Posts Tagged With: őszinte

Vajon tudja-e?

Egy kis ártatlan újszülött… Ránézünk a képre, és elfog az irigység: hogy tud ilyen nyugodtan, mosolyogva aludni?

Közénk jött, hogy elinduljon a kiteljesedés útján. Ez az őszinte mosoly azt sugallja, hogy bizalom van benne, még nem tudja, hogy mi a félelem. Talán azt hiszi, hogy a legjobb helyen van, hogy minden rendben lesz. Talán arra „gondol”, hogy számíthat a felnőttek segítségére, nem kell tartania semmitől.

Vajon tudja-e már, hogy minket zavar az ártatlansága, az őszintesége, a mindent elárasztó nyugalma?
Vajon tudja-e, hogy a felnőttek világán annyira úrrá lett a félelem, hogy számukra szinte elviselhetetlen látni, hogy ő még nem ismeri azt. Ő nyugodtan megöleli a párnát, és gondtalanul alszik, nem törődve semmi olyannal, amitől szerintünk félnie kellene.
Vajon tudja-e, hogy mi nem vagyunk kíváncsiak, hogy mi az kincs, amit magával hozott, amit ha nekünk megmutatna, elöntene a gyönyörűség?
Vajon tudja-e, hogy ő számunkra csak egy nyersanyag, és már konkrét terveink vannak arra vonatkozóan, hogy mivé formáljuk?
Ha ezt érezné, vajon tudná-e ilyen nyugodtan ölelni a párnát, azt sugallva nekünk, hogy létezik az abszolút nyugalom, a teljes harmónia, amit ha hagynánk kibontakozni, elárasztana bennünket is.

Egy tündöklő gyöngyszem a szemétdombon. A fénye megvakít. Épp csak elejtette valaki. Még tiszta mint a patyolat. De hamarosan elindul a szél, és ráfújja a port, a szemetet, hogy ne lehessen megkülönböztetni az őt körülvevő ócska kacattól, hogy az ő fénye se legyen erősebb mint egy kopott konzervdobozé.

A társadalom szemétdombjára ejtették, mely arra vár, hogy bekebelezze őt, hogy elvegye a ragyogását.

A Társadalom, melyről azt hisszük, hogy rajtunk kívüli. 😦

Reklámok
Categories: Elmélkedések, Minden | Címkék: , , , | 5 hozzászólás

Szabályos gyilkosságaink

DSC_0066 Vacsorakísérő beszélgetés után, megmutatták a szobámat a fiuk. Hatalmas volt. Európaiak öten is elfértek volna benne. Indiaik vagy ötvenen :). Olyan négy méter szélességű ágy fogadott, ami egyedül csak az enyém volt reggelig. A fáradtság miatt sokáig nem gyönyörködtem benne. Hanyat vágtam magam, és mély álomba szenderedtem. Reggel korán keltem. Lezuhanyoztam, megmostam az alsógatyámat, az inget meg a kendőt, és vizesen visszavettem magamra. Kimentem az udvarra, ahol kettőt kerültem, hogy a ruha megszáradjon rajtam. Egy keveset reggeliztem. Általában nem tömöm tele a pocakom reggel, mert soha nem lehet tudni mekkorára nyúlik az aznapi utam. Kevésbé telt gyomorral valahogy mindig jobban érzem magam a gyaloglásban. Új barátaim kikísértek a kapuba, ahonnét elindultam felfedezni Punjab fővárosát.

