A bolond szeretet, a ki nem érdemelt szeretet

Abi Kedves olvasó,
a következő sorokat, ha tudod, olvasd úgy, mint egy tévelygő ember gyarló gondolatait. Nem azt mondom, hogy igaz, amit írok, hanem azt, hogy eddigi tapasztalataim szerint képtelen vagyok úgy látni a világot, ahogy a világ láttatni akarja magát velem.
Embertársaim közreműködésével talán sikerül valamennyire megértenem az isteni szeretet lényegét, mely életet lehelt testembe. És azt kérem az Örökkévalótól, hogy segítsen nekem minden pillanatban megélni azt, és megerősödni benne, mert úgy hiszem, hogy ez az a finom matéria, mely nélkül értelmét veszítené az egész teremtés.
Egy kedves személy felhívta figyelmem arra az egyszerű tényre, hogy legtöbbször nem érdemeljük meg azt őszinte és odaadó szeretetet, mellyel gyermekeink megajándékoznak bennünket. Ezt megelőzően találkoztam egy olyan történettel, melynek főszereplője, egy árvaházban nevelkedő gyermek, annak ellenére, hogy jóformán semmit nem kapott szüleitől, rendszeresen megkeresi, és szeretetével megajándékozza őket.
Amikor ilyen dolgokat hallunk, arra gondolhatunk, hogy az élet, legalábbis az igazi szeretet „igazságtalan”. Különben egy árvaházban nevelkedett gyermek nem lenne képes szeretni szüleit, kik korábban elutasították, eltaszították őt.
Tudom, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek, és sokszor lehetetlen bizonyos dolgokat megmagyarázni. Ennek ellenére engemet gondolkodásra késztetettek bizonyos jelenségek, melyekkel az elmúlt napokban találkoztam.
Azon tűnődtem, hogyan képes egy, a sors kegyelmére bízott gyermek szeretni a biológiai szüleit, kiktől a lelke otthonát képező fizikai testén kívül jóformán semmit nem kapott. Egy rövid idő után arra a következtetésre jutottam, hogy vannak gyermekek e Földön, akiknek valamilyen, a rendszerbe becsúszott, véletlen hiba folytán még nem volt alkalmuk megtanulni, hogy a szeretetet az üzlet, az adás-vétel tárgyává is lehet tenni.
Mi nem úgy „gondolkodunk”, mint a természet és a gyermekek. Minket már megtanítottak szeretni, és azóta romokban hever az életünk. Az igazi szeretetet nem lehet humanista cselekedetekkel kiérdemelni. Még csak megpróbálni is hiábavalóság. … hogy ne mondjam azt, hogy istenkáromlás. A mező virága nem válogatja meg, kire árasztja rá az illatát, és a nap felkel a jóknak és a gonoszoknak egyaránt. Ezt nekünk, kiket rendesen megnevelt a világ, már szinte képtelenség felfogni.

