Posts Tagged With: kaland

Bill és Ted zseniálisan álcázott kalandja

Fontosnak tartottam, hogy a Piros Pirula Projekt legújabb filmjét a Szabad Gondolaton is népszerűsítsem, hogy akinek füle van, meghallja, és akinek szeme van meglássa, hogy mi zajlik a színfalak mögött.

Ha valamit mindenféleképpen el akarsz rejteni, tedd oda, ahol biztosan nem fogja keresni senki, a legláthatóbb helyre, az emberek orra elé.

Több mint valószínű, hogy találkozni fogsz benne olyan információkkal, eszmefuttatásokkal, melyek magyarázatot adnak sok, mára már szinte minden ember fejében felmerülő kérdésre.

Továbbra is arra biztatlak, hogy ne fogadj el semmit se belőle, ami számodra nem értelemszerű. Csak azoknak az információknak engedj szabad utat, melyeket tisztán értesz, összetudsz egyeztetni az általad tapasztalt valósággal, a többit egyelőre tedd félre.

Ezt a filmet is, mint az összes eddigi gondolatot, nem azzal a céllal osztom meg, hogy lázítsak, haragot, vagy gyűlöletet szítsak valaki vagy valami iránt. A cél továbbra is az hogy láttassak, megmutassak olyan nézőpontokat, melyek elkerülik az anyagi érdekek által irányított mainstream média figyelmét, és arra ösztönözzem az egyént, hogy felismerje a SAJÁT LÉTFONTOSSÁGÚ RÉSZÉT az EGÉSZBEN, hogy tisztán lássa, hogy mi történik, ha követve a nyájat, fél gondolkodni, és döntéseket hozni önmagáért.

Ne feledd, “ŐK” SOHA NEM HIBÁSOK!

A teljes film megtekinthető itt:

A fejezetek külön-külön megnézhetőek itt:

1. Túl sok az ember!
2. Jótékony milliárdosok
3. Halál-panel, az ami kell
4. Az eugenika története
5. Mindenki oltasson!
6. Innovációval a nullára
7. A Zöld Álca
8. TE vagy a probléma
9. Mire jó a GMO?
10. Az utolsó szó jogán

11. A Védernyő Vállalat

EXTRÁK:
12. IBM és a Holokauszt
13. A Denver Repülőtér Titka

További gondolatébresztő filmek itt

Reklámok
Categories: Egészség, Elmélkedések, Filmek, Minden | Címkék: , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , | Hozzászólás

Otthon, édes otthon

DSC_4372 Az ígéret be nem teljesülése nagyon nem vette el az életkedvem:). Emberek vagyunk, ilyenek vagyunk. Persze, ez nem jelenti azt, hogy ilyenek is kell maradjunk. A lehetőség adott, az eszközök adottak, lehet változni, váltakozni, boldogabb lenni, kiegyensúlyozottabb életet élni :). Az én fogaim is változtak az utóbbi időkben, és nem esett nehezükre. Talán még boldogabbak is így, egészségesen. Utolsó alkalommal megyek fogorvoshoz, aki az utolsó simításokat végzi. A következő nap elméletileg indulhatnék haza, vissza az útra. De az történik közben, hogy a régi történetek is jelt adnak, hogy eléggé meg vannak érve ahhoz, hogy megmutassák magukat. Így néhány intenzívebb nap következik, amikor csak ülök a laptop előtt, a szavak meg készen sorba állnak, nem kell keresgéljem őket. Nagyon szeretem az ehhez hasonló alkalmakat, amikor nem az van, hogy na most akkor itt a lehetőség az írásra, és ki kell használni, hanem az, hogy jó időben jó helyen, jönnek a gondolatok anélkül, hogy keresgélni kéne őket.

Még két napot töltöttem már egészséges fogakkal fent a monszunfelhők között. Az indulás reggele olyan volt, mintha előre meg lett volna tervezve az istenek által. Derűsen táncoltak a nap sugarai. Tudomásomra hozták, hogy elérkezett az idő több mint egy hónap után az indulásra. A szinte két hónapos szünet után úgy éreztem kicsit magam mint egy gyerek, aki épp megteszi az első néhány önálló, de még bizonytalan lépést anélkül, hogy a kezét fogná valaki. De ugyanakkor éreztem azt is, hogy otthon vagyok, biztonságban, az út vigyáz majd rám. Beereszkedtem a hegyről a dalai láma falucskájába, ahonnét még útnak engedtem az újszülött gondolatokat. Meg is ünnepeltem a pontot a mondat végén egy rumos csokoládégombóccal.

