Posts Tagged With: india

Üzenet a Magyaroknak Dél Indiából

Üzenet a Magyaroknak Dél Indiából

Reklámok
Categories: Minden, tv | Címkék: , , , | 2 hozzászólás

A száznegyvenöt éves ember

DSC_4717 Hosszú beszélgetés után felkísértek a vadonat új, még friss, fenyőillatú szobába, ahol hatalmas francia ágy várt rám. Lefekvés előtt, még lemostam magamról az út porát. Utána meg száguldva léptem át az álmok mezejére. Nem kellett sem ringató, sem altató, semmi. Reggel viszonylag korán keltem. Még egy kis viccelődő párbeszéd következett. Reggelivel kínáltak de a kiadós vacsora után nem voltam éhes. Ezért az édesanya felpakolta nekem a reggelit, hogy amikor majd megehülök, megeszem. Az este szó esett többek között egy száznegyvenöt éves bácsiról, aki az erdő aljában él, és akit a falubeliek szentként tisztelnek. Felkeltette a kíváncsiságomat nekem is a száznegyvenöt év. Gondoltam, ha már pont itt ért az este, elmegyek és meglátogatom. Megköszöntem a szívélyes vendéglátást, és elbúcsúztam a családtól. Körülbelül száz métert kellett visszagyalogoljak addig a pontig, ahol el kellett hagynom a főutat a leopárdok otthona irányába, ahol az öreg szent is lakott. Nem sokat gyalogoltam. Hamar megállt egy fiatal motoros, és elvitt a 145 éves aggastyán házáig. Látogatás csak tizenegy órától volt, ezért várnom kellett, amíg a szent kapuk kinyílnak. Tizenegykor az akkora már felgyűlt várakozókkal együtt átléphettem a kaput. Összesen olyan tízen lehettünk, akik találkozni szerettek volna az 145 éves „szenttel”. Felmentünk a házhoz, melynek az előterében párnákon ülve vártuk, hogy megtiszteljen az öreg úr a jelenlétével. Két tanítványa volt, akik segítették őt, minden kétkezi munkát elvégeztek. A látogatók egy kivételével ajándékokat vittek neki. Ételféleséget láttam, hogy hoztak a szatyrukban, meg természetesen pénzt. Még mielőtt kijött volna érdeklődtem az egyik tanítványtól, hogy miféle ember ő. Meglehetősen ingerülten válaszolt. Szemmel láthatóan nem nagyon örült jelenlétemnek. Szentnek mondta ő is az öreget. Amikor kijött a szent a szobájából, a tanítvány megkért, hogy foglaljak helyet, vagy távozzak. Helyet foglaltam, mert kíváncsi voltam, mi fog történni.