Már az első képek arról árulkodtak, hogy ez egy teljesen más világ. Minden sokkal rendezettebb, tisztább, szebb. A szemét hiánya, a hatalmas zöld övezetek a karbantartott utak, azt a benyomást keltették az emberben, hogy valahol tudattalanul átlépte az idő és tér küszöbét, és hirtelen egy teljesen más világba érkezett. Gyalogosan indultam a város felfedezésére, de az első ember akit megkérdeztem, hogy hol vagyok, felajánlotta, hogy dzsipjében bevisz engem a központra. Később kiderült róla, hogy rendőr volt. Nyolc hónap alatt először biztonsági övet tetettek a mellkasom elé. Nagyon szimpatikus hely ez a Chandigarh, mely Punjab és Haryana államok fővárosaként ismeretes. Nincsenek magas épületek. Az épületek stílusa nem arról árulkodik, hogy nagyon régi város lenne. Később megérzésem igazolást nyert. Nemrégiben épült ez a kis indiai paradicsom. És állítólag egy francia építész tervezte. Jól megtervezte, és mondhatni a lehető legjobb lakóknak, punjabi szikeknek, akik megbecsülik, tisztán tartják, ápolják. Nem tagadom, hogy nemegyszer Székelyudvarhelyt juttatta eszembe egyszerű eleganciája. A milicista bácsi bevitt a központra. Itt egyből került nekem beszélgetőtárs, akik örömmel beszéltek a hely jellegzetességeiről. Egy kis gyorsétkezdében reggeliztem. Itt is találkoztam két szik fiatal legénnyel akik épp Amritsarba az aranytemplom városába igyekeztek. A fiatalemberek figyelmembe ajánlották a Panjab egyetemet, amely India egyik legrégebbi egyetemeként ismert. Ezernyolcszáznyolcvankettőben alapították Lahoreban (Jelenleg Pakisztáni területen feksizk). Reggeli után el is indultam, hogy megnézzem mi vár ott rám. Megtudakoltam, hogy körülbelül merre kell mennem, és elindultam az út szélén azt remélve, hogy kerül egy jármű mely lerövidítené az egyetem felé vezető utat. Nemsokára meg is érkezett egy kis robogó, melynek tulajdonosa örömmel szállított engem szinte az egyetem kapujáig. Ahogy átléptem a 2.2 négyzetkilométeres „tudományváros” kapuit, az élmények csak fokozódtak. Hirtelen a zöld is zöldebb lett. Gyönyörű sétányok, szép épületek, vidám fiatalok. Az ismerkedés is nagyon hamar ment a diákokkal. Két fiatalember kíváncsian megkérdezte, hogy mi járatban. Válaszom után egyből ajánlották is, hogy elvisznek a „Department of Defence and National Security Studies” (Védelmi Minisztérium és a Nemzetbiztonsági Tanulmányok), valamint a „Department of Gandhian Studies” (Gandhian Tanulmányok Tanszék) dékánjaihoz, hogy megszervezzük számomra az előadásokat.

Az első dékánja kifaggatott rendesen. Igazi katonamódra. Egy idő után szóltam is, hogy még mielőtt félreértenénk egymást tudnia kell, hogy én nem ragaszkodom hozzá, hogy a beszédet megtartsam. Semmilyen érdek nem fűz engem hozzá. Ha úgy gondolja, hogy szükségtelen ilyen témáról beszélni a diákoknak, én egyáltalán nem veszem rossz néven ha visszautasít. Erre egyből rávágta, hogy akkor holnap tizenegykor legyek ott:). A Gandhi tanulmányok dékánja valamivel meleg fogadtatásban részesített, valószínűleg a béke címszónak köszönhetően. Mindkét helyen kissé idegenkedve fogadtak, mivel nem voltam egy hivatalos személyiség, nem tartozok semmilyen -féle alapítványhoz, nem küldött senki, magamtól jöttem. Feltételezem, hogy a kíváncsiság, és a rövid bemutatkozásom tette azt, hogy engedélyezték az előadást. Úgy gondoltam, hogy egyelőre elég is lesz két egymásutáni napon tartandó előadás. A délutánt a diákok körében hamar eltelt. Volt beszéd, móka, chai (tea), ismerkedés. Az első éjszakát viszont az új barátom bentlakási szobájában pihentem át.