Súlyom az India előtti nyolcvan kiló helyett hatvanhat, hatvanhét, magasságom legutóbbi mérések szerint százhetvenkilenc centiméter. Egészségesnek hiszem magam. Az immunrendszerem a minden reggel elfogyasztott citromnak köszönhetően elméletileg golyóálló. Hátamon a házam, a takaróm, a laptop, meg a fényképezőgép. Lábamon új szandálok, mert az előző párnak a talpát sikerült szinte zéró milliméteresre eljárni. Eszembe jut az egyik himnuszom, az „On the road again” (Újra az úton.), halkan dúdolgatom, és elindulok újra az ismeretlenbe. Örömmel töltött el a gyaloglás. Nem is nagyon akartam stoppolni. Több mint tíz kilométert ledaráltam mielőtt az első autó megállt, hogy megpihentessem vállaimat. Eddig a súlyt magam után húztam. Így könnyebb volt a gyaloglás. Most meg a hátamra került, amihez nem nagyon voltam szokva. Elméletileg gond egy száll sem, ugyanis az történt, hogy a körülbelüli tizenöt kiló amit leadtam Indiában visszakerült a hátamra. Néhány falucskán keresztül gyalogoltam, amikor a kis Suzuki segítségemre sietett. Kedves fiatalemberkék ültek benne. Nem sok angol tudást szállítottak. De szerencsémre annál több jóindulatot segítőkészséget. Sajnos nem tartott sokáig az autókázás, mert meg kellett álljanak valahol. Arra viszont elegendő volt az út, hogy a hátamat és vállaimat megpihentessem. Letapostam még egy jó néhány kilométert, amikor megint megállott egy kis Suzuki. Meglepetésemre ugyanazok a srácok voltak benne mint az elsőben :). Tovább vittek még egy darabon. De sajnos másodjára is búcsúzni kellett. Szép zöld helyeken jártam. Eddig talán ez a kedvenc indiai államom. Neve Himachal Pradesh, a Himalájája zöld, dimbes-dombos előcsarnoka. Olyan szinte mint otthon. Friss a levegő, meglehetősen tiszta környezet, a madarak vidáman énekelnek, és én sem vagyok egyáltalán szomorú. Szép patakocskák igyekeznek a völgybe több irányból is. Elméletileg bármelyik patakocska ideális hely lenne, hogy sátrat verjek. De sok kihagyás után valahogy egyáltalán nem jött, hogy megálljak. Úgy éreztem, még éjszaka is szívesen folytatnám a gyaloglósat. Vidám emberkéket köszönthettem mindenhol az út mentén. Egyik út menti teázó előtt rám is szóltak, hogy parkoljak le, és fogyasszak el velük egy teát. Szívesen tettem eleget a felkérésnek. Egy kis társalgás után az egyik úriember bejelenti, hogy ő is arrafelé tart motorbiciklijével, amerre én, és szívesen elvisz egy darabon. Mennyország a földön! Motorral utazni ilyen gyönyörű helyen, friss és tiszta oxigéndús levegővel táplálva vérereimet, csupa öröm volt számomra. Nem sietett a sofőr sem, és én sem. Jót társalogtunk a motoron is. Közben fel is ajánlotta, hogy szívesen elszállásol otthonában, ha úgy érzem, hogy elérkezett a pihenés ideje. De én azt mondtam neki, hogy túl hosszú volt a kihagyás, hogy ilyen hamar megpihenjek. Még egy darabig szívesen taposnám az utat. Egyetlen dolog, ami a pihenés mellett szólt, az volt, hogy miután jobban megismerkedtem az új szandálokkal, kiderült, hogy ha valamit nem alakítok rajtuk, a lábaimat teljesen tönkreteszik. Le is parkoltam egy cipőjavító műhely előtt, de nem igazán étették meg mit kéne csinálni velük. Kemény műanyag darabkák álltak ki a széleinél, melyek több pontban is vízhólyagot varázsoltak a talpamra. Szerszámot kértem tőlük, és amennyire tudtam, megjavítottam az új patkóimat. Sajnos nem váltak sokkal kényelmesebbé, ezért döntenem kellett, hogy szandál nélkül folytatom az utat, vagy áldozok fogászat miatt nagyon összeszűkült költségvetésből új szandálokra. Mivel tudtam, hogy ha a lábaim komolyabb sérülést szenvednek az útnak gyakorlatilag vége, ezért a B verziót választottam: új patkókat vettem. Mivel a legelső alkalommal a viszonylag olcsó (kétszázötven rúpiás) szandálok, nagyok beváltak, nem akartam túl sok pénzt költeni rájuk. Sajnos a második alkalommal az olcsó húsnak híg volt a leve. Meglehetősen spontánul találtam egy rá a harmadik pár patkóra, melyek bár valamivel többe kerültek, mint az előző párok, nagyon kényelmesek.

Új talpakon folytattam az utat. Egy újabb Suzuki állt meg, melyben Tibetiek utaztak. 3 felnőtt ült benne, meg két gyerek. Kérdeztem tőlük, biztosak benne, hogy el tudnak még egy ilyan nagy csomagost is szállítani? Nem jelentett számukra a nagy zsák akadályt. Szívesen vittek magukkal. A hátsó ülésen eljátszadoztunk a kis vágott szemű emberkékkel. Közben a nap utolsó sugarai is elköszöntek, de nem aggódtam, mert olyan helyeken jártam, ahol gyakorlatilag bárhol felhúzhattam volna sátram. Elég elhagyatott helyen tettek le, ahonnét az ők útjuk balra fordult, az enyém meg egyenesen tovább tartott. Mielőtt útjaink szét váltak volna, olyan információkat tudtam meg tőlük, mi szerint, a meglehetősen vérengző leopárdok miatt nem túl ajánlatos arrafelé sátorozni. Kicsit úgy jártam, hogy ha kevesebbet beszéltünk volna, nyugodtabb maradtam volna. Még egy darabon baktattam a sötétben, az erdők között kanyargó úton, amíg beérkeztem egy falucskába. Ott egy bácsika érdeklődött, hogy merre tartok, és egy darabig mellém szegődött. Együtt mentünk a boltjáig. Megkínált egy indiai dohánylevélbe csavart cigarettával, ami akkor épp jól is esett nekem. Mondtam neki, hogy sátorhelyet szeretnék találni az éjszakára. A kis éttermével szemben volt egy épület, melynek tetejére elméletileg tehettem volna a sátrat, gyakorlatilag meg sajnos a sátrat nem lehetett felhúzni a szegek nélkül. A betont a szegek nem igazán szeretik. Azt mondta, hogy nyugodtan tölthetem az éjszakát a boltja előtti teraszon, ami nem is hangzott rosszul. Hálózsákom van kettő is. Egy vékony meg egy vastag.

Közben egy fiatal lány kijött a szemben levő házból, és megkérdezte az öregtől, hogy mi baja a vándornak. Az röviden elmondta neki történetemet, hogy megesteledtem, és sátorhelyet keresek éjszakára, mert nincs pénz vendégházra. A lány azt mondta tökéletes angollal, hogy egy cseppet se aggódjak, mert bemegy, és megkérdi a szüleitől, nem e aludhatnék náluk, hisz lenne is egy újonnan épült üres szobájuk, melyet díjmentesen használhatnék. Közben az öreg is felbátorodott, és azt mondta, hogy mehetek hozzá aludni. Kicsit messze van, valahol az erdő aljában de egy két óra alatt oda érünk, megvacsorázunk, majd megiszunk egy kupicával. Perceken belül a kis csaj visszaérkezett a válasszal, hogy mehetek, mert le van beszélve anyukával, és telefonon édesapával, aki épp nem volt otthon, és akit én rejtélyes módon csak fényképen láttam. Egyszerre két szállásom is volt. Az öreg házához kellett volna gyalogolni vagy másfél órát, és pont abba az irányba volt amelyikből érkeztem. Nem volt nehéz úgy dönteni, hogy a bátor fiatal jány ajánlatát választom.

