Posts Tagged With: gyilkosság

Bill és Ted zseniálisan álcázott kalandja

Fontosnak tartottam, hogy a Piros Pirula Projekt legújabb filmjét a Szabad Gondolaton is népszerűsítsem, hogy akinek füle van, meghallja, és akinek szeme van meglássa, hogy mi zajlik a színfalak mögött.

Ha valamit mindenféleképpen el akarsz rejteni, tedd oda, ahol biztosan nem fogja keresni senki, a legláthatóbb helyre, az emberek orra elé.

Több mint valószínű, hogy találkozni fogsz benne olyan információkkal, eszmefuttatásokkal, melyek magyarázatot adnak sok, mára már szinte minden ember fejében felmerülő kérdésre.

Továbbra is arra biztatlak, hogy ne fogadj el semmit se belőle, ami számodra nem értelemszerű. Csak azoknak az információknak engedj szabad utat, melyeket tisztán értesz, összetudsz egyeztetni az általad tapasztalt valósággal, a többit egyelőre tedd félre.

Ezt a filmet is, mint az összes eddigi gondolatot, nem azzal a céllal osztom meg, hogy lázítsak, haragot, vagy gyűlöletet szítsak valaki vagy valami iránt. A cél továbbra is az hogy láttassak, megmutassak olyan nézőpontokat, melyek elkerülik az anyagi érdekek által irányított mainstream média figyelmét, és arra ösztönözzem az egyént, hogy felismerje a SAJÁT LÉTFONTOSSÁGÚ RÉSZÉT az EGÉSZBEN, hogy tisztán lássa, hogy mi történik, ha követve a nyájat, fél gondolkodni, és döntéseket hozni önmagáért.

Ne feledd, “ŐK” SOHA NEM HIBÁSOK!

A teljes film megtekinthető itt:

A fejezetek külön-külön megnézhetőek itt:

1. Túl sok az ember!
2. Jótékony milliárdosok
3. Halál-panel, az ami kell
4. Az eugenika története
5. Mindenki oltasson!
6. Innovációval a nullára
7. A Zöld Álca
8. TE vagy a probléma
9. Mire jó a GMO?
10. Az utolsó szó jogán

11. A Védernyő Vállalat

EXTRÁK:
12. IBM és a Holokauszt
13. A Denver Repülőtér Titka

További gondolatébresztő filmek itt

Reklámok
Categories: Egészség, Elmélkedések, Filmek, Minden | Címkék: , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , | Hozzászólás

Szabályos gyilkosságaink

DSC_0066 Vacsorakísérő beszélgetés után, megmutatták a szobámat a fiuk. Hatalmas volt. Európaiak öten is elfértek volna benne. Indiaik vagy ötvenen :). Olyan négy méter szélességű ágy fogadott, ami egyedül csak az enyém volt reggelig. A fáradtság miatt sokáig nem gyönyörködtem benne. Hanyat vágtam magam, és mély álomba szenderedtem. Reggel korán keltem. Lezuhanyoztam, megmostam az alsógatyámat, az inget meg a kendőt, és vizesen visszavettem magamra. Kimentem az udvarra, ahol kettőt kerültem, hogy a ruha megszáradjon rajtam. Egy keveset reggeliztem. Általában nem tömöm tele a pocakom reggel, mert soha nem lehet tudni mekkorára nyúlik az aznapi utam. Kevésbé telt gyomorral valahogy mindig jobban érzem magam a gyaloglásban. Új barátaim kikísértek a kapuba, ahonnét elindultam felfedezni Punjab fővárosát.