Vajon kiérdemelhető-e az igazi szeretet?
Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy nem, mert az igazi szeretet, mely az élet alkotójától árad ránk, nem érdem, hanem sokkal inkább szükség kérdése. Nem azért vagyunk szeretve, mert kiérdemeljük, hanem azért, mert szükségünk van rá, mert nélküle megsemmisülnénk, elveszítenénk a megigazulás, a hazatalálás lehetőségét. A szeretet kiérdemlése egy abszurd, teljességgel élet és szeretetellenes elképzelés. Abban a percben, amikor elkezdünk tenni azért, hogy kiérdemeljük valaki szeretetét, elveszítjük annak valódi értékét, jelentőségét, életet adó erejét.
A kiérdemlés annak a hús-vér emberi gondolkodásnak a szüleménye, mely megteremtette a pénzt, az elvárásokat, a biztosításokat, a bizalmatlanságot, a félelmet és a többi olyan gyarló emberi vonást, mely elkísér bennünket a bölcsőtől a sírig.
Teljes meggyőződésem, hogy az életet adó szer, mely etet, nem lehet érdem kérdése. A szeretetet nem lehet tervszerűen és szisztematikusan adni-venni, mint valami árucikket. „Ingyen kaptátok, ingyen adjátok!” – mondja a mester.
Sajnos a világ a televízión, az iskolán, a tanfolyamokon, a vallásokon, és a facebookon keresztül megtanít bennünket szeretni. És amikor már teljesen megtanultunk a világi gondolkodás szerint szeretni, jönnek a betegségek, a tragédiák és a fájdalmak, melyek segítségével ráébredhetünk végzetes tévedésünkre, mely révén elszakítottuk magunkat attól az etető szertől, mely nélkül nem létezhetne élet a Földön.
A modern ember, mint ahogy az előző bejegyzésben is írtam, bizalom és „hallás” helyett értelemből cselekszik, és még szeretni is úgy próbál. Ekképp bezárja magát elméje börtönébe, mely előre megírt sablonok szerinti, lelket sanyargató ismétlésekre készteti őt.
Most megint egy olyan pontra érkeztem, ahol egyértelműen azt érzem, hogy amiről szólni kívánok, azt szó ki nem mondhatja, és emberi értelem fel nem foghatja. Ennek ellenére megkísérlem szavakba önteni azt, amit az Élet alkotója, az életet adó szer által megtanított nekem létünk legnagyobb misztériumáról, a szeretetről.
A fenti példákból arra a következtetésre jutottunk, hogy az igazi szeretet épp olyan, mint a lélek, melyet a mester a szélhez hasonlít: A szél fú, a hová akar, és ahol akar: annak zúgását hallod, de nem tudod honnan jő és hová megy. …így van mindenki, a ki Lélektől (azaz igaz szeretettől) született, (és meghalt annak a szeretetnek, mellyel kereskedni lehet.)
Az igazi szeretet tehát bolond, teljesen kiszámíthatatlan, őrült dolgokra képes, és sosem ott van, ahol keresnénk, hanem ott, ahol igazán szükség van rá. Valószínűleg sosem rangsorol, nem tesz különbséget, és nem nézi a tartozást.
Értelmes szavakkal lehetetlen megközelíteni. Ez a próbálkozás is csupán egy naiv kísérlet, lényegének megvilágítására. Ebben a pillanatban mégis arra vágyom, hogy legalább annyira érezhessem közelségét, mint amennyire bátorkodom értelmes szavakkal illetni „Őt”.

Indiába nem azért mentem, mert Indiába akartam menni, hanem azért, mert kaptam rá hívást, és a Gondviselő kegyelméből adódott rá lehetőség.
A zarándoklat alatt megtapasztaltam, hogy a legjobb és legszebb dolgok nem tervezésből, agyalásból és erőlködésből születnek, hanem az Élet Rendjébe vetett bizalomból, mely révén a szer áramolhatott, igazi örömök bőségével átfoghatott. A világ azt kéri tőlem, hogy vessem el azokat a tapasztalatokra épülő felismeréseket, amelyeket zarándoklataim során szereztem, és csináljak rendszer és program szerinti dolgokat ahelyett, hogy azt cselekedjem, amire nem csupán elhívást, hanem erőt, és képességet is kapok az ismeretlen ismerőstől, kinek az életemet és szabadságomat köszönhetem. És a világ mindenkitől ezt kéri röpke örömmámorokért cserében. És jól teszi, hogy megteszi, mert csak így, a hiábavaló mulandósága tükrében lehet értéke annak, ami szent, örökkévaló.

A fentiek fényében találkozhatok a szeretetem meztelen valóságával. Megláthatom, hogy ha eddigi életem során bárkin is ténylegesen segítettem, nem azért tettem, mert az illető személy kiérdemelte, vagy mert jó fiúcska próbálván lenni, segíteni akartam, hanem azért, mert annak a személynek épp szüksége volt rá, és épp én voltam abban a helyzetben, hogy megtehettem: segíthettem, szerethettem. De ha elvártam volna bármit is cserében, azzal épp annak művét csúfoltam volna meg, aki erőt adott nekem ahhoz, hogy segíthessek, aki jelenlétével megszentelte az alkalmat, mely áldást hozott úgy a segítő, mint a segítségre szoruló számára.
A legtöbben az önfeláldozó, az erőlködések révén végrehajtott, adósságot törleszteni kívánó szeretetben hisznek, mert nem tudják, hogy van más is.
(Az én igám könnyű, az én terhem gyönyörűséges – Vajon miért fogalmaz így a mester.)
Ha valaki a „kiérdemlős” szeretetben és segítségben hisz, cselekedjen hite szerint, ama hit szerint, melyet a világ belenevelt. És tapasztalja meg hite következményeit. Hiszem, hogy minél intenzívebben megízleli valaki a világi szeretet keserű gyümölcseit, annál édesebb lesz annak a szeretetnek a gyümölcse, mely sosem ott van, ahol keresnénk, de mindig jelen van ott, ahol szükség, és ahol nyitott ajtókra talál. Néha nem könnyű elégedett lenni azzal a szeretettel, mely legtöbbször olyan irányból érkezik, ahonnét nem várjuk, olyan személyektől, akiktől nem is számítanánk rá. Néha nem könnyű bízni benne, hogy mindig ott lesz, amikor szükségünk van rá, még ha nem is abban a formában, ahogy mi számítanánk, vagy szeretnénk.