Az öreg úr számomra nem látszott többnek kilencvennél. Kissé hargas vala a háta. Narancssárgába volt öltözve, ami ebben a kultúrában az anyagiakról való lemondás jelképe. Pálca nélkül rövid távon viszonylag jól mozgott a bácsi. A korát illetően megoszlottak a vélemények. Többen azt mondták, hogy 145. Az egyik tanítványa azt mondta, hogy 135 körül van. Mondom milyen tanítvány, ha nem tudja a pontos korát.. Erre azt mondja, hogy 135. A görbehátú öreg szent helyet foglalt középen. Előtte egy kis asztal, melyen valamiféle ételek voltak különböző edényekben. Vele szemben ültek a látogatók. Egyik felén a nők, másik felén a férfiak. Szerre mindenki a színe elé járult a hozományával és a pénzzel. Mindenki aki hozott valamit, annak saját kezűleg a ministránsok segítségével tett egy kis tányérkába a kajából, majd kitessékelte őket a teremből, hogy az ételt kint fogyasszák el. Amikor visszajöttek, szerre odamentek hozzá még egy adag pénzzel és a kérdéssel, melyet magukkal hoztak. Leborultak előtte, és mutattak egy két érdekes figurát. Megvan egy szokásos szertartás, amivel oda lehet menni hozzá kérdezni. Szemmel láthatóan nem nagyon élvezte az emberek közeledését. A nőkre kivételesen rámordult. Állítólag jövőbelátó képességei is vannak. Előre megjósolta több embernek is a halálát. Türelmesen végigvártam az egész színdarabot. Közben arra gondoltam, hogy ha őszentsége nem ragaszkodik a formákhoz, amelyeket én egyébként sem ismertem, és nem értettem, akkor egyszerűen, kedvesen megkérdem tőle, hogy szerinte miért van még mindig életben, és hogy boldog-e. Elérkezett a kérdésem ideje. És szóltam is, hogy ha lehetséges kérdeznék tőle valamit. Jött is hamar a határozott válasz: nem kérdezhetek. Számomra ez a gesztus is egy válasz a fel nem tett kérdésre. Megvártam amíg elhagyja az oltárát, és bemegy a szobába. Közben eltűnődtem, hogy egy egy órás műszakban valószínű, hogy többet keresett, mint az átlag indiai egy fél hónap alatt. Állítólag két ilyen műszak van naponta. Tehát az anyagiakat illetően egy indiai hónap számára egyetlen sikeres nap eredménye. Mondom, ha már nem volt kíváncsi a kérdésemre, majd utólag a tanítványain keresztül próbálom meg kideríteni, hogy merről és milyen szél fúj a háza körül. Miután bement a szobájába egyik tanítványtól megtudtam, hogy már tizenöt éve járnak hozzá, tanulni, és szolgálni őt. De szemmel láthatóan egyik sem nagyon örvendett a jelenlétemnek, pedig próbáltam maximálisan udvarias, kedves lenni. A mogorvábbik tanítvány rászólt a társára, hogy hagyjon engem. Erre én vele próbáltam egy két szót váltani. Ez a tanítvány a hívekkel már úgy viselkedett mint egy kisebb guru, aki az öreg tudásának és hatalmának jogos örököse. Gondoltam, ha már úgy alakult, hogy reggel nem mentem tovább, legalább megpróbálom megérteni miről is szól ez a fejezet. Nem nagyon értékelte a tanítvány a közvetlenségem. Na de gondoltam, ha bölcs az öreg bácsi, és ők már tizenöt éve látogatják, csak ragadt rájuk valami. Na de az történt, hogy egy néhány kérdéssel körülbelül négy perc leforgása alatt, úgy kibillentettem lelki egyensúlyából a kis gurut, hogy már szinte tajtékzott a szája, megfogta a hátizsákomat, és le akarta dobni a teraszról. Mondtam neki, hogy most már meg lehet nyugodni, mert megkaptam az összes kérdésemre a választ. Köszönöm szépen a közreműködést! További jó tanulást kívánok, és a viszont látásra. Kevesebb mint négy percre volt szükség, hogy megkapjam a választ, hogy a kis guruból dühöngő őrültet csináljak. És ezt nem sértegetéssel tettem, hanem azzal, hogy feltettem egy néhány kérdést neki kedvesen. A végén amikor a hisztériarohama már a csúcson volt, azt mondtam neki, hogy ne haragudjál, nem akartalak megbántani, ha nem veszed rossz néven megölelnélek. Ezen a ponton nem bírta tovább. Elrohant, hogy ne is lásson.

Hogy az öregember valójában hány éves lehetett, nem lehet tudni. A személyazonosságiját szívesen megnéztem volna, de nem volt hozzá rendőrjelvényem. Az öreg nem volt buta. Valószínűleg sejtette, hogy jobb elejét venni a dolognak azzal, hogy kijelenti, hogy nem kérdezhetek. A tanítványok számára talán jó lehetőség volt a találkozás arra, hogy elgondolkodjanak, hogy tizenöt év alatt mit tanultak, és kitől. Ezelőtt körülbelül egy évvel volt alkalmam megismerni egy magyar férfit, akit a magyar lámának neveznek. Megkérdeztem tőle, hogy eddig hány tanítványa hagyta el őt. Ő azt felelte, hogy nagyon sok. Erre azt mondtam, hogy jól van, akkor még egy kicsit maradok. Miért kérdeztem ezt tőle? Azért mert legtöbb esetben erre a kérdésre a választ az EGO adja, mely védeni, magasztalni próbálja magát. Amennyiben az EGO adja a választ, az valószínűleg nem úgy fog hangzani, hogy hát sok tanítványom elhagyott már. Azért is kérdeztem ezt tőle, mert a jó tanító önállóságra, saját útjuk megtalálására neveli tanítványait, nem pedig arra, hogy egy életen keresztül rajta csüngjenek, mint gyümölcs a fán. Neked kedves olvasó milyen tanítóid vannak? Mennyire biztatnak arra, hogy önálló légy, hogy bátran vállald és kövesd a belső hangot, és mennyire okoznak akár életfogytiglan függőséget? Az igaz tanító nem hatalmas, nem is akar hatalmat építeni. Az igaz tanító nem akar nagy lenni. Az igaz tanító csendes, és a figyelmedet visszaadja, hogy neked dolgozzon mintsem, hogy tégla legyen a hatalom falában.

