Posts Tagged With: leh

Éjszakák és nappalok

DSC_9834 

Tiszta ingyen visszapostáztak. Még aggódnom sem kellett, hogy kapok-e stopot vagy sem. Fogtak nekem egyet, mely teljesen díjmentesen visszavitt engem Lehbe. Az éjszaka közepébe. Micsoda lehetőség! – gondoltam magamban. Szállást keresni naplemente után a turistáktól hemzsegő fővárosban ott, ahol mindenért pénzzel kell fizetni, ahol mindennek napról napra nő az „értéke”. Egy útszéli bolt előtt ismerősökkel találkoztam. Elbeszélgettünk zárásig. Kaptam tőlük egy gyertyatartót ajándékba. Hiába mondtam, hogy csak nehezítem a hátamon a batyut ha az ilyen ajándéktárgyakat elfogadom. Nem tudtam visszautasítani. Meghívtak másnapra ebédelni. Javaslatokat kaptam tőlük, hogy hova tehetném a sátramat. Sajnos füves helyet nem igazán találtam. Nem akartam beletenni mindent a porba, ezért úgy döntöttem, hogy tovább barangolok az éjszakában, hátha kerülne egy jobb megoldás. Kicsit úgy éreztem, hogy inkább átgyalogolom az éjszakát, minthogy neki fogjak sátrat verni. Lefelé sétálok az utcán a szokásos módon, ráérősen, sehova nem sietve. Az utolsó boltok is lakatot tesznek az ajtóikra. Egy kasmíri boltosnak ismerkedni támad kedve. A hosszú nap után nekem egyáltalán nem hiányzott egyetlen új ismerős sem. Jól elvoltam régi jó ismerősömmel, az éjszaka csendjével. Gondoltam, megmondom neki, hogy nem akarok semmit sem vásárolni. Hogy ha azért fáradozna, hogy megvegyek valamit, akkor tudnia kell, hogy nincs pénzem. Mivel nagyon érdeklődött, elmondtam neki, hogy merről merre. Azt mondta, hogy tovább ne keresgéljek, mert szívesen vendégül lát, ha nem zavarnak a meglehetősen szerény körülmények. Mondtam neki, hogy szerényebbet azoknál amilyeneket tapasztaltam útjaim során nem hinném, hogy tudna mutatni, úgy hogy felőlem mehetünk. Egy olyan lakásba érkeztünk amelynek volt egy konyhácskája, egy fürdőcskéje, és egy szobácskája melyben már eleve laktak vagy öten. Na de a jó emberek kicsi helyen is elférnek. A földön aludtak valami pokrócokon. Pont annyian voltak, hogy mellettük még egy csavargó is elfért. Kajával kínáltak de nem voltam éhes. Vízszintesre kívánkoztam, hogy mielőbb neki fogjak kipihenni a meglehetősen hosszú utat. Mivel nagyon kíváncsiak voltak, hogy mivel foglalkozok, és mi a véleményem Kasmír helyzetéről, úgy döntöttem megosztom velük még akkor is, ha nem fognak tetszeni a szavak. Meglepetésemre, érdeklődve figyelték a gondolatsorokat, és még tetszett is nekik annak ellenére, hogy tisztán kifejtettem a véleményem a szentháborúinkról is. A már szokásossá vált tapasztalatokkal találkoztam itt is. Ők jelezték, hogy számukra családtag vagyok. Arra kértek, hogy hogy ha kedvem tartja, maradjak még legalább egy hetet. Megint azzal az esettel találkoztam, hogy azok akiknek a földi javakból a legkevesebb jutott, készek megosztani egy ezer idegennel még azt a keveset is. Csodálatos emberek, tele szeretettel. Muzulmánok, a tévé szerint terroristák. Sok ilyen terroristával volt alkalmam megismerkedni az út folyamán, melyek nem bántani, hanem ellenkezőleg: segíteni akartak. Nagyon kevés kivétellel a legtöbben úgy kezeltek mint családtagot. Ha a rendfenntartók golyói leteríti őket, akkor az újságban úgy jelenik meg, hogy sikerült megölni egy néhány terroristát. Annyi a bűnük, hogy végtelenül ragaszkodnak ahhoz a helyhez, ahol megszülettek. Az az övéké, és készek meghalni érte. Na de ezzel nem csak ők vannak így. A szabad gondolat listán jött egy webcím, ahol Európai határok alakulását lehet követni kétezer évre visszamenően. Országok, birodalmak jelentek meg, nőttek, majd csökkentek, majd eltűntek, majd újra megjelentek. Mindez természetesen sok-sok emberáldozat árán. Mindig változtak a határok, mindig is fognak változni, míg az ember nem képes tanulni a hibáiból. Tulajdonképpen minden változott, kivéve az emberi ragaszkodást. Az szinten maradt. Az valami állandó. A ragaszkodás tárgya az, ami változó és mulandó. Mégsem tud az ember lemondani róla. Képes illúziókban hinni, hazudni magának, és harcolni utolsó leheletéig.DSC_9866

Másnap még egy egy utolsó kört tettem Ladakh fővárosában. Majd visszamentem Shahid boltjába elbúcsúzni. Kevesebb mint egy napja ismertük egymást. Ennek ellenére olyan mértékű felebaráti szeretet tanúsított személyemmel szemben, hogy éreztem, hogy az üzemanyagtartály megtelt, újra útnak indulhatok. Ragaszkodott ő is, hogy elfogadjak tőle egy szép inget. Bármennyire is szerettem volna visszautasítani, nem ment, mert éreztem a szeretet, mely az ajándékot kísérte. Megkért, hogy ha még egy hét múlva is Kasmírban lennék, hívjam fel, mert vendégül szeretne látni srinagari otthonában is. Megöleltem a kis muzulmán testvért és ráléptem az útra, hogy elfogyasszak egy darabot belőle Kasmír fővárosa, Srinagar irányába. Már a városban kaptam egy stopot, mely kivitt a város végére. A sofőr egy szálloda tulajdonosa volt. Azért, hogy nekem segítsen, egy jó néhány kilométerrel megtoldotta az útját Srinagar irányába. A város pereméről begyűrtem egy jó néhány kilométert a talpaim alá, amíg az első teherautó megállt, hogy elvigyen egy darabon. A sofőr egyedül volt, és pont Srinagar fele tartott. Nem zavartuk egymás hallószerveit sokat, mert annak sok értelme nem lett volna. Az első pihenőhelyen közölte velem, hogy nyolcszáz rúpiáért elvisz Srinagarig. DSC_9877 Én illedelmesen elnézést kértem, hogy ennyire félreértettük egymást, és további jó utat kívántam neki. Körülbelül azt gondolhatta, hogy nini egy hülye turista. Biztos nagyon sok pénze van és a buszjegy dupláját fogja majd fizetni nekem azért, hogy elviszem. Gyönyörű helyen váltak szét útjaink. Még az is lehet, hogy ha a sofőr nem vált át anyagiasba, még akkor is megkérem, hogy álljon meg, mert egy néhány kilométert szívesen gyalogolnék a dimbes-dombos késő délutáni fényekben. Gyönyörű kis falucskán gyalogoltam keresztül. Hegyek veszik körül. A hegyről egy középkori kastély figyeli a völgyet. A falusi emberek földjeiket ápolták az út mellett. Ráköszöntem mindenkire, akik az út közelében dolgoztak. Kicsit meg is színeztem minden köszönést, hogy adjak egy kis jókedvet a jó munka mellé. DSC_9889 Nemsokára az út újra emelkedni kezdett. A hágótól, a forróságtól, meg a nagy hátizsák súlyától égni kezdtek a talpaim. Éreztem, hogy ideje járművet cserélni. Nemsokára jött is egy másik kasmíri teherautó, melyben már voltak hárman. Vidáman köszöntöttem őket, és közöltem is velük már az elején, hogy pénzem csak annyi van, ami szükség esetén néhány alkalommal feltölti az üzemanyagtartályom. Mondták, hogy ne aggódjak amiatt, mert az káros az egészségre. Mivel egyetértettünk, fel ugrottam negyediknek a kamionba, és elindultunk újra a főváros irányába. Megkínáltak valami, több napos nagyon ropogós kasmíri kenyérrel. Teát is főztek. A kommunikáció is megoldódott nagy nehezen. Jó volt a hangulat. Sajnos éjszaka egy újabb ellenőrzőponthoz érkeztünk, ahol a sofőr azt mondta, hogy jobb lenne ha leszállnék, mert őt megbüntetik, ha idegeneket szállít. Azt mondta, hogy az ellenőrző pont után újra felvesznek. Leugrottam és elindultam a meredek sziklák között az éjszakában újra gyalogosan. Egy kis otthonból az utcára nyíló boltocskához érkeztem, amely még nem volt zárva. Azt mondták, hogy még csak egy néhány száz kilométer van hátra, és meg is érkezek Srinagarba. A kamion vagy nem vett észre vagy egyszerűen csak elfelejtett újra felvenni, vagy nem akart több komplikációt, de csak úgy elhúzott mellettem. Így maradtam egyedül az ismeretlennel az éjszaka közepén. Gyönyörű holdvilágos és csillagfényes éjszaka volt. Valósággal örömömre szolgált a gyaloglás. Néha eszembe jutottak az útszéli táblákon bereklámozott leopárdok. Reméltem, hogy nem a környéken voltak fényképezve. Ha jól emlékszem, még mindig több mint háromszáz kilométeres szakasz választott el Kasmír fővárosától, amit a Himalája kanyargós útjain kellett megtenni. Nem volt forró az éjszaka, de nem is fáztam. Egyedül a talpaim égtek a zsák súlya alatt. Ilyen hosszú gyaloglásokhoz nem árt ha az ember valami nagyon jó patkókat vesz a lábára, különben nagyon megnyúlik az út. Az én utam is egyre hosszabbnak tűnt. Megállt egy Toyota Innova. Turisták ültek benne. Azt mondja a sofőr, hogy ez az autó pont Srinagarig megy. Mondom, jó neki. Én is arrafelé tartok, de nem van pénz luxusjárművekre. Nem is zavarta tovább az éjszaka csendjét a segítőkész sofőr. Visszaült az autóba, és továbbállt. Folytattam az utat lassan tovább kímélve a talpaimat. Tudtam, hogy úgysem gyalog fogok célba érni. A gyaloglás legalább ébren tart, és még az is lehet, hogy kerül egy másik teherautó. Került is egy. Önkéntesen megállt felajánlva segítségét. Felugrottam a kabinba kb. ötödiknek. A sofőr közölte is, hamar, hogy csupán ezer rúpiáért elvisz Srinagarig. Mondom neki, hogy amíg nem késő, lépjen a középső pedálra, mert le szeretnék szállni. Nem is kérette sokáig magát. Megállította szekerét, és visszarakott engem az éjszakába. Egy percig sem idegeskedtem. Talpaimat kímélve, óvatosan lépkedtem tovább a kanyargós úton felfele. Nem hangolt le az sem, hogy a második autó is csak azért állt meg, mert gondolta, hogy olyan szituban vagyok, kénytelen leszek minden vagyonom kilencven százalékát feláldozni, hogy eljussak a fővárosba. Na de nem sokára megállt egy második kamion is. Szintén intés nélkül. Gondoltam, hogy mielőtt ez is bejelenti, hogy csupán ezer rúpiáért elvisz, szólok nekik, hogy ha a pénzért álltak meg, akkor nyugodtan menjenek tovább, mert imádok gyalogolni. A kamionban két szik ült. Egy idősebb meg egy húsz év körüli. Elegáns, tiszta emberek, igazi szikek. Mondták is, hogy ne aggódjak, mert nem pénzért álltak meg. Mivel szikekről van szó, ez a magatartás nem lepett meg annyira. Az összes eddigi szik is, akikkel összetalálkoztatott a sors, a legangyalibb földi teremtmények közül való volt. Egy félórai utazás után félre is húztak egy vendéglő előtt vacsorára. Bementünk a vendéglőbe. Annak ellenére, hogy jeleztem, hogy nem vagyok éhes, nekem is vacsorát rendeltek. A helyzet iróniája az volt, hogy azon a helyen találkoztam a korábbi pénzért segíteni akarókkal is, akik végül magamra hagytak miután kiderült, hogy nem én vagyok az amerikai nagybácsi pénzzel teletömött zsebekkel. Kedvesen rájuk mosolyogtam. Kicsit zavart volt a tekintetük. Nem gondolták volna, hogy ilyen hamar viszontlátjuk egymást. DSC_9917

Vacsi után folytattuk tovább az utat az éjszakában a magas szirtek peremén. A fiatal turbános volt a sofőr. Az öreg szik piaszüneten volt. Punjabi zenére jól pörgött a fiatal szik kezében a kormány. A teherautó kerekei sem nagyon lustálkodtak. Ismételten megjegyzem, hogy nem akármilyen sofőrök ezek. Szerintem némelyikük hatalmas esélyekkel indulhatna a Dakar versenyen. Egy helyen mégiscsak sikerült elakadni. Egy olyan kanyarhoz érkeztünk, ahol a teherautó kerekei egy helyben dobálták az út kavicsait hátra. Sehogy sem tudtunk a meredek kanyarra rákapaszkodni. Ez volt a híres húsz perces kanyar. Több mint húsz percet töltöttünk el rajta. Igazi kaland volt. Az volt az érzésem, hogy némely megrendezett versenyben nincsenek ilyen akadályok mint egy ilyen kavicsos himalájai kanyar, ahol a teherautó csak ugrál egy helyben mint egy fortélyos csődör, mely nem akar mozdulni még ostorcsapásra sem. Akkora port kavartunk, hogy már-már a legnagyobb akadály az volt, hogy nem láttuk merre kell kimenni a kanyarból. A kanyar sikertelen bevétele akár több száz méteres zuhanást jelenthetett volna. Na de nem éreztem veszélyt. A hidat szállító nyugdíjas teherautó után mely a világ legmagasabb útjain billent nagyokat a szakadék hívogató torka fele, szinte semmit nem érzek veszélyesnek:).