Categories: India, Minden | Címkék: , , , | Hozzászólás

Csavargó vagy turista?

 

DSC_3563

Jó hely ez a Rishikesh. Sokkal jobbat azt hiszem nem is választhattunk volna. Meglehetősen indiai, nem annyira forró mint egy Delhi vagy a Bombay, közel van a természet. Gyönyörű hegyek veszik körül, melyeket India szent folyójának völgye szel ketté. Tele van ashramokkal, ahol szűk zsebűek olcsóbb szállást is találhatnak. A helyiek kedvessége, és a vendégszeretete is eléggé szembeötlő. Sok a szádu, melyek sorjában ülnek az út mellett és pénzt koldulnak a járókelőktől.

Ideális hely volt a kis Rishikesh az indiai együttlétnek. Felvettük a meglehetősen lassú tempóját, mem siettünk sehová. Nem akartunk minden szép helyet meglátogatni. Az együttlét volt a lényeg. Nagyokat sétáltunk a Gangesz partján. Finom indiai kajákat ettünk a helyi meglehetősen olcsó éttermekben. Esténként néha főztünk ptyókát melyet régi szokás szerint vajjal és hagymával fogyasztottunk. Néha meg mangó, licsi, papája, és más gyümölcsök képezték a vacsoránkat. Jókat társalogtunk. Az otthoni élmények terítékre kerültek itt, és kicserélődtek helyiekkel melyeket a lányok magukkal vihettek a kárpátokba. Amint említettem, kissé szokatlan volt nekem a turistáskodás. Nehezen tudtam áthangolni magam. DSC_3740

Egyik alkalommal, amikor édesanyámmal mentünk szállodánk felől a folyó irányába, két gyönyörű Royal Enfieldet láttam az út mellett leparkolva. Olyan szépek voltak mint két gyöngyszem egymás mellett. Mindkettő új volt. Egyik ötszázas, a másik meg háromszázötven köbcentis. Nem tudtam csak úgy elmenni mellettük. Meg kellett álljak, kicsit legalább a szemeimet legeltessem a látványon. Az ötszázas Royal Enfieldnek a gazdája, épp meglátott, és kijött az ékszerboltjából, hogy váltsunk néhány szót. Felültem és ki is próbálhattam volna a szép vasparipát, amikor azt mondja, hogy ez még túl új, nincsen meg az igazi Bullet hangja. Kihozta a másik kulcsát is, hogy megmutassa, hogyan kell szóljon egy igazi Enfield. Amikor beindította, éreztem, hogy abban a nagy indiai hőségben a hátamon végigfut a hideg. Dübörgött rendesen mint az égi veszedelem. Ráültem és egy jó nagyot kerültem vele. Feledhetetlen élmény volt számomra. Akkor csak azt bántam, hogy édesanyámat is nem vittem magammal, akit az ékszerboltos motor tulajdonos mámádzsí -nak hívott. Újra bebizonyosodott, hogy a vér nem válik vízzé. Nagyon szeretek gyalogolni és stoppolni. Meggyőződésem, hogy a tapasztalásnak ez egy jóval intenzívebb formája, ugyanis sokkal közelebb kerülök az emberekhez, akiket megfigyelve, megismerve sok mindent megtudok az életről. Tudom, hogy a motoros utazás, a motor karbantartása, meg sebessége kisajátítana egy jó adagot a figyelmemből, és kevesebb jutna a fontosabb dolgokra, az élet rejtélyeinek felfedezésére. De néha amikor alkalmam nyílik motorozni, úgy érzem, hogy igen, otthon vagyok :)). Na de amint már írtam, a sors mindig gondoskodik, és néha meglep egy-egy ilyen élménnyel is. DSC_3871

Motorozás után a gazdi behívott a boltjába, és csájt (tejes tea) hozatott. Mint kiderült, nemcsak a motorozás szeretete volt közös bennünk. Az élet iránt érzett tiszteletünk, és szeretetünk is hasonló volt. Kissé elhúzódott a beszélgetés, aminek azért nem örültem mert édesanyám egy kukkot nem értett belőle, amikor én elfelejtettem fordítani. Mindenesetre ez az élmény arra volt jó, hogy a lányok azt a döntést hozzák, hogy megajándékoznak engem és magunkat, mert mindenikünk szeret motorozni, egy Royal Enfielddel egy napra. A bérlése ötszáz rúpia egy napra. Nem tagadom, hogy tetszett az ötlet, de ugyanakkor az a gondolat is ott volt a fejemben, hogy minek bérelni, amikor pénz nélkül is megkapom néha.