Szerettel,

          „egy Szabad Gondolat”

Categories: India, Minden | Címkék: , , , , , , , , , , | Hozzászólás

Vérontás nélkül

DharamshlaSunset A lány azt is elmondta, hogy mi az ára annak, hogy belőle orvos legyen. Én egyszerűen nem hittem a füleimnek. Olyan összegeket említett, hogy ahhoz, hogy azt egy normális szülő megteremtse, egy életre lekötelezi magát, rabjává válik a rendszernek. Egy néhány aláírás meg ígéret, és örökre eladta a lelkét az ördögnek. Miért? Azért mert a társadalmi szabályok sérthetetlenek. Azért, mert azt így „KELL” csinálni. Miért? Hát azért mert mindenki más így csinálja. Mit mondjak erre? Könnyű a pásztornak ilyen birkákkal …. Szentül meg vagyunk győződve, hogy ezt kell csináljuk, hogy ezért jöttünk a földre, hogy létünknek semmi más értelme nincs mint az, hogy megszületünk, idomítóba járunk, ahol megtanuljuk az életet, bevesszük a szabályokat, melyeket életünk végéig alkalmazunk: gyerekeket nemzünk szabályosan, gyereket nevelünk szabályosan, feláldozzuk értük életeinket szabályosan, és temetkezünk szabályosan. Röviden: születésünk oka és célja az önfeláldozás, önmagunk teljes mértékű megtagadása, leszabályozása, és egy lassú halál, mely tulajdonképpen már azzal kezdetét veszi, hogy megtagadjuk a belső hangot, megtagadjuk az intuícióinkat, bűnös jelenségnek tituláljuk őket. Csodálatos, jól „kifejlesztett” dolog ez az élet. Számomra ami még ennél is csodálatosabb az, hogy ereinkben még mindig vér folyik, nem pedig valami kőolaj származék.

Híreket néztem velük: Anna Hazarek az indiai média figyelmének kilencven százalékát felemészti. Anna Hazarek egy hetven körüli bácsika Delhi közepén valami nyilvános helyen éhségsztrájkba kezdett a korrupció miatt, hogy megszüntesse azt. Anna Hazareket már Gandhival hasonlítgatják össze. Ő a nemzet hőse. Az egész nemzet tiltakozik a korrupció ellen. Hogyan teszi azt? Hát úgy, ahogy szokás: Kimennek az utcára kiabálnak, zászlókat, jeligéket lobogtatnak, esetleg törnek-zúznak. És így fog India korrupciómentessé válni. Meg van győződve a nép, hogy ez a megoldás, hogy tüzet tűzzel lehet oltani, vizet vízzel szárítani, háborút háborúval orvosolni.

Másképp szemléltetem a dolgot: én vagyok a korrupt, a telhetetlen, a pénzimádó, aki valamennyire megnyomorítja a te életedet. Te egy zászlóra ráfested, hogy a „Korrupció Szűnjön Meg!”, és elkezded lobogtatni a város központján, azt remélve, hogy ez összetöri a szívemet, bennem felébred a soha meg nem született lelkiismeret, és abbahagyom a kizsákmányolást. Azt gondolod, hogy ez így megy? Hát én személy szerint mást tennék: megdicsérnélek elsősorban a humorérzékedért. És hálát adnék az égnek, hogy te annyira naiv és buta vagy, hogy én nyugodtan folytathatom a kizsákmányolásod. Esetleg rendezek egy showt az orrod elé, hogy azt hidd, hogy volt értelme a tüntetésednek. Te hazamész nyugodtan, öntelt mosollyal az arcodon, visszakapcsolod a televíziót, és alszol tovább. Én is hazamegyek öntelt mosollyal arcomon, és tévézés helyett folyatom a kizsákmányolásod. De mostantól jobban odafigyelek a felszíni showra, hogy te még véletlenül se hidd azt, hogy nem volt értelme a tüntetésednek. Ennyire egyszerű a show-biznisz.

A világtörténelem folyamán rengeteg tüntetés, forradalom, meg harc lezajlott. De vajon miért olyan sok? Most jön a naiv birka és azt mondja: hát azért, mert csak az működik, és mivel olyan sok volt belőle, biztos, hogy működik. Én inkább azt mondanám, hogy azért volt, van és lesz olyan sok belőlük, mert nem működik, és mert mi mégis azt hisszük, hogy az a megoldás, mert a földhözragadtságunk nem engedi, hogy más megoldást is elképzeljünk.

Egyébként valóban a forradalom a megoldás, de ezúttal egy másik fajta forradalom, amely vér nélkül, harcok és fegyverek nélkül megy végbe a tudatosság szintjén. Ez az egyetlen forradalom, mely képes megmenteni az emberiséget a földön. Az emberi elmének, a tudatnak a forradalma, mely ledobja láncait, és szárnyalni kezd. Jelen korunk legagresszívebb harca az ébredni akaró emberi elme és az őt altatni próbaló erők között folyik. Te kedves olvasó, a családod, a barátaid, a hétköznapi emberek és én vagyunk az egyik csapatban. A másik csapatban vannak az altató orvosok, melyek modern eszközeiket az emberi tudat ébredése ellen fordítják. Eddig még ha tudattalanul is igent mondtunk rá, és bevettük az altatót. Itt az ideje, hogy ez megváltozzon. Elérkezett az ideje az új vérontás nélküli forradalomnak. A tudatosság ébredésének napja felkelőben van. Ébredj te is, ne aludjál!

