Két Kosár (Valóban Istenek lennénk?)

mich5Minden ember kezében két láthatatlan kosár van. Egyikben az erényeit hordozza, melyekkel inspirálja, segíti, szolgálja embertársait. A másik kosárban pedig gyarlóságát, mellyel fékezi önmagát és embertársait az igazság felé vezető úton. Tehát egyik kosár tartalma felfele emel, a másik kosár tartalma pedig lefele húz minket.
A földi élet akkor teljesedik ki, amikor a gyarlóság kosara mely a földi korlátainkhoz láncol, teljesen kiürül, a másik kosár tartalma meg teljesen kiEGÉSZül.
Megfigyelhetjük, hogy a gyarlóság kosarának kiürítése nem lehetséges segítség nélkül, embertársaink és a szellemi világban értünk munkálkodó szeretteink nélkül.
A gyarlóság kosarát lehetetlen kiüríteni azon segítség nélkül, mely mindig van, mely mindig volt, mely mindig lesz, mely állandóan körülvesz minket, és mely arra vár, hogy elfogadjuk és használjuk őt. E segítség nélkül a legtöbben még csak tudomásul sem vesszük, hogy nem egy, hanem két kosarunk van. A tudatlanság erői úgy programozzák elménket, hogy ne vegyük észre, és ha észrevennénk, teljes erőnkkel tagadjuk a gyarlóság kosarának létezését.

Szabad akaratot kaptunk, mely átok és áldás egyszerre. Átok, mert használhatjuk arra is, hogy elutasítsuk ezt a segítséget, hogy teljesen elszakítsuk magunkat az éltető energiáktól, az isteni szeretettől. Áldás azért, mert használhatjuk arra is, hogy kutassuk, felfedezzük, megismerjük, elfogadjuk ezt a segítséget, és általa megerősítsük kapcsolatunkat a teremtés igazságával, mely szüntelenül tisztítja és nemesíti lelkünk.
Szabadon dönthetünk tehát. A világegyetemet létrehozó, mindenben és mindenkiben jelenlévő teremtő erő, bár mindenhatóságából kifolyólag megtehetné, nem kényszerít minket arra, hogy elfogadjuk az ő segítségét. Az írások szerint saját hasonlatosságára formált minket, eszközöket, útmutatókat és szabad akaratot adott nekünk, hogy saját felfedezőutunkat járva megtaláljuk, és megismerjük őt. Érző lények vagyunk, kik rendelkeznek a megértés képességével. Ha ezt a két eszközt (érzés és értelem) megfelelőképpen (egyensúlyban) használjuk, könnyen felismerhetjük az ő jelenlétét életünkben. Ha a felismerés megtörtént, saját megértéseinkre, érzelmeinkre alapozva, saját meggyőződésünkből dönthetünk úgy, hogy elfogadjuk az ő segítségét, mellyel elindulhatunk a kiteljesedés felé.
Megadatott nékünk minden eszköz ahhoz, hogy megtaláljuk és megismerjük őt, de a döntés joga nálunk van. Mi döntünk arról, hogy elfogadjuk vagy elutasítjuk az ő életet adó, életet oltalmazó, életet megújító szeretetét, segítségét.
Ígéretet tett, hogy ha megteszünk egy lépést feléje, az igazság, a minden bölcsességek és az örök élet forrása felé, akkor ő megtesz százat felénk. Tagadhatatlan, hogy egy kiváló üzleti ajánlatot kaptunk, melyet kár elszalasztani. Csak, hogy jobban érzékeljük az ajánlat nagyszerűségét, próbáljunk meg elképzelni egy olyan boltot, ahol egy százezer forintos minőségi terméket ezer forintért vásárolhatunk meg. Vagy képzeljük el, hogy napok óta tévelygünk a sivatagban teljesen kiszáradva és kimerülve, víz nélkül. Egyszer csak megpillantunk a távolban egy embert. Tudjuk róla, hogy van vize, de már annyira le vagyunk gyengülve, hogy egy tapodtat sem tudunk lépni. Végül erőt veszünk magunkon, és megtesszük az életmentő lépést: elkiáltjuk magunkat, hogy segíts! Ez az ember meghallja segélykiáltásunkat, és mert látja, hogy mi már nem tudunk járni, megteszi azt a száz lépést felénk, hogy szomjunkat oltsa és segítsen nekünk megerősödni.
A lényeg, hogy mi voltunk, csak mi lehettünk azok, akik beláttuk, hogy tévedtünk, hogy ezt az utat egyedül nem tudjuk megtenni. Beismertük, hogy bármennyire is okosnak, bölcsnek és erősnek hittük magunkat, ha nem kérünk segítséget, el fogunk veszni. Ezért megtettünk egyetlen lépést a segítség felé: beláttuk és kinyilvánítottuk, hogy szükségünk van rá. És miután ezt az egyetlen lépést megtettük, új erőre kaptunk, elkezdtünk emelkedni, növekedni, és a segítség által alkalmassá váltunk arra, hogy mi magunk is segíthessünk.