Már az első képek arról árulkodtak, hogy ez egy teljesen más világ. Minden sokkal rendezettebb, tisztább, szebb. A szemét hiánya, a hatalmas zöld övezetek a karbantartott utak, azt a benyomást keltették az emberben, hogy valahol tudattalanul átlépte az idő és tér küszöbét, és hirtelen egy teljesen más világba érkezett. Gyalogosan indultam a város felfedezésére, de az első ember akit megkérdeztem, hogy hol vagyok, felajánlotta, hogy dzsipjében bevisz engem a központra. Később kiderült róla, hogy rendőr volt. Nyolc hónap alatt először biztonsági övet tetettek a mellkasom elé. Nagyon szimpatikus hely ez a Chandigarh, mely Punjab és Haryana államok fővárosaként ismeretes. Nincsenek magas épületek. Az épületek stílusa nem arról árulkodik, hogy nagyon régi város lenne. Később megérzésem igazolást nyert. Nemrégiben épült ez a kis indiai paradicsom. És állítólag egy francia építész tervezte. Jól megtervezte, és mondhatni a lehető legjobb lakóknak, punjabi szikeknek, akik megbecsülik, tisztán tartják, ápolják. Nem tagadom, hogy nemegyszer Székelyudvarhelyt juttatta eszembe egyszerű eleganciája. A milicista bácsi bevitt a központra. Itt egyből került nekem beszélgetőtárs, akik örömmel beszéltek a hely jellegzetességeiről. Egy kis gyorsétkezdében reggeliztem. Itt is találkoztam két szik fiatal legénnyel akik épp Amritsarba az aranytemplom városába igyekeztek. A fiatalemberek figyelmembe ajánlották a Panjab egyetemet, amely India egyik legrégebbi egyetemeként ismert. Ezernyolcszáznyolcvankettőben alapították Lahoreban (Jelenleg Pakisztáni területen feksizk). Reggeli után el is indultam, hogy megnézzem mi vár ott rám. Megtudakoltam, hogy körülbelül merre kell mennem, és elindultam az út szélén azt remélve, hogy kerül egy jármű mely lerövidítené az egyetem felé vezető utat. Nemsokára meg is érkezett egy kis robogó, melynek tulajdonosa örömmel szállított engem szinte az egyetem kapujáig. Ahogy átléptem a 2.2 négyzetkilométeres „tudományváros” kapuit, az élmények csak fokozódtak. Hirtelen a zöld is zöldebb lett. Gyönyörű sétányok, szép épületek, vidám fiatalok. Az ismerkedés is nagyon hamar ment a diákokkal. Két fiatalember kíváncsian megkérdezte, hogy mi járatban. Válaszom után egyből ajánlották is, hogy elvisznek a „Department of Defence and National Security Studies” (Védelmi Minisztérium és a Nemzetbiztonsági Tanulmányok), valamint a „Department of Gandhian Studies” (Gandhian Tanulmányok Tanszék) dékánjaihoz, hogy megszervezzük számomra az előadásokat.

Az első dékánja kifaggatott rendesen. Igazi katonamódra. Egy idő után szóltam is, hogy még mielőtt félreértenénk egymást tudnia kell, hogy én nem ragaszkodom hozzá, hogy a beszédet megtartsam. Semmilyen érdek nem fűz engem hozzá. Ha úgy gondolja, hogy szükségtelen ilyen témáról beszélni a diákoknak, én egyáltalán nem veszem rossz néven ha visszautasít. Erre egyből rávágta, hogy akkor holnap tizenegykor legyek ott:). A Gandhi tanulmányok dékánja valamivel meleg fogadtatásban részesített, valószínűleg a béke címszónak köszönhetően. Mindkét helyen kissé idegenkedve fogadtak, mivel nem voltam egy hivatalos személyiség, nem tartozok semmilyen -féle alapítványhoz, nem küldött senki, magamtól jöttem. Feltételezem, hogy a kíváncsiság, és a rövid bemutatkozásom tette azt, hogy engedélyezték az előadást. Úgy gondoltam, hogy egyelőre elég is lesz két egymásutáni napon tartandó előadás. A délutánt a diákok körében hamar eltelt. Volt beszéd, móka, chai (tea), ismerkedés. Az első éjszakát viszont az új barátom bentlakási szobájában pihentem át.