Szeretettel,

„egy Szabad Gondolat”

Categories: India, Minden | Címkék: , , , , , , , , , , | Hozzászólás

Zsidóveszély

 DSC_5451e Fent vagyok a Himalája lábainál. A dalai láma a consateanom (egy faluban lakunk). Sok érdekes ember megfordul errefelé.
Éppen most ért véget a beszélgetésem egy másik hazaárulóval. Egész pontosan egy izraeli zsidóval, egy egyébként kolozsvári származású fiatalemberrel. Meglepő módon nem akar Magyarországra költözni, az ottaniak munkáját meg kenyerét elvenni. De azt is bevallotta nekem, hogy zsidó sem akar lenni, mert nem hisz benne. Éppen úgy nem hisz a zsidóságban, mint a kereszténységben, vagy a hinduizmusban. Az emberben hisz. Az emberek együvé tartozásában. Elmondta, hogy komoly problémák vannak Izraelben is. Ellehetetlenítették a megélhetést. Az árak, a lakásbérek felmentek, a fizetések maradtak. Egy nő a sátrával az utcára költözött, és rengetegen követték példáját. Két nappal ezelőtt kétszáz vagy háromszázezer ember tüntetett Tel-Avivban. Békés tüntetés, fegyverek nélküli tiltakozás a rendszer ellen, mely koldussorsra juttatta az izraeli népet. Az emberek az utcán voltak, együtt, segítve egymást különböző szolgálatokat téve egymásért. Ja és nemcsak a zsidók, hanem mindenki nemtől, vallástól, nemzetiségtől függetlenül. Nyilván a legtöbb zsidó volt ugyanúgy, ahogy egy bukaresti tüntetésen a legtöbb román lenne.
Kérdés: ki tette ezt velük? A válasz nagyon egyszerű. Még Móricka is kitalálná. HÁT A ZSIDÓK, KI MÁS? Na de  kikkel is? Hát a zsidókkal. Érdekes nem-de?Ugyanaz a szitu mint Magyar honban, vagy sok más országban a világon. Létezne, hogy ez a zsidó egy olyan rossz fajzat, hogy még a zsidót is a templom egere szintjére küldi? DSC_5858
Csak azt szeretném mondani ezzel a pár sorral, hogy azok akik hatalomra törnek, akiknek nem számít, hogy az újszülött éhen hal, azok nem feltétlenül zsidók. Az az érzésem, hogy akik a tömegeket ilyen szintre segítik, azoknak a zsidóságuk, vagy kereszténységük, vagy a nemzetiségük nem sokat nyom a latban. Egy Istenük van: a pénz, és az abból származó hatalom. Ez az Isten nem ismer határokat. Nem számít neki, hogy Izrael, Magyarország, vagy Amerika. Ez csak nekünk számít, akik piszkáljuk egymást. Akik harcra kelünk egymás ellen lobogóink és vallásaink nevében. Ez nagyon jó dolog, mert amíg minket a nagy nemzeti öntudat, meg a vallás szembeállít egymással, addig a kis egerek tömik a hasukat odafent, mígnem óriás patkányokká növik ki magukat, melyek elől jobb menekülni, mint harcolni. Többszörösen bebizonyosodott, hogy ha nem lennének vallásaink, nemzeti „értékeink”, amelyekért "Ki kell állni", szinte nem maradna semmi, amiről beszélhetnénk a szabad-gondolat levelezőlistán. És milyen jól elszórakoztatjuk egymást ezekben a témákban, amíg a bizalmunkkal megtisztelt képviselet “üzleti tárgyalásokat” folytat odafent.
Ez a srác elmondta, hogy volt egy nagy tanító, akinek nagyon sok követője volt, aki tanait, a rabbik is hirdették. Oszt valamit idézett a rabbi, amiben a „minden zsidó” volt a főszereplő. Azt mondta erre a fiú, hogy itt valami nem stimmel. Én „minden emberre” emlékszem, nem pedig minden zsidóra. Utánajárt, leellenőrizte az infót, és hát tényleg minden „emberről beszélt” a nagy tanító, míg a rabbi, "minden zsidót" emlegetett.
Mondtam, testvér ne aggódj, mert ugyanígy vagyunk mi is a magyarok Istenével. Mi is annyira kiválasztottak vagyunk a magunk szemszögéből, mint ti. Mi is a világ legkülönlegesebb fajtájához tartozunk, épp úgy, mint ti.