El is érkezett a közös motoroskaland napja. Elindultunk, hogy béreljünk egy Enfieldet, amivel terv szerint szerre felvittem volna mindkettőjüket egy körülbelül harminc kilométerre levő hegycsúcsra, hogy fentről megnézzük Rishikesht. A kaland azzal kezdődött, hogy otthon felejtettem a jogosítványt. (nem mintha valakit érdekelt volna, hogy van-e nekem olyan). Mondom egye a fene. Majd máskor! Erre Emő, visszaszaladt a szállodába, hogy elhozza. Megérkeztünk a motorkölcsönzőhöz. A bérlési procedúra is könnyen ment. Nemsokára Emővel el is indultunk, hogy kimenjünk a forgalmas útról neki a hegynek. Igazi élmény volt a kanyargós hegyi úton döntögetni a dübörgő Bullettet. Tíz kilométer után megfordultam, hogy visszamenjek édesanyámért. Őt is kivittem a nyüzsgő forgalomból, és elvittem addig, ahol Emőt letettem. Ott cseréltek, és nekirugaszkodtunk a hegynek Emővel. Egy kedves kis hegyi parkolóban letettem Emőt, és megfordultam, hogy elmenjek édesanyámért. Ekkor már láttam, hogy a monszun felhők gyülekeznek fölöttem, de elindultam vissza, hogy elhozzam mámádzsít. DSC_5200 Kicsit tartottam attól, hogy talán élménydúsabb lesz ez a motorozás, mint gondoltam. Alig indultam el, és jött is a monszun. Úgy loccsant fentről, mintha dézsából öntötték volna. Azt elmondhatom, hogy egyáltalán nem volt melegem a motoron. Pillanatok alatt csontig áztam. Na de a hideg sem ölt meg, mert azért mégiscsak Indiában vagyunk. A baj leginkább az volt, hogy a hatalmas vízhozam egy állandó fátylat rakott a szememre. Alig láttam a kormányig. Félre is húztam, mert tudtam, hogy nem lesz jó a vége a vak motorozásnak. Szerencsére nem tartott soká az esőzés, így elindulhattam édesanyámért, azt remélve, hogy ő megúszta szárazon. Az eső után nem volt túl forró a levegő, ezért eléggé fáztam a motoron. Na de amikor megláttam mámádzsit, megnyugodhattam, hogy vigyázott rá az ég, hisz pont olyan helyen akadt el, ahol födél alá húzódhatott az eső elől. Amikor megérkeztem, azt mondja, hogy két út állt előttem, és nem tudtam melyiken induljak tovább, így itt megálltam. Még szerencse, hogy megálltál, mondtam, mert másképp te halmazállapotod is folyékonyabb lenne egy kicsivel :). Felült a motorra, és elindultunk Emő fele. Úton felfele előttünk döcögött egy kamion, mely az erőlködéstől jó meleg levegőt hagyott maga után. Éreztem, hogy amíg olyan meleg van mögötte, egy cseppet sem kívánom megelőzni. Megérkeztünk Emőhöz. Én dideregtem mint a nyárfalevél a szélben. DSC_4755 Úgy döntöttünk, hogy ezután senki nem marad ki az élményből, ezért tovább együtt motorozunk. Majd ha netán megállítanak, valahogy kibeszéljük, azt mondván, hogy láttuk, hogy más motoron is többen vannak, ezért arra gondoltunk, hogy nekünk is lehet. Egész jól haladtunk felfele. Közben engem is megszárított a szél. Gyönyörű tájakon robogtunk keresztül, kanyargós szerpentineken haladtunk a célunk felé, ahonnan a kilátás lélegzetelállító volt. Sajnos már lentről, látszott hogy célpontunkat felhő takarja, de már nem fordultunk meg. Megérkeztünk a parkolóba. Onnét nagyon sok lépcsőfokon keresztül jutottunk fel a hegycsúcson levő templomhoz. Természetesen ott már a vastag felhőben jártunk. Örültünk, hogy láttuk egymást, nemhogy Rishikesh völgyét. Mondom, ezt a szép felhőt lentről is megnézhettük volna :)). Sok időt nem vesztegettünk, mert viszonylag hamar sötétedik odafenn. Elindultunk vissza. Jó volt a motorozás így hármasban is. Igazi élvezet ilyen szép helyeken motorozni a második világháborús motorokra emlékeztető Royal Enfieldel. Nagyon nem száguldoztunk. Élveztük a látványt, néha megálltunk fényképezni. Közben megesteledett. Voltak olyan útszakaszok, ahol elfogyott az út és csak a szakasz maradt, meg sár. Ezeken a helyeken egyáltalán nem voltam biztos abba, hogy nem fogunk bele suppani a sárba. De ennek a bizonytalanságomnak nem adtam hangot, mert úgy gondoltam, hogy hármanunk közül elég ha egy „aggódik”. Nincs értelme mindenkinek ugyanazt csinálni :). DSC_4268 Sajnos az est gyorsabban száguldott mögöttünk mint a mi pöfögő Enfieldünk, és egyszer csak leütötte a kanyarjelzőjét, és sebesen megelőzött minket. Így egy darabon mögötte mentünk, de nemsokára fekete köpenye eltakarta a szürkület fényeit is szemünk elől. Nem volt már nagyon hosszú az út Rishikeshig. Az izgalmakat az fokozta, hogy egy kanyarba egy csapat rendőr volt megállva, és osztotta a törvényt minden arra járónak. Amikor odaértünk kiáltottak nekünk is valami szépet hindi nyelven, de én adtam egy kövér gázt a jó öreg Bullettnek és továbbhajtottam. Emő rám kiáltott hátulról, hogy állítottak. Mondom neki, ha vissza akarsz menin csevegni velük akkor megfordulok, de én inkább mennék tovább a fejemtől. Na de mivel Emő sem ragaszkodott a rendőrökkel való ismerkedéshez, így szépen, nyugodtan, kissé kerülő úton visszamentünk Rishikeshbe. A nagy forgalomban meg a keskeny hídon melyen több száz ember közlekedik egyszerre, és melynek átmérője nem lehetett több másfél méternél, nem nagyon akartam, hogy hogy hárman motorozzunk, így Emő leszállt, és édesanyámmal nekirugaszkodtunk, hogy átmotorozzunk a Gangeszen. Nagyon sokan voltak rajta, és próbáltam figyelni, hogy nehogy elüssek valakit. A lábaimat többnyire lent tartottam. Egyszer csak a bal lábam megakadt a híd egy tartozékába, bokámat meg a lábtartó támasztotta meg. Így szabály szerűen kicsavarodott a lábam. A nagy lábujjamról a körmöt félig letépte. Egyik felét szabályszerűen kitépte a körömházból. Loccsant is a vér belőle rendesen. Nem siettem el, hogy megmutassam édesanyámnak, hogy mi történik odalent, de nem volt valami kellemes a híd túlsó végéig az utunk. Leparkoltam a mocit. Emőért gyalog sántikálva mentünk vissza. DSC_4284