Bevallom, kissé idegenkedtem olyan diákoknak meg tanároknak beszélni a háború okairól meg, arról, hogy miért értelmetlen a harc, akik azt tanulják éveken keresztül, hogy kik az ellenségek, milyen fegyverkészlettel rendelkezik az ország, meg milyen stratégiákra meg intézkedésekre van szükség egy esetleges háború esetén. Ugyanakkor éreztem azt is, hogy valahogy itt van igazából a helye egy másik fajta szemlélet megmutatásának. A dékán bevitt az osztályterembe, tisztelettel bemutatott a diákoknak, és kezdődhetett a békebeszéd. Ezek az elmék már valamelyest be voltak állítva, rá voltak hangolva egy bizonyos fajta életfelfogásra. Tisztában voltam vele, hogy nem kezdenek az első tíz perc után éljenezni, amikor azt mondom, hogy a harc teljesen haszontalan, és értelmetlen. Körülbelül egy órát tartott a diskurzus. Jöttek is a kérdésbombák rendesen. Úgy éreztem, hogy sikerült kielégítő választ adni rájuk. A diákok viszonyulása is megváltozott egy idő után. Pont amikor egy meglehetősen nehéz előadás végére értem volna, a dékán még bekísért egy jó néhány diákot a terembe, melyek már olyan középkorú gyakorló katonatisztek voltak. Szép kis ráadás gondoltam magamban. Próbáltam úgy folytatni a beszédet, hogy ne keltsek egyből ellenszenvet a katonatisztekben. Mondhatni sikerrel jártam. Figyelemmel kísérték eszmefuttatásomat, és bőven akadt kérdés az ők csoportjukból is, melyeket igyekeztem rendre megválaszolni. Több mint két órát eltartott az előadás, melyet szünet nélkül daráltam le. Az első óra után szóltam, hogy akik bizonyos gondolatokat másodjára hallanak, azok nyugodtan elmehetnek, de csak egy néhány lány akadt, aki a szünetet választotta. Két végigbeszélt óra után kissé lemerültek az elemek, de nem bántam, mert úgy a diákok részéről mint a tisztek részéről, nagyon jó volt a visszajelzés, és nagyon hálásak voltak, hogy részesei lehettek az eseménynek. Miután végeztünk, a diákoknak még beszélgetni volt kedvük. Egyikük megkérdezte, hogy mi a tervem, hol leszek elszállásolva. Mondtam neki, hogy fogalmam sincs, ezen még nem volt időm gondolkodni. Saurabh, azt mondta, ha elfogadom, szívesen vendégül látna az otthonában. Úgy néz ki, hogy teljesen spontánul most is megoldódik a szállás kérdése. Beültünk Saurabh kocsijába és elindultunk az otthona irányába, ami nem más mint egy homeopátiás orvosi kollégium, melynek az igazgatója az ő édesapja.

Útközben elmondta, hogy szülei mindketten orvosok, de nem várták el tőle, hogy ő is ugyanazt a pályát válassza. Hát ez eléggé meglepő, gondoltam magamban. Főleg Indiában. Azt mondja Saurabh barátom, hogy úgy igazából mindenben támogatják őt, amit elképzel. Soha nem kérték, hogy az általuk megszabott úton járjon. Egyre hihetetlenebb! Hogy létezhet ilyen Indiában? Közben a szüleiről úgy beszélt mint egy tinédzser lány a hollywoodi bálványairól. Olyan nagy szeretettel és tisztelettel emlegette szülei nevét, hogy élvezet volt hallgatni. Végül is nem csoda. Ezek a szülők nem valamit vagy valaki akarnak nevelni gyerekeikből, hanem abban próbálják segíteni őket, hogy felfedezzék, és megvalósítsák igaz önmagukat. Azt mondja, hogy nemrégiben még azt is bejelentette a szüleinek, hogy egyáltalán nem érzi azt, hogy meg szeretne nősülni. Nem baj fiam! Ha nem akarsz megnősülni, hát ne nősülj meg. Ezen a ponton a döbbenet valósággal mellbe döfött engem. Hihetetlen, hogy ilyen családok is vannak Indiában!

