója úgy száguldott mint a szélvész. Bevitt a legközelebbi vonatállomásba, előhúzott valami pénzt a zsebéből, hogy menjek vonattal, mert az gyorsabb. Nekem már elég sok ilyen tapasztalatban volt részem, de mégis mindig meglepődök, és olyan belső öröm van bennem, hogy mekkorát tud változni a világ odakint, ha odabent változtatunk rajta. Megvettem a jegyet. A vonat indulásáig volt még egy néhány óra. Azalatt ebédeltem az út széléről. Chapatit ettem, melyet ott helyben szárított tehén fos parázson sütöttek, és adtak melléje valamiféle kis zöldséges lecsómártást is. Valószínűleg nem sokan ennék meg ezt az olvasók közül, ha látnák, hogy készül. Én meg hálát adtam a létnek, hogy jól bánik velem minden körülmények között, és hogy finom étellel csillapíthatom éhségemet. Valóban nagyon finom volt. Éhségemet is csillapította, és egészségemre is vállt. Még azóta is nagyon egészséges vagyok megállás nélkül. Pedig ennek már lassan két hónapja. DSC_3086

A vasútállomásba mellém ült egy európai idősebb utazó. Valami folytán elkezdtünk beszélgetni, és hamar kiderült, hogy elég azonos típusú a vérünk. Lényeges különbség közöttünk kb, 30 év volt. Régóta járja már a világot. Egykoron ő is hajón dolgozott mint Popeye és én. Volt közös téma bőven. Kiderült, hogy ő is Delhibe tart, és érdekes módon még a jegyeink is egymás mellé szóltak…hát az élet már csak ilyen számomra… :)) Volt beszélgetőtárs Delhiig. A vonat hamar beröpített minket Delhi városába, ahol már másodjára taposták a lábaim az utcákat. Szállodát bérelt. Ott lezuhanyozhattunk,, és együtt vettük nyakunkba aznap a forró Delhi útjainak porát. Reggeli után eldöntötte, hogy este elindul Rishikeshbe. Mondom, akkor hanem egyéb nem utoljára látjuk egymást. Nagyon talált a szó, többek között, az utazásról, fényképezésről, és a megélt kalandokról, valamint a meglátogatott helyekről folyt a duma. Hamar elszaladt a nap, amely egy magas épület tetején jéghideg sörökkel a kezünkben ért véget. Úgy búcsúztunk egymástól, hogy viszlát Rishikeshben. Ő indult a buszállomásba, én meg a repülőjébe. Úgy döntöttem, hogy nem metróval, hanem inkább busszal megyek a reptérre, mert az olcsóbb. Én csak arról felejtettem el tudomást szerezni, hogy a busz nem ment a reptérig, hanem onnan 5 kilométerre letett. Az volt a meglepő az egészben, hogy senki nem akart jegyet adni, vagy pénzt elvenni a fuvarért. Na de lehet valamit én néztem el :)). Még volt 5 kilométer gyalogolni valóm. Egy kilométer után megállt egy taxi, és közölték, hogy elvisznek. Mondom, hogy elhiszem, hogy elvisztek, de én nem engedhetem meg hogy taxival fuvaroztassam testem tömegét. Ne törődj, így is úgy is oda kell mennünk. És elvittek…. 🙂DSC_3140

Reptéren kicsit lelassult az idő. Nem akart az istennek sem telni az a hátramaradt néhány óra, hogy édesanyámat és barátomat láthassam. Na de egyszer csak ütött (az óra). És az érkezések kijelzőjén mutatta, hogy Moszkvából repülőm érkezett. A többit azt, hiszem mindenki el tudja képzelni, aki már várt valahol hosszú idő után a szeretteivel való találkozásra. Egyszer csak a már sokszor elképzelt kép lefestette magát előttem. Megjelent édesanyám narancsszínű inge, ami Indiából érkezett hozzá ajándékba még az év elején. Olyan természetes volt az arckifejezése, mintha egész életében ide oda röpködött volna a világban. Valójában életében először ült repülőgépen. Volt öröm és élménycsere bőven. Nem is nagyon kívánkoztunk el a reptérről. Igaz, hogy nem is nagyon volt hova :)) nem mondhattam, hogy sziasztok na. Jó, hogy köttetek, gyertek menjünk fel hozzám :)) Úgy döntöttük, hogy már megvárjuk a reggelt. A reptéren is le tudunk ülni beszélgetni, majd reggel a busszal bemegyünk Delhibe.