Mit is mondjak még? Jót motoroztunk egyet, sok szépet láttunk, de számomra a torta a monszun volt mely a motoron talált engemet. A hab a tortán meg az, hogy a híd letépte a körmömet. Már szinte elfelejtettem, hogy volt cseresznye is a habon: a szálloda előtt kirobbant a hátsó gumi. Jó mi? Tanulság az esetből: nehéz egyik nap csavargó lenni, másnap meg hirtelen turista :)). Na de volt még más tanulság is. Ami másnap következett. A mocit visszavittük, és elindultunk, hogy megnézzük a híres Haridwart, ahol a szent fürdőzések folynak. Rishikesh központjában találkoztunk azzal a sráccal akinek a szép hangú motrát kipróbáltam egy pár nappal korábban. Szívélyesen üdvözölt minket, kérdezte merre megyünk. Mondom Haridwarba. Azt mondja, hogy odaadja szívesen a motrát, menjünk azzal. Sőt, még ebédre is meghívott minket. Én akkor már nem bírtam nevetés nélkül. Gondoltam magamban, mi inkább bérelünk egyet. Az az igazi! :)). Lényeg az, hogy kiderült, hogy ha türelmesebbek vagyunk, akkor megadja a sors a motorozás élményét is számunkra teljesen díjmentesen is, ha kell. Eddig általában mindig így történt. Hát ez a turistáskodás nekem nem jött be nagyon. Azaz voltak szép dolgok is benne, de azért határozottan a tudomásomra hozta az élet, hogy én mégiscsak csavargó vagyok, és nem turista…egy olyan csavargó, aki nem panaszkodhat semmire, mert megvolt és megvan mindig mindene, amire szüksége van, még akkor is ha nincs telegyúrva zsebe „minden emberi boldogság forrásával”, a pénzzel. DSC_4847

Közben az osztrák barátom, Franz üzenetet írt, hogy szívesen találkozna másnap velünk a hídnál található German Bakeryben. Kiderült, hogy a híd körül van vagy 5 German Bakery, de végül csak sikerült megtalálnunk kedves osztrák útitársamat, akivel a napot sikerült ellógnunk Rishikeshben. Azok szerint, akik már régóta járnak oda, Rishikesh is sokat változott, főleg Haridwar. Nagyon sok mindennek mára ott is a mozgató rugója a pénz. Mindenért kérnének belőle egy kicsit. Még a száduk is elvárják, hogy tejelj ha már fényképezőgép van a kezedben.

Egy érdekes élmény még az volt, hogy a szádú mama megszólít, hogy adjak pénzt neki. Mondom, hogy nem gondolod, hogy túl könnyen szerzed te a pénzt. Honnan tudod, hogy nekem több van belőled mint neked? Mondom inkább egyet te adjál nekem a változatosság kedvéért. Ő kérte tőlem, én meg tőle. Oszt az okosabb engedett, adott nekem vagy két rúpiát, amivel odaültem melléje és kezemet kinyújtva én is koldulni kezdtem. Nagyon élvezték a járókelők. Egy csomót fényképezkedtek velem, ja és pénzt is adtak. Oszt amikor már nagyon népszerű lettem, felálltam és a gyűjtött pénzt odaadtam a mamának megjegyezve, hogy elég jó volt a befektetés, percek alatt megduplázta pénzét :). Na de végül nem maradtam üzlettársa, kiléptem a bizniszből. DSC_4320

Mint minden jó dolog, az együtt töltött napok is nagyon hamar elröppentek. Hamarosan indulnunk kellett vissza a fővárosba. Busszal menetünk. Mintha a busz is gyorsabban ment volna Delhi irányába, mint annak idején Rishikesh felé. Delhiben elmentünk még egy utolsó észak indiai vacsorázásra, utána meg metróra ültünk, mely egyenesen a reptérig vitt minket. Az utolsó együtt töltött órák következtek melyek jellegzetessége az volt, hogy mindegyik rövidebbnek tűnt az előzőnél, míg nem elérkeztek a búcsúzás, az utolsó ölelések percei. Ilyenkor talán valami olyasmi van a tudatalattiban, hogy lehetséges, hogy utoljára szorítjuk meg egymást. És ezért az a szorítás eléggé fájó meg könnyfacsaró tud lenni. Legutóbb akkor éreztem ilyent, amikor motorral elindultam az afrikai kontinens irányába. Engedtem, hogy könnyeim tisztára mossák szemeim és arcomat, hisz tudtam, hogy nem mindennap van ilyen alkalmuk rá. Két héten keresztül sajnos turista voltam, de ugyanakkor édesanyám gyermeke és barátom barátja, és jó volt az együttlét. Ezt a két hetet nem pótolhatja egy internetes beszélgetés. Látom őket távolodni…és amikor végleg eltűntek, beindult az intenzív változás. Ott álltam egyedül, újra mint az a személy, kinek nincsen senkije, kinek mégis megvan mindenkor mindenkije. Nightwalk In Rishikesh

Categories: India, Minden | Címkék: , , , , , , , , , | Hozzászólás

Földi Paradicsom

 

DSC_2644 Szép volt ám az élet a folyó parton. Nagyon nem színezem, hogy még véletlenül se ébresszek irigységet benned, de mindenesetre azt meg kell hagyni, hogy szép tud lenni az élet, ha az ember megtanulja elfogadni és megérteni azt ami éppen van, és néha elfelejt akarni, lázadozni, ellenkezni. Az igaz, hogy én sem voltam zárkózott de ezek a kis apró nepáli emberek úgy bántak velem, mintha oda születtem volna közéjük, és velük nőttem volna fel. A kb. egy hétből egy éjszaka aludtam a szobában. De az is kissé fájdalmas volt a szúnyogözön miatt. Amint említettem, lent a parton egyáltalán nem bántottak. Két Milán barátra tettem szert. Mindketten ennek a rafting (vadvízi evezés) cégnek dolgoztak. Számukra teljesen természetes volt, hogy én közöttük fogom leélni életem hátralevő éveit. Egyik Milán már szólt is az iskolában, ahol tanított, hogy lesz egy új angol tanár :)).

A szomszéd családban minden nap bivalyt vágtak, ezért felajánlottam, hogy főzök én nekik valami finomat ebédre. Adtak bivalyhúst, fűszereket, hagymát. Megvolt minden, ami kellett, egy finom bivalyhúsos pityókás tokány elkészítéséhez. Meglepetésemre, nagyon ízlett nekik a főztöm, de azért a biztonság kedvéért ők még legyúrtak egy tányér rizst a főztöm után, nehogy ne legyen mitől budira menni reggel :). Bármikor mehettem vadvízi evezésre, kajakozhattam kedvemre. A spontán keresetlen és hívatlan élmények felülmúlták legmerészebb vágyaimat.

