A tengerben élő emberek és a beteg gyermek

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis közösség, mely a tengert választotta lakóhelyéül.

A közösség tagjai alkalmazkodtak a “vízi életmódhoz”: megtanultak úszni, halászni és küzdeni a hullámokkal. Utódaiknak is azt tanították, hogy ez az igazi élet.

Egy napon született egy különleges gyermek ebbe a kis vízi közösségbe, kiről az a hír járta, hogy nem szereti a tengert. Megtagadta az ősei által ősidők óta gyakorolt életvitelt, és arról beszélt barátainak, hogy az ember nem arra teremtetett, hogy a tengerben éljen. Felhívta figyelmüket, hogy az az életvitel, melyet a közösség tagjai folytatnak, valójában nem is az életről szól, hanem csupán a túlélésről, a küzdelemről, a koplalásról és az elmúlásról. Azt hirdette, hogy a tenger csupán olyan, mint a magzatvíz, melyből minden egyes gyermeknek ki kell kászálódnia ahhoz, hogy megszülessen és igazi életet lásson.

A közösség nagy része betegnek hitte ezt a gyermeket, és azon szorgoskodott, hogy megváltoztassa, meggyógyítsa őt. Viszont a kölyök oly makacs és oly kitartó volt meggyőződésében, hogy senki ember fia nem volt képes rá, hogy meggyőze őt arról, hogy az embernek mégiscsak a tengerben a helye.

Sok fejfájást okozott szüleinek, akiknek rendre ütközniük kellett a tengerlakók elvárásaival, kritikáival, megvetésével és piszkálódásaival. Sok fájdalmat okozott számukra gyermekük különös betegsége, mígnem ők is megtörtek, és elkezdtek kételkedni abban, hogy az embernek a tengerben lenne a helye.
Végül, amikor látták, hogy gyermeküknek mekkora örömöt okoz az a felfedezés, hogy az embernek van lehetősége rá, hogy kijöjjön a tengerből, úgy döntöttek, hogy elhatárolódnak a többség véleményétől, és a gyermeküket fogják támogatni abban, hogy legyőzve a tenger hullámait megtanuljon a tengeren járni.

Természetesen nem kis kihívás volt számukra nap mint nap megütközni a tengerben élők törvényeivel, rágalmaival, de mivel látták, hogy mindenki, aki a tengerbe született, előbb-utóbb a hullámok martalékává válik, egyre erősödött a gyermekükbe vetett bizalmuk.

A kisgyerek folyton csak arról beszélt, hogy a tenger törvényei szerint a tengerrel senki nem veheti fel a harcot, és amikor egy tengerlakó kifogy az életerejéből, a hullámok megragadják, és örökre leviszik őt a mélybe, a tenger fenekére, ahova sem az élet sem a napnak sugarai nem képesek eljutni.
Azoknak a gyermekeknek, kik a szívük mélyén hittek az Ő meséjében, elárulta, hogy a tenger fölött olyan erők vannak, melyek segíteni tudnak minden egyes nyitott szívű tengerlakónak abban, hogy legyőzze a tenger hullámait és megtanuljon a tenger fölött járni, egy olyan úton haladni, ahol a lét minden pillanatban megújul, és az élet játékának öröme soha el nem fogy.
Azt hangoztatta, hogy az ő igazi otthona a tenger fölött van, és az ő valódi szülei ebben a tenger fölötti birodalomban élnek. Sokat beszélt tengerlakó embertársainak az ő tenger-feletti otthonáról, és azt híresztelte, hogy valójában mindenki ebből az országból származik, de egy baleset folytán a tengerbe zuhant. Kinyilvánította, hogy ahhoz, hogy megtarthassa életét, mindenkinek ebbe az országba kell előbb vagy utóbb visszatérnie.
Megjövendölte, hogy az ő szülei megengedik, hogy egy napon a tenger őt is maga alá temesse… de csak azért, hogy mindenki megláthassa, hogy ennek a tenger feletti birodalomnak hatalmában áll kihozni minden egyes szülöttjét a sötét mélyből, ha az felismeri, hogy nem a tenger az ő igazi otthona.

Saját végzetéről szóló beszédei aggodalmat és félelmet loptak a szülei és a barátai szívébe, akik bár érezték, hogy amiről ő beszél, valóságosabb és szebb a tenger világánál, nem tudtak teljes mértékben hinni benne.