Bevallom, kissé idegenkedtem olyan diákoknak meg tanároknak beszélni a háború okairól meg, arról, hogy miért értelmetlen a harc, akik azt tanulják éveken keresztül, hogy kik az ellenségek, milyen fegyverkészlettel rendelkezik az ország, meg milyen stratégiákra meg intézkedésekre van szükség egy esetleges háború esetén. Ugyanakkor éreztem azt is, hogy valahogy itt van igazából a helye egy másik fajta szemlélet megmutatásának. A dékán bevitt az osztályterembe, tisztelettel bemutatott a diákoknak, és kezdődhetett a békebeszéd. Ezek az elmék már valamelyest be voltak állítva, rá voltak hangolva egy bizonyos fajta életfelfogásra. Tisztában voltam vele, hogy nem kezdenek az első tíz perc után éljenezni, amikor azt mondom, hogy a harc teljesen haszontalan, és értelmetlen. Körülbelül egy órát tartott a diskurzus. Jöttek is a kérdésbombák rendesen. Úgy éreztem, hogy sikerült kielégítő választ adni rájuk. A diákok viszonyulása is megváltozott egy idő után. Pont amikor egy meglehetősen nehéz előadás végére értem volna, a dékán még bekísért egy jó néhány diákot a terembe, melyek már olyan középkorú gyakorló katonatisztek voltak. Szép kis ráadás gondoltam magamban. Próbáltam úgy folytatni a beszédet, hogy ne keltsek egyből ellenszenvet a katonatisztekben. Mondhatni sikerrel jártam. Figyelemmel kísérték eszmefuttatásomat, és bőven akadt kérdés az ők csoportjukból is, melyeket igyekeztem rendre megválaszolni. Több mint két órát eltartott az előadás, melyet szünet nélkül daráltam le. Az első óra után szóltam, hogy akik bizonyos gondolatokat másodjára hallanak, azok nyugodtan elmehetnek, de csak egy néhány lány akadt, aki a szünetet választotta. Két végigbeszélt óra után kissé lemerültek az elemek, de nem bántam, mert úgy a diákok részéről mint a tisztek részéről, nagyon jó volt a visszajelzés, és nagyon hálásak voltak, hogy részesei lehettek az eseménynek. Miután végeztünk, a diákoknak még beszélgetni volt kedvük. Egyikük megkérdezte, hogy mi a tervem, hol leszek elszállásolva. Mondtam neki, hogy fogalmam sincs, ezen még nem volt időm gondolkodni. Saurabh, azt mondta, ha elfogadom, szívesen vendégül látna az otthonában. Úgy néz ki, hogy teljesen spontánul most is megoldódik a szállás kérdése. Beültünk Saurabh kocsijába és elindultunk az otthona irányába, ami nem más mint egy homeopátiás orvosi kollégium, melynek az igazgatója az ő édesapja.

Útközben elmondta, hogy szülei mindketten orvosok, de nem várták el tőle, hogy ő is ugyanazt a pályát válassza. Hát ez eléggé meglepő, gondoltam magamban. Főleg Indiában. Azt mondja Saurabh barátom, hogy úgy igazából mindenben támogatják őt, amit elképzel. Soha nem kérték, hogy az általuk megszabott úton járjon. Egyre hihetetlenebb! Hogy létezhet ilyen Indiában? Közben a szüleiről úgy beszélt mint egy tinédzser lány a hollywoodi bálványairól. Olyan nagy szeretettel és tisztelettel emlegette szülei nevét, hogy élvezet volt hallgatni. Végül is nem csoda. Ezek a szülők nem valamit vagy valaki akarnak nevelni gyerekeikből, hanem abban próbálják segíteni őket, hogy felfedezzék, és megvalósítsák igaz önmagukat. Azt mondja, hogy nemrégiben még azt is bejelentette a szüleinek, hogy egyáltalán nem érzi azt, hogy meg szeretne nősülni. Nem baj fiam! Ha nem akarsz megnősülni, hát ne nősülj meg. Ezen a ponton a döbbenet valósággal mellbe döfött engem. Hihetetlen, hogy ilyen családok is vannak Indiában!