Az igazat megvallva, nem egy olyan szentmisén vettem én is részt ahol a pap a szentírás tanulságai helyett azt tanította, hogyan legyünk magyarabbak a magyarnál, meg azt, hogy hogyan kell szaporítani. Nemrég elhunyt fő esperesünk sem volt ez alól kivétel. Állítólag ő be mutatta a gyakorlatban is. Tehát nem az a pap volt aki bort ivott és vizet prédikált. Nem olyan volt mint én, akinek csak a szája jár. Ő a magyarok szaporítását hangsúlyozta, és be is mutatta, hogy kell azt csinálni. Tudom-tudom. Megint rossz ember vagyok. Holtról vagy jót vagy semmit.
Most kérdem én, hogy miért mondjuk még mindig azt, hogy a vallás és a belénk sulykolt nagy nemzeti öntudat nem ossza meg az embereket? Miért vagyunk olyan biztosak benne, amikor a tények épp az ellenkezőjét igazolják?
A magyarság nagy része nem egy két huncut bizniszemberre haragszik, akik lehetnek éppen olaszok, vagy ukránok vagy kínaiak, akik önző módon kizsákmányolják az országot, hanem a zsidókra haragszanak. Pusztuljon a zsidó! Mit érdemel az ilyen ember? Nagy Magyarországot? Hmmmm….
Tudom, hogy sokaknak nem lehetséges az én szemüvegemen keresztül látni a dolgokat. De elmondhatom, hogy ott voltam a dolgok közepében. Élesben láttam mi történik Kasmírban. Egy barátom meg élesben látta mi történik Izraelben. Érdekes módon a harcok a zsidók és a muszlimok között folynak. Még véletlenül sincs egy muzulmán sem a zsidó csapatban. A harcok a románok és a magyarok között folynak. Vagy a magyarok és a szlovákok között. Vagy a keresztény és a muzulmán világ között. Magyar, román, keresztény, muzulmán, zsidó, amerikai, iraki, székely, német…ezek a büszkén viselt bélyegek, amelyek „megvédéséért” gyilkolni is képesek vagyunk. Miért olyan nehéz belátni ezt? Miért ragaszkodunk ezekhez a dolgokhoz? Miért hazudtoljuk meg önmagunkat? Egységről beszélünk, együvé tartozást prédikálunk, de a valóságban viszont az elkülönülést támogatjuk? DSC_6221
Én nem voltam jó magyar. Most lett volna lehetőségem kicsit megszorongatni egy mocskos zsidó tökeit, azért ami történik Magyarországgal (és az egész világgal) a „zsidók miatt”. De nem tettem, mert honfitársak vagyunk. Mindketten hazaárulók. Ő Izraelt árulta el, azzal, hogy nem igaz zsidó. Én meg … Magyarországot? Romániát? 🙂 Én nem is tudom, kit árultam el, mert sok “nagy magyar” szerint román vagyok, románok szerint jobbik esetben magyar, rosszabbik esetben hazátlan. Na de nem akarok rossz lenni, mert vannak olyan magyarok is, akik engemet is magyarnak tekintenek, és olyan románok is, akik engemet is románnak tekintenek. Nem szabad azt sem elfelejtenem, hogy a hajón a románok soha nem éreztették velem, hogy te kis hazátlan, még románul sem tudsz rendesen. Befogadtak, és elfogadtak olyannak amilyen vagyok.
Mindketten „megtagadtuk” a nemzetiségünk, és a vallásunk. Én sem büszkélkedtem a székely meg a magyar címkékkel, és ő sem volt egy büszke, hazájáért ölni kész zsidó. Nem volt, aki egy jóízűt veszekedjen, és nem volt akivel, mert a srác nem volt egy „igazi zsidó”. Egy egyszerű fiatalember ő, aki Izraelben él, és héberül beszél, és akinek az embersége fontosabb minden más bélyegnél amit egyenként kívülről ráaggattak, hogy tartozzon ő is valahova, hogy annak a rendszernek a parancsait gondolkodás nélkül végrehajtsa.
A fenébe is! Pedig milyen jóízűt veszekedhettem volna! Nem volt akivel. Egyetlen bélyeget sem láttam a hátán. A nagyszülei Kolozsvárról Izraelbe menekültek, hogy mentsék az irhájukat, és ő ezt nekem az istennek sem akarta a szememre hányni. Nem mondta, hogy te szarházi magyar, mit tettél a családommal. Lehet ős is ugyanúgy járt mint én: nem látott bélyeget a hátamon, így nem volt akivel veszekedni. Hát mindenesetre unalmas a bélyegek nélküli világ. Már egy jóízűt veszekedni sem lehet benne.