Tehát nem az a kérdés, hogy van-e segítség, vagy nincs, hanem az, hogy eltudjuk-e fogadni, és ha az élethelyzet úgy kívánja, tovább tudjuk-e adni azt.
Ez a segítség, mint már sokszor említettem, nem ismer korlátokat, emberek által létrehozott határokat, szabályokat: bármikor, bárhol, bármin és bárkin keresztül megnyilvánulhat. Sokszor olyan irányból érkezik, ahonnét a legkevésbé sem számítunk rá, olyan személytől, akitől a legkevésbé sem várnánk. Ez a segítség mindig körülvesz minket, mindig ott van, ahol mi vagyunk. Megnyilvánulhat szeretteinken, családtagjainkon, barátainkon keresztül, de sokszor a számunkra ellenszenves embereken és élethelyzeteken keresztül mutatkozik meg. Így hát, ha már be tudjuk látni, hogy szükségünk van rá, és el tudjuk fogadni, akár egy kolduson, a legegyszerűbb emberen keresztül ragadja meg a kezünket, hogy el ne essünk. Mivel a káprázat rabjai vagyunk, ezt a segítséget kicsit nehéz észrevenni. Mindig a látszatban, a hivalkodóban, a hangoskodóban, a híresben, a díszesben, a diplomásban, a népszerűben, a hízelgőben keressük annak ellenére, hogy az igazság eddigi legnagyobb hírnöke istállóban született, szamárháton utazott, szegény volt, egyszerű és szerény életmódot folytatott. Ezért folyton csalódnunk kell. Csalódnunk kell, mert elvárásainkkal, előítéleteinkkel arra akarjuk kényszeríteni őt, hogy szövetkezzen a tudatlanság és a káprázat erőivel.
Ezért van az, hogy meg kell halnunk előítéleteinkben, meg kell halnunk elvárásainkban, meg kell halnunk a káprázatvilág nyújtotta álnok, szemünkre halálos álmot hozó kényelemben ahhoz, hogy megtapasztaljuk az igazak igazának forrását, általa újjászülethessünk és növekedhessünk a végtelenben.

Keresd és éld az egyszerűt,
Hogy megtaláld, és élvezd a nagyszerűt!

HOGYAN FOGADHATJUK EL A SEGÍTSÉGET?

1. Addig, amíg különböző hamis tanok által vezetve azt képzeljük, hogy istenek vagyunk, lehetetlen elfogadni ezt a segítséget.