DSC_9912 Az éjszakát szinte teljesen végigaludtam. Másnap reggel ismerős tájak látványa fogadott. Úgy éreztem magam, mintha valahol a Hargitán járnék. Közeledtünk Srinagarhoz, Kasmír fővárosához. Gyönyörű zöld völgyek, fenyők, kanyargó folyók, patakok. A magasság csökkenésével megjelent az élő természet. Egyszerű falusi emberek és otthonaik látványa fogadott. Ha amnéziából érkeztem volna vissza, és valaki azt mondta volna, hogy Gyergyótölgyes környékén járunk, én azt is elhittem volna neki. Jött, hogy kiszálljak a kamionból és gyalogosan folytassam tovább az utat. De mégsem tettem. Hagytam, hogy gyűljenek a kilométerek a hátam mögött. Egy útszéli étteremben megreggeliztünk, és folytattuk utunkat a főváros felé. Srinagarba érve valahogy úgy éreztem, hogy nincs nagy kedvem másodjára is megállni, és időt tölteni ott. Az emlékek valahogy nem arra biztattak, hogy azt tegyem. Érdekes módon a szikek is megkérdezték, hogy nem-e lenne kedvem velük tartani Jammuig. A megérzésem után, nem kellett kétszer kérdezzék, velük tartottam tovább Jammu irányába. Közben megálltunk ebédelni is. Bejelentették, hogy tankolni kell. Az üzemanyagra várni kell még vagy 3 órát. Vajon mégiscsak Kasmírban lenne a helyem? Megköszöntem a szik testvéreknek a hozzám-valókat. Még mielőtt elbúcsúztunk volna a fiatal srác zsebbe nyúlt, elővett valami pénzt, és megkért, hogy vegyem el, hogy legyen majd kajára. Én nem akartam elfogadni, mert nem voltam teljesen pénztelen. De tudomásomra hozta, hogy megsértem ha nem fogadom el. Mondom, hogy ez ne legyen a harag forrása, elfogadtam egy százast. Mondom ez elég lesz nekem egy jó darabig. Kasmírban jó olcsó az alma. Veszek rá majd almát. India déli részein az almának olyan ára van, mintha valami drágakő lenne a közepében. DSC_9923

Nem voltam teljesen biztos benne, hogy merre tovább. Srinagar csak néhány kilométerre van. Lehet mégiscsak jó lenne odamenni. Egyszerű a válasz, gondoltam magamban! Mivel én nem ragaszkodom sem északhoz sem, délhez, mindkét irányba fogok stoppolni. Amelyik irányba kapom a járművet, abba az irányba indulok tovább. Ez a szabadság előnye. Nincs ragaszkodás, nincs függőség, nincs kötődés. Bármelyik út a legeslegjobb. A rossz döntés lehetősége szinte kizárt. Jammu irányába kaptam stopot. Hát igaz is. Ha már magam mögött hagytam Srinagart, miért gondolkoznék azon, hogy visszamenjek. Egy kasmíri muszlim úriember volt a segítőm. Valami nagyon fontos emberke lehetett. A kormánynak dolgozott. Nagyon nem faggattam, hogy egész pontosan milyen gaztetteket visz véghez:). Természetesen szó esett a Kasmíri helyzetről is. A véleménye egyértelmű: külön kéne válni. Ő az első muszlim aki, azt mondja, hogy a Pakisztánhoz való csatlakozást nem támogatja. Attól függetlenül, hogy a muszlim testvérek ott élnek, úgy gondolja, hogy Pakisztán nem jó ország. Túl sok a terror náluk fele. Állítólag Jammu és Kasmír a britek uralma alatt is önálló királyság volt. Majd 47 után, miután a britek hazamentek, Pakisztán megtámadta őt. Indiához fordultak segítségért. India segített is nekik. Azóta is segít. Elfelejtett nem segíteni. És most nekik ebből lett elegük. Állítólag Kína is megkaparintott egy jó darabot a Kasmíri területekből. Pakisztánhoz is átragadt egy darabocska. Szóval a szomszédok vittek amit csak értek. A szomszédoknak van egy közös vonásuk: egyik sem támogatja Kasmír függetlenségét, és talán az összes örülne ha teljes egészében hozzá tartozna. Kasmír olyan mint egy befutott topmodell. Minden pasi verseng kegyeiért. Mindegyik a boldogságát várja tőle. És egyiket sem érdekli, hogy ő boldog-e vagy sem. A szépség és a gazdagság hátrányai….DSC_9928

Reklámok
Categories: India, Minden | Címkék: , , , , , , , | 4 hozzászólás

A show megy tovább

DSC_9629 A beszélgetés hosszúra nyúlt. Esteledett már amire véget ért. Stoppal mentem vissza az otthont adó Shey falucskába. Sokat stoppoltam Leh és Shey között. Egyszer mentem busszal, de elmondhatom, hogy a buszozás még mindig nem okoz számomra nagy izgalmakat, ezért ha lehet stoppal megyek mindenhova. Többször beigazolódott, hogy stoppal, nem sietve haladok a legjobban. Szeretem ezt a tempót. A stoppolásban új rekordokat döntök. Nemcsak a távolságban hanem a minőségben is. Nagyon sokan nem állnak meg a desztinációjukba érkezve, hanem ragaszkodnak hozzá, hogy még egy darabig elvigyenek. Nagyon sok autónak nem kellett volna Sheyig mennie, de mégis megtette, hogy én ne kelljen más stopra várjak az út szélén. Hiába mondom, hogy nekem nem okoz gondot akár éjszaka is fogni egy stopot mely tovább visz, és a gyaloglás is éppen úgy örömömre szolgál, ragaszkodnak hozzá, hogy elvigyenek a desztinációmig. Ilyen is lehet az utazás az ismeretlenbe. Továbbra sem ragaszkodom semmihez, nem kell semmi, de örömmel fogadok mindent ami jön, és határozottan érzem, hogy minden a lehető legjobban történik. A legnagyobb, legizgalmasabb kalandok mind-mind a nem akarás a jelen pillanat teljes elfogadásának és megértésének a szüleményei.

DSC_9636 Még egy utolsót aludtam a vendéglőben. Ez alkalommal időben lefeküdtem, és a felkelést nem siettem el, hogy jól kipihenjem magam. Nubra után nem állt szándékomban visszamenni Sheybe. Úgy terveztem, hogy onnét majd egyenesen Srinagar, Kasmír fővárosa felé veszem az irányt. Ennem adott reggel a ladakhi családom, és utoljára elbúcsúztam tőlük. Jól teltek a közös napok. Ezért kicsit nehéz volt a búcsúzás. A tulajdonos bevitt Lehbe az autójával, hogy onnét nekivághassak a világ egyik legdurvább emelkedőjének, mely háromezer ötszáz méterről felvisz ötezer hatszázra harmincvalahány kilométeren belül. Elég későn vágtam neki a hágónak. Azt mondták, hogy nem sok az esélye, hogy abban az órában kapjak valamit Khardungla irányába. Nagyon nem idegeskedtem, mert tudtam, hogy az, hogy kapok valamit vagy sem, nem attól függ, hogy a nap melyik időszakában kelek útra.

DSC_9647

 

DSC_9689 Még mielőtt az emelkedőre ráléptem volna egy ismerős arcot pillantottam meg az út szélén. Nemrégiben kaptam egy filmet, amit nagyon ajánlottak, hogy megnézzem. A film címe „Riding Solo To The Top Of The World”. Egy nagyon jó dokumentum-kaland film. Egy fiatalember elindul a jó öreg Royal Enfielden a világ legmagasabban fekvő települései irányába, hogy megnézze milyen az élet odafenn, hogy élnek a nomádok. Az utat teljesen egyedül teszi meg és kamerával dokumentálja a legapróbb részletekig. Nagyon jó képeket, beszámolókat látni a filmben. Ajánlom minden (motoros)kalandokat szerető embernek. Ha jól tudom, nagyon jó volt a fogadtatása különböző filmfesztiválokon is. Nos a film főszereplőjével, rendezőjével, producerével, megálmodójával, a történet írójával volt alkalmam találkozni teljesen véletlenül. Viszonylag hamar kiderült, hogy eléggé azonos nyelvet beszélünk, így könnyen ment az ismerkedés. Röviden elmondtam neki mit csinálok, és milyen projekt érlelődik a fejemben. Neki is tetszett az ötlet, és azt mondta, hogy szívesen része lenne, akár segítene a projekt kivitelezésében. Ez azért is volt meglepő számomra, mert ez az ötlet még annyira új, és még annyira kezdetleges stádiumban van, hogy nem is igazán láttam értelmét beszélni róla. De érdekes módon, akiknek megemlítettem eddig, mindenki azt mondta, hogy szeretne részt venni benne, és segíteni a kivitelezésben. Hamarosan itt is nyilvánosan közzéteszem, hogy az esetleges érdeklődők időben tudomást szerezhessenek róla. A találkozás által értelmet nyert a késői indulás is. Örültem, hogy újból nem tartottam magam a szabályokhoz. Eszembe sem jutott, hogy az ilyen típusú útra korán kell indulni. Akkor indultam, amikor jött, hogy induljak. És pont jó volt az úgy. Abban maradtunk az új ismerőssel, hogy interneten tartjuk a kapcsolatot, hogy majd ha eljön az idő együtt fogjunk neki a munkának. Egy közös fényképkép után szétválasztottuk útjainkat. Elindultam az ötezer hatszáz fele.

DSC_9693 Elmondhatom, hogy nem sok jármű hordta rám az út porát. Előre láthatóan sok gyaloglásnak nézek elébe. De mégsem. Két Royal Enfield rugaszkodott neki szinte velem egyszerre a hágónak. Én egyet intettem nekik mint motoros testvéreknek. Ők félre is húztak. Én csak akkor láttam, hogy az egyik paripán csak egy lovas ül. Mintha megbeszéltük volna, hogy engem majd útközben felvesznek. Derűs fővárosi fiatalemberekkel ismerkedhettem meg. Szinte szó nélkül levették a csomagot a hátamról és felbogozták az Enfieldre. Hát igen. Ha valaki megkérdezte volna, hogy szeretnék felmenni a világ legmagasabban fekvő járművekkel is járható útszakaszára, a válaszom az lett volna, hogy Royal Enfielden. Nos ezt senki nem kérdezte tőlem. Egyszerűen odajött az alkalom, és felkínálta magát számomra. Én meg igent mondtam az ajánlatára. Feledhetetlen érzés ezeken a helyeken motorozni. Csak ajánlani tudom mindenkinek. Az első ellenőrző pontot sikeresen átugrottuk. Így engedély nélkül juthattam fel a Khardunglara ahonnét az út a híres Nubra völgy felé vezetett. Gondoltam, ott majd elidőzök egy kicsit, élvezve a hely egyszerűségét. Mivel szeptember elején jártunk, az emelkedő egyre több öltözéket követelt volna. Minden alkalommal amikor egy felhő került a fejünk fölé olyan volt, mintha a forró nyárból hirtelen télbe léptünk volna át. Katonai járművek serege ereszkedett be a csúcs felől, melynek utat engedtünk. Miután felértünk a csúcsra sem hevült az időjárás.

DSC_9745

DSC_9789 A havas csúcsok felől hideg szél fújt mely azt súgta, ha nem vonulok fedezékbe nagyon gyorsan, perceken belül még a csontjaiban a velő is megfagy. Rövid fényképezkedés után bementünk a fogadóba, hogy igyunk egy kis forró teát, meg faljunk valamit, hogy az elvesztett hőt visszatermeljük valahogy. A fiuk királyi módon megvendégeltek. Hívtak, hogy menjek vissza velük Lehbe, de én azt mondtam, ha már idáig eljöttem, és valami akadály nem gördül utamba, begurulnék a Nubra völgybe, hogy megnézzem milyen ott az élet. DSC_9807 Téli volt az időjárás a csúcson, de tudtam, ha elindulok a nagy zsákkal a hátamon, az valamennyire melegíteni fog. Ahogy kijöttünk a fogadóból, épp meg volt állva egy teherautó arccal a völgy fele. Rövid búcsúzás után odaszaladtam a sofőrhöz, hogy megkérdezzem, hogy nem e vinnének be engemet is a völgybe. A válasz pozitív volt. Egy utolsó intettem a motoros barátoknak, és felugrottam a kamionba. Régi ütött-kopott jármű volt az új fuvarom. Elindultunk Nubra irányába. Az út befelé a szokásos himalájai. Minden egyes kanyar akár az utolsó is lehet. Hatalmas dörömböléseket hallok a rakodó térből. Valami nagy tömegű szállítmány lehet hátul mert néha-néha nagyon megbillenti az öreg teherautót, és akkorákat csattan, hogy az az érzésem, hogy kiüti az oldalát. Kérdezem, ugyan biza mit szállítotok, hogy ekkora lármát csinál. Azt mondja a sofőr, hogy hidat. Hidat bakker! Ezek egy hatalmas hidat szállítanak, ezen az útnak még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető úton:). Lenézek a völgybe: egy két beborult teherkocsi látványa fogad. Mi meg hidat szállítunk. DSC_9810 Azt mondják senki nem akarta elvállalni a szállítmányt és ők elvállaltak. Mondtam nekik, ne aggódjatok, mert nem csak ti hoztok helytelen döntéseket az életben. Itt vagyok én is, aki egy olyan teherautót fogott, mely nyugdíjas kora ellenére a világ legfélelmetesebb útjain egy bazi nagy hidat szállít. Na de a félelmetes út nem tartott sokáig. Újabb ellenőrző ponthoz érkeztünk. Engem is látni akartak. Hol az engedély? Tudtam, hogy a bácsi nem a jogosítványomra kíváncsi. Mondom a nekem nincs. Márpedig engedély nélkül nem mehetek be a völgybe. Mondom, hát akkor úgy néz ki, hogy nem fogok bemenni a völgybe. Nagyon nem örvendtem az új helyzetnek, de mit tehettem volna? Mondom neki akkor gudbáj. Én indulnék visszafelé ha már ilyen szigorúak vagyunk egymáshoz, hogy engedélyeket kérünk azért, hogy egy ország területén belül utazhassunk. Igen ám de azt sem lehet, mert katonai terület. Engedély nélkül nem mehetek se le se fel. Úgy néz ki hirtelen foglyul ejtettek, mert nincs engedélyem. Sajnos az engedély ezúttal nem csupán egy formalitás. Az engedély egy üzletág. Évről évre a turisták számával nő az ára is. Nemcsak egyszerűen nyilvántartásba vesznek, hogy arra jártam, hanem meg is bírságolnak érte:), azaz egy kicsit kereskednek vele. Még csak a nyilvántartásukba sem kerülhetek pénz nélkül. Egy olyan határra érkeztem, mely elválasztja a vegyeseket a pénzesektől. Amíg a határon innen létezhetnek pénz nélküliek, a határon túl csak pénzesek lehetnek:)). Az a tény, hogy van két egészséges lábam, és egy néhány jóindulatú ember akik önzetlenül, díjmentesen segítenek a haladásban még nem elegendő, hogy átjussak a határon túlra. Úgy döntöttem, hogy megnézem milyen a világ pénz nélkül. Ezért indultam el ezen az úton. A beszámolóim arról tanúskodnak, hogy igazán fontos dolgok megtapasztalásában a pénz hiánya nem jelent akadályt. De bizonyos formák megtapasztalásához, melyeket értékként tüntet fel a társadalom, szükség van a pénzre. Ez kicsit olyan mint egy televízió reklám. Először elhitetik az emberrel, hogy az új termék nélkülözhetetlen része a modern ember életének, majd azt, hogy az ára hihetetlenül alacsony, és ha az ember nem veszi meg, akkor soha vissza nem térő alkalmat szalaszt el, melynek következtében lemond az igaz boldogság forrásáról. Így reklámozzák az egzotikus utazásokat, a Francia Riviérát, stb…. Az embernek el kell hinnie, hogy azt a bizonyos helyet nem szabad kihagyni, mert Michael Jackson is járt ott, mielőtt jegyet váltott volna örökzöld vadászmezőkre:). Ha a nép bedől jó marketing fogásnak, indulhat a biznisz. DSC_9698

Sok szépet hallottam a Nubra völgyéről. Ezért döntöttem úgy, hogy felkeresem ha hagyják. Na de nem hagyták, így nem kerestem fel. Azóta eltelt még egy néhány nap. A boldogságomba csorba nem esett. Sőt, ellenkezőleg. Kaptam azóta még sok olyan élményt, melyek szinte még azt is elfeledtették, hogy van egy Nubra völgy a térképen. Ép, egészséges vagyok. Mosolygok és mosolyogtatok. Egy szép hely elmaradt, de jött helyette húsz más. Nem volt ragaszkodás, nincs csalódás. Még mindig elmondhatom, hogy a számomra leggyönyörűbb helyeket, melyek még mindig csodálatos élményként élnek az emlékezetemben, szinte spontán módon fedeztem fel, és tapasztalhattam meg. Senki nem kért belépőt, senki nem akart megvámolni a látványért. A Bahamák meseszép. De ha netán nem sikerülne eljutnod oda ebben az életben, kérlek, ne keseredj el nagyon, mert nap mint nap rengeteg szép hely mellett elvágtatsz nagy sebességgel sietve valahová, hogy nehogy valamiről lemaradj. Néha a bereklámozott szép helyek és az általad spontánul felfedezett szép helyek között az a különbség, hogy az előzőek esetében rengeteget kell fizetned a reklámra, és arra, hogy valami olyant tapasztalj, aminek a varázsát már rég legyilkolta a mesterséges tuning. Ha még nem voltál a görög szigetek egyikén sem annak ellenére, hogy rajtad kívül már szinte mindenki részt vett „feledhetetlen” görög kiránduláson, ne csüggedj nagyon. Találkoztam sok olyan emberrel, akik voltak, és nem lettek boldogabbak tőle. Egyesek azt hiszik, hogy talán még több Görög szigetet meg kéne látogatniuk, és akkor szebb lesz az életük. De én azt hiszem, hogy sokan a csalódásra fizetik be a hosszú munka év alatt összekuporgatott pénzüket. DSC_9663