Egyik nap egyik Milán barátom bejelentette, hogy kivesz egy pár szabadnapot és elvisz engem Chitwanba a dzsungel mellé. Ahol él a családja. Nekem persze semmi ellenvetésem nem volt, mivelhogy én is pont arra mentem volna tovább. Az én módszeremmel (stoppal) tettük meg a kb. 60 kilométeres távot. Jópofa kamionossal találkoztunk. Meg is invitált engem, hogy tartsak vele egész Nepál keleti határáig. Illedelmesen válaszoltam neki, hogy kösz, már jártam ott. Nagy divatja van Nepálban és Indiában a bagózásnak. Errefelé inkább bagóznak, mint cigarettáznak. Nem első alkalommal kínáltak vele, de én első és valószínűleg utolsó alkalommal mondtam igent rá. Mondom egye a fene, ha már ennyit kínálnak, megkóstolom, hallám milyen. Meggyúrta rendesen a segédsofőr a tenyerében, és szétosztotta. Én csak egy kicsit faltam be, és helyeztem a fogínyem mellé, hogy belőjem magam egy kis nikotinnal. Csípős volt mint a mennykő, és meglehetősen erős volt az íze. Na de a java csak ezután következett: nagyon megzsibbadtam tőle. A fogtömés után elég sok böjt volt, és intenzív méregtelenítés, oszt ez a dohány most úgy fejbe ütött, hogy már-már azt számolgattam, hogy ebben a kamionban hány kormány van, és hány sofőr vezeti. Mondtam is, hogy fiuk ez túl jó nekem, ha nem veszitek rossz néven kiköpöm az ablakon. Hát ezzel is nagyjából úgy voltam, mint az összes eddigi droggal ami bekerült a szervezetembe. Én köszönöm szépen jól vagyok cigi, pia, dohány, meg a többi nélkül is.

Meglehetősen hosszú, zötykölődős utazás után megérkeztünk Milánék falujába mely a Chitwan nemzeti parknak volt része. Egy csendes kis falucska ez. Nem sokan lakják. Az emberek gazdálkodnak, földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoznak. Szinte semmit nem vesznek a boltból. Valószínűleg ez is az oka annak, hogy ha valami baleset nem éri őket olyan sokáig élnek, hogy megunják. Milánék háza meglehetősen nagy a többihez képest. Édesanyja, öccse, és az édesapja lakják. Hatalmas farm veszi körül. Hatalmas rizs, lencse, pityóka ültetvények vannak rajta. Rengeteg a gyümölcsfa. Főképp mangó. A mangót nevezik a gyümölcsök királynőjének ők. Szeretik nagyon! Az igazság az, hogy nekem is bejön nagyon az íze. Mangó dzsúszból sosem tudok túl sokat inni. Addig iszom, amíg a készlet tart. Egy hatalmas halastó van nem messze a háztól melyben oly sűrűn nyüzsögnek a halak, mint az ember Kínában vagy Indiában. Valószínűleg némelyikük alig várja, hogy ki legyen fogva, és pálmalevélbe csavarva megsüljön a parázson. A háztól nem messze Milán épített magának egy kis kunyhót bambuszból. Amikor otthon van mindig ott alszik. Nagyon szimpatikus volt nekem már első ránézésre a talajtól kb. egy méteres magasságban levő bambusz kunyhócska. Már elképzeltem, hogy milyen jókat fogok majd aludni ott, és alkalomadtán írogatni ezt azt.

MyNepaleseBrother Ha nagyon belemennék a részletekbe csak a Milán családjánál töltött hétről egy teljes könyvet írhatnék. Lenyűgözött a hely egyszerűsége és természetközelisége. Érdekes az, hogy itt nem különül el annyira az istálló a háztól, szinte egybe van minden. Közel egymáshoz. A kecskék, tehenek bivalyok, emberek. Arra gondolok, hogy valamikor a mi őseink is így éltek. Anyuka egy parasztasszony, aki minden napra rizst és lencsét főz. Ez az alapétel náluk. Dál-Bát (lencse és rizs). A konyha a hagyományos több ezer éves. Kis agyagból kitapasztott tűzhely, melyet szinte minden nap kimosnak nedves ronggyal. A kémény fogalmát nem nagyon ismerik. A konyha általában sárga a padlót és a tűzhelyet képező agyagtól, meg fekete a deszkákon lerakodó füsttől. Jó ez így nekik. Nagyon nem modernizálnak :). Anyuka életében kést lehet csak akkor látott, amikor ott jártam, és meglátta a Tibortól kapott tőrömet. Oda is adtam, hogy próbálja ki, de kicsit félt tőle, nem tudta, hogy kell használni. Ő egyetlen sarlóval elintéz mindent :). Azzal vágja friss füvet a tehénnek és a kecskéknek, de azzal pucolja és vágja a zöldségeket is.

Az igazság az, hogy a férje nem attól bolondult meg, hogy a felesége egyfolytában zaklatta valami menő japán kés készletért. Az apuka valami mérnök volt állítólag, és jól is éltek, mindaddig amíg ez el nem kezdett politizálni. A politikai karrierje is felfele ívelt egy darabig, de valahol lefutott a vonat a sínekről, mert most kemény drogokkal tompítják a fejét, hogy ne tegyen kárt magában, vagy esetleg valaki másban. Így első ránézésre szelídnek tűnik. Olyan mosolygós meg kedves. Agytompítókkal dúsítva vérét éli zombi életét. Néha odajött hozzám sunyi módon mosolyogva halkan És egyszer csak derült égből villámcsapás, elkezd ordítani a politikáról, hogy az angolok mit csináltak, és a németek úgy, meg a Kínaiak amúgy. Olyan igazi udvari bolond szerepet tölt be az elvtárs. Ő kiabál mosolyogva a politikáról (annak is az évtizedekkel ezelőtti részeiről), és mindenki hangosan röhögi. Érdekes kis dráma. Több mint valószínű, hogy nem tudatosan csinálja, és nem veszi észre, hogy nem tud halkan beszélni. Gondoltam magamban szép kis politikai karriert alakíthattál magadnak, hogy ide juttatott. Szegény lelke lehet, hogy már rég a mennyország tornácán szivarozik, ő meg itt lent ordítja, hogy ki mit csinál rosszul. Én őszintén remélem, hogy ezeket a sorokat többen is olvassák, akik politikai törekvései vannak. Mindenesetre elgondolkodtató történet. Nem tudom egész pontosan, hogy mi okozhat számára ezt az állapotot. Egy dologban biztos vagyok: ez az ember több problémát nem fog okozni a választóinak. A család már megszokta. Nem okoz különösebb gondot senkinek, főleg így, hogy rendszeresen beszedi az agytompítókat. Nekem meggyőződésem, hogy zombi létének legfőbb oka az, hogy a környezetét valamilyen szinten kicsit elgondolkodtassa. Én is környezete voltam. Én is arra kényszerültem, hogy gondolkodjak rajta egy pár sort. Te is, kedves olvasó, most valamilyen szinten közvetett módon az ő környezete vagy. Elméletileg számodra is tanulságos lehet a történet valamilyen szinten.