Istentől vagyunk. Ezért jelen van bennünk a mindenhatóság magja, melyet, ha kellőképpen táplálunk, kihajt, életre kell, és elkezdünk növekedni a végtelen szeretetben, szolgálatkészségben, mindenhatóságban. De ha mi már most, emberi testben azt hisszük, hogy istenek vagyunk, akkor gyakorlatilag azzal a tévhittel kábítjuk magunkat, hogy mi már semerre sem kell mozduljunk, mert megérkeztünk. Ily módon, a mindentudás kiapadhatatlan forrását megtagadva, visszamegyünk a monoton ismétlődések, mulandó örömök poklába, melyet vakon földi paradicsomnak nevezünk.
A különböző elismervények, oklevelek, diplomák elhitetik velünk, hogy mi már mindent tudunk, nekünk már nem kell továbbfolytatni az utat, örökre megállhatunk.
Hízelgőek ezek a hamis tanok, melyeket pénzért veszünk. Lekenyereznek minket, a leggyengébb pontunkon támadnak. Nem vesszük észre, hogy nem az igazságot prédikálják, hanem azt, amit hallani szeretnénk. Altatódalokat suttognak fülünkbe, hogy fel ne ébredjünk, rá ne ébredjünk, kik is vagyunk valójában. Képesek megerősíteni hamisságunkban, hamis énünk önkényes hittételeiben, egónkban. Ezért fontos figyelnünk, mert „nem mind arany, ami fénylik, és a mesét nem tudjuk, csak félig”. Könnyen bedőlhetünk a káprázat mestereinek, ezáltal eltaszítva magunktól az örök élet lehetőségét!
Istentől vagyunk, tehát isteni lények vagyunk, de nem Istenek!

2. Addig, amíg meg nem értjük, és nem éljük az alázatot, a szelídséget, a lágyságot, a gyermeki rugalmasságot, lehetetlen elfogadni ezt a segítséget. Alázatosnak lenni annyit jelent, hogy elismerjük, hogy a mi tudásunk, a mi bölcsességünk, a mi szeretetünk még nagyon parányi, a világegyetemet működtető és egyben tartó isteni tudás, isteni bölcsesség és isteni szeretet mellett, melytől kellő odafigyeléssel még rengeteget tanulhatunk. Ha ez az elismerés, ez a belátás megtörtént, saját szabad akaratunkból, saját meggyőződésünkből döntünk úgy, hogy elfogadjuk a szellemi hierarchián keresztül megnyilvánuló isteni segítséget, és őszintén kimondjuk és éljük, hogy „legyen meg a te akaratod!”. Szókratész, a nagy filozófus még öreg korábban is megtette ezt: kijelentette, megvallotta, bevallotta, hogy tudja, hogy nem tud semmit. Nekünk, miért olyan nehéz?
Az alázat ellentéte a gőg, a pökhendiség, az önteltség, mely a tudás illúziójának az éltetője. Nem olyan nehéz belátni, hogy a tudatlanságnál csak egy dolog veszélyesebb: a tudás illúziója. A gőgös ember mindent tud arról, ami nem fontos, és szinte semmit arról, ami fontos. A gőgös ember van a leghátrányosabb helyzetben, mert ő már istennek képzeli magát. Azt gondolja, hogy tud valamit, miközben nem tud semmit. A gőgös ember még nem tudja, hogy nem tud semmit az isteni rend törvényeiről. Oklevelei, elismervényei elhitették vele, hogy ő már mindent tud, ezért mások fölé helyezve magát, képtelen megtalálni, felismerni a teremtés logikáját. A tanulás helyett fáradtságot nem ismerve lelke börtöncelláinak falait erősíti, vastagítja belülről befele, míg lelkének élettere el nem fogy. A gőgös ember figyelmét elnyelte az anyag és a káprázat. Ily módon saját szabad akaratából, saját döntéséből, megtagadta, elutasította a segítséget, halálra ítélte önmagát.
Óvakodjunk tehát a gőgtől, mert veszélyesebb, mint korunk pestise, a gyógyíthatatlan rák. A gőg a test halálával együtt a lélek halálát is követeli!