A srác akinél előző este aludtam, elmondta nekem, hogy ő is szeretné azt az életet élni mint én. Ő is szeretne szabadon utazgatni, felfedezni a világot maga körül, de nem teheti. Kérdem tőle, hogy ugyan biza miért nem? Azt mondja, hogy a szüleivel szemben nem teheti ezt meg, hisz oly sokat segítették, olyan sok pénzt beleöltek a taníttatásába, hogy neki kötelessége azt az utat járnia, melyet ők megszabtak számára. Eléggé szomorúan hangzott ez számomra. Mondom neki, ha egy szülő vállalja a gyereket, neveli, taníttatja, pénzeli, hogy haladjon, majd cserében elvárja tőle, hogy lemondjon önmagáról és úgy táncoljon, ahogy ők hegedülnek, azt már rég nem lehet szeretetnek nevezni. Az már biznisz. Valamit adok én neked anélkül, hogy te kérnéd, majd cserében te a rabszolgám leszel. Miféle szeretet ez? Sajnos ez történik nagyon sok helyen szerte a világban. Igazi élmény volt Saurabh családjával megismerkedni, ahol a szülő önzetlen módon, elvárások nélkül támogatja a gyerekét, hogy az a saját útját járja, melynek köszönhetően ő egy egyedi és megismételhetetlen emberi lényként vesz részt a társadalom építésében, és képes lesz arra, hogy valami egyedi színnel gazdagítsa azt.

Sok mai szülő meggyilkolja a gyerekét az által, hogy arra kényszeríti, arra neveli, hogy olyan legyen, amilyennek ő szeretné. Fel kell ébrednünk! Ezt a magatartást még a legnagyobb jóindulattal sem lehet szülői szeretetnek nevezni! Ez gyilkosság, nem szeretet. A szülői egó sok esetben megöli azt, amit egyedi megismételhetetlen emberi lénynek kéne nevezni, belefojtja a testbe a lelket. Ezt a gyilkosságot sokkal alattomosabb és gonoszabb gyilkosságnak nevezem mint a tulajdonképpeni gyilkosságot, amikor a szülő véget vet a gyerek fizikai létének.

Az a gyerek, aki huszonöt éves korig szabadon élhet anélkül, hogy mesterségesen formálni kezdenék az egyéniségét, sokkal többet él és fejlődik, mint az az ember, akit a szabályokra és a lelket megölő ideológiák betartására nevelnek és kényszerítenek kilencven éven keresztül. Sajnos a társadalom megtanított minket szabályosan gyilkolni. Megtanította, hogyan fojtsuk bele a lelket az emberi testbe. És mindezt teljesen legálisan lelkiismeret-furdalás nélkül tesszük, abban az illúzióban élve, hogy jót teszünk vele. Hát igen, ha a gyilkosságot jónak lehet nevezni, akkor jót teszünk azzal, hogy gyerekeinkből elő halottakat nevelünk, olyan robotokat, melyek identitásukat mesterségesen kapják egy külső egységtől.

Megérkeztünk a homeopátiás orvosi kollégium udvarára. Utunk egyenesen az édesapa irodájába vezetett, ahol be lettem mutatva a híres példaképnek. Nagy szeretettel fogadott az apa. Ahogy tudomást szerzett törekvéseimről, egyből vette is a telefont és felhívta észak India egyik legnevesebb lapját a „The Tribune”-t, hogy vegyenek tőlem interjút. Így mennek a dolgok, amikor az ember rátalál az útra. Még aznap este elmentünk a „The Tribune”-hoz. Vettek egy szokásos interjút amelyből már nem is tudom, hogy hányat adtam mostanig. Mondtam is a barátomnak, hogy sajnos az van, hogy ezek is csak a szenzációra kíváncsiak. Interjú után bevittek egy másik terembe, hogy lefényképezzenek. A fényképészekkel közös hobbinknak köszönhetően hamar összebarátkoztam. Amikor megtudták, hogy mivel foglalkozok, azt mondták, hogy ez nem hír téma. Ennek a történetnek egyenesen a LifeStyle rovatba kell kerülnie. Megkértek, hogy menjek vissza másnap, egy hosszabb beszélgetésre. Mondom, hogy én örömmel, ugyanis ez az első újság, mely végre arra is kíváncsi, hogy mi a fenéért csinálom én ezt, mit szeretnék vele üzenni.