Többször megkérdezték, hogy láttam-e már az arany templomot, és a Taj Mahalt. Mondom, hogy nem láttam, és ha hiszed ha nem, nem is vagyok kíváncsi rájuk. Elég templomot látok út közben anélkül, hogy akarnám. Próbálom megértetni velük, hogy számomra nem annyira fontos a televízióban bereklámozott helyek látogatása, mint az emberekkel való találkozások, beszélgetések az élet felfedezése. Olyan sokat hallottam már a Taj Mahalt és az arany templomot, hogy ha véletlenül arrafelé járnék, még a fejemet is elfordítanám, hogy ne lássam:). Ha megnéztél egy tévéreklámot vagy egy dokumentumfilmet, és elmész Indiába, hogy megnézd a Taj Mahalt és az aranytemplomot hajlamos leszel majd azt hinni, hogy voltál Indiában, és tudod milyen ott. Ez a turizmus illúziója. Kérlek ne vedd rossz néven. Én sem gondoltam volna, hogy majd ezeket a szavakat fogom írni a fent említett helyekről. Nem a rosszindulat vezérel, amikor így vélekedek, hanem sokkal inkább az a szándék, hogy felhívjam az olvasó figyelmét, hogy annyira elveszejtjük magunkat a formák rengetegében, hogy akár egy egész életet is képesek vagyunk leélni anélkül, hogy meglássuk, mi van a felszín alatt. A világon rengeteg szép dolog van. Rengeteg látnivaló van. Rengeteg reklám van, mely arra ösztönöz, hogy egy életen keresztül, ezeket a képeket üldözzük, hogy azt higgyük, hogy azért születtünk meg, hogy látószerveinket kényeztessük. Itt most emlékeztetni szeretnélek a vak történetére, aki az egyik legboldogabb ember, akivel valaha találkoztam. Elmondhatom, hogy találkoztam egy néhány emberrel utazásaim során. Tehát nem kétszáz ember közül ítélem őt a legboldogabbnak. Vigyáznunk kell nagyon a látással, a látni akarással, mert vakságot okoz! Vigyáznunk kell nagyon a show-val, mert megtéveszt. Vigyáznunk kell nagyon a televízióval, mert megöl. Elmondhatom, hogy számomra a híres Leh, Ladakh fővárosa egy lelketlen zombi. Lenne valami szép, valami érdekes látnivaló, de a hely lelkét megölte a turizmus. Na de azt mondta Freddy Mercurry, hogy „the show must go on” (a shownak folytatódni kell). Neked meg választanod kell a show és a realitás között, az igazság és a hazugság között. Ez a feladatod. Erre születtél.

Szeretettel,

„egy Szabad Gondolat”

Categories: India, Minden | Címkék: , , , , , , , | Hozzászólás

Ki a vesztes?

DSC_9662 Visszamentem Sheybe, az út menti vendéglőbe. Megkérdeztem maradhatnék-e még két napot mielőtt a hosszú utat is a nyakamba veszem. A válasz egyértelmű volt. Olyan fogadtatásban volt részem, mintha ott születtem volna. Ezúttal fel sem húztam a sátrat. Egyébként is hideget hozott Szeptember Ladakhnak. Nem szívesen sátoroztam már. Aludhattam a vendéglőben a székekről levett és egymás mellé helyezett szivacsokon. Este még megnéztünk egy Indiana Jonesot a fiukkal. Én meg már filmközben eltettem magam a másnapra.

Vasárnap délután ötkor volt a találka a tibeti menekültekkel. Mint utólag kiderült, összesen hat tibeti tanár volt kíváncsi a jövevény béke üzenetére. Tudtam, hogy ez a beszélgetés más lesz, mint az eddigiek. Ismerem a felnőttet. Annak már nem őszinte szavakra van szüksége, hanem egy hosszú szakállú öreg bölcs formájára, akiről az a hír járja, hogy mindent tud. Többet tud náluk, többet az átlagembernél, többet annál az intézménynél, mely elhitette velük, hogy ők már szinte mindent tudnak az életről az oklevélnek köszönhetően. Én magamtól nem keresem az alkalmat, hogy mindentudó felnőttekkel vitatkozzak, hisz nem célom bárkit is meggyőzni az általam felszínre törekvő gondolatok igazságáról. Nem akarom az igazam versenyeztetni senki igazával. Amint már írtam, nekem nincs is olyan, nekem nincs igazam. Én csak az élettől kölcsönvet igazságokat közvetítem azzal a reménnyel, hogy akadnak olyan fülek amelyek a megértés központjába viszik őket, aminek köszönhetően gazdájuk felfedezhet egy néhányat a boldogság eddig nem ismert forrásai közül.

A beszédem tartalma nagyjából a már ismert szokásos. A találáson változtattam, mert a felnőtt nem szívesen iszik a gyerek poharából. Határozott, tiszta gondolatoknak engedtem utat, hogy elhagyják az ajkaimat, melyeket síri csendben követtek a nagyok. Megkérdeztem, hogy mi a véleményük, mi az alapvető oka annak, hogy az ember háborút indít. Egyik tanár azt mondja, hogy a birtoklási vágy. Ezen kicsit meglepődtem. De örömmel hallgattam a véleményét. Mondtam neki, hogy azt hiszem nem is igazán van értelme, hogy fogyasszam a levegőt, mert hanem egyéb ők már ismerik a gondolatokat, melyeket mondani készülök. Így igaz, a birtoklási vágy az egyik alapvető oka a háborúnak. Ha az nem lenne, szinte művészet lenne valaki ellen háborút indítani. Ha elgondolkodunk rajta ez a kijelentés szinte minden más okot is magába foglal. Az igazunkért, az igazságunkért is hajlandóak vagyunk harcba szállni, úgymond megvédeni azt. Birtokolni akarjuk a nagy igazságokat. Ha nincs nekünk belőle, akkor kölcsönveszünk egy néhányat, örökbe fogadjuk, magunkénak valljuk, és utána tűzön-vízen keresztül csatába vágtatunk, hogy megvédjük azokat. Tudjuk jól, hogy manapság mindenkinek igaza van. Mindenki tudja a nagy igazságokat. Csodálatos módon a nagy igazságok birtoklása jóformán senkinek sem ad igaz, hosszan tartó boldogságot. Tehát a nagy igazságaink csak elméletben működnek jól. A gyakorlatban talán soha ki sem próbáltuk őket, vagy esetleg soha nem is láttuk értelmét kipróbálni, mert meggyőződésünk, hogy gyakorlati síkon másképp működik a világ.

Igazad van, mondom. A birtoklás az oka a harcnak. Rögtön hozzá is fűzte, hogy Kína birtokolni akarja Tibetet, és ezért van a harc. Mondom neki, ez igaz, de azt látja-e, hogy Tibetet nemcsak Kína akarja birtokolni, hanem a Tibetiek is? Na ez volt az a pont ahol az igazságok háborúja kezdődött. Figyelmeztettem is őket, hogy ha azért jöttek, hogy olyan gondolatokat ajándékozzak nekik, amilyeneket hallani szeretnének, akkor jobb lesz, ha már most abbahagyjuk a beszélgetést, mert nekem nincs szükségem arra, hogy valakit győzködjek, esetleg valakivel vitatkozzak arról, hogy amit állítok az igaz-e vagy hamis. Mondtam, ha úgy érzik, hogy nyugodtan alázattal végig tudnak hallgatni egy a szokásostól eltérő eszmefuttatást, akkor maradok szívesen, és megosztom velük, ha nem akkor további sikeres háborúzást kívánva nekik, megyek és pihenek egy jót mielőtt elindulok Khardungla irányába. A hat közül egyik annyira okos volt, hogy valószínűleg halála előtt már többet nem is nagyon fog okulni, hacsak a dalai láma azt is el nem hiteti vele, hogy az az érzése támadt, hogy a földön csak egy okosabb ember létezik mint jó maga, és az nem más mint ő. Többször mondták, hogy ezeket a gondolatokat őszentsége a dalai láma is tanítja. Valahogy úgy fejezték ki magukat, hogy ő mindig ezt mondja. Mondom, hogy annak felettébb örvendek. Csak annak nem örvendek, hogy ott van a „mindig” szó. Miért kell a mindig? Miért nem elég az egyszer, vagy egy néhányszor? Mikor fognak bólogatás helyett már cselekedni is? Erre a tudományos érv az volt, hogy azért mert gyakorlatban nem működik a dolog. Mondom, ezt ismételje meg az, aki már próbálta is, és úgy győződött meg arról, hogy gyakorlatban nem működik az, amit az őszentsége mond. Kedvesen, tisztán megfogalmaztam, hogy a dalai láma képei a falon nem fognak segíteni, egy élhetőbb lét megteremtésében. A bólogatás sem fog semmit megváltoztatni. Az, hogy a dalai lámát szavakban istenként tisztelik, de cselekedeteik mást tükröznek, sem fog sok mindent megváltoztatni. Érdekes, hogy pont azelőtt való nap írtam a bejegyzést a költők haszontalan életéről. Arra is rákérdeztem, hogy miért van az, hogy nagy tanítójuk ilyen nagy függőséget okoz. Miért van az, hogy istenként tisztelik ahelyett, hogy gondolatait felhasználva elinduljanak az önállósulás, a békés élet útján. A legokosabbik ingerült állapotban ugrott fel a székről, és elhagyta a termet. A többi figyelmesen végighallgatta mondandómat. Több kérdés is adódott, mint például az, hogy Kína és Tibet esetében, melyik félnek kell nagyobb megértést tanúsítania. Mondom, hogy egyértelmű a válasz: Tibetnek. Loccccs!… Erre megint nem számítottak. Ha tisztán látjuk a képet, egyértelmű, hogy Tibetnek kell nagyobb megértést tanúsítania. Tibet a legyőzött. Tibet hiába kiabál, hiába követelőzik. Az olyan mint a város főterén azt kiabálni a békésen csipegető galamboknak egy feliratos zászlóval a kezedben, hogy a korrupció szűnjön meg.

Valójában az élet mindig a legyőzött féllel tart. A veszítésben a félelemben, az üldöztetésben benne van az élet kegyelme. Mindig az a fél veszít, melyiknek nagyobb az esélye arra, hogy a veszítés, a veszteség a fájdalom hatására kinyissa a szemeit, és megkeresse az utat mely kivezet a sötétségből. Hogyan várhatná el az ember, hogy nagyobb megértést tanúsítson az a fél, mely parancsszóra gondolkodás nélkül tölt, és gyilkol? Ő még távol áll az élet mélyebb megértésétől. A gyengébbik félnek van most esélye az ébredésre. Ez most az ő háborúja. Az erősebbik fél háborúja még várat magára. Lehet neki ellensége sem lesz. Lehet, hogy az erősebbik fél ellensége, és elpusztítója önmaga lesz. Az a vesztes mely a veszítésben nem képes felismerni az élet kegyelmét a tisztán látás elnyerésének lehetőségét, üldöztetése végén egy végtelen mélységű szakadék peremén találja magát, ahonnét már nincs visszaút.

A tibeti menekültekkel való beszélgetés konklúziója, hogy továbbra is szívesebben beszélek hatszáz fiatalhoz, mint hat felnőtthöz. Ha az ember egy életen keresztül zárva tartja az ajtókat, azok a végére már annyira berozsdáznak, hogy komoly tragédiákra, szenvedésre, sorscsapásokra van szükség, hogy valamennyire megnyíljanak, és utat engedjenek a beáramló fénynek. Kérlek vigyázz az ajtóidra. Minden alkalommal, amikor időd engedi, olajozd meg a sarkait, hogy könnyen nyíljanak, ha elérkezik az idő, az ébredés ideje, hogy a teremtés igazságának fénye beáramoljék.

Categories: India, Minden | Címkék: , , , , , , , , , | 4 hozzászólás

Vissza az időben

CSC_8814 Frissen, kipihenten ébredtem. Tündöklő napsugarak köszöntek jó reggelt, arra biztatva, hogy szedelőzködjek, bontsam le a sátrat, és induljak a kínai határ fele. Nawang barátomtól úgy búcsúztam, hogy egy ideig nem fogunk már találkozni, mert amire én visszajövök a tótól, ő már úton lesz a hegyek fele egy turista csoporttal. Az öreg szakácsnak meg a két fiatal srácnak is megköszöntem, hogy otthont és lehetőséget biztosítottak számomra, hogy írogassak.

Hátamon a házammal átléptem a több mint egy héten keresztül otthonomul szolgáló vendéglő küszöbét. Elindultam Karu irányába, hogy onnét majd nekirugaszkodjak a kegyetlen emelkedőnek melynek csúcsán a világ második legmagasabban fekvő átkelő, a Chang La helyezkedik el. Magassága 5360 méter. Körülbelül százharminc kilométer választ el a célponttól, ami nem is lenne olyan sok ha autópályán kéne megtenni. De ebben a százharminc kilométerben vannak más érdekességek is, amelyek megszínezik az utat a vándor számára. Többek között az, hogy háromezer ötszáz méterről fel kell jutni 5360 méterre. Szinte két kilométert kell emelkedni kevesebb mint 30 kilométer megtétele közben. Tudtam már előre, ha netán, nem kerül alkalmi, az én motorom a tűző napon oxigén hiányában, hamar elveszíti erejét. Kevés gyaloglás után felvett egy terepjáró mely néhány kilométert lefaragott a százharmincból. DSC_8819 Utána egy kis Bajaj Super jelezte önkéntesen segítő szándékát. Amikor megállt mellettem, hogy felugorjak rá, le is fulladt. Gazdája minden indítás alkalmával valamiért lefektette a földre, majd felvette és csak utána indította. Szemmel láthatóan a kis Bajaj elégedett is volt a bánásmóddal, mert minden lefektetés után hajlandó volt burranni. Európai szemeknek szinte hihetetlen, hogy egy olyan kis motor mi mindenre jó, és milyen nagy a teherbíró képessége. Ha hiszed, ha nem, még előztünk is vele. Igaz, hogy kapaszkodtam, ahogy csak bírtam, de egy néhány katonakocsit magunk mögött hagytunk vele. Sajnos Karu előtt két kilométerre szétváltak útjaink. De a bánat nem tartott sokáig, mert egy teherszállító terepjáró megállt, hogy felugorjak hátul. Senki nem beszélt angolul. Ennek köszönhetően sikerült a két kilométeres távot még kettővel túlteljesíteni. Na de hamarosan jött is egy kis minibusz, ami visszavitt az eltérőig. Vezetője azt kérdezte, hogy van-e engedélyem. Fogalmam sem volt milyen engedélyről beszélhet. De ő felvilágosított, hogy ahhoz, hogy a tóhoz mehessek, engedélyt kell váltanom Lehben, ami kb. kétszáz rúpiába kerül. Nem tudta megmagyarázni, hogy miért is kell száznyolcvan rúpiát fizetnem azért, hogy elmehessek a tóig. Valami olyasmit mondott, hogy mindenhova engedélyre van szükség, ahol katonai bázisok vannak. Feltételezem nem attól félnek, hogy elgyalogolok a Pangong tóig, majd hirtelen megtámadom Kínát. Na de Kasmír természeti csodáit általában az ilyen biztonsági intézkedések színezik. DSC_8919 Mielőtt átjöttem volna a Himachal Pradesh és Kasmír közötti határon, háromszor vettek nyilvántartásba. Úgy látszik, hogy most, hogy a Másik határt közelítem még egyszer nyilvántartásba kell vegyenek. Ez alkalommal viszont még fizetni is kéne érte. Na de ne csináljak úgy, mintha ez engem annyira meglepne, hisz nem én vagyok az első ember akinek fizetnie kéne olyan dologért amit kérés nélkül kívülről ajándékoznak neki. A nyilvántartást még az ember elővigyázatos mivoltát ismerve megértem és elfogadom. Egy ilyen kényes zónában a sereg tudni akar minden személyről, minden potenciális kémről. De, hogy miért kell ezért nekem fizetni kétszáz rúpiát, azt még mindig nem értem. Hát ha ők akarnak engem nyilvántartásba venni, illene ők fizessenek nekem kétszáz rúpiát. Én egy cseppet sem ragaszkodom, hogy lépten-nyomon levegyék az összes adatomat, mint egy elítéltnek mely a következő napját már a hűvösön tölti:). Biztonság. Biztonságot szeretnénk. Biztonságot akarunk. A belső biztonság hiányát ilyen kétszáz rúpiás módszerekkel igyekszünk pótolni. Na meg van egy másik módszer is, mely most próbál népszerűséget kovácsolni magának. Ez a chipes módszer.