Ők is mint a legtöbb hindu család a vendéget istenként tisztelik. Tudta Milán, hogy nem szeretem nagyon a rizst. Ezért minden reggel sütött nekem palacsintát. Délutánra meg estére mindig volt nekem pityóka amit tisztított vajjal (ghee) és hagymával fogyasztottam. A hagymát nagyon nem kíméltem. Minden nap megettem két három fejet. Ha igaz az, hogy a hagyma tisztítja a vért, akkor nekem most olyan vérem lehet mit a patyolat :). Friss zöldség mindig volt a kertből. A mangó meg éretlenül is finom volt. Na de volt szerencsém megismerkedni a „licsivel” is. Ez egy kínai gyümölcs. Talán egyik legfinomabb, amit valaha ettem. Főleg ha nincs teljesen megérve, és enyhén savanykás. Nem győztem legelni a fáról, annyira finom egy gyümölcs. Többször gondoltam, hogy nem is nehéz így egészségesnek lenni még 90 évesen is. Minden évszakban van valami friss zöldség vagy gyümölcs náluk. A lencsének több fajtáját termesztik, melyeket legtöbbször összevegyítenek, és úgy főzik meg. Nagyon finom és tápláló. A rizsnek nagyon jó kiegészítője.

DSC_2825 Egyik nap megkérdezte a barátom, hogy halat nem-e ennék. Mondtam neki, hogy többet ezt ne is kérdezze, hanem egyenesen hívjon halászni. 5 perc alatt készített egy kéthorgas halászbotot, kerített valami gilisztákat. Tett belőle mindkét horogra. Én csak bámultam ki a fejemből. Mondom neki, hogy te azt komolyan gondolod-e, hogy ezzel a szerszámmal fogunk is valamit a szerszám nyelén kívül. Kötött egy kisebb darab pálcát a damilra, hogy lássa ha van fogás, és bedobta a tóba. 3 percen belül egyszerre két halat szedett ki a tóból. Nálunk falun ilyen nincs!- gondoltam magamban. Mondom kell kérjek két pofot, hogy meggyőződjek arról, hogy nem álomkép, amit látok. Szemmel láthatóan nem élvezte ő annyira a halászat eme módját. Letette a botot és fejest ugrott a tóba. Eltűnt benne, mintha egy krokodil húzta volna le a tó aljába. Egyszer kiugrik belőle két kezében egy-egy kövér hallal. Gondoltam magamban, hogy én többet egy filmet sem nézek meg, ha élőben ilyeneket láthatok. Milán mostanig egyik legkedvencebb barátom, akivel az úton találkoztam. Olyan dolgokat mutatott az európai vándornak, amilyeneket az még életében nem látott. Nagyon jópofa gyerek. Amolyan vadon szülöttje. Van egy film melynek címe Crocodile Dundee. DSC_2750 Na annak főszereplőjére emlékezetet. Nagyon jól teltek az együtt töltött napok. Minél többet megtudtam róla, annál többet álmélkodtam rajta. Szobája falán nagy kitömött óriásgyíkok vannak, meg madarak, melyeket kb, olyan módszerrel fogott, mint a tóból a halakat. El is mesélte, hogy nem egyszerre kergetett, és fogott a dzsungelben vaddisznót, óriásgyíkot, kígyót, melyek lelkeit hatalmas tőrével segítette át a túlvilágra. Mindennek megkészítette és megette a húsát, majd kitömte. Számomra minden nap amit vele töltöttem, egy felejthetetlen élmény volt. Tulajdonképpen ez az a pont amikor az ember új fogalmat kéne kitaláljon, mert jelen esetben az élmény szó nem elég kifejező. Ő is előszeretettel hallgatta a történeteimet és „felfedezéseimet”. Érdekes volt eme két különböző világnak a találkozása és ismerkedése egymással. Lélekben mindketten amolyan kalandor típusúak vagyunk, de más közös nem nagyon volt bennünk. Ja bocs! Már szinte elfelejtettem: mindketten kendőt és kalapot viselünk. Ez érdekes meglepetés már a legelején :)).