A napból már nem sok maradt hátra. Az édesanya is megérkezett nemsokára. Ő egy másik városban dolgozik. Ennek köszönhetően minden nap négy órát csak utazással tölt el. Nagyon különleges egy anyukát volt szerencsém megismerni az ő személyében. Hosszú munka nap és utazás után is olyan derűs volt az arca, mintha akkor kelt volna. Utólag kiderült, hogy kora ellenére, elnyerte diákjaitól a legszebb smink nélküli tanárnő címét. Igazi derű és életszeretet sugárzott az arcáról. Nagyon jót beszélgettünk aznap este a családdal. Az édesanya nagyon finomat főzött. Úgy bánt velem mint saját gyerekével. Ennek okát is elárulom neked kedves olvasó. Nagyon egyszerű: az én édesanyám odahaza ugyanezt teszi. Úgy bánik minden egyes barátommal mintha, a saját gyerekei lennének. Ezennel meg is kérném őket, hogy egy kommentben írják, meg ha ez nem így van :). Majd ha hazamegyek megpróbálom megköszönni neki azt a sok szeretetet amit kaptam az úton ezer idegenektől:).

Még azt is megtudtam ettől a különleges édesanyától, hogy a férje úgy vette őt feleségül, hogy egy rúpiányi juttatást sem fogadott el a családjától. Tehát úgy a házasságuk mint az életük az indiai normákat figyelembe véve teljes mértékben szabálytalan, akár elítélendő. Ennek a párnak volt bátorsága vállalni a másságot egy erős, meglehetősen konzervatív rendszer normáival szemben. De meg is van a látszatja. Azt hiszem elmondhatom, hogy bennük Indiai eddigi legboldogabb családját véltem felfedezni. Tehát Indiában is lehetséges! Az ember önmagával szembeni őszinteségét a sors Indiában is őszinte igaz boldogsággal jutalmazta! Egy meglehetősen hosszú, szép és tartalmas nap után hajtottam le a fejem a párnára, hogy új energiát merítsek az éjszaka csendjéből a következő előadásra.

Reggel korán keltünk. Saurabh bevitt az egyetemre. Az előadás kissé nehézkesen indult, mert a dékán az előző nap el volt utazva a városból, és nem lett kellőképpen meghirdetve. Mondom, ne aggódjon, mert biztos vagyok benne, hogy a lehető legjobb személyek vannak jelen. Majd ők továbbadják az üzenetet azoknak, akikkel úgy gondolják, hogy érdemes megosztani. Ugyanazok a formalitások következtek, mint egy nappal korábban. Bevitt a terembe, és mézes mázas szavakkal bekonferálta az előadásomat. Meglepetésemre, ő is bent maradt, hogy meghallgassa, miről fogok beszélni. Az elején azt mondta, hogy harminc perc jó lesz-e. Mondom neki, még tíz perc is elegendő. Főleg, ha senkit nem fog érdekelni az eszmefuttatásom. Legyen harminc! Ok, legyen harminc. Harminccal indultunk. Előadás közben még beszivárogtak diákok és tanárok innen-onnan. Érdeklődve figyelték a beszédet. Kérdések is adódtak, melyek egy részére a válasz már szinte automatikusan jött az előző előadások tapasztalatai után. A harminc perc nyúlni kezdett, bár nekem nem volt szándékomban egy fél perccel sem tovább osztani a szót. Addig nyúlt a kezdetleges fél óra, míg végül több mint két óra lett belőle. Kb. két óra után az előadást a dékán szakította meg, hogy neki el kell sietnie egy értekezletre. Az előadás végére kissé megváltozott a magatartása a nem hivatalos személyemmel szemben. Nagyon hálás volt a megosztott gondolatokért. Felhívta a feleségét, akinek beszámolt róla. Az ebédet küldött be nekem az egyetemre. Ragaszkodott hozzá, hogy elfogadjak egy elismervényt, hogy a Gandhi tanulmányok iskolájában egy meglehetősen érdekes és hasznos előadást tartottam. Mondtam neki, hogy nem azért tettem. Ne nagyon pocsékolja az idejét rá. Ennek ellenére, mégis vette a fáradtságot, és begépelte, majd kinyomtatta az okmányt, melyet aláírva szeretettel átadott nekem. Mielőtt elment volna, megkért ha legközelebb arra járok szóljak időben, hogy az előadás meg legyen rendesen szervezve, hogy minél több ember halhassa ezeket a gondolatokat. Mondom, jó. Majd időben telefonálok:))). Akkora majd lesz telefonom is:). Mielőtt elment, megöleltük egymást, megpaskoltam a vállát, ahogyan illik. A diákok egy része elkísért a tanáriba, ahol folytattuk még egy darabig a beszélgetést.