DSC_8976 Engedélyért immár vissza nem megyek Lehbe, az biztos. Annyira azért nem vagyok kíváncsi a Pangong tóra. Ha a tó nagyon köti a kereket, akkor legfeljebb irányt változtatok. Nem szeretném ha közöttünk a viszony annyira átértékelődne, hogy a látványáért bármilyen áldozatot hajlandó legyek vállalni. Nekirugaszkodtam a hágónak. Elindultam gyalogosan felfele engedély nélkül. A katonákat kedvesen köszöntöttem, mintha már régi ismerősök lennénk. Senki nem állított, senki nem kérdezte, hogy merre megyek. Gondoltam, ha ez így megy, egyúttal már Kínába is átlátogatok egyet:). Egyre távolabb kerültem a katonaság és a civilizáció zajától.DSC_9030 Gyönyörű tájak mutattak meg magukat. Elvétve voltak csak amolyan kőkorszaki tanyák az útmentén. Csak ritkán előzött meg egy-egy terepjáró, mely turistákkal igyekezett a tó irányába. Hosszas gyaloglás után megállt egy Mahindra Skorpio, mely elvitt egy útelágazásig, ahonnét nekem jobbra kellett fordulnom, hogy eljussak a hegy aljában kezdődő szerpentinekig. Az első nagy szerpentint lerövidítettem. Nekivágtam a pusztának, amit derékba átszelve felére rövidíthettem, az első komolyabb emelkedő felé vezető utat. Hosszas gyaloglás után felkapaszkodtam az útra, mely rohamosan emelkedni kezdett. Megérzéseim lassan-lassan beteljesültek. Az út kegyetlen emelkedett, a napsugarai meg kegyetlenül ontották a tüzet rám. Egyre több oxigénre lett volna szükség, de az egyre inkább csak fogyott. Mélyeket lélegeztem, de mégis levegő hiányban fuldoklott a motor. Nem siettem, nem erőltettem magam. Próbáltam egy lassú állandó tempót tartani. Még kb, kilencven kilométer állt előttem. Nem volt túl nagy a forgalom. Csak egy két terepjáró száguldott a tó fele tele turistákkal, melyek rendszerint néhány nap leforgása alatt mindent látni akarnak. Rövid a szabadság. Csak egy néhány nap áll a rendelkezésre. És néhány nap alatt sok fényképet kell készíteni, lehetőleg különböző helyeken, hogy egy tartalmas hosszú „szabadság” illúzióját keltse az ember. Az ilyen szabadságok után rendszerint fáradtabban megyünk vissza a melóba, mint ahogy onnét a pihenés szándékával eljöttünk. Oxigén hiányában a tűző napon egyre csak gyengül a gépezet. Ennél lassabban már nem mehetek. Néha leülök egy egy út menti kőre levegőt raktározni. DSC_9027

Az utat nemrég csinálhatták. Látszatra akár autópálya is lehetne. Egyetlen hátránya, hogy még mindig csak egy sávos. Ha két autó szembetalálkozik egymással, az egyik fel kell másszon a hegyoldalra, hogy a másik elmehessen. Vannak bizonyos szakaszok, ahol kissé elszélesedik, hogy az egyik jármű kényelmesen félreállhasson, amíg a másik elmegy. Az új úttesten elvétve a hegyről leomladozó kövek vannak, melyek között az autók poligonoznak. Eltűnődtem, hogy azokat a köveket ki dobja félre az útból, hogy könnyebben lehessen közlekedni. Még egy autóst sem láttam azzal a céllal megállni, hogy egy követ félredobjon az útról. A fenébe is! Hanem egyéb rám vártak ezek a kövek. Én vagyok a leglassúbb jármű, sehova nem sietek. Életem ideje a rendelkezésemre áll. Miért ne dobhatnék félre egy néhányat. Még azzal is pihenek egy kicsit. Ha hiszed, ha nem, alig dobtam félre az első követ, rögtön meg is állt egy autó, hogy elvigyen. Egy fiatal pár utazott a hatalmas dzsipben. Bombayből jöttek egy pár napos vakációra. Szokásos recept: rövid idő alatt nagy sebességgel mindent felfedezni. A fiatalember egy bankban dolgozott, a párja meg nem emlékszem pontosan, hogy hol. Több olyan terepjáró is elhaladt mellettem, melyben akadt volna még bőven hely két embernek is, de eddig egy sem volt hajlandó megosztani a kényelmét velem. Ők ketten hátul ültek, én meg a sofőr melletti kényelmes ülőképen kaptam helyet. Azt mondták, szívesen elvisznek a tóig, hisz hely van, és ők is oda mennek. Az autóban már kevesebb oxigénnel is beértem, eltompult érzékszerveim újra felélénkültek. Főleg az elém tárulkozó képek láttán, melyekről úgy gondolom, hogy kár is lenne szavakba önteni, mert azzal csak elvennék valamit abból a csodálatos látványból, amit ott tapasztaltam. Helyette mellékelek egy néhány fényképet melyet menet közben az autóból készítettem. Ahogy közeledtünk a Chang La átkelő felé, az út alatti völgy egyre mélyült. Látványa félelmetes. Olyan mint egy hatalmas torok, mely az egész világot képes volna elnyelni.DSC_8932

A Chang La tetőn a havas csúcsok felől hideg szél fújt. Azt hiszem, hogy a nyár kellős közepén sem támadna kedve piknikezni az embernek ezen a helyen. Megálltunk egy forró teára meg egy néhány fényképre, hogy megmutathassuk, hogy jártunk mi is a világ tetején. Utána ismét ereszkedni kezdtünk egy teljesen más világ fele, a Pangong tó irányába. Az út mentén kis termetű bundás paripák, jakok, és kecskék legeltek, melyeket néhol nomád- mongoloid kinézetű emberek vigyáztak. Az ég mély kékje, a hegyek világos hegy csúcsai, a felhők, és azok árnyékai emberi szemet elkápráztató látványt nyújtottak. Én csak egy néhány képet készítettem a zötykölődő autóból, de többször éreztem, hogy a látvány kéri, hogy az ember filmben is megörökítse a természet váltakozó sokszínűségét. A Pangong tó gyönyörű kékjének az első látványa a világos hegyoldalak között már elfeledtetett minden fáradtságot. Egyre közeledve a tó fele olyan képek tárulkoztak a szemek elé, hogy a tüdő egyre nehezebben jutott az amúgy is oxigénhiányos levegőhöz. A tó kristálytiszta vize a kék olyan árnyalatait mutatja meg az emberi szemnek, amelyeket addig talán még elképzelni sem tudott. DSC_9257

A tó partján elvétve kis táborozó helyek voltak. Egy néhány helyi család a tó mentén kis ház méretű sátrakat húzott fel, melyeket kiadtak az arra látogatóknak bérbe. Viszonylag drága volt a sátor bérlése. A tó, ha jól tudom, olyan négyezer ötszáz magasságon helyezkedik el. Ez azt jelenti, hogy még ha nappal kellemes is az időjárás az állandó napsütésnek köszönhetően, éjszakára meglehetősen megzordul az időjárás. Tudtam, hogy az én jelenlegi felszereltségem nem fog megvédeni engem az éjszakai fagyhaláltól. A tavat körülvevő nem túl magas havas hegycsúcsok arról árulkodtak, hogy ha a szél megindul, akkor nem lesz helye az emberi verejtéknek a völgyben. A fiatal párnak előre lefoglalt sátra volt, mely gyakorlatilag úgy nézett ki belülről is mint egy kis házikó. Ágyneműben nem volt hiány egyikben sem. Egy helyi ember ajánlotta nekem is a sátrat. Azt mondja, hogy kajával együtt csupán kétezer rúpia egy napra. Mondtam neki, hogy nagyon ne fáradozzon további ajánlatokkal, mert nekem minden vagyonom ezerötszáz rúpia. DSC_9281

Úgy döntöttem, hogy keresek egy másik, egy félreesőbb tanyát, ahol megkérem a helyieket, hogy felhúzhassam a sátram. Azt reméltem, hogy ha szépen megkérem, adnak nekem még egy két pokrócot is, hogy átvészeljek egy éjszakát. Attól tartottam, hogy matrac nélkül nagyon felfáznék a sátorban. Találtam is egy kedves kis tanyát, melyet kőkerítés vett körül. Kőből épített ház állt a közepén. Szomszédságában kőből épített karám volt, melyet kecskék laktak. A tanyán volt néhány kiadó sátor is, de itt már meg sem kérdeztem az árakat. Egy fiatal embertől megtudakoltam, hogy tehetném-e a sátramat a házuk mellé. Azt mondta, hogy egész nyugodtan, de ha gondolom, akár lakhatok bent a házban is a családdal. Mondtam, hogy nem van pénz az ilyen luxusra. Azt mondja, hogy csak száz rúpia. Meglepődtem, hogy ilyen olcsó, amikor egy sátor bérlése hatszázba kerül. Na de örültem az ajánlatnak, mert az még az én költségvetésembe is belefért. Volt egy nagy szoba a házban, amelyben volt vagy hat matrac. Ezt nevezik ott „homestay”-nek. DSC_9227 Elméletileg hatan is lehettünk volna abban a szobában. Gyakorlatilag meg egyedül lakhattam száz rúpiáért egy „hatalmas” szobában, mert mindenki más a sátrat választotta. A kőből készült pásztorház egyszerűsége a nepáli dzsungel menti agyagházéval vetekedett. Volt egy nagy előtér ahol különböző edények voltak a tej feldolgozására. Volt egy kormos konyha mely közepén tűzhely állt. Fekete volt minden odabenn. Fény hiányában a helyiek egyébként is meglehetősen sötét bőre még feketébb volt. A konyha mennyezetén volt egy kb. húsz centi átmérőjű lyuk, ahol a füstöt kiengedték. Természetesen jutott abból még bőven a falak fertőtlenítésére is. Cigarettázni a konyhában nem igazán szükséges, mert füstben nincs hiány cigaretta nélkül sem. A ház környékén, és a házban is kellemes kecskeszag van a háztól csak néhány lépésre található karámnak, meg kecskeszar rakásnak köszönhetően. Nem fa rakás, hanem kecskeszar rakás. Még mielőtt feltehettem volna magamnak a kérdést, hogy télen mivel fűtenek hisz fát nem igazán láttam a környéken, megtaláltam a választ rá a ház mellett. Egy nagy rakás szárított kecske trágya. Úgy gondolom, hogy ezt a nyár folyamán gyűjtik a karámból. Nem takarítják folyamatosan, hanem a kecskék alatt hagyják egy jó darabig, hogy vastagodjon, és a kecskék tapossák. Miután elért egy bizonyos vastagságot, kisebb nagyobb darabokban felszedik, és a napon megszárítják. Körülbelül így készülhet télire a príma tüzelőanyag. Tetszett nekem nagyon a megoldás, ez a körforgás, hogy náluk semmi nem vész kárba. Ezek a nomád származékok az élő bizonyítékai annak, hogy az élethez viszonylag kevés is elegendő. DSC_9276

A nyugati amikor odamegy, csak azt látja, hogy ott semmi nincs. Egy hatalmas tó, kopár hegyoldalak, és nagyon kevéske növényzet. Azt hinné, hogy ott még az állat is éhen halna. A valóság meg azt mutatja, hogy az ember is képes ott megélni. Házak többnyire kőből vannak, de szemtanúja lehettem a téglagyártásnak is, ami viszonylag egy egyszerű művelet. Valamiféle agyag port vegyítenek össze vízzel. A masszát formába öntik, majd kiteszik a napra száradni. Egy hét alatt a tűző napon olyan tégla lesz abból, amiből házat lehet építeni. Végre alkalmam volt megnézni, hogy dolgoznak az ottani kőművesek, hogy raknak kőből házat. A ház fala kb. fél méteres, ami nagyjából annyit jelent, hogy az a ház, amit most felépítenek, ház lesz ezer év múlva is, feltéve, ha a kőműves szeretettel, hozzáértéssel és odaadással végzi munkáját. Márpedig én amit láttam, azt öröm volt nézni. Olyan vidáman építették a házat, mint nálunk amilyen vidámsággal járják a néptáncot. A házhoz semmi más nem kell, mint kő, agyagpor és víz. Mindháromból van bőven a környéken. Továbbá kell egy kalapács, amivel a követ darabolják, és egy lapát amivel az agyagot vízzel vegyítik. Az ajtót, meg az ablakokat bizonyára valahonnan importálják. DSC_9441

Most hirtelen eszembe jutott, hogy összehasonlítsam a két létformát, hogy megnézzem, mi a közös bennük, és miben különböznek egymástól. Ezek az emberek úgy élnek most is, ahogy élhettek ezer évvel ezelőtt. Nagyon sokat nem változott az életvitelük. Van egy kis modernizálás náluk is, mint például az, hogy napelemeket vettek, melyek a napon hányódnak, és töltik az akkumulátorokat, melyek estére fényt biztosítanak. Tehát nem kell olajat vagy valami hasonlót égessenek, hogy az esti munkálatokat elvégezhessék. A fiatalok a napelemmel zenedobozt működtetnek. Érdekes volt, hogy véletlenül megálltam egy sátor mellett, és a zeneszó elhallgatott. Akkor figyelmeztetett az egyik fiatal, hogy pont a napelemre esik az árnyékom, és azért állt le a buli. Na de egyébként az életmódjuk szinte ugyanaz, mint évszázadokkal ezelőtt. A modern ember gyerekének már ciki ha nincs telefonja. A mobiltelefon létfontosságú eszközzé vállt. Nagyon sok mindenünk van. És ennek a sok mindennek nagy részéről azt mondjuk, hogy létfontosságú cikkek. Nélkülük szinte elképzelhetetlen létezésünk. Ezeknek a nomád származékoknak hozzánk képest nincs semmijük. Mégis ugyanúgy születnek, nevelkednek, élnek és halnak mint mi. Nem éreztem úgy, hogy valamivel is boldogtalanabbak lennének mint mi. Ők viszonylag keveset birtokolnak életük folyamán, így kevesebbet is hagynak maguk után, amikor megérkezik a behívó. Mi viszonylag sokat birtokolunk hozzuk képest, így sokat is veszítünk egyszerre, amikor eljön a behívó. Nem szeretnék ítéletet hozni, hogy ők a jobbak, vagy mi vagyunk a jobbak. Nem azért született ez a kis összehasonlítás. Csupán szemléltetni próbáltam, hogy nekünk hozzuk képest nagyon sok van, de mégsem vagyunk sokkal elébb mint ők. Nekünk vannak modern kórházaink de szükségünk is van rájuk. Nekik meg nincsenek modern kórházaik, de nincs is szükség rájuk. Lehet, ha a lehetőségeik változnának, őket is elkapná a birtoklási vágy, hogy mindenből több és több legyen. Ezért nem szeretném kijelenteni, hogy a szegénység erény az ők esetükben. A szegénység lehet erény, de csak abban az esetben, amikor tudatos. Ha az ember szegény, mert szerencsétlent, épp olyan helyre pottyantotta a teremtő, az még önmagában nem erény. Ha az ember szegény, mert szegénységet választotta, hogy az által a figyelmét felszabadítsa az anyag kötelékeiből, tehát tudatosan szegény, az a javára válhat.  CSC_9169