A srác akinél előző este aludtam, elmondta nekem, hogy ő is szeretné azt az életet élni mint én. Ő is szeretne szabadon utazgatni, felfedezni a világot maga körül, de nem teheti. Kérdem tőle, hogy ugyan biza miért nem? Azt mondja, hogy a szüleivel szemben nem teheti ezt meg, hisz oly sokat segítették, olyan sok pénzt beleöltek a taníttatásába, hogy neki kötelessége azt az utat járnia, melyet ők megszabtak számára. Eléggé szomorúan hangzott ez számomra. Mondom neki, ha egy szülő vállalja a gyereket, neveli, taníttatja, pénzeli, hogy haladjon, majd cserében elvárja tőle, hogy lemondjon önmagáról és úgy táncoljon, ahogy ők hegedülnek, azt már rég nem lehet szeretetnek nevezni. Az már biznisz. Valamit adok én neked anélkül, hogy te kérnéd, majd cserében te a rabszolgám leszel. Miféle szeretet ez? Sajnos ez történik nagyon sok helyen szerte a világban. Igazi élmény volt Saurabh családjával megismerkedni, ahol a szülő önzetlen módon, elvárások nélkül támogatja a gyerekét, hogy az a saját útját járja, melynek köszönhetően ő egy egyedi és megismételhetetlen emberi lényként vesz részt a társadalom építésében, és képes lesz arra, hogy valami egyedi színnel gazdagítsa azt.

Sok mai szülő meggyilkolja a gyerekét az által, hogy arra kényszeríti, arra neveli, hogy olyan legyen, amilyennek ő szeretné. Fel kell ébrednünk! Ezt a magatartást még a legnagyobb jóindulattal sem lehet szülői szeretetnek nevezni! Ez gyilkosság, nem szeretet. A szülői egó sok esetben megöli azt, amit egyedi megismételhetetlen emberi lénynek kéne nevezni, belefojtja a testbe a lelket. Ezt a gyilkosságot sokkal alattomosabb és gonoszabb gyilkosságnak nevezem mint a tulajdonképpeni gyilkosságot, amikor a szülő véget vet a gyerek fizikai létének.

Az a gyerek, aki huszonöt éves korig szabadon élhet anélkül, hogy mesterségesen formálni kezdenék az egyéniségét, sokkal többet él és fejlődik, mint az az ember, akit a szabályokra és a lelket megölő ideológiák betartására nevelnek és kényszerítenek kilencven éven keresztül. Sajnos a társadalom megtanított minket szabályosan gyilkolni. Megtanította, hogyan fojtsuk bele a lelket az emberi testbe. És mindezt teljesen legálisan lelkiismeret-furdalás nélkül tesszük, abban az illúzióban élve, hogy jót teszünk vele. Hát igen, ha a gyilkosságot jónak lehet nevezni, akkor jót teszünk azzal, hogy gyerekeinkből elő halottakat nevelünk, olyan robotokat, melyek identitásukat mesterségesen kapják egy külső egységtől.

Megérkeztünk a homeopátiás orvosi kollégium udvarára. Utunk egyenesen az édesapa irodájába vezetett, ahol be lettem mutatva a híres példaképnek. Nagy szeretettel fogadott az apa. Ahogy tudomást szerzett törekvéseimről, egyből vette is a telefont és felhívta észak India egyik legnevesebb lapját a „The Tribune”-t, hogy vegyenek tőlem interjút. Így mennek a dolgok, amikor az ember rátalál az útra. Még aznap este elmentünk a „The Tribune”-hoz. Vettek egy szokásos interjút amelyből már nem is tudom, hogy hányat adtam mostanig. Mondtam is a barátomnak, hogy sajnos az van, hogy ezek is csak a szenzációra kíváncsiak. Interjú után bevittek egy másik terembe, hogy lefényképezzenek. A fényképészekkel közös hobbinknak köszönhetően hamar összebarátkoztam. Amikor megtudták, hogy mivel foglalkozok, azt mondták, hogy ez nem hír téma. Ennek a történetnek egyenesen a LifeStyle rovatba kell kerülnie. Megkértek, hogy menjek vissza másnap, egy hosszabb beszélgetésre. Mondom, hogy én örömmel, ugyanis ez az első újság, mely végre arra is kíváncsi, hogy mi a fenéért csinálom én ezt, mit szeretnék vele üzenni.