Együtt a Szentföldre

Amikor az ég legszebb hajnali kékje megmutatta magát, úgy döntöttünk, hogy kipróbáljuk az én módszeremet együtt… el is indultunk az úton hátha valaki megáll és megkérdezi, hogy merre vándor. Meg is állt egy taxis. És megmondta, hogy hány száz. Mi meg mondtuk, hogy nyugodtan folytassa tovább az utat nélkülünk, Isten békéjével. A következő aki megállt egy rendőr volt, aki elmondta jogainkat :)). Mondom, lányok, innentől ez már nem az a történet. Tudtam abban a percben, hogy mostantól egy kicsit én is megszűnök csavargó lenni, és átváltok turistába.

Vissza a reptérre, busszal meg Delhi központjába, ahol szállodát béreltünk egy éjszakai pihenésre mielőtt tovább indulunk Rishikeshbe, a száduk szent földjére. A szállodában előkerültek az otthonról hozott, már fél éve nem érzett ízek. Féltem, hogy az elszokott gyomrom tüntetni fog ellene, de nem. Finom volt a Tibor által készített keksz szalámi, az édesanyám által készített házi csoki, ami még mindig az egyik kedvencem, a finom otthoni házi túróról meg a szalonnáról nem is beszélve. Kicsit megzavarta a hétköznapjaimat a nagy találkozás. Túl sok jót, túl sok szokatlant kaptam egyszerre 🙂 Na de ez nem panasz. Édesanyám nagy meglepetésemre olyan otthonosan mozgott a forró fővárosban, mintha Gyergyóban lenne. Itt kicsit megálltam elgondolkodni, hogy hanem egyéb tőle örököltem, azt hogy „otthonom a világ”. Nem sokat utazott édesanyám mostanig, de tudomásom szerint nem is nagyon vágyott rá. Az erdei tanyánk nyújtotta élményeknél nagyobbra nem vágyott. De most, hogy volt lehetősége eljönni Indiába, az is olyan örömmel töltötte el, mintha otthon lenni a kis hegyi házikóban a természet zöldjében, a libáni fenyvesek alatt. Emőnek is öröm volt visszajönni a szeretett Indiába, amit nem is nagyon titkolt. Meglepően jól bírták a fővárosi forróságot mindketten. Szomjazni szomjaztunk szaporán, de ennek orvoslására mindig került mangó, vagy mangó dzsusz, vagy licsi, vagy valami más finomság, a nagy korsóm hideg sörről nem is beszélve. Az igazság sajnos az, hogy Indiában teljesen mást hisznek sörnek, mint mi odahaza a Hargitán. Itt jó sört ejsze csak úgy lehet inni, hogy otthonról hozol, és itt lehűtöd. Na de a hideg sör lehet pisikából is, amíg még hideg, éppen úgy elcsúszik, mint a mexikói ínyencség a Corona vagy a Coronita. Egy korsó elég is volt nekem, hogy még szebbnek lássam tőle a világot. Jókat sétáltunk, teheneknek riksáknak elsőbbséget adtunk, ismerkedtünk a fűszerek országának fővárosával.

Azt hiszem mindannyiunknak kiválóan telt az első nap, de a java még csak ezután következett…

Categories: Hangos, India, Minden, Nepál | Címkék: , , , , , , , , | 1 hozzászólás

Működteti a WordPress.com.