A tenger lakói által megvetett, majd kiközösített gyermek, több alkalommal is megmutatta, hogy a tenger feletti országban nincs betegség, nincs hiány, nincs elmúlás, nincs gonoszság, nincs hamisság, nincs szégyen, nincs verseny, és nincs félelem. Rendre meggyógyította a tenger hullámai által megsebzett embertársait, megnyitotta a nem látás betegségében szenvedők szemeit. Sőt! Alkalomadtán az örvények által a tenger mélyébe sodort emberek testébe még az életet is visszahozta annak bizonyságául, hogy az a birodalom, az az erő, amelyről mesélt, igenis létezik, és aki őszintén keresi, már MOST is kapcsolatba léphet vele, és visszaszerezheti a tenger-feletti ország kormányzójától az állampolgári jogot annak minden előnyeivel együtt.

Ahogy teltek-múltak az évek, a tengerlakók által betegnek hitt gyermek arca egyre fényesebbé vált. Jelenlétében egyre többen meggyógyultak, vakságuktól megszabadultak, és elindultak haza, a tenger-feletti birodalom irányába, ahol az életnek sosincs vége, ahol a játék öröme az élet igazi értelme, s gyönyörűsége.
Viszont sokak szomorúságára egyszer csak elérkezett az a nap, amelyet a gyermek megjövendölt. Azok a tengerlakók, akik nem hittek neki, és betegnek titulálták őt, megvádolták, és támadást indítottak ellene. Azt kiáltozták, hogy hazugság, amit beszél, nincs semmiféle tenger-feletti ország. Sőt, őt kezdték hibáztatni még azért is, hogy a tenger hullámai rendre megfojtják, a tenger fenekére dobják a közösség tagjait.
Azok az emberek, kik a vesztét akarták, a tenger urai voltak, kik az életerejüket a tengerben fuldokló emberektől szerezték azáltal, hogy azt hirdették, hogy nincs más ország csak a Tenger, és nincs más törvény csak a Tenger törvényei, melyeket kötelező minden tengerlakónak betartani. Az emberek nem tudták, hogy létezik egy tenger-feletti ország, és hogy a tenger törvényei valójában az elmúlás törvényei, melyek, mint sötét örvények, mindenkit a mélybe rántanak, aki igaznak hiszi őket.
A kisgyermek ismételten megmutatta, hogy ki lehet jönni a tengerből, a tekintetet a tenger hullámairól a tenger-feletti országra fordítva lehet a vízen járni. Mutatványa bizalmat ébresztett azokban, akik szívük mélyén hittek a tenger-feletti ország létezésében. Erőt és lelkesedést kölcsönzött nekik, mellyel ők is kifelé úszhattak a tenger hullámaiból. Viszont gyűlöletet és féltékenységet ébresztett azokban, akik a tenger szolgálatában álltak, mert tudták, hogy minél inkább beigazolódnak a tenger-feletti világról szóló történetek, annál többen szállnak ki a tengerből, amíg az teljesen ki nem szárad. Ezért elfogták őt, és kimondták rá a halálos ítéletet. Megkövezték, megostorozták, vérét ontották, életét oltották. Nagy volt a bú és a szomorúság.
Az ő halálával a tenger-feletti világ képei is elhalványultak az emberek szívében. Annak ellenére, hogy szemtanúi voltak a sok csodának, melyet a gyermek a tenger-feletti hatalma segítségével vitt véghez, még a barátai is kételkedni kezdtek a csodaország létezésében.
Amikor meghalt, nagy fekete felhők nehezedtek a tengerre, melynek hullámai egyre dühösebben ostorozták a benne élőket, hogy kitöröljék emlékezetükből a tenger-feletti világról szóló meséket, melyeket a beteg gyermek mondott nekik, míg élt.
Napokig sűrű sötétség uralkodott a tengerben és a tenger felszínén egyaránt, melyet megtört egy kis fénysugár.
– Eltűnt! Nincs a tenger fenekén! – Kiáltozta egy kislány! – Mesemondó barátunk testét nem találják a mélyben.
A hír futótűzként terjedt a gyermek barátai között. Akik hittek az Ő meséinek egyöntetűen arra gondoltak, hogy a gyermek évekkel korábban megjövendölte halálával együtt a feltámadását is.
– Vajon, tényleg felhozták őt valódi szülei a tenger fenekéről? – kérdezték.
Sokan még mindig kételkedtek, hogy minden úgy történt, ahogy ő azt annak idején megjövendölte, de egyre többen hittek benne, hogy a mese, melyet mondott a tenger-feletti országról, a saját haláláról és feltámadásáról, igaz… és minél többen hittek benne, annál több fénysugár szakította szét a tengerre nehezedő fekete fellegeket.
Egyik barátja a következőket kiáltotta: – Nem hiszek benne! Átvert minket gyermekes meséivel, törvényszegésre késztetett hazugságaival; Most már életünk végéig menekülhetünk a tenger haragja elől.
A hitetlen barát minden egyes szava egy újabb fekete felhőt teremtett a Tenger fölé, és zúgolódást szült a gyermekek között.
A felhők már-már teljesen elrejtették a nap sugarait, amikor hirtelen vakító fény támadt a bizalmukban gyengélkedő gyermekek között, mely megszólalt, és azt kérdezte: – Még mindig kételkedtek a tenger-feletti birodalomról szóló mesében?
Ekkor újra visszajött szemük fénye és látták, hogy a vakító fényben ott van a barátjuk, kit napokkal azelőtt, megkínoztak, majd megöltek a tenger uralkodói, és azok szolgálói. Tündöklő fényben úszott minden. Megtelt fénnyel minden egyes ember, ki hitt a beteg gyermek meséjében, és szabad szemmel látta a tenger-feletti országot, melyről barátjuk beszélt.
A gyermek utolsó szavai a következők voltak:
– Én most elmegyek közületek, de nem hagylak magatokra. Mostantól ti engem mindig fogtok látni. Aki rátok néz, engemet lát majd, és azt a világot, melyről beszéltem néktek, és nem kívánja többé tekintetét a tenger gyilkos hullámaira fordítani.
Mindenki, aki megpillantja a tenger-feletti birodalom fényét tibennetek, és elindul feléje, megszabadul a tenger gyilkos örvényeitől, megtanul a vízen járni, és elindul haza, abba az országba, melyet most már ti is láttok, mely most már ti bennetek is jelen van.