A csend és a nyugalom megfizethetetlen a Pangong folyó partján. Nem volt semmi nagy tervem ott tartózkodásom idejére. Élveztem a csendet a tó partján, fényképezgettem, megmostam a ruháimat. Gondolkoztam, hogy meg is mártózom a tóban, de végül lemondtam róla. Nem akartam a húrokat túl feszíteni. Az előző nap gyaloglása elég sokat leszívott az energiatartalékokból, nem akartam ezt még egy hideg fürdőzéssel is tetézni. Egy fiatalember szólt hozzám első este, akit olyan ezer kilométerrel visszább ismertem meg Mcleodganjban, a vendégházban. A kalapomról megismert, és megszólított. Mit mondjak? Meglepődtem nagyon, de meg ő is. Talált a szó annak idején a sráccal. Ő is amolyan magányos farkas utazó. Úgy néz ki ezek a magányos farkasok összefutnak időközönként. Hogy miért? Azt talán majd a jövő megmondja. Nem akarok a sejtésemnek már most hangot adni. DSC_9232

Második nap délutánján újabb ismerősök köszöntek rám, hogy emlékeszem-e rájuk. Egy csapat fiatal indiai, akik az ország és a világ különböző pontjairól szaladtak össze, hogy együtt töltsék a vakációt. Sheyben találkoztam velük, ahol segítettem nekik megindítani az egyik Royal Enfieldet. Három motorral és két dzsippel jöttek fel a tóhoz. Útközben az egyik ló elvetette a gazdáit, melyek kisebb sérülésekkel megúszták az esést. Aznap nem sokat beszélgettünk, de másnap reggel kiderült, hogy ők azok a fiatalok, akik majd visszavisznek a tótól Lehbe. Kérés nélkül ajánlották fel szolgálataikat. Éreztem, hogy minden a helyén van, minden a lehető legjobban alakul. Igaz, hogy egy percig sem aggódtam, hogy mivel, és hogy megyek vissza, mert tudom, hogy az aggódás a legjobb eszköze a probléma megteremtésének. Nagyon segítőkész fiatal csapat társaságában élvezhettem a vissza utat. A motorosok többször is megálltak más motorosokon segíteni. Ilyenkor én is kiugrottam az autóból, és elmondtam, hogy mielőtt tovább erőltetnék az Enfieldeket, szerezzenek gyertyakulcsot és drótkefét, mert a gyertyát alaposan meg kell pucolni. A magasság miatt egyre gyérül az oxigén ami az égéshez szükséges. Ezért az üzemanyag nem ég el rendesen, és nagyon kormozza a gyertyát. A kormos gyertya még gyengébben égeti az amúgy is gyengén égő üzemanyagot. Több Enfieldel is találkoztunk az úton lefelé, melyek hirtelen elveszítették erejüket. Felmotorozni Lehből a Pangong tóhoz, és onnét vissza egyáltalán nem leányálom. Akklimatizáció nélkül még a motoros maga is levegő nélkül maradhat, nemcsak a motor. Egyik srác pont az autó előtt a szemünk láttára csúszott el az egyik kanyarban. Szerencséjére a csúszás nem volt akkora, hogy bezuhanjon az alattunk tátongó feneketlen mélybe. Komolyabb sérülés nem volt. Miután visszaérkeztünk Karuba (a hegy aljába) együtt ebédeltünk. Aznapra böjtöt terveztem, de az előző napok extrém körülményei miatt lemondtam róla. Egyébként is legutóbb már több mint huszonnégy órája ettem. Egész pontosan a pángongi látogatáés alatt egyszer ettem rendes ételt (egy omlettet). Otthon kibírtam egy hétig is kaja nélkül, de itt négyezer ötszáz méteren, megfelelő öltözék hiányában a szervezet a szokásosnál többet követel. Kaja után visszavittek Lehbe egész a Tibeti piacig, ahol a vasárnapi előadás szervezőjével volt találkám.

Az elmúlt néhány napban, megint olyan élményekben lehetett résDSC_9409 zem, melyekért normális körülmények között mélyen zsebbe szokás nyúlni. A lét nem kérdezte meg tőlem, hogy mennyi pénz van a zsebemben mielőtt elindultam volna a Pangong tó irányába. Teljesen díjmentesen megadott mindent, gondomat viselte az út során.

A fiatalokkal arról beszélgettünk, hogy mi a legfontosabb ahhoz, hogy az ember egy ilyen utazást végigcsináljon. Arra jutottunk, hogy a legfontosabb az ember egyéni hozzáállása. A körülmények csak másodlagosak. A körülmények azok, amik igazodnak az ember hozzáállásához. Vannak emberek, akik egy életen keresztül kifogásokat keresnek és találnak is, hogy miért nem lehet az álmot valóra váltani. És vannak emberek akik mindenben egy újabb léehetőséget látnak az álom kivitelezésére. A döntés joga a te kezedben van. Lehet egy életen keresztül álmodozni és képzelődni, hogy a holnap majd szebb és jobb lesz, tele új lehetőségekkel, de a tegnapi álmot ma akár valóra is lehet váltani még mielőtt az álmodozás tovább folytatódna.

Categories: India, Minden | Címkék: , , , , , , , | Hozzászólás

Samsara

DSC_8489 Jó életem van a Ladakh melletti kis falucskában Sheyben. Az otthont adóim megkedveltek. Jókat beszélgetünk főleg Nawang barátommal. Sok érdekes dolgot megtudok a helyről tőle és a hozzá érkező barátoktól, kikkel szintén jó barátságba kerültünk. Miközben a búcsújárás folyik tudomást szerzek a pont egy évvel ezelőtti árvízről, mely kétezer ember halálát okozta Ladakh környékén. Az erős vallásosság nem mentette meg őket a haláltól. Egy olyan helyen ahol alig esik eső, tavaly év augusztusában egy éjszakán eleredt és húsz perc leforgása alatt elmosott mindent ami útjába került. Emberek ezreit álmukból szólította át a másik világra. Kegyetlen volt nagyon. Ilyen a természet. Amikor leginkább azt gondoljuk, hogy mi emberek felülkerekedtünk, ad egy jelt, hogy ébredjünk. Azok akik nem alusznak túl mélyen fel is ébrednek, és a csapást figyelmeztető pofonként értelmezik. Akár hálásak is érte. De mélyen alvó világunkban nem túl divatos dolog a rosszat a hasznunkra fordítani. A rossz leginkább lázadást, véres bosszúvágyat ébreszt bennünk, ami szépen elkísér a sírig.

Egy fiatalember azt is elárulta nekem, hogy a ladakhi turizmus a környéken forgatott filmeknek köszönhetően kezdett virágozni. Tőle megtudtam, hogy egyik kedvenc filmemet a „Samsara”-t is egy közeli falucskában forgatták. Másnap neki is vágtam gyalogosan a pusztának, hogy megkeressem Stakmot, a Samsara filmezések helyszínét. Tíz kilométer nem igazán sok. Elmentem a monostorig. Onnan meg nekivágtam a pusztának, hogy rövidítőn eljussak Stakmoba. Mivel úgy gondoltam, nincs olyan messze, még vizet sem vittem magammal. A monostorban fiatal szerzetesnők kínáltak teával. Az volt az utolsó pohár folyadék amivel el kellett jussak Samsara földjére.

DSC_8562Mindenesetre azt gondoltam, hogy rövidebb lesz az út, mint amekkorának tűnt. Tűző napon a sivatagban hirtelen megnyúlik az idő, a távolság. Olyan mintha egy teljesen más dimenzióba kerülne az ember. A puszta közepén jutott csak eszembe, hogy itt akár skorpiók is tanyázhatnak. Ha netán kapok egy hirtelen oltást, ott fogok elrohadni a sivatag közepén a napon, mert arra nem túl gyakran járnak más földi halandók. Nagyon hosszúra nyúlt a rövidnek képzelt séta, mielőtt újra zöldet pillantottam a távolban. Az élet távoli képei új erőt adtak nekem, hogy folytathassam az utat. Mielőtt a távoli fákat megláttam volna, már az volt az érzésem, hogy eltévedtem. Megkönnyebbültem amikor az ég mély kékjét és a puszta váltakozó sárga és piros színeit kicsit megízesítette a távoli fák zöldje. Hirtelen az idő is felgyorsult, és a távoli fák mintha elindultak volna az irányomba, hogy mielőbb találkozzunk. Közben megtaláltam az utat is, melyen a kis földi paradicsom összekapcsolódik külvilággal. Egy teherautó erőlködött felfele a hágón, melynek vezetője nem lehetett több tizenötnél. Már a távolból kedves mosollyal köszöntött, majd amikor odaért mellém, megállt és feltessékelt a teherautóra, hogy elszállítson a hátramaradt szakaszon. Én egy pillanatig sem ellenkeztem. Jól esett a kis pihenő. A teherautó kabinjának magasságából nyertem a legelső mélyebb betekintést Samsara völgyébe. DSC_8658 Már az első képeknek sikerült elfeledtetni minden fáradtságomat. Minden olyan volt mint a filmben. A lapos kőházak, melyek tetején füvet és szalmát szárítottak, akár ezer évvel ezelőtt is épülhettek volna. A modern világ nem sok jelét véltem felfedezni a legtöbb kőházikón. Hatalmas kőkerítéssel körülvett búzatáblák mutatták meg magukat, ahol az emberek énekelve dolgoztak épp úgy mint a filmben. El is tűnődtem azon, hogy a filmgyártónak milyen könnyű dolga lehetett. Jóformán semmit nem kellett megjátszani, csak bekapcsolni a kamerát és forgatni a tekercseket. A teherautó megállt a falu aljában. Onnét gyalogosan folytattam az utam felfele a völgyben. Ez egy olyan kis település melyet látni kell. Én még egy darabig kínlódhatok itt a szavakkal, hogy valamennyire szemléltessem a szemeim elé táruló képet, de az soha nem lesz valóságos, mert a patak csobogása, a meleg szellő simogatása, a kecskék és a tehenek társalgása, meg az emberek énekelése kimarad belőle. Ez a falu is jelképe annak, hogy az ember boldogságához milyen „kevés” is elég. Mivel kissé el van zárva a világtól, ezért nem túl gyakran szaladgálnak be az emberek innen Lehbe. De gyakorlatilag a föld mindent biztosít számukra, amire a megélhetéshez szükség van. DSC_8708 A hegyi patakok kristálytiszta klór és uránium mentes vize alkalmas mindenre. Sok kajszibarack fájuk van, mely gyümölcséből nyert olajat több célra is fel lehet használni. Az úton felfele útitársra is szert tettem. Egy tizenkét éves kis srác ép hazafele tartott. Megszólítottam. Kiderült, hogy elég jól tudott angolul. Tőle tudtam meg ezt azt a kis falucskáról, többek között azt, hogy csak egy néhány száz lakósa van, az őt körülvevő hegyekben snow leopard (hópárduc?), farkasok, rókák tanyáznak. Azt mondja, az itteni leopárd fél az emberektől, ezért nagyon nem bántja őket, de a szamarat egész bátran szétmarcangolja. A kis haverrel felmentünk egész a falu végébe, ahol egy terebélyes fa állt, kissé távol a lakott területektől. Arra tippelek, hogy a Samsara híres szerelmi jelenetét eme fa alatt forgathatták. A fától nem messze található hegyi patakból oltottam szomjamat, és kicsit lemostam az út porát magamról. Szép kis túra volt. Kissé unalmas lehetett a fiúnak folyton megvárni amíg a nyugati vándor megáll, hogy a viszonylag gyér levegőből raktározzon a tüdejébe, de türelmesen megvárt mindig. Néhány fényképet készítettem, és utána száznyolcvan fokot változtattunk az útirányon. Elindultunk vissza a faluba. Valóságos ünnep volt minden érzékszervem számára a lassú, sehova nem siető séta. Ráérősen mondtam azt, hogy Jullay! (dzsüllej) a helyeiknek néha válaszként, de néha őket megelőzve a ladakhi köszönéssel. A ladakhiakból általában, valósággal sugárzik a belső öröm. DSC_8724 Sötét bőrű mongoloid ábrázatukat mindig kíséri egy kedves mosoly, mellyel megajándékozzák egymást és az arra látogatókat. Egy gyönyörű kőház előtt két fiatal nő, egy öregebb meg egy kisfiú készültek épp ebédelni. Kedvesen köszöntöttek, én meg viszonoztam azt. Valamennyire az angol is ment nekik. Váltottunk egy néhány szót, egy kicsit viccelődtem velük. Az öreg anyó azt szerette volna, ha velük ebédelek, de valamilyen okból kifolyólag a két fiatal nem támogatta a mama ötletét. Lehet azt gondolták, hogy ennek a nyugatinak biztos nem ízlene az ők szerény ebédjük. Lehet, hogy kissé szégyenlősek voltak. Nem tudom. De lehet, ha tudták volna, hogy milyen étkezésekben volt már részem, ők is hívtak volna, hogy velük ebédeljek. Mindenesetre érdekes volt a magatartásbeli különbség a mama és az újkor szülöttjei között. A mama természetes módon megkínálta volna az idegent azzal, ami épp volt. Szerintem meg sem fordult a fejében, hogy esetleg az nekem nem ízlene. A lányokban meg megjelent egy belső csata, hogy vajon az mennyire volna helyes dolog. Úgy tettem, mint akinek halvány fogalma nincs arról, hogy miről is van szó. Kedvesen köszöntöttem őket, és továbbálltam. A kis útitárs is magamra hagyott. Eltérült balra a hegy aljában található otthona felé. Egyedül élveztem tovább a kis Stakmo nyári képeit.