Sokszor megkérdik, hogy mikor megyek haza. Mindannyiszor azt válaszolom, hogy én jelenleg is otthon vagyok. Mindig és mindenhol otthon leszek, ahol a nemzeti öntudat, a vallás, és az emberi büszkeség egyéb forrásai nem fontosabbak az EMBERSÉGNÉL. Az a világ az én otthonom, ahol nem zsidók, magyarok, németek, cigányok meg románok vannak, hanem emberek, akik értik, és érzik, hogy egyek vagyunk, és csak együtt vagyunk képesek fejlődni, felemelkedni, világunkat szebbé, élhetőbbé tenni.

Szeretettel,

             „egy Szabad Gondolat”

Categories: India, Minden | Címkék: , , , , , , , , , | Hozzászólás

Vissza az Úton

Kedves Olvasó!

Az alábbi olvasmány felolvasott, meghallgatható változata is létezik, és ingyenesen kérhető azok számára, akiknek nincsen elég idejük olvasni, de szeretnék meghallgatni MP3 lejátszón (például utazás közben). Ha meg szeretnéd kapni, kérd az írás címének pontos megjelölésével a „Szabad Gondolat” honlapra hivatkozva a következő e-mail címen: tavolvasas@gmail.com

DSC_3071 Életem eddigi egyik legérdekesebb fejezete van zárulóban. Indulnék haza, vissza Indiába, hogy találkozzak jó anyámmal és barátommal. Mivel annak idején közöltem, hogy nem szándékszom hazamenni mert, úgy érzem, hogy nekem mindenhol egy haza van, ahol éppen vagyok, ezért ők úgy döntöttek, hogy meglátogatnak engem még mielőtt, jobban eltávolodnék térben szeretett szülőföldemtől, Erdély országtól.

A vízum megszerzése is érdekes ceremónia. Egy hét után a kérvény beadása után behívtak interjúra. Én hat hónapot jelöltem be a kérésben, ugyanis az ára ugyanaz volt mint a négy hónapra szóló vízumnak. Behívtak vallatásra. Miért megyek Indiába? Hát mert tetszik India. Mit csinálok ott? Beszélek a békéről. Mutattam nekik az indiai lapokban megjelent cikkeket magamról. Milyen szervezetnek dolgozom? Mondom, nincs szervezetem. Ezt nem akartam csinálni. Ez jött, és én próbáltam követni a belső hangot ezért teszem, amit teszek. Hogy-hogy nincs szervezet? Hát mert soha meg nem fordult a fejemben, hogy Indiába menjek, majd ott a békéről és a háború okairól kezdjek beszélgetni a fiataloknak. Csak úgy jött. Miből finanszírozom a tevékenységet. Mondom semmiből. Finanszírozza az, aki nekem ezt az ötletet küldte, a gondviselés. Mondtam eddig soha ne volt problémám, lépten-nyomon segítettek az emberek. Nem adhatnak vízumot csak három hónapra, mert az előző ország (Magyarország) is csak három hónapra adta. Mondom akkor csak annyira kértük, most meg ha lehetne szeretném 6 hónapra, mert India hatalmas ország. Nem lehet. Különben is úgy gondolom, hogy túl fiatal vagy még ahhoz, hogy ezt csináld. Maximum amit adhatunk 4 hónap. Hát legyen meg a te akaratod. – gondoltam magamban. Mi mást tehettem volna. A vízumos dolgok úgy mennek egyébként, hogy bizonyos országok pl. Anglia, Amerika és a többi pénzesebb ország x időre kapja a vízumot, a Romániák meg társai meg x osztva hárommal időre kapják a vízumot. Lefordítva magyarra a fenti gondolatot, és az én eddigi tapasztalataimat: gyakorlatilag mindenki szívesen látott vendég Indiában, fajtól, nemzetiségtől, bőrszíntől, és vallástól függetlenül. Elméletileg, avagy politikailag, avagy törvényileg viszont ha van pénz a zsebben, jöhetsz, ha meg nincs, akkor menj a szemed világába. Ez a tapasztalat már nem törte össze a szívemet. Örültem, hogy vízum volt a zsebben és indulhattam. Kevés nap volt már hátra édesanyámék repülője érkezéséig. Tudtam, hogy nagyon kell szednem a lábaimat, ha az én módszeremmel szeretnék Delhibe érkezni úgy, hogy legyen aki várja őket a reptéren, és ne legyen akire várjanak ők a repülőtéren. DSC_3074