Az előadás után találkoztunk Saurabhal, hogy visszamenjünk a „The Tribune”-hoz. Mona a riporter nagy szeretettel fogadott. Sikerült is eltölteni több mint egy órát az újságnál. Ez volt az első olyan interjú, ahol arra kértek, hogy bővebben kifejtsem, hogy miért vágtam bele ebbe az útba. A nap hátralevő része pihenéssel, ismerkedéssel tőtt…Rájöttünk Saurabhal, hogy sok közös vonásunk van. A jövő évi projektre újabb segítőtársat találtam az ő személyében. Az este a családjával ismételten jól telt. Az édesanyja arra biztatta fiát viccesen, hogy tartson velem a közös célért, ha már nősülni nem akar:). A két előadásos napot megtoldottam egy harmadikkal, melyet kizárólag csak lustálkodásra, pihenésre használtam. Ha jól emlékszem pont vasárnapra esett az utolsó Chandigarhi nap. Hétfőn reggel keltem újra útra India fővárosa új Delhi irányába.

Categories: India, Minden | Címkék: , , , , , , , , | 2 hozzászólás

Kíváncsi vagy az igazságra?

Tarifa 1

Ha igen, megmondom, mit kell tenned, hogy megtaláld. A válasz túl egyszerűen hangzik. Ezért lehet, nevetni fogsz rajta. De a gyakorlatba ültetés nehezebb mint gondolnád.

Egyetlen dolog amit tenned kell, nem más, mint az, hogy te magad, igaz légy. Ha most erre te rávágod, hogy márpedig te igaz vagy, akkor ezt a bejegyzést nincs is értelme továbbolvasnod.

Többször említettem, ha kinyitod a szemed, és körülnézel, nem látsz semmi mást, mint önmagadat. Ezért szükségszerű megszabadulni az ítélkezés minden formájától. Tudnod kell ha elítéled felebarátodat, elítéled önmagadat, az által elutasítva annak lehetőségét, hogy megismerd az ítélkezőt.