DSC_8694 Egy gyönyörű ház előtt megálltam fényképezni. Ez idős bácsi meglátott az udvarról, és elindult a kapu irányába. Amikor odaért, kedvesen köszöntöttem, és megdicsértem, hogy milyen szép házat épített. Csak egy néhány szót tudott angolul, de szemmel láthatóan, értette a lényeget. Be is hívott egy teára. Ez az első ladakhi ház, melyet belülről is megnézhetek. A házban fia, annak felesége és lánya, lánya, és lánya szerzetes fia fogadtak. A fia viszonylag jól beszélt angolul. Vendégszeretetük és az én természetességem körülbelül azonos szinten mozogtak. A ház közepén egy kis kályha volt, mellette hatalmas polcok tele réz edényekkel, melyek nagy részét soha nem használják. A fal mellett körben keskeny matrac szerűségek, előttük pedig kb. harminc centiméter magasságú asztalok voltak. Pont ebédelni készültek érkezésemkor. Teljesen természetes módon én is kaptam egy tányért mely rizzsel meg karfiol alapú zöldségfőzelékkel volt teletömve. Én a hosszú gyaloglás után már azt is elfelejtettem, hogy nem szeretem a rizst. A karfiol, mely egyik kedvencem, ebben nagy segítségemre volt. A finom ebédet a ladakhi tea követte. Ez külön élmény volt. Ilyent szerintem még te sem ittál. Ez a tea főleg télen nagyon népszerű a ladakhi otthonokban. Összetétele: forró víz, tea, só, tej, és vaj. Ha az ember megpróbálja átnevezni ezt az itókát valami másra, még jól is tud esni. Számunkra a tea fogalmában a sónak a vajnak néha még a tejnek sincs sok keresnivalója. És mi édesen isszuk. Nos én a nevet elvettem az italomtól, hogy ne zavarjon, és élveztem minden kortyot. Alig fejeztem be a teámat, a szerzetes meg édesanyja készülődni kezdtek. Azt mondták, ha most megyek, szívesen bevisznek a faluba autóval. Épp csak arra maradt időm hogy megöleljem kedves vendéglátóimat, és egy csoportképet készítsek róluk. DSC_8772

Örültem, hogy végre betekintést nyerhettem egy igazi, a modern világ által még nem nagyon fertőzött kis ladakhi falucska életébe. Ez a kis kis völgy számomra az egyszerűség, a tisztaság, a természetközeliség megtestesítője. Igazi földi paradicsom. Hála van odabenn, hogy a sors ezzel a kellemes tapasztalattal is megajándékozott. Erre a napra nem maradt más mint, hogy kipihenjem ezt a kellemes fáradtságot, és felkészüljek testileg-lelkileg egy újabb kalandra: gyalogosan és stoppal eljutni a kínai határig, ahol a Pangong tó szemet kápráztató kékje vár.

Categories: India, Minden | Címkék: , , , , , | Hozzászólás

A kalandok tetőpontja

DSC_6960 Derűsen kanyargott az utam felfele a világ leghatalmasabb hegyének lábszárain. Régi ismerős érzés volt bennem: ilyen gyönyörű tájakon, tündöklő napsütésben azt sem bánom ha senki nem áll meg, hogy elvigyen az utam egy rövidén. Teljes nyugalom, összhang. Még a hátizsákom súlyát sem érzem. Nem sietek sehonnan, nem sietek sehova. Akár állhatnék is. Nem akarok semmit, nem szaladok semmi elől. Megérkeztem, otthon vagyok. Egy vagyok, az egyben. Bárhol vagyok és bármikor, jól vagyok. Minden szép, minden dalol, tánc van mindenütt. Ennél szebbet elképzelni sem tudok. Miért is vagyok? Honnét jövök? Merre tartok? Meg akarom nézni a Himalája tetején élő embereket? Dehogy akarom! Jó helyt vannak ők ott, ahol vannak. Én is jó helyt vagyok ott ahol vagyok. Ha az út kedvesen odavisz, és megmutatja, bemutatja nekem a tibetieket, a ladakhiakat, hát én annak is örvendeni fogok. Egyelőre csak sétálok. A séta egészséges. A sok üléstől meg az írástól fáj a seggem. Amíg élek, és földi formám van, örökmozgó vagyok. Ha mozgok, ha sétálok, akkor minden rendben, akkor nem fáradok, akkor szinte energiára sincs szükségem. Egy lassú örökös séta is lehetne földi életem. Nem sietve, ráérősen lassan sétálni az életben. DSC_6977

Egy kis piros motorkerékpár megáll mellettem. Megkérdi a rajta ülő fiatalember, hogy arccal merre. Mondom, szerintem arra amerre te. Pont Manaliba ment. Manaliból kezdődnek az erős hágók, a veszélyes emelkedők. Nyeregbe szöktem én is, és együtt elindultunk a híres Manali fele. Ez a motorozás is az előzőhöz hasonlatos volt. Ez esetben a földcsuszamlások, meg az utakon átszáguldó térdig érő jéghideg folyók miatt több kerülőt kellett eszközölni. A biztonság kedvéért leszökkentem a lóról a veszélyesebb szakaszoknál. Hatalmas sár mezőkön, meg térdig érő jégfolyamokon gyalogosan keltem át. A víz annyira hideg volt, hogy már abban sem voltam biztos, hogy valóban hideg-e vagy forró. A fiatalember újságíró. Bevallása szerint előttem még soha nem beszélt idegennel. Hát az elég szomorú, gondoltam magamban. Tömeget tájékoztatni anélkül, hogy legalább a saját határait leküzdje az ember, és megnézze, mi van a másik oldalon, nem túl biztató. (mármint a tömegre nézve). Jókat beszélgettünk a motoron. Neki is nagy örömére szolgált, hogy legalább a személyemen keresztül áttekintést nyert a másik oldalra. Valósággal bebeszélgettük magunkat Manaliba.

Ebben a kis turista paradicsomban nem sokat turistáskodtam. Helyette elolvastam egy két otthonról érkezett üzenetet, és hagytam, hogy az „feltöltsön” útravalóul szolgáljon majd a hegyen felfele. Későre végeztem az internetezéssel, de nem szerettem volna Manaliban maradni. Egyszerű vidéki helyeken minden könnyebben megy. Pontosabban én azokat jobban szeretem. Már azt sem merem kijelenteni, hogy biztonságosabb a vidék, hisz már többször is megtapasztaltam, hogy a gondviselés helytől is időtől függetlenül mindenhol egyformán érzékelteti óvó kezeit. Útnak eredtem. A helyeiktől nem sok biztató szavat kaptam a Rothang fele vezető utat illetően. Már szürkülödött, amikor megállt egy autó. Két tibeti kinézetű fiatal srác ült benne. Rövid ismerkedés után, azt mondták, hogy jobb ha az éjszakát még lent töltöm. Az egyik srác apukája kőbányát üzemeltetett. Ott volt egy kis vendégházuk, melyet felajánlottak nekem éjszakára. Útközben még a veszedelmes Rothang átkelőről meséltek nekem, melyet elég gyakran le kell zárni, rossz időben földcsuszamlások miatt. Az időjárás percek alatt változik odafenn. Erős napsütésből könnyen lehet havazás, hideg eső. Én csak nyeltem egyet ezeket a szavakat hallva. Legvastagabb ruhám még mindig az ing, és egy Katmanduban ajándékba kapott sötétkék Hawai feliratú póló, melyet ha hideg van ráveszek az ingre. Azt mondták, hogy abban az órában szinte biztos, hogy nem fogok találni egyetlen járművet sem, mely arrafelé menne. Megérkeztünk a vendégházba, ahol épp üzleti tárgyalások folytak az apuka és valami bankosok között. Nagyon kedves fogadtatásban volt részem. Mondták, hogy északára az egész ház egyedül az enyém. A fiúk akikkel összebarátkoztunk közben, meghívtak egy házibulira. Egy közeli faluban falunapok voltak. És egy népszerű bizniszember megvendégelte a helyieket. Ez a fiatalember hívta meg az új barátaimat a házába. A ház csak nagyon rosszindulattal mondva ház. A helyes kifejezés rá: grófi palota. Profi ejtőernyős a srác. Van egy úgynevezett kalandcégje, mely az oda látogatókat elvisz sárkányozni, hegyet mászni, sízni, meg egyéb helyi élmény-kalandtúrákra. Egyfolytában beszélt, be nem állt a szája egy percre. Egyfolytában azt hajtogatta, hogy a srác, aki engem felvett és elvitt oda hozzá a legjobb barátja. Miután meg eljöttünk, kiderült, hogy ez volt a harmadik alkalom, hogy találkoztak. Én most ezt nem fogom magyarázni. Szerintem az eset eléggé magáért beszélt. Mindenesetre a vendéglátás príma volt. Nagyon finom vacsorát adtak. A kaland érdekessége még az volt, hogy ami alatt odaértünk a vendéglátónk házához, és vissza a bányászhoz, ahol új szállásom várt, a fiatal srác vagy 4 szer is megüttette az autót. Megjegyeztem, hogy csaknem haragszik rá, hogy ilyen kegyetlenül bánik vele. Áh, dehogy, sajnos megtörténik. Amúgy is szeretne egy másik autót. Kérdem milyen autót akar venni. Mondta, hogy milyen típusú BMW-re gondolt. Az igen kérem. És hol fogsz közlekedni vele, kérdeztem tőle? Egyúttal elmeséltem neki egy Rishikeshi barátom történetét, aki Indiában Suzuki Hayabusat vásárolt, ami el is röpítette őt egyszer az angyalok földére és vissza. Jó fiuk voltak egyébként. Látszott rajtuk, hogy örömmel segítenek, amiben csak tudnak. Mire visszaértünk a szálláshelyemre az üzleti találkozó sátrat bontott. Bementem a vendégházba, ahol otthoni fenyő illatát éreztem. Enyém volt a teljes lakás. Frissen lehetett építve, minden modern, és új volt benne. Fenyőfával volt burkolva a belseje. Annak az illata röpített vissza engem egy percre a szülőföldemre a gondolatok mezején. Bekapcsoltam a kazánt a fürdőszobában, hogy hosszú idő után egyet újra forróvízzel zuhanyozzak. Közben kinyitottam az elektromos füzetem, hogy feljegyezzek egy néhányat a kalandokból. Nem sokáig írogattam, mert a hosszú motoros út fáradalmai előtörtek, és zuhany után pihenésre intettek. CSC_7017 copy

DSC_7024 Korán reggel a nap sugaraival egyszerre keltem, hogy nekivágjak a híres Rothangnak. Gyalogosan indultam. Indulás előtt még készítettem egy néhány fényképet a havas hegycsúcsokról. Nem volt rossz idő. Optimistán meneteltem a szerpentineken felfelé. Egy teherszállító Mahindra terepjáró állt meg, hogy felsegítsen a Rothang aljában található táborig. A Rothang fele vezető szerpentinek az otthoni Békás Szoros szerpentinjeire emlékeztettek. Bármerre fordultam, csodálatos látvány fogadott, kivéve, amikor a sofőr pénzéhes képét láttam:). Amikor felértünk táborba, megkért, hogy adjak bár ötven rúpiát. Eddig talán ez volt a legköltségesebb huszonöt kilométerem. Elővettem az ötvenest és odaadtam. Gondoltam, ha ez teszi őt boldoggá, akkor rajtam ne múljon a boldogsága. Elég ijesztő volt a látvány a Rothang aljából. Felhőbe volt burkolózva, melyek közbe-közbe szétszakadoztak fölötte, majd újra összeölelkeztek fenyegetve az arra látogatót, hogy a sorsa mostantól valaki más kezében van. Ott még nem volt nagyon hideg, de azért piknikezni sem igazán volt kedvem a lerekedt hőségtől. Butikok, kisebb éttermek voltak a táborban, ahol az elakadt utasok, sofőrök vehettek magukhoz egy kis energiát mielőtt tovább indultak.

Rengeteg teherautót meg terepjárót láttam a környéken. Legtöbbjük várakozott, mert a Rothang odafent megmutatta az embernek, hogy ott ki az úr. Kemény csuszamlások voltak, meg térdig érő sár, mely elállta a csúcsra törekvők útját. Rengeteg katonajármű volt a Rothang aljában. Lehet, hogy több százat is láttam úton felfele. A katonákat a kínai határ fele szállították a teherautók, hogy védelmezzék a határokat. Az egésznek intettem. Egyesekkel még szóba is elegyedtem. Többjük arcáról szelíd ártatlanság, barátságosság sugárzott. Rá volt írva, ha embert kéne öljön, valószínűleg a nadrág megtelne, még mielőtt célra fogott fegyvere ravaszát meghúzhatná. Kicsit összeszorultak a rekeszizmok odabenn. Elszomorodtam, hogy ezekből az ártatlan fiatal lelkekből nevel a rendszer elborult agyú, hideg vérű gyilkológépeket, hogy megvédjék az illúziókat, merre az épül. Lehet csak egy dolgot tud a kis naiv hiszékeny, de azt nagyon jól tudja: Kína ellenség, Pakisztán úgy szintén. Ezzel az a legnagyobb baj, hogy mindkét fogalom emberek millióit foglalja magába, akikre mint a halmazt alkotó elemekre, az ítélet igaz. Ennyi kell csak ahhoz, hogy az ártatlanság és az emberszeretet halvány reményét is kiölje a rendszer a még jóformán meg sem született egyénből. Ennyi kell csak ahhoz, hogy a barátságos szelíd mosolyt felváltsa a gyűlölet, és az ölhetnék eltorzult horror képe. DSC_7080 copy

Hamar kiderült, hogy jelen pillanatban én vagyok a betyár, ugyanis én haladtam a legjobban. Amíg a teherautók, meg a többi járművek a sárban fetrengtek és egymás útját állták, addig én nekirugaszkodtam a hegy oldalnak, és a szerpentineket derékban szeltem át felfele. A hőmérséklet egyszerre csökkent is, és nőtt is, ahogy feljebb és feljebb kerültem. A levegő hőmérséklete ugyan esett, de a a hátizsák súlyából, valamint a hegyoldal hágójából termelődő hő folyamatosan fűtötte a vándort. Amikor megmozdult a sor, egy kamion megállt, hogy hamar pattanjak fel. Nagyon barátságos és segítőkész ember volt a sofőr, de sajna a sor újból megállott, és újból az én járműnélküliségem bizonyult a leggyorsabbnak a hágón. Könyörtelen ez a szakasz minden gépjárművezetőnek. Kamionok buszok, néha beszottyannak a mély szakadékba, de arrafelé ez már nem újdonság. Évente csak, néhány hónapra nyitják meg ezt az útszakaszt, de akkor sincs olyan állapotban, hogy biztonságosan lehessen haladni rajta. A Rothánggal ismerkedve meggyőződtem, hogy valóban elképzelhető, hogy itt vannak a világ legveszélyesebb útszakaszai.