Azok a tengerlakók, kik korábban azon fáradoztak, hogy megváltoztassák, meggyógyítsák a beteg gyermeket és kiverjék fejéből azt a gondolatot, hogy létezik a tenger-feletti világ, semmit sem láttak az egészből. Nem tapasztaltak mást, csak azt, hogy azok, akik elhitték a beteg gyermek meséit, mindnyájan mesemondókká váltak, kik teljesen meg voltak győződve róla, hogy lehetséges a tengeren járni, és létezik egy tenger-feletti világ, ahol a lét soha nem ér véget, csupa játék s öröm az élet.
Sokan azt beszélik, hogy kik szemtanúi voltak az eseményeknek, mind olyanná váltak mint barátjuk, ki elsőként lépett ki a tengerből. Egyesek azt hallották, hogy a kisgyermek barátai embereket gyógyítottak, és mentettek ki a gyilkos hullámok közül. Mások látták is, amint az ő jelenlétükben a nem látók szemei megnyíltak, a betegek meggyógyultak, és a holtak feltámadtak.
Egy dologban viszont mindenki egyetértett: a mesemondó-csodatévő gyermek betegsége egy olyan fertőző betegség, melyet aki elkap, nem hisz többé a tengerben, csak a tenger-feletti világban, ahol az elmúlás örvényei helyett az örök megújulás törvényei uralkodnak, és ahol az élők siránkozás helyett énekelve-táncolva ünneplik az életet, melyet senki el nem vet.

Itt a vége, ragadd meg, és fuss el véle!

P.S. Kedves olvasó, hol van a te értékes figyelmed, hol van a te tekinteted? A tenger hullámain, vagy a tenger-feletti világ, a hegyen épített város dombjain? Sodródsz a tenger örvényével lefelé, vagy haladsz a tenger-feletti város kapui felé?

 

Advertisements
Categories: Minden | Hozzászólás

Bejegyzés navigáció

SZABAD A GONDOLAT! (vélemény/kérdés/üzenet)

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Működteti a WordPress.com.