Most kapaszkodj meg, mert nem fog tetszeni, amit olvasni fogsz: beteges hazudozók vagyunk. Az ember beteges hazudozó. Ez talán a földhözragadtságának legfőbb oka. A hazugságot, már olyan szinten műveljük, hogy már nem is vesszük észre, hogy ritka az a pillanat, amikor őszintén megnyilvánulunk. Annyira átitatta létünket a hazugság, hogy a teljes világ megfordult, átminősült számunkra. A hazug gondolatok annyira megszokottá és természetessé váltak, hogy az tűnik fel leghamarabb, ha valami igaz, és azt rögtön a hazugság címkéjével látjuk el, mert eltér a megszokottól. Egy teljesen fordított világot élünk. Gondolj csak arra, hogy hányszor van olyan, hogy valamit azért teszel, mert elvárják, vagy úgy illik, vagy úgy szokás, úgy szoktuk meg, a szabályok úgy kérik. Ahányszor ez előfordul veled, annyiszor meghazudtolod magad, meg a környezetedet. Annyiszor rálépsz a fékre, és késlelteted magad, és másokat, pazarolod saját és mások értékes idejét, és energiáját. És még ezek után is rosszul esik, ha hazudnak neked, becsapnak, ha rajtakapod azt, akiben a legjobban bízol, hogy átver téged. Figyeld, ahogy egyetlen piciny ragaszkodás, hazugságot, illúziót ébreszt benned, amit majd nem akarsz elengedni. Egyszerű példa: hiszed, hogy szeret. De hinni akarod, mert úgy gondolod, hogy ő a boldogságod egyedüli forrása. Ezért ragaszkodsz hozzá. Ezért „megválogatod” a szavaidat, nehogy megbántsd. Hazudsz neki! Nem azt mondod, amit érzel, amit gondolsz, hanem azt, amit hallani akar, hogy a hamis énjét építhesse. És ő is ezt teszi veled. Szüksége van a szép szavakra, melyekkel te őt kényezteted. Így lehettek „egymáséi”. Így vagytok Rómeó és Júlia. Így éltek, és majd haltok meg, mint Rómeó és Júlia. Vigyázz, mert a kegyes hazugság kitalált fogalom! Egyszerűen nem létezik. Nincs jó és hasznos hazugság. Nincs kicsi és nagy hazugság. Csak hazugság van. De ne hidd el ezt nekem. Egyelőre csak olvasd el. Majd a kellő pillanatban felbukkan még ez a gondolat, és emlékeztetni fog. Akkora már lehet nem kell elhinned, mert érzed, érted az igazságát.

Tehát azt mondom, légy igaz, légy őszinte. De amíg félelmed van, addig ragaszkodásod van és fordítva. Amíg ragaszkodásod van, hited is van. De ha ragaszkodásod van, nem tudsz elengedni bizonyos „szép” képeket magadtól. Lehet a kép hamis, te úgy is igaznak fogod „hinni”, mert nagyon tetszik, és ragaszkodsz hozzá, és arra fogod építeni a teljes életedet. Így meg nincs, ahogy megmutassa magát számodra a lét igazsága. Egyszerűen lehetetlen számára, mert te szabad akaratodból választottál. A hamis szépet választottad, a rabságot. Nem vagy SZABAD. Elvesztél.

Aki eddig is olvasta a bejegyzéseket, itt érezheti, hogy mennyire összefügg minden. Mennyire EGY minden. Mennyire összefügg a félelem, a ragaszkodás, az akaratosság, a harc, az ellenkezés, a hinni akarás, a reménytelen vak remények. Mindegyik a felsorolt fogalmak közül magába foglalja a többit. Nem léteznek ezek egymás nélkül. Csak EGY van. Én TE vagyok. Te én vagy. Nélküled én senki nem lehetnék. Minden ami megszületett bennem, tőled van, és tőle, meg tőlük. Figyeléssel, tudatosan gyűjtögettem azt, ami vagyok. Belőled, belőlük, belőletek, a világból, az EGYETLEN-ből, melynek mindannyian részei vagyunk. Egyek vagyunk. EGY vagyunk. Ha megöllek téged, megölöm saját magamat, mert megölöm a tudásom forrását. Ha szeretlek téged, szeretem saját magamat. De nem kell szeretni! Ne hidd el senkinek, hogy szeretned kell, és ne szeress senkit, mielőtt nem érted, és nem érzed mi a szeretet. Ne szeress úgy, ahogy mondom, ne szeress úgy, ahogy mondják! Kérj megértést a léttől. Kérd alázatosan, hogy megtudd, mit jelent szeretni, és FIGYELJ! És utána már többé nem KELL szeretned. Utána mégis úgy fogsz szeretni, mint ahogy szoktál ki és be lélegezni, felkelni és lefeküdni.

A lét a legbriliánsabban kidolgozott rendszer, amit csak valamennyire ismerünk. Precízebben működik az ember által valaha létrehozott legkifinomultabb szerkezeteknél. Nem vét hibát. A hibát mi vétjük, amikor megvonjuk figyelmünket tőle, amikor nem fogadjuk el a felkínált megértéseket, sőt, egyenesen visszautasítjuk őket. A hibát mi követjük el, amikor kézzel-lábbal kapaszkodunk az illúziókra épülő világunkba, melyet valóságnak becézünk.