DSC_7092 copy Nagyon hosszú volt az út a Rothángon. Életemben összesen annyi hegyet nem másztam mint akkor, és főleg nem akkora pakkal. De nagyon jól haladtam. Legalábbis a többiekhez képest. Meg is érkezék a Rothang tetejébe, ahol véget ér a vizet felfőző hágó, és teljesen sima az út. Tudtam, hogy olyan helyre érkeztem, ahol egy dolgot nem tehetek. Nem állhatok meg, mert ha megteszem, akkor a verejték ráfagy az ereimre, és nekem annyi. Nincs pihenés, legfeljebb tempó váltás. Visszakapcsoltam egyesbe, és eregeltem a hosszú egyenesen, hogy megnézzem mi van a hegyen túl. A hegyen túl a Himalája égbenyúló havas hegycsúcsainak látványa fogadott. Tudtam, hogy a Rothangon túl egy teljesen más világba érkeztem. A felhőket lassan-lassan magam mögött hagytam, és elkezdtem ereszkedni a völgybe. A szerpentineket ugyanúgy kereszteztem, mint a tető másik oldalán. Az ereszkedés valahogy nekem kevésbé barátom mint a hegyre mászás. A térdeim egy cseppet sem szeretik a lejtőt. Igaz, hogy gazdájuk is szívesebben megy felfelé minden értelemben mint lefelé (még ha nem is túl gyorsan). DSC_7220_1_2_fusedDSC_7266 copy

Fényképeket készítgettem közben, mert az a látvány ami odafenn fogadott, egyszerűen nem hagyta, hogy Nikonomat pihenni hagyjam. Közben lépteimet is figyeltem, mert tudtam, hogy egyetlen rossz lépéssel véget vethetek az egész kalandnak, mint ahogy azt az a teherautó tette, melyet valamivel korábban beborulva láttam. Érdekes módon az olyan helyen volt beborulva, hogy szerintem oda külön iskola kell, hogy valaki ott egy kamiont be tudjon borítani. Azon a tudaton kívül, hogy lassan leszáll az este, és az „felszerelésem” nem fogja megakadályozni, hogy reggelre teljesen megfagyjak, semmi más nem ösztönzött arra, hogy gyorsabban szedjem a lábaimat, vagy siessek bármerre is. Na de nemsokára egy kamion meg is állt anélkül, hogy jelt adtam volna neki. Egyszerűen csak látták, hogy egyedül bóklászok a semmi közepén. Gondolták, hogy egy darabon elsegítenek. Nagyon nem fárasztottuk egymást a dumával, mert nem volt közös nyelv, melyet mindenki beszélt volna. Ezért ahol ők megálltak kajára, ott én megköszöntem szolgálataikat, és továbbindultam gyalogosan. Gyönyörű helyeken vágtam keresztül. Valahogy elvarázsolt a hely érintetlensége. Szelíd patakok igyekeztek a völgybe minden irányból. Olyanok, melyeknek vize egyformán szolgált mosakodásra ivásra. Ahogy lenéztem a völgybe a hatalmas dízel útfalók egyre csak elvesztek a szerpentinek lenti szakaszaiban. Érdekes módon ugyanaz a kamion sietett újból segíteni, mely egy órával azelőtt megállt, hogy az utasai megebédeljenek. Az út még egy darabig lejtett a másik világ irányába. Nemsokára szét is ágazott. Itt újra magamra maradtam a csenddel a természettel, és annak lélegzetelállító látványával. Békés juhnyáj legelészett az út martján, melynek őrzője a Buksi rám rontott, hogy számon kérje tőlem látogatásom okát. Megnyugtattam, hogy nincs mitől félnie, és ha nem fog megharapni, ígérem, hogy én sem harapom meg őt. Barátságos volt a kommunikációnk. Megértette, hogy nincsenek rossz szándékaim, ezért egy darabig mellém szegődött és elkísért. Neki játszani lett volna kedve, de a Rotháng után, a zsákom súlya alatt engemet nem igazán fogott az ugrálhatnék. DSC_7244 copy

Nemsokára egy három motorból álló motoros csapat húzott el mellettem. Kicsit elmerengtem, hogy milyen vagány lenne ezen a szakaszon motorozni egy jót. Néhány száz méterrel odébb látom, hogy a motorosok pihenőt tartanak. Amikor odaértem meg is kérdeztek, hogy mit csinálok arrafelé. Mondtam, hogy ugyanazt amit ti, csak valamivel lassabban. Egy kis ismerkedés után az egyik srác ragaszkodott hozzá, hogy megengedjem, hogy egy darabon elvigyenek. Nem tudtam elképzelni, hogy akarnak engem szállítani, amikor már amúgy is sokan voltak, hatalmas csomagokkal. Na de úgy látszik, hogy a jóindulat előtt nincs akadály. Az ötszázas Bulleten nekem is helyet csináltak, és így egy darabig hárman utaztunk. Kegyetlen útszakaszokon haladtunk végig. Jó élmény volt a srácokkal a társalgás, de ugyanakkor a kapaszkodás sokkal több energiámat elhasználta mint a gyalogolás. A Bullet is gyengélkedni kezdett egy idő után, így közös megegyezésre szétváltak útjaink. DSC_7402 copy Pont egy kedves kis falucska előtt történt a búcsúzás. Gondoltam, ott majd a folyócska mellett kerül egy kis hely ahova felépíthetem a házam éjszakára. Na de a sors másképp vélekedett erről, ugyanis nemsokára megállt egy teherautó, melyben két olyan kinézetű ember utazott, melyet a nyugati világ terroristának becéz. Tulajdonképpen két Bin Laden társaságában folytatódott tovább az utam. Sok angol nem volt ebben a kamionban sem, aminek én örültem is, mert nem fogott nagyon a beszélhetnék. Jeleztek, hogy nyugodtan helyezzem kényelembe magam, és pihenjek. Mondom, hogy én majd le szeretnék szállni, és valahol sátrat verni éjszakára. A fiatal sofőrsegéd azt mondta, ha szeretném akár Ladakhig is elvisznek, ami még mindig több száz kilométerre van ismerkedésünk helyétől. Nagyon nem akartam okosabb lenni a pápánál, mert a fáradtságom és izomlázaim már akkor gyötörték minden testrészemet. Hagytam, hogy legyen, ahogy a legjobb. Velük utaztam tovább. Este előtt még megittunk egy teát, elfogyasztottunk valami kekszet, és továbbindultunk a himalájai éjszakába. DSC_7435 copy

Legszívesebben csak aludtam volna, de amikor láttam a lemenő nap sugarait megvilágítani, a havas hegycsúcsokat, az álmosságérzetem tovaröppent. Az út továbbra sem javult a több ezer méteres magasságban. Átlagsebességünk túlzás nélkül húsz kilométer per óra körül volt. Nemsokára teljesen eltűntek a fények, de a teherautónk kitartóan zötykölődött tovább az éjszakában. Egy idő után a sofőr feladta a harcot. Félrehúzott, hogy az éjszaka hátralevő felét pihenéssel töltsük. DSC_7471

Amint már korábban is írtam, az indiai kamionok belseje meglehetősen nagy. Ott élnek ők. Az számukra a nappali, a hálószoba, a konyha és az ebédlő. Miután megálltunk a segédsofőr felfordította az ülőkéjét, és alóla kikapta a petróleum kályhát. Ezzel kezdetét vette a vacsorafőzés. A nagy dobozból előkerült a hagyma, paradicsom, és egyéb zöldségek. Elő a lencse, és a rizs. Körülbelül negyven perc leforgása alatt olyan vacsorát főzött, hogy le a kalappal. Jóízűt vacsoráztunk. Elmosta az edényeket a fiatal srác. Közben a sofőr a magasság miatt fájatta a fejét nagyon. Valamivel négyezer méter fölött járhattunk akkor. Ezért ő hamarabb „ágyba”bújt. A fiatal srác megkért, hogy segítsek neki kereket cserélni. Nem egyszerű procedúra egy akkora acél jármú kerekét kicserélni. Én örültem, hogy legalább abban hasznomat vehették. Kerékcsere után fogmosás és lefekvés. Egy ágyban aludtam a két turbánossal, mivel összesen csak egy ágy volt:). Egy takaróval takaróztunk, mert abból is csak egy volt. Úgy aludtunk, mint három kis testvér, akiknek egy ágyban alusznak mert a többi szobában vendégek alszanak. Számomra ez már lassan új szokássá válik. DSC_7470

Elmondhatom, hogy ez az ország teljesen megölt. Megölte minden szokásomat, elvett tőlem szinte mindent, amit én addig énnek mondhattam. A legtermészetesebb szokásaimat is felszámolta. Minden nap minden másképp történik az életemben. Talán a fogmosás maradt már csak, amit minden nap este elvégzek. Minden más szokásom már a múlté. Nem volt olyan túl nehéz, mert ami menni akart, engedtem, hogy menjen. Nem ragaszkodtam az új kontinensen a régi kontinensen betanult szokásokhoz. Ha ragaszkodtam volna, eddig már teljesen rongy lennék lelkileg. Néha indiaibb vagyok az indiainál. Sok indiai nem eszi meg az útszéli kajákat, amiket én már gondolkodás nélkül elfogyasztok. Nem isznak meg akármilyen vizet, csak a flakonosat. Én meg ott iszok, ahol tudok, és olyant, amilyen van. Az öreg flakont feltöltöm. Út menti pompából, vagy egy vendéglőben, ahol a kliensek, az étel mellé dugaszolt vizet kérnek. Hál-istennek nem panaszkodhatok. Még semmi komolyabb bajom nem volt sem a víztől, sem a kajától (a higany fogtömés okozta gyengélkedést leszámítva). Több olyan helyen voltam, ahol vécé sem volt. Ha már nagyon kellett, megkérdeztem, hogy ők abban az esetben milyen módszerekhez folyamodnak, és követtem az utasításokat: irány a folyópart mely helyet adott a vécézésnek, a mosásnak, a fürdésnek, a borotválkozásnak. Egy szóval mindennek. Ja és senki nem mondta meg, hogy nem egy ötcsillagos szállodában végeztem ezeket a dolgokat. Néha olyan szép volt a kilátás az ablakon, olyan tiszta és friss volt a levegő, és olyan kellemesen meleg volt a víz is, hogy csak arra tudtam gondolni, hogy én vagyok a világ leggazdagabb embere, aki megengedheti magának, hogy ilyen több milliárd csillagos szállodában tisztálkodjon, és aludjon. Van akinek csak öt csillagosra futja az idejéből, és szabadságából. Én is voltam már úgy, de elmondhatom, hogy a több milliárd csillagos szállodát Nepál közepén jobban élveztem. Már csak azért is, mert nem volt klórozott a vize. Legalább az alatt nem szenvedett szegény kis tobozmirigyem:). DSC_7490 copy

Egész jól aludtam. Reggel pihenten, frissen ébredtem. Izomlázban nem volt hiányom, de szerencsére, nem voltam rászorulva a gyaloglásra, ezért választottam a zötykölődő kamion kényelmét. Ahogy a nap felkelőben volt, a lélegzetből nekem egyre kevesebb jutott. Sok szép helyen megfordultam már a világban, de az a látvány amelyet a Himalája égbenyúló csúcsai adtak szemeimnek kimondhatatlan, feledhetetlen, lélegzetelállító. A fényképek kilencvenkilenc százalékát a teherautó ablakán keresztül fényképeztem. Valósággal rabul ejtett a fényképezés. Tátottam a számat és nyomtam a gombot. Sikerült is legyilkolnom mindkét akkumulátort. DSC_7548

DSC_7624 DSC_7625 Ahogy közeledtünk Himachal Pradesh és Kasmír államok határára, többször is megállították szekerünket, és leigazoltak. A reggelit egy gyönyörű szépséges Pang átkelőn fogyasztottuk, ahol volt egy kis folyó is, mely a havas csúcsok felől igyekezett a völgybe. A magassága négyezer hatszáz méter volt. Fiatalosan ugrottam le a teherautóról, de amikor landoltam, eszembe kellett jusson, hogy nem a tengerparton vagyok. A fejem megfájdult, és kicsit el szédültem. A továbbiakban szándékosan kicsit öregesebben mozogtam, hogy ha nem muszáj, a szürkeállományomat ne fájasszam. Amíg a kamionosok főzicskéltek, én leszaladtam a folyóra, ahol megfürödtem és a ruháimat is kimostam. A száradási idő csupán percek kérdése arrafelé. A nap arrafelé nem süt, hanem egyenesen perzsel, éget. Három nap alatt, négert tudna az ember csinálni magából a Pangon. A havas csúcsok felől érkező szelet viszont nem mondanám perzselőnek. A hely tele van hatalmas sátorokkal, melyeket őseink jurtának neveztek el. Ezekben a jurtákban tibeti és ladakhi mongoloid vonású, buddhista vallású emberek laknak. Ugyanaz a sátor egyben vendéglő, és boltocska is az arra utazók számára. Reggeli után egy ilyen jurtában fogyasztottuk a teánkat. Sok fényképet készítettem, videofelvétel is van bőven. Az út elején az az ötletem támadt, hogy folyamatosan megosztanám ezeket valamelyik helyi televízióval, de sajnos a helyiek nem igazán voltak kíváncsiak rá. Én meg nem is erőltettem, mert a cél nem az volt, hogy sztárt csináljak magamból, hanem inkább a, hogy megosszam ezeket a gyönyörű sok színű képeket az otthoniakkal. Később kiderült, hogy a helyi televízióval ellentétben a Duna Televíziót érdekelné a dolog. Nekem meg eszembe sem jutott akkor, hogy valaki másnak adjam oda a felvételeket, mint az otthoniaknak, de mivel szólt Orsi, hogy szívesen csinálnának valamit a felvételekből, ezért elküldtem egy néhány filmeket tartalmazó lemezt, melyek sajnos nem értek haza. Így a dolog elmaradt. A felvételek mindenesetre még megvannak, a képek is meg. A történeteket sem rejtettem el. Így majd ha úgy van, lehet belőle egy kis képes-filmes beszámolót csinálni.DSC_7649 DSC_7653 DSC_7769

Teherautónk elérkezett Himachal Pradesh és Jammu Kasmír határára, ahol utoljára, nyilvántartásba vették érkezésemet. A kasmíri rész sem volt csúnyább az előzőnél. Nikonom gombját nem győztem nyomogatni. Igyekeztem az exponálási sebességet lehető legmagasabb értéken tartani, hogy élesek legyenek a képek, mivel a kamerának a teherautós utazás miatt volt egy olyan félméteres kilengése állandóan. Az ötezer hatvan méteres átkelő még csak ezután következett. Onnét már csak ereszkedtünk Ladakh háromezer ötszáz méteres magassága irányába. Elmondhatom, hogy mostanig ez volt életem legcsodálatosabb, leglélegzetelállítóbb útszakasza. Egyelőre csak fényképekben tudom megosztani az élményt, majd esetleg még kis filmecskékkel. Azt viszont előrebocsátom, hogy egy új ötlet villant fel a fejemben, melyre egyre nagyobb késztetést érzek, hogy megvalósítsam. Ha sikerül megvalósítani az elképzelést mely egyelőre csak gondolatok szintjén él a fejemben, akkor megtörténhet, hogy a jövőben egy néhány olvasó is megtapasztalhatja azt az élményt, melyet eddigi életem egyik legcsodálatosabb élményeként tartok számon. Az elképzelést majd itt közzéteszem. Az érdeklődőkkel egy levelezőlistán majd megbeszéljük a részleteket.