Szokásos módon vágtam neki az útnak. Stoppoltam serényen. Főképp motorkerékpárokat intettem, mert azok jól manővereztek a forgalomban, és jobb volt a haladat. Egy fiatalember elvitt engem ki a Katmandu völgy peremére, ahol barátai szedték az útadót. Nagyon laza fickók voltak. Jókat beszélgetünk, és egyiknek meg is kergettem a motorkerékpárját rendesen, hogy el ne veszítsem az egyensúlyérzékemet a távollétben. Felajánlották, hogy ott aludhatok náluk, majd reggel tova megyek. Mondtam, nagyon kedves tőletek, de én már kifutottam az időből. Erre ők azt tették, hogy kiálltak az út közepére, megállítottak egy luxusbuszt, a sofőr kezébe nyomtak valami pénzt, és amire észhez kaptam, már úton is voltam a határ fele. Ezek a madárszívű emberek agresszíven segítőkészek voltak. Nem lehetett túl sok nekik sem, de ez nem volt akadálya annak, hogy segítsék a békés vándort. Én már rég a buszon voltam, és még mindig nem jött, hogy elhiggyem, hogy a gondviselés ilyen serényen és ilyen precízen egyengeti az utamat. Még aludni is tudtam. DSC_3076 Amire megébredtem, már a határ melletti faluban voltunk ahonnét, gyalog vagy riksával lehetett továbbmenni. Jöttek is az ajánlatok bőven, hogy elvisznek a határra, de mondtam sajnos fiúk nincs nekem erre pénzem csak kajára. Odajött hozzám egy kis fekete fiatal legény bukósisakkal a fejében. Egy ütött kopott motor tulajdonosa volt. Azt mondja ő elvisz engem. Mondom, ne hari testvér, nekem tényleg nincs pénzem ilyen luxusra. Azt mondja, hogy nem kell neki pénz. Szeret segíteni. Felültem a motorra, és rá egy tizenöt percre már ballagtam át az emberi kapzsiság, az emberi hatalomvágy, és telhetetlenség kreálta határon. Ő is átjött velem. Végül talán ugyanannyiba került az út, mint amennyibe került volna riksával, mert vettem neki egy üdítőt, melyet ha nem vagyok figyelmes ő fizet ki. Gondoltam magamban, ha egy kaját kihagyok is, örömmel hívom meg az ilyen tisztalelkű embert egy üdítőre, hogy érezze, hogy nem rossz az, amit tesz, hogy önzetlenül segít egy ezer idegennek. Indiai oldalon már úgy éreztem magam, mintha rég nem látott hazámba jöttem volna vissza. Öröm volt fütyörészve sétálni a gyönyörű napfelkeltében. Egy autó megállt mely Nepálból szállított valamit. Az autóban már eleve egy személlyel több volt, mint amennyi kényelmesebben elfért volna. Ezekről utólag kiderült, hogy szerettek volna egy kis pénzt keresni a fuvarozásommal. Nem hiába. Kereskedők voltak. A következő autóban egy fiatalember ült. Modern autója úgy száguldott mint a szélvész. Bevitt a legközelebbi vonatállomásba, előhúzott valami pénzt a zsebéből, hogy menjek vonattal, mert az gyorsabb. Nekem már elég sok ilyen tapasztalatban volt részem, de mégis mindig meglepődök, és olyan belső öröm van bennem, hogy mekkorát tud változni a világ odakint, ha odabent változtatunk rajta. Megvettem a jegyet. A vonat indulásáig volt még egy néhány óra. Azalatt ebédeltem az út széléről. Chapatit ettem, melyet ott helyben szárított tehén fos parázson sütöttek, és adtak melléje valamiféle kis zöldséges lecsómártást is. Valószínűleg nem sokan ennék meg ezt az olvasók közül, ha látnák, hogy készül. Én meg hálát adtam a létnek, hogy jól bánik velem minden körülmények között, és hogy finom étellel csillapíthatom éhségemet. Valóban nagyon finom volt. Éhségemet is csillapította, és egészségemre is vállt. Még azóta is nagyon egészséges vagyok megállás nélkül. Pedig ennek már lassan két hónapja. DSC_3086

A vasútállomásba mellém ült egy európai idősebb utazó. Valami folytán elkezdtünk beszélgetni, és hamar kiderült, hogy elég azonos típusú a vérünk. Lényeges különbség közöttünk kb, 30 év volt. Régóta járja már a világot. Egykoron ő is hajón dolgozott mint Popeye és én. Volt közös téma bőven. Kiderült, hogy ő is Delhibe tart, és érdekes módon még a jegyeink is egymás mellé szóltak…hát az élet már csak ilyen számomra… :)) Volt beszélgetőtárs Delhiig. A vonat hamar beröpített minket Delhi városába, ahol már másodjára taposták a lábaim az utcákat. Szállodát bérelt. Ott lezuhanyozhattunk,, és együtt vettük nyakunkba aznap a forró Delhi útjainak porát. Reggeli után eldöntötte, hogy este elindul Rishikeshbe. Mondom, akkor hanem egyéb nem utoljára látjuk egymást. Nagyon talált a szó, többek között, az utazásról, fényképezésről, és a megélt kalandokról, valamint a meglátogatott helyekről folyt a duma. Hamar elszaladt a nap, amely egy magas épület tetején jéghideg sörökkel a kezünkben ért véget. Úgy búcsúztunk egymástól, hogy viszlát Rishikeshben. Ő indult a buszállomásba, én meg a repülőjébe. Úgy döntöttem, hogy nem metróval, hanem inkább busszal megyek a reptérre, mert az olcsóbb. Én csak arról felejtettem el tudomást szerezni, hogy a busz nem ment a reptérig, hanem onnan 5 kilométerre letett. Az volt a meglepő az egészben, hogy senki nem akart jegyet adni, vagy pénzt elvenni a fuvarért. Na de lehet valamit én néztem el :)). Még volt 5 kilométer gyalogolni valóm. Egy kilométer után megállt egy taxi, és közölték, hogy elvisznek. Mondom, hogy elhiszem, hogy elvisztek, de én nem engedhetem meg hogy taxival fuvaroztassam testem tömegét. Ne törődj, így is úgy is oda kell mennünk. És elvittek…. 🙂DSC_3140