Jó kis kalandokban volt részünk. Elég sokat járkáltunk az erdőben. A kunyhójában aludtunk általában mert ott kevesebb volt a szúnyog. Emlékszem az első bambuszkunyhóban töltött éjszaka utáni reggelre. Olyan meglepetésben volt részem, hogy csoda, hogy még van aki beszámoljon róla. Kicsi a kunyhó. Egy kis ágy van benne. Én örömmel választottam a földet fekvőhelynek. Letettünk egy vékony rongy matracot. És azon aludtam. Nagyon jól ment az alvás. A szúnyogok sem fedeztek még fel az első éjszakán. Reggel jól kipihenten ébredtem. Jobbra voltam fordulva, amikor kinyitottam a szemem. Olyan látványban részesített a reggel első képe, hogy azóta ha lehet balra fordulva nyitom ki szemeimet. Akkora pók pihent a fejem mellett mint a tenyerem. Egy igazi óriás terminátor. Na de hamar megnyugodtam. Gondoltam magamban, ha bántani jött volna az ágyamba, akkor, egész éjszaka megtehette volna. Bár ki tudja. Lehet, hogy csak úgy gondolta, hogy illetlenség lenne kinyírni egy alvó embert :). Na de nem bántott. Ott volt másnap is. Másnap már azzal a tudattal feküdtem le, hogy ma éjszaka sem alszok egyedül. Érdekes meglepetéseket tartogathat a dzsungel egy magamfajta kárpátokból érkező embernek. Egyik reggel, amikor álmos szemekkel indultam a kunyhótól a ház felé. DSC_2716Az ösvény foglalt volt. Egy akkora piton keresztezte az utam, hogy én egyből benyomtam a padlóféket. Nem másért. De épen jobbról jött. Európai szabályok szerint neki volt elsőbbsége :). Mondta Milán, hogy nem kell félni, nem bánt. Mondom az igazság az, hogy nem is féltem. De ha azt mondanám, hogy nem lepődtem meg, hazug disznó lennék. Úgy vagyok én már ezekkel a meglepetésekkel is, hogy ha már nagyon akart volna bántani a természet, hát eddig is megtehette volna, ugyanis vannak otthon az erdei tanyánk környékén is akkora medvék, melyek egyetlen simogatása magasba röpíthetné a fejemet, mint az ütő egy jól eltalált golflabdát. Ja és vannak viperáink is, melyek csókja nem éppen a szerelmesebbik fajták közé tartozik. Igyekszem nem félni, de nem is akarok mindenképp alkalmat keresni az ilyen találkozásokra. Szinte miden este lementünk a meleg kristálytiszta vizű folyóra fürödni. Felért az számomra minden eddig próbált fürdési metódussal. Lehet nem mindenki van így ezzel, de engem a természetközelsége nagyon meg tud nyugtatni. És tudom, hogy azért vannak elég sokan, akik szükségét érzik annak, hogy közelében legyenek, és mégsem tudjuk abbahagyni az irtását. Megyünk, lövünk, vágunk, hasítunk, porozunk, halmozunk, hogy legyen majd a nehezebb időkre is :))). Ennyit a létbe és a jövőbe vetett bizalmunkról. Igazi örömmel tölt el olyan emberekkel találkozni, akik mindenből csak annyit vesznek, amennyire éppen szükségük van. A vad nyugaton nem túl népszerű ez a magatartási forma. Minél többet halmozol, annál értékesebb embernek ítél a társadalom. És csodálkozunk, hogy ilyen rabló világot élünk.

A kis nádkunyhóban nagyon jól haladtam az élménybeszámolókkal is. Tudták, hogy írok elég sokat. Néha készen odahozták a reggelit meg a pánit, ami vizet jelent nepáli és a legtöbb indiai nyelven. Kellett is abból nagyon sok, mert még a legkisebb légvétel is izzasztott, olyan meleg volt. Nagyon tartalmasan, és ezért nagyon gyorsan teltek bambuszkunyhós napok. Milán elvitt a rokonaihoz, akik már előre tudták, hogy a fehér bőrű testvér nagyon szereti a bivalytejből készült vastag aludttejet főtt krumplival és hagymával. Mindig megkínáltak valami házi finomsággal. Azóta még inkább úgy gondolom, hogy a nagy bevásárló központokat nem terjeszteni kéne, hogy eladhatatlanná tegyék a természetes forrásból származó minőségi élelmiszer árut, hanem egyet kettőt be kéne zárni, hogy az ember kevesebb olcsó műanyagot és génmanipulált zöldséget meg gyümölcsöt fogyasszon. Szinte hihetetlen, és nagyon elszomorító a tény, hogy az ember még ma is nagy lehetőséget lát a kauflandok olcsó termékeiben. Írtam már arról, hogy a nepáli egészségügy elég hadilábon áll. De azt is említettem, hogy nem is igazán lenne értelme a nagy beruházásoknak még, mert az emberek makk egészségesek. Jó na! Van egy két meghibbant politikus, de rajtuk a kórházak sokat amúgy sem segíthetnének. Ezeknek az embereknek itt egyelőre golyóálló az immunrendszerük. Többször rá is kérdeztem, hogy a rákról mit gondolnak. A miről???????? – jött a válasz. Mi az a rák? Mondom, ha nem tudjátok, akkor én inkább el sem mesélem nektek, és kívánom, hogy nagyon sokáig ne tudjátok meg, mi az. Na de a multik őket is bekerítik előbb utóbb, és megtudják majd miről beszélt a sáppadtőrű vendég. Majd akkor lesz alkalmuk többet invesztálni az egészségügy fejlesztésébe is.

Lassan közeledett a tervezett tíz nap csend ideje. Készülődtem vissza a fővárosba. A történetek napirenden voltak. A dzsungel élet kellemes élményeket és emlékeket pakolt nekem útravalónak.

Szinte elfelejtettem, hogy a történetem főhősének Milánnak is van egy gyenge pontja. Nem hiába. Valamiért neki is meg kellett születnie. Nagyon szereti a vadvízi evezést, és van egy olyan álma, hogy majd nekifog és leevez a világ összes folyóján, hogy ő legyen az az ember aki, leevezett a világ összes vadvizén. Híres szeretne lenni. Gondoltam magamban, hogy valószínűleg sok amerikai filmet nem láthattál, de épp eleget ahhoz, hogy különlegesebb akarj lenni, mint amilyen már vagy. Mondtam is neki, hogy testvér te már így is egy hős vagy számomra. De ha te azért kezdesz cselekedni, hogy a neved bekerüljön a nagykönyvbe, akkor sáppadtőrű barátod, Attila elveszíti történeteinek egyik legeredetibb legkülönlegesebb főszereplőjét. Milán méltán egyik legkülönlegesebb karakter, akivel találkoztam. Ezt egyszerű, tiszta őszinte magatartásával vívta ki, azzal, hogy vállalta önmagát. Azzal, hogy még nem vett erőt rajta a vágy, hogy neki még különlegesebbnek kell lennie, mint amilyen. Te is kedves olvasó a legszebb, legkülönlegesebb emberi lény vagy akkor, ha nem akarsz más lenni, akkor, ha van bátorságod hozzá, valamint le tudod küzdeni a félelmeket, melyek visszafognak, melyek megfékeznek abban, hogy vállalni merd belső hangod utasításait.

Categories: Minden, Nepál | Címkék: , , , , , , | 2 hozzászólás

Működteti a WordPress.com.