A napból már nem sok maradt hátra. Az édesanya is megérkezett nemsokára. Ő egy másik városban dolgozik. Ennek köszönhetően minden nap négy órát csak utazással tölt el. Nagyon különleges egy anyukát volt szerencsém megismerni az ő személyében. Hosszú munka nap és utazás után is olyan derűs volt az arca, mintha akkor kelt volna. Utólag kiderült, hogy kora ellenére, elnyerte diákjaitól a legszebb smink nélküli tanárnő címét. Igazi derű és életszeretet sugárzott az arcáról. Nagyon jót beszélgettünk aznap este a családdal. Az édesanya nagyon finomat főzött. Úgy bánt velem mint saját gyerekével. Ennek okát is elárulom neked kedves olvasó. Nagyon egyszerű: az én édesanyám odahaza ugyanezt teszi. Úgy bánik minden egyes barátommal mintha, a saját gyerekei lennének. Ezennel meg is kérném őket, hogy egy kommentben írják, meg ha ez nem így van :). Majd ha hazamegyek megpróbálom megköszönni neki azt a sok szeretetet amit kaptam az úton ezer idegenektől:).

Még azt is megtudtam ettől a különleges édesanyától, hogy a férje úgy vette őt feleségül, hogy egy rúpiányi juttatást sem fogadott el a családjától. Tehát úgy a házasságuk mint az életük az indiai normákat figyelembe véve teljes mértékben szabálytalan, akár elítélendő. Ennek a párnak volt bátorsága vállalni a másságot egy erős, meglehetősen konzervatív rendszer normáival szemben. De meg is van a látszatja. Azt hiszem elmondhatom, hogy bennük Indiai eddigi legboldogabb családját véltem felfedezni. Tehát Indiában is lehetséges! Az ember önmagával szembeni őszinteségét a sors Indiában is őszinte igaz boldogsággal jutalmazta! Egy meglehetősen hosszú, szép és tartalmas nap után hajtottam le a fejem a párnára, hogy új energiát merítsek az éjszaka csendjéből a következő előadásra.

Reggel korán keltünk. Saurabh bevitt az egyetemre. Az előadás kissé nehézkesen indult, mert a dékán az előző nap el volt utazva a városból, és nem lett kellőképpen meghirdetve. Mondom, ne aggódjon, mert biztos vagyok benne, hogy a lehető legjobb személyek vannak jelen. Majd ők továbbadják az üzenetet azoknak, akikkel úgy gondolják, hogy érdemes megosztani. Ugyanazok a formalitások következtek, mint egy nappal korábban. Bevitt a terembe, és mézes mázas szavakkal bekonferálta az előadásomat. Meglepetésemre, ő is bent maradt, hogy meghallgassa, miről fogok beszélni. Az elején azt mondta, hogy harminc perc jó lesz-e. Mondom neki, még tíz perc is elegendő. Főleg, ha senkit nem fog érdekelni az eszmefuttatásom. Legyen harminc! Ok, legyen harminc. Harminccal indultunk. Előadás közben még beszivárogtak diákok és tanárok innen-onnan. Érdeklődve figyelték a beszédet. Kérdések is adódtak, melyek egy részére a válasz már szinte automatikusan jött az előző előadások tapasztalatai után. A harminc perc nyúlni kezdett, bár nekem nem volt szándékomban egy fél perccel sem tovább osztani a szót. Addig nyúlt a kezdetleges fél óra, míg végül több mint két óra lett belőle. Kb. két óra után az előadást a dékán szakította meg, hogy neki el kell sietnie egy értekezletre. Az előadás végére kissé megváltozott a magatartása a nem hivatalos személyemmel szemben. Nagyon hálás volt a megosztott gondolatokért. Felhívta a feleségét, akinek beszámolt róla. Az ebédet küldött be nekem az egyetemre. Ragaszkodott hozzá, hogy elfogadjak egy elismervényt, hogy a Gandhi tanulmányok iskolájában egy meglehetősen érdekes és hasznos előadást tartottam. Mondtam neki, hogy nem azért tettem. Ne nagyon pocsékolja az idejét rá. Ennek ellenére, mégis vette a fáradtságot, és begépelte, majd kinyomtatta az okmányt, melyet aláírva szeretettel átadott nekem. Mielőtt elment volna, megkért ha legközelebb arra járok szóljak időben, hogy az előadás meg legyen rendesen szervezve, hogy minél több ember halhassa ezeket a gondolatokat. Mondom, jó. Majd időben telefonálok:))). Akkora majd lesz telefonom is:). Mielőtt elment, megöleltük egymást, megpaskoltam a vállát, ahogyan illik. A diákok egy része elkísért a tanáriba, ahol folytattuk még egy darabig a beszélgetést.