Reptéren kicsit lelassult az idő. Nem akart az istennek sem telni az a hátramaradt néhány óra, hogy édesanyámat és barátomat láthassam. Na de egyszer csak ütött (az óra). És az érkezések kijelzőjén mutatta, hogy Moszkvából repülőm érkezett. A többit azt, hiszem mindenki el tudja képzelni, aki már várt valahol hosszú idő után a szeretteivel való találkozásra. Egyszer csak a már sokszor elképzelt kép lefestette magát előttem. Megjelent édesanyám narancsszínű inge, ami Indiából érkezett hozzá ajándékba még az év elején. Olyan természetes volt az arckifejezése, mintha egész életében ide oda röpködött volna a világban. Valójában életében először ült repülőgépen. Volt öröm és élménycsere bőven. Nem is nagyon kívánkoztunk el a reptérről. Igaz, hogy nem is nagyon volt hova :)) nem mondhattam, hogy sziasztok na. Jó, hogy köttetek, gyertek menjünk fel hozzám :)) Úgy döntöttük, hogy már megvárjuk a reggelt. A reptéren is le tudunk ülni beszélgetni, majd reggel a busszal bemegyünk Delhibe.

Együtt a Szentföldre

Amikor az ég legszebb hajnali kékje megmutatta magát, úgy döntöttünk, hogy kipróbáljuk az én módszeremet együtt… el is indultunk az úton hátha valaki megáll és megkérdezi, hogy merre vándor. Meg is állt egy taxis. És megmondta, hogy hány száz. Mi meg mondtuk, hogy nyugodtan folytassa tovább az utat nélkülünk, Isten békéjével. A következő aki megállt egy rendőr volt, aki elmondta jogainkat :)). Mondom, lányok, innentől ez már nem az a történet. Tudtam abban a percben, hogy mostantól egy kicsit én is megszűnök csavargó lenni, és átváltok turistába.

Vissza a reptérre, busszal meg Delhi központjába, ahol szállodát béreltünk egy éjszakai pihenésre mielőtt tovább indulunk Rishikeshbe, a száduk szent földjére. A szállodában előkerültek az otthonról hozott, már fél éve nem érzett ízek. Féltem, hogy az elszokott gyomrom tüntetni fog ellene, de nem. Finom volt a Tibor által készített keksz szalámi, az édesanyám által készített házi csoki, ami még mindig az egyik kedvencem, a finom otthoni házi túróról meg a szalonnáról nem is beszélve. Kicsit megzavarta a hétköznapjaimat a nagy találkozás. Túl sok jót, túl sok szokatlant kaptam egyszerre 🙂 Na de ez nem panasz. Édesanyám nagy meglepetésemre olyan otthonosan mozgott a forró fővárosban, mintha Gyergyóban lenne. Itt kicsit megálltam elgondolkodni, hogy hanem egyéb tőle örököltem, azt hogy „otthonom a világ”. Nem sokat utazott édesanyám mostanig, de tudomásom szerint nem is nagyon vágyott rá. Az erdei tanyánk nyújtotta élményeknél nagyobbra nem vágyott. De most, hogy volt lehetősége eljönni Indiába, az is olyan örömmel töltötte el, mintha otthon lenni a kis hegyi házikóban a természet zöldjében, a libáni fenyvesek alatt. Emőnek is öröm volt visszajönni a szeretett Indiába, amit nem is nagyon titkolt. Meglepően jól bírták a fővárosi forróságot mindketten. Szomjazni szomjaztunk szaporán, de ennek orvoslására mindig került mangó, vagy mangó dzsusz, vagy licsi, vagy valami más finomság, a nagy korsóm hideg sörről nem is beszélve. Az igazság sajnos az, hogy Indiában teljesen mást hisznek sörnek, mint mi odahaza a Hargitán. Itt jó sört ejsze csak úgy lehet inni, hogy otthonról hozol, és itt lehűtöd. Na de a hideg sör lehet pisikából is, amíg még hideg, éppen úgy elcsúszik, mint a mexikói ínyencség a Corona vagy a Coronita. Egy korsó elég is volt nekem, hogy még szebbnek lássam tőle a világot. Jókat sétáltunk, teheneknek riksáknak elsőbbséget adtunk, ismerkedtünk a fűszerek országának fővárosával.

Azt hiszem mindannyiunknak kiválóan telt az első nap, de a java még csak ezután következett…

Categories: Hangos, India, Minden, Nepál | Címkék: , , , , , , , , | 1 hozzászólás

India Előtt

Beszélgetés a helyi televízióban az indiai utam előtt:

Categories: Filmek, Minden | Címkék: , , , , , , , , , , , , | Hozzászólás

Működteti a WordPress.com.