Igyekszem, hogy senkit ne akarjak kizökkenteni jelenlegi hitéből és meggyőződéseiből. Viszont bízom benne, hogy e sorok olvasói többnyire éltek, és tapasztaltak már épp eleget ahhoz, hogy megkérdőjelezzék azokat a szeretetsémákat, amelyeket belénk neveltek elődeink, kiknek baltái rendre beletörtek az erőlködésbe, az elszámolós, kiérdemelt és kikényszerített szeretetbe.
Úgy gondolom, hogy ha az igaz szeretet a mi belső iránytűnk, sosem tudhatjuk előre, hol leszünk holnap, hogy hol van szükség az adásra, és hol van a töltőállomás, ahol megkaphatjuk mi magunk is az utánpótlást. Semmit nem tudhatunk előre, mert ha igazán jel-en, „online”, azaz szeretetben vagyunk, akkor csak a most-ban lehetünk, melyet teljességgel lefoglal az élet szere. Hiszem, hogy anélkül, hogy tennénk érte, hogy kérnénk, vagy követelnénk azt, innen vagy onnan mindig lesz annyi szeretetünk, amennyire szükségünk van ahhoz, hogy régi ruhánkat földi életünk végéig levetkőzhessük, és helyette az újat, melyet nem fog a világ mocska, magunkra ölthessük. És hiszem azt is, hogy, ha nem itt, akkor amott nekünk is lesz alkalmunk rá, hogy segítsünk, és szeressünk olyan személyeket, akik bár nem érdemlik meg, nagy szükségük van rá. … mert, amikor megszülettünk, és amikor ajándékokat kaptunk az élettől, sosem volt semmink, amivel igazán kiérdemelhettük volna azokat. Legfeljebb csak a bizalom, mellyel megnyitottuk azokat a kapukat, amelyeken Isten kegyelme beáramolhatott az életünkbe.
Szívemből kívánom mindannyiunknak, hogy megtapasztaljuk a növekvő bizalom erejét, és megérthessük, hogy nem feltétlenül igaz, hogy küzdeni és harcolni kell mindenért, ami jó, mert a legszebb és legértékesebb dolgok, amiket az élettől kapunk, nem érdemből kapjuk, hanem az Úristen kegyelméből, az Ő igaz szeretetéből, melyet az Őt szeretők az Ő bölcsessége szerint, és az Ő erejét használva megosztanak embertársaikkal.
Pénzem és vagyonom nincs, csak egy picike bizalmam, miszerint nem észből és izomból kell boldogságot lopnunk az élettől, mert ezek a dolgok ingyen jőnek és áramolnak azon személyek által, akik ismerik a Teremtés Rendjét, és annak megtartó erejét. Úgy érzem, valójában csupán ez a parányi bizalom áll a rendelkezésemre, amit megoszthatok azokkal, akik úgy érzik, hogy eleget tévelyegtek már a tervezéssel, agyalással és fizikai erőlködéssel kiérdemelhető, igencsak sokba kerülő szeretethamisítvány világában.

egy Szabad Gondolat”

BEHUNYT SZEMMEL ÉS MÉGIS LÁTVA
MEGYÜNK, AMERRE AZ ÚT VEZET.
MAGVAKAT SZÓRVA MINDENÜTT
ÖLELJÜK, ÉS TÁGÍTJUK A TERET.

 Folytatás itt: A ki nem érdemelt barátság

Reklámok
Categories: Minden | 2 hozzászólás

Bejegyzés navigáció

2 thoughts on “A bolond szeretet, a ki nem érdemelt szeretet

  1. Visszajelzés: A ki nem érdemelt barátság |

  2. Visszajelzés: BÜNTET-E ISTEN? |

SZABAD A GONDOLAT! (vélemény/kérdés/üzenet)

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

WordPress.com ingyenes honlap vagy saját honlap létrehozása.