Az előadás után találkoztunk Saurabhal, hogy visszamenjünk a „The Tribune”-hoz. Mona a riporter nagy szeretettel fogadott. Sikerült is eltölteni több mint egy órát az újságnál. Ez volt az első olyan interjú, ahol arra kértek, hogy bővebben kifejtsem, hogy miért vágtam bele ebbe az útba. A nap hátralevő része pihenéssel, ismerkedéssel tőtt…Rájöttünk Saurabhal, hogy sok közös vonásunk van. A jövő évi projektre újabb segítőtársat találtam az ő személyében. Az este a családjával ismételten jól telt. Az édesanyja arra biztatta fiát viccesen, hogy tartson velem a közös célért, ha már nősülni nem akar:). A két előadásos napot megtoldottam egy harmadikkal, melyet kizárólag csak lustálkodásra, pihenésre használtam. Ha jól emlékszem pont vasárnapra esett az utolsó Chandigarhi nap. Hétfőn reggel keltem újra útra India fővárosa új Delhi irányába.

Categories: India, Minden | Címkék: , , , , , , , , | 2 hozzászólás

Az ártatlanságról

CSC_4148_01

 

Kérdés:

Értem. Már nem kötekedni akarnék, a hangnem sem olyan :) ))) csak így van kérdés a fejemben az igazságosságról, hisz sokat is gondolkodtam egy időben rajta.
Mégis akkor mi van azzal a csecsemővel (például) akit megfojt az anyja és a kukába dob? Mi van azzal a kisgyermekkel akit elrabolnak, s ott stb.? Mi van a múlt századi náci ölte zsidóval vagy egy kommunista börtönlakóval? Ezekhez is a sors mind igazságos? Hogyan?
Én is hiszem, hogy a “saját sorsomnak kovácsa vagyok”, nem áldozata, sőt látom is. És még hiszem azt is, hogy sorsunkat eleve jellemünkben hordozzuk és még a vonzás törvényében is van bizonyos fokig! igazság. De szerintem kijelenteni az életről, hogy csak ilyen vagy csak olyan, nem tesz jót nekünk. A dolgok ebben a világban nemcsak fehérek vagy feketék, és nem mindig ok-okozat. Nincs recept, mert minden élet más.

DSC_4218_01
Válasz:

Igen. Nagyon nehéz ez a kérdés az embernek. Nos a csecsemő: ha keresztény vallásos vagy, egyből kijelented, hogy az ördög műve. És a csecsemő ártatlan volt. Tehát a sors igazságtalan. Ha nem vagy keresztény vallásos, akkor meg az van, hogy nem tudhatod, hogy a csecsemő lelke hol járt korábban és mit csinált. Ha a lélek visszajöhet a földre, hogy tovább folytassa az utat, amit valamikor elkezdett, akkor nem kizárt, hogy olyan útról jön, melynek következménye az, ami vele történt. Itt nem szabad figyelmen kívül hagyni az anyát, akinek épp akkora köze lehet a tragédiához, mint a csecsemőnek. lehet Neki nagyobb köze van hozzá, mint gyerekének. Lehet sokkal inkább az anyáról szól a tragédia. Én azt állítom, hogy a tragédia sokkal inkább az anyáért történt, mint a gyerekért, mert a történtek után az anyára súlyos nyomás nehezedik, ami kizökkentheti őt egy olyan gödörből, amiben ő már régóta benne van. A kis lélek, aki a kelen esetben az áldozat szerepét vállalta, lehet egy adósságot törlesztett ezzel. Egy barátom tanúvallomása szerint a gyereke a szeme láttára érte halt meg. megértette, hogy miért volt neki szüksége erre, és boldog tudott lenni. Utána meg a kis lélek, aki talán egy adósságot törlesztett, esetleg egy nemes cselekedettel segített apján, visszajött ugyanabba a családba. Na de én általában igyekszem a saját magam tapasztalatairól beszélni és példázódni, mert az a “biztos”, ami velem megtörtént. Határozottan tudom, hogy édesapám értem halt meg. Életem egyik legnagyobb ajándéka édesapám halála volt számomra. Tudom ezt így nagyon kemény dolog kijelenteni a mai társadalomban, de attól még megtörtént, ami megtörtént. Egyszerűen ott voltam, figyeltem, próbáltam benne lenni a helyzetben, felelősséget vállalni érte. És olyan megértéseket adott az egész történet, hogy már nem tudtam sem szomorkodni sem sírni miatta. Édesapám halála után egyre nagyobb értelmet nyert az a bibliai kijelentés is, hogy Jézus értünk, bűneink miatt halt meg. Igen ez így van. Mert aki odafigyelt rá, és aki odafigyel rá, nagy megértéseket fog kapni az élettől, melyek segítségével lelke sokkal közelebb kerül a forráshoz, a teremtés lényegéhez, annak megértéséhez. Innét jön az, hogy az ember felelős azon dolgokért is, melyeket lát, melyeket tapasztal. Igen. Ha én egy tökéletes ember vagyok, a lelkem elérte a beteljesülést, nem kell megtapasztaljam édesapám szenvedéseit, édesapám halálát, mert az már nincs amit adjon nekem. Édesapám éppen úgy mint Jézus az én “bűneim”, a nem értésem miatt halt meg. Tehát ebből következik, hogy a legrosszabb dolog, amit tehetek, a nem elfogadás, az ellenkezés. Innen jön, hogy aki nem fogadja el Jézust, az ….. Egyértelmű. Ha tudomást szerzek Jézusról, és visszautasítom a vele történteknek a megértését, azzal én maradok “buta”, azzal az én lelkemtől vettem el az esélyt a fejlődésre. Tehát akinek tudomása van Jézusról, és “megtagadja”, az magával b…..k ki egy az egyben, mert Jézus valóban értünk halt meg. Édesapám valóban értem halt meg. Ezt a kijelentést megint nem szabad összetéveszteni a vak hittel, mely nem felemeli, hanem megöli az emberi lelket. Ha nem érted, hogy Jézus érted halt meg, ne fogadd el! De az Isten szerelmére, ne ellenkezz, ne utasítsd el! Itt jön be az ellenkezés, a ragaszkodás, a vágyak, melyek elvakítják az embert. Tehát, sokadára ismétlem magam: Ne ellenkezz, ne ragaszkodj, ne sóvárogj, ne légy rabja érzéseidnek, mert soha nem látod meg a fényt, vagy pedig egyenesen késlelteted.
A zsidókról. Csekély tudomássom szerint ők az Isten kiválasztottjai. Ez vagy igaz vagy nem. Vagy ők híresztelték ezt, hogy felsőbbrendűnek tűnhessenek, vagy nem. De ha netán ez a kijelentés az ők “gonoszságuk” eredménye, akkor igen, meg kellett mutassa nekik a sors, hogy a hazugság maga nem a járható út. Felsőbbrendűségük elkülönüléshez vezetett. Az meg egyértelműen nem a járható út. Ezért a sors azt az iránt nem erősíthette meg számukra. Ezért veszniük kellett. De ha megfigyeljük, a német ugyanazt tette. Hitét vetette Hitlerbe, aki azt állította, hogy a német a felsőbbrendű. Miután megsemmisítették az előző felsőbbrendűeket, nekik is veszniük kellett, és vesztek is az oroszok által. Az orosz még nem veszett. De tudomásom szerint még nem is jelentette ki, hogy ő egy felsőbbrendű fajhoz tartozik. A soron most Amerika van, és utána jön Kína. Ezek vagyunk. Kiköveteljük a leckét, ami meg is adatik. Elkülönüléssel, a felsőbbrendűség illúziójával soha nem juthatunk el a teremtőnkhöz, soha nem érthetjük meg azt. Ezért vesznie kell a nagy magyarnak, a nagy székelynek, a nagy amerikainak, a nagy zsidónak és mindenkinek. Ez a lét rendje. Amint mondtam, ő nem tud hazudni, a hazugságban bűntárs lenni.

Categories: Elmélkedések, Minden | Címkék: , , , , , , , , , , , , , , | Hozzászólás

Működteti a WordPress.com.