 DSC_7801 DSC_7805 DSC_7846 DSC_7864

Arról is említést kell tennem, hogy a világ legmagasabb, járművekkel is járható útjai nemcsak lélegzetelállítóan szépek, hanem veszélyesek is. Amikor a kamionnal végigmentünk rajta, tudtam, hogy bármelyik kanyar egyben az első és az utolsó is lehet egy újonnan érkező számára. Kolosszális méretű szakadékok tátonganak az utak alatt, melyek valósággal hívogatják az arra látogatókat. Olyan utak ezek, ahol nemcsak a sofőr maga véthet végzetes hibát, hanem maga az út is. Bár folyamatosan munkások vannak rajta, és javítják meg építik, szinte képtelenség abban a magasságban olyan utakat építeni, melyek teljes biztonságot nyújtanak az utazók számára. Teherautónk bizonyos helyeken úgy megbillent, néha a szakadék fele, hogy csodálkoztam, hogy egyáltalán hogy volt képes helyrebillenni. És azt el is felejtettem mondani, hogy a két egymás melletti jobb hátsó kerékből pont a külső gumi kirobbant. A pótkereket előző éjjel már felhasználtuk. Minden kanyarba azzal a tudattal mentünk bele, hogy ha netán kirobban a belső jobb hátsó is, mely egy ideje a két kerék terhét egyedül viszi, akkor már semmi nem billenti vissza a hatalmas súlyt. DSC_7873 DSC_7894 DSC_7896

A második éjszaka utáni reggelen Ladakhtól ötven kilométerre keltünk fel. A fiúk bejelentették, hogy beletelik vagy 5 órába, ameddig a gumijavítás miatt továbbindulhatnak. Azt mondtam nekik, ha nem veszik rossz néven, én gyalogosan folytatom tovább az utat. Mondták, hogy várjam meg a reggelit, és csak utána menjek tovább. Nem voltam nagyon éhes a kiadós vacsora miatt, ezért kedvesen visszautasítottam őket, és ráléptem az út porára. Ez a két kamionos is az önzetlen segítés megtestesítői. Megértették nagyjából, hogy miféle utazó vagyok. Otthont, ételt, barátságot, kellemes utazási élményeket biztosítottak számomra az elmúlt két napra, és több mint háromszáz kilométerre, melyet húsz kilométer per órás átlagsebességgel tettünk meg. Búcsúzóul megöleltem turbános felebarátaimat, és azt kívántam magamban, hogy az élet jó dolgokat vigyen útjukba, hogy soha ne kelljen megbánják, hogy befogadást, otthont és szeretetet adtak a másságnak. DSC_7921

Gyalogosan folytattam az utat az Indusz folyó völgyében a kis Tibetnek becézett Ladakh felé. Le is mentem a vágtató folyó partjára egy csendesebb szakasznál. Levettem minden ruhámat, és beleugrottam a folyóba, hogy annak frissessége levigye rólam az út porát, és felpezsdítse ellustul vérereimet. Előkaptam a szappant, megmostam a ruháimat, melyeket a part kövein percek alatt teljesen megszárította a nap. Amire végeztem a borotválkozással, és a fürdéssel, tiszta és száraz ruhákat vehettem vissza magamra. A több milliárd csillagos szálloda ismételten príma szolgáltatást nyújtott. Frissen, tisztán és üdén másztam vissza az aszfaltra, ahonnét hamar felvett egy kis Suzuki, melynek sofőrje egy tibeti származású úriember vala. Elvitt egy közeli falucskába, ahol megismerkedtem egy fiatal indiai párocskával, aki százötven köbcenti Bajaj Pulsar motorkerékpárral járták körbe a kasmíri Himalájákat. Otthon már szinte törvény, hogy hétszáz vagy ezer köbcent alatt, nem lehet hosszúba menni a motorral. Nagyon jó társaságnak bizonyult a fiatal pár. Megittam egy teát miközben ők kajáltak, és miközben ismerkedtünk egymással. Nagyon megkedveltük egymást. Egyetlen kis veszekedésünk okát az jelentette, hogy pénzt akartak adni nekem a további útra. Meg is mondtam nekik, hogy ezt a kellemes kis ismerkedést meg beszélgetést kár lenne elrontani azzal, hogy pénzt adnak nekem. Mondtam, ha egyáltalán nem lenne sem i pénzem akkor egy kajára valót elfogadnék, de köszönöm szépen jól vagyok kevés pénzzel is. A szomszédasztalnál ülő francia hölgyek egyikét megkértem, hogy készítsen egy képet rólunk, és rövid búcsú után újból útra keltem. Egyébként röviden bemutattam az ötezres átkelők közben született projektet nekik is, és azt mondták, hogy szeretnének tudni róla időben, hogy ők is részt vehessenek benne.DSC_7927

DSC_7932 DSC_7935

Rövidke gyaloglás után egy kis Suzuki minibusz megállt mellettem, benne a két francia hölgy. Felajánlották, hogy ha nem bánom elvisznek egy darabon. Egy buddhista kolostor fele tartottak. Mivel jó volt a beszélgetés, elfogadtam a meghívásukat, hogy velük együtt turista módra én is kolostor látogatóba menjek. Ekkora az elemeim sajnos már az utolsókat rúgták, de még így is sikerült készítenem egy két képet. A hölgyek már annyira természetesnek vették, hogy velük vagyok, hogy már automatikusan vittek is a másik kolostor fele. Jeleztem, hogy nekem elég volt a kolostorok látogatásából, folytatom az utat Leh felé. Elbúcsúztunk, és újra útra keltem. Shey falucskán gyalogoltam keresztül mely kb. tíz kilométerre van Ladakhtól. Itt egy másik gyalogossal találkoztam, egy szembeötlően szép szőke hosszú hajú kék szemű osztrák lánnyal. Kicsit turistásabb módon de egyedül jár kel ő is észak Indiában. Mondtam is neki, hogy jó, hogy megismerkedtünk, mert segítségével meghazudtolom azt a kijelentést, hogy nőknek nem lehet, veszélyes egyedül utazgatni. Erre természetesen nem ő az egyedüli példa. Stephanie viszonylag szokásos módon, busszal, meg repülővel járt kelt, de tudomásom van olyan nőről is aki egyedül körbegyalogolta a földet (szintén a békéért). De találkoztam egy francia lánnyal is egy vonaton, aki szintén egyedül tapossa az utat. Javasolta, menjek vele, hogy megkeressük a ladakhi király palotáját. Nem volt okom rá, hogy elutasítsam az ötletét, ezért elbeszélgettük az utat a kastélyig. Hívott, hogy menjek vele a szállodába, hogy együtt béreljük a szobát. Én mondtam neki, hogy van nekem házam a zsákban, és egyébként is ha szobákat kezdek bérelni, hamar kudarcba fullad az utam. Mondta, hogy sietnie kell a buszra, mert Ladakhban még sok az elintéznivalója napnyugta előtt. Javasoltam neki, hogy inkább nyugodtan nézzük meg a kastélyt, és majd bemegyünk Ladakhba az én járművemmel. Miután körbefényképezte iPhonejával a kastélyt, visszamentünk az útra stoppolni. Meg is állt egy autó, amely egyből bejelentette, hogy x száz rúpiáért bevisz Ladakhba. Mondom, tessék. Tíz kilométert szeretnék stoppolni egy szép szőke társaságában, és máris üres a pénztárcám. Mondtam neki, hogy valamit alakítanunk kell a külsőjén, mert nekem még életemben talán senki nem mondta meg előre, hogy mennyi pénzért vinne el az autójában, pedig már akár ezer is lehet a lestoppolt autók száma. Elképzelhető, ha mindegyikről lenne egy fényképem, meg valami bizonyítékom a Guinness már rég levadászott volna:). Na de nem az volt a cél a stoppolásokkal. A következő autó mely megállt, azt mondta, hogy egy darabig szívesen elvisz, de nem megy egészen Ladakhig. Útközben egy kis beszélgetés után, a fiatalember úgy döntött, hogy bevisz egészen a központig, ahol még egy fahéjas ladakhi teát is megittunk ketten. A lánynak megadtam a fészbukomat, és azzal elbúcsúztunk egymástól. Fura egy helyzet volt. Nem ismerek magamra. Gyönyörű szép szőke baba volt. Annak idején nemhogy elfogadom a meghívását a közös szobára, hanem még ejsze a kezét is megkértem volna. Változás … 🙂DSC_7943 DSC_7945

A segítő megadta címét tel számát, hogy ha netán még szükségem van segítségre, felhívhassam. Sok ilyen telefonszámom van, de segítségért még egyet sem kellett felhívjak. Teázás után, ő hazament, én meg egy internetezőbe, hogy kicsit megpihenjek és belenézzek a leveleimbe. Szomorúan vettem tudomásul, hogy az internet ára több mint triplája a megszokott indiai áraknak. Egész pontosan két dollár egy óra. Amúgy is drágább lenne az internet bizonyos kasmírra jellemző körülmények miatt, de megvagyok győződve, hogy a turizmusnak is köszönhetem, hogy itt az internet kilencven rúpia, máshol meg csak húsz és harminc.

Internetes dolgaim után felhívtam ahmedabadi barátom, aki azt mondta, hogy szívesen elrepülne Ladakhba, hogy találkozzunk. Ahmedabadi jótevőm, akinek tulajdonképpen az egész béke akció elindulását köszönhetem azt mondta, hogy héten belül várjam a reptéren. A telefonbeszélgetés után az este egy turistáktól hemzsegő falucskában ért. Megérdeklődtem az emberektől hova tehetném a sátrat. Kaptam is valami nevet, ahol állítólag zöld területek vannak. A sátorhelyem keresgélve találkoztam három kanadaival, akikkel korábban a Rotháng emelkedőn ismerkedtem meg. Egy hatalmas terepjáróval próbálták meghódítani a veszedelmes hágót. Ott váltottunk egy pár szót. Beszélgetésünk végén egyik azt mondta volt, hogy majd találkozunk Ladakhban. A lényeg az, hogy ők pénzzel, meg minden extrával felszerelkezve utánam jóval érkeztek meg Ladakhba. Mindhárman úgy néztek ki mint akik két napot pihenés és kaja nélkül végigdolgoztak egy munkatáborban. Én meg frissen, pihenten sétáltam előttük már egy jó néhány órával Ladakh utcáin. Gyerekkorom egyik közmondása, hogy aki lassan jár tovább ér. Hát ez elég sok esetben működött már nálam. Lehet némi igazság benne. DSC_7961

Tovább keresgéltem a sátor helyet. Nem volt könnyű dolgom világosság hiányában. De sikerült megtalálnom, az ajánlott helyet. Valóban nagy zöld területekről volt szó. És örvendtem is, amikor megláttam. Alig vártam, hogy először felhúzzam az új sátrat. Nekirugaszkodtam a nagy zöld rétnek. A nagy lendülettel szinte térdig süllyedtem a mocsárba. Már-már azt sem bántam volna, ha aznap már nem ér több meglepetés. Sajnos nem találtam mocsármentes helyet, ezért tovább kellett folytatnom a sátorhely keresgélést az éjszakában. Találtam egy másik üres helyet, mely nem volt mocsaras, amolyan füves, poros udvar házteleknek mutatkozott. Bementem és egyik félreeső sarkában nekiláttam házam felépítésének. Kiderült, hogy nem is voltam rossz helyen. Még házőrző kutyám is akadt az éjszakára, mely az összes engem zavarni akaró kutyát elkergette a területről. Sajnos nem volt mivel meghálálnom szolgálatait, mert legutóbb már én is rég ettem. Kaját általában nem szállítok magammal.

Viszonylag jól telt az első éjszaka saját palotámban. Kicsit azért fáztam. A nappali tűző napsütés után éjszakára elég nagyot zuhan a hőmérséklet. Na de panasz egy száll sem. Reggel úgy döntöttem, hogy visszamegyek a falucskába, ahol a szőkével találkoztam, ott majd sátrat verek valamelyik folyó mentén. Eléggé el voltam maradva a beszámolókkal gondoltam, amíg Kartik barátom megérkezik be is pótolom a még meg nem írt fejezeteket. Visszaértem a királyi palotához, pontosabban a palota romjaihoz. Vele szemben egy kis helyi éttermet találtam. Gondoltam bemegyek oda egy levesre, és utána tintába mártom élményeim egy részét. Kicsit fáradt voltam a hosszú út után. Nem igazán jött, hogy egyből felderítő útra induljak a Kis Tibet fővárosában. Viszonylag nagy a vendéglő. Akkor éppen ebgyedül ültem benne. Egy szimpatikus srác kijött a konyhából és érdeklődött, hogy mi járatban. Mondtam neki, hogy valami folyócskát keresnék, hogy felhúzhassam a sátram egy kis időre. Erre a srác mintha régi barátok lettünk volna, azt mondta, hogy itt nyugodtan aludhatsz ha nincs pénzed. Aludhatsz bent a vendéglőben ha akarsz, vagy ha nem a nagy zöld udvaron felhúzhatod a sátrat. Hát igen. Körülbelül így vigyáz az édesanya is gyermekére. Így vigyáz rám a gondviselés bármerre is mennék. Én csak annyit tettem, hogy a bizalmamat odaadtam neki megőrzésbe. Örültem az ajánlatnak, mert az elemeim mind le voltak merülve, és arra nem lett volna időm, hogy a folyóra vízi erőművet építsek, hogy a történeteimet megírhassam a laptopon:). Eljött az írás ideje. Megkaptam minden eszközt hozzá: szállást, kellemes, csendes környezetet, baráti fogadtatást. Sokszor csak úgy hozták a tejes teát anélkül, hogy kérjem, vagy kelljen fizessek érte. Navang új ladakhi barátom egyfolytában gondoskodik arról, hogy meg legyen minden kényelmem az íráshoz. Ételt, és teát ad, teljesen díjmentesen. Minden reggel amikor átjövök a sátramból az étterembe, veszek egy paradicsomos-hagymás tojásrántottát, amit fizetek. Napközben meg levest meg más kajáét adnak ingyen, ami éppen meg van készítve. Este megosztják velem vacsorájukat. Az írást késő délután rendszerint abbahagyom. Este meg filmet nézünk a laptopomról együtt az új mongoloid típusú barátokkal.DSC_7987

Navang egy huszonöt körüli ladakhi fiatalember. Minden nyáron ladakh környékén dolgozik túravezetőként, meg hegymászóként. Ez az, az amit szeret csinálni. Most kivételesen az étteremben segítkezik, ahol a nagybátyja a főszakács. Rajtukon kívül még két fiatal mongolid srác dolgozik itt. Összesen négyen vannak. Négyen üzemeltetik a meglehetősen nagy de nem mindig forgalmas éttermet. Itt laknak, itt dolgoznak. A munkahelyük szerves része életüknek, az életük szerves része munkahelyüknek. Ezért fontos, hogy minden nap vidáman ébredjenek, és napközben is úgy teljen, mintha csak szórakozás volna a meló. Már lassan egy hete vagyok itt. Eddig úgy láttam, hogy mindenki örömmel végzi a munkáját. Nincsenek nagy főnökök, és kicsi főnökök. Tudja mindenki mit kell tenni, és biztatás nélkül végzi a melót. DSC_8030

Valamelyik nap hirtelen egy buddhista ünnep miatt nagyon forgalmas lett az étterem. Szegény srácok, azt sem tudták, hogy merre szaladjanak. Miután tudatosul bennem a helyzet súlyossága, összecsuktam a laptopot, és hívás nélkül akcióba léptem. Felelevenítettem a gibraltári időket, ahol talán a legnépszerűbb, és legforgalmasabb vendéglőben dolgoztam, és perceken belül letakarítottam az asztalokat az új vendégeknek, és tettem amit tudtam, hogy visszahozzam a csapatot a mélypontról. Az elején udvariasan tiltakoztak, hogy én végezzem csak a dolgomat, de én közöltem velük, hogy szívesen teszem, és örömömre szolgál a régi élményeket kicsit feleleveníteni. Nem győzték köszönni a fiúk, hogy segítettem kimászni a pácból. Mondtam, hogy úgy érzem, amit értem tesztek nem azért teszitek, hogy a végtelenségig hálálkodjak érte. És én sem azért ugrottam be a zavaros közepébe, hogy hálálkodjatok érte, amit tettem szívesen és örömmel tettem.DSC_8035

Navang barátomnak elég jó az angol tudása. Általa hasznos információk kerültek tulajdonomba a helyről. Tudom, hogy ha az eddigi kalandok végére pont kerül, merre mehetek tovább a környéken. Azt is megtudtam, hogy van egy főiskola is Ladakhban. Gondoltam, ha összejönne szívesen töltenék egy kis időt a diákokkal, hogy elbeszélgessünk a világ békéjéről, meg békétlenségéről. Egy pár napja stoppal utaztam be Ladakhba, hogy a már megírt történeteket elküldjem. A második autóban egy modern kinézetű ladakhi hölgy ült, akiről kiderült, hogy angol tanár a főiskolán. Miután ő is megismert kedvesen meghívott, hogy tartsak egy előadást hétfőn (holnap) száz diáknak. Ennél tisztább jelzésre nem várhatok. A beszámolók utolérték a vándort. Reggel megyek a főiskolára, és ha minden igaz a reptérre, hogy találkozzak Kartik barátommal. Mielőtt elhagynám ezt a helyet el szeretnék menni Nubra völgyébe, ahova az út egy ötezer hatszáz méter magasságon lévő átkelőn vezet. Ez egyébként a világ legmagasabb gépjárműkkel járható útja. Utána ha minden jól megy elmegyek egy a kínai határ mellett levő tóhoz, hogy kis időt töltsek csendben a természet ölén.

Categories: India, Minden | Címkék: , , , , | Hozzászólás

Működteti a WordPress.com.