Hosszú nap volt a mai, mert viszonylag korán keltem, hogy visszavigyem a fogaimat még egyszer a szervizbe. Azelőtt meg nagyon későn feküdtem, mert valahogy megszerettem az éjszaka csendjét, mely miden alkalommal megmutat egy néhány kicsi képet, és a szemem előtt összerakja őket, hogy tisztán láthatóvá váljék a nagyobbik kép. Megnéztem pihenésképpen a Planet Earth egyik részét. Utána kikapcsoltam a gépet, mivel szinte biztos voltam abban, hogy most már elég fáradt vagyok ahhoz, hogy eltegyem magam holnapra. Behunytam a szemem, és jöttek a gondolatok, jöttek a kis képek elkezdtek sorakozni, meg keresgélni helyüket a PUZZLE BEN, míg nem annyira felélénkültem, mintha jól kipihenten keltem volna. Visszakapcsoltam a számítógépet, hogy rögzítsem az eredményt.

És az eredmény az, amit fentebb leírtam: ha folyamatosan lépésről lépésre felszámolod hazugságaidat, egyre inkább kitisztul a nagy kép előtted, és egyre csak érezni fogod, hogy méltóvá válsz arra, hogy a lét felfedje számodra igaz arcát.

Egy pár napja egy újzélandi idősebb férfi azt kérdezte, hogy szerintem mi a legfontosabb az életben. És nem akartam sokat filozofálni a kérdésen. Igyekeztem tömören és velősen megválaszolni a kérdést egy szóban. – A figyelem.-mondtam. A figyelem nélkül nincs emberi lét. A figyelem nélkül nem leplezheted le a hazug ént. A figyelem nélkül halálodig hazugságokat fogsz tapasztalni, és azokban fetrengeni, küzdeni ellenük míg nem visszaleheled lelkedet az égbe. Nagyon kell figyelnünk. Résen kell lennünk. Figyelem nélkül a hazugságot életünk végéig igazságnak fogjuk becézni, és elpazaroljuk életünk nagy lehetőségét, a visszatérés lehetőségét, annak lehetőségét, hogy megértsük, miért születtünk, merről jövünk, és merre tartunk. Figyeld felebarátodat, figyeld önmagadat. Adj hálát a legrosszabb dolgokért is amiket kapsz az élettől, hogy méltó lehessél a megértés megszerzésére. Ez az egyetlen legfontosabb dolgod, amíg élsz. Az összes többi ennek eszköze, az összes többi csupán részlet. Figyelj, kérlek! Figyeld szíved dobbanását, a szemhéjjak rebbenését, indulataid hullámzását. Légy résen, mert az élet feléd tart. Vedd észre őt, öleld meg, és ne engedd el. Nincs semmi más, ami el nem múlna, ami porrá nem válna, amit a nyüvek meg nem ennének. EGY van csak. Élet van csak. EGY ÉLET van csak. EGY ÖRÖK ÉLET, mely rendszeresen bepróbálkozik nálad mindaddig, amíg fel nem ismered, és minden más súlyt, terhet, láncot lerázva magadról, át nem öleled.

Figyelj! Légy igaz! Minden körülmények között tedd azt önmagaddal és mindenkivel szemben. Ez a legtöbb és a legkevesebb mit tehetsz, ha kíváncsi vagy az IGAZRA. Engedd el a makacs szabályaidat. Semmi más nem számít, csak az, hogy igaz légy, és egyre csak szétfutnak a felhők a fejed fölött, meglátod a fényt, meglátod valódi önmagadat, meglátod a benned élő Isten szépségét, mert nem lesz már szükség az igazságot eltakaró felhőkre. A tükörkép megváltozik. SZABAD VAGY.

Szeretettel,

               „egy Szabad Gondolat”

Categories: Elmélkedések, Minden | Címkék: , , , , , , , , | 3 hozzászólás

Működteti a WordPress.com.