3. Addig, amíg nem értjük a szolgálat, azaz a felénk irányuló bőség önzetlen megosztásának és továbbításának fontosságát, nem tudjuk elfogadni a segítséget. Ekképp mi magunk sem növekedhetünk. A jó, ha megrekesszük, elévül és a mozdulatlanhoz, a változatlanhoz, tehát a halálhoz láncol minket.
A bőségért nem kell megküzdenünk, nem kell harcolnunk, nem kell robotolnunk. A bőség mindig létezett, és mindig létezni fog. Az anyagi, szellemi és szeretetbőség egyaránt. A kérdés csak az, hogy van-e bölcsességünk hozzá, tudjuk-e használni azt?
Ha a bőséget tudjuk fogadni, és amikor az élethelyzet úgy kéri, tovább tudjuk adni, nincs semmi akadálya annak, hogy bármiből is hiányt szenvedjünk: sem az anyagból, sem a tudásból, sem a szeretetből.
Ha útját szegjük a bőségnek, ha nem engedjük szabadon tovább, megrégisedik, elkezd romlani, és megront minket is belülről. Viszont ha engedjük, hogy szabadon áramoljon, hogy frissüljön, hogy másokat is átmosson, másoknak is örömöt okozzon, fokozatosan növekvő mennyiségben állandóan áramlik felénk.
A bőség, mely a teremtőtől való, eláraszt minket, ha hagyjuk. Belénk hatol, és belülről átmos, majd tágít és nemesít, de ha az élethelyzet úgy hozza, tovább kell engednünk, hogy másokhoz is eljusson, másokat is tápláljon. Ha ezt megtettük, akkor helyet szabadítottunk fel, szabad utat engedtünk az újnak: a nagyobb szeretetnek, a nagyobb örömöknek, a nagyobb bőségnek. A bőség, a segítség mindenkihez eljut, aki tudja, hogy kell bánni vele. A bőség mindenkit szépít, mindenkit nemesít, aki tudja fogadni, aki tovább tudja adni, aki önzetlenül tud szolgálni, aki örömét leli embertársai segítésében.
DE: Nincs szolgálat alázat nélkül, mint ahogy nincs belégzés kilégzés nélkül.
Ahhoz, hogy az élet, az állandó megújulás, a soha meg nem szűnő lüktetés, vibrálás fennmaradjon, nincs szükség másra, mint belégzésre és kilégzésre. Az életet magunkba szívni csak alázattal, az életet továbbítani csak szolgálattal lehetséges. Alázat és szelídség nélkül nem lehetséges a megismerés, nincs tudás, lehetetlen az életet magunkba szívni. Szolgálat, önzetlen segítség nélkül meg lehetetlen az életbőséget továbbítani. Ezt, ha megértjük, és minden nap gyakoroljuk, talán egy szép nap meglátjuk az igazságot, a teljes igazságot, és talán egyszer még azt is elmondhatjuk, hogy istenek vagyunk. 🙂
Addig viszont ügyeljünk magunkra és egymásra, hogy a hamisság, a sötétség erői ne mondassanak, és ne hitessenek el velünk olyan butaságokat, amelyek megrontják látásunkat, elszakítanak minket az örök élet forrásától.
A tudatlan embert  gőgjéről, önteltségéről, beképzeltségéről lehet megismerni. A tudatlan ember beképzeli magának, hogy jól látja a dolgokat. A tudatlan ember nem a teremtés igazságára kíváncsi, hanem a saját, önkényes, igazságnak vélt hazugságaira, melyeket előszeretettel mutogat és ad el másoknak. A tudatlan ember azt hiszi, hogy minden relatív, és nem létezik olyan igazság, mely független attól, hogy a korlátos, sötét programok által irányított emberi elme hogyan akarja látni a világot. A tudatlan embernek kényelmesebb azt hinni, hogy nincs bűn, mint őszinte önkritikát, önvizsgálatot, bűnbánatot tartani. A tudatlan ember a felelősség hárításában látja a szabadságot. A tudatlan ember menekül tettei következménye elől. A tudatlan ember hátat fordít az igazságot megmutatni akaró kényelmetlen élethelyzeteknek, embereknek. A tudatlan ember a fizikális élvezet halmozásában és hajszolásában látja az élet értelmét. A tudatlan ember mindig jobban tud mindent, mint más. A tudatlan embert mivel a gőg és az önteltség bűne irányítja, képtelen az öröklét felé vezető, valós lelki fejlődés, az emberi kiteljesedés útját járni.
ÉPP EZÉRT:
A tudatlan emberre nem szabad haragudni. A tudatlan embert nem szabad megvetni, lenézni. A tudatlan embert nem lehet, és nem is szabad kioktatni, intellektuális eszközökkel győzködni. A tudatlan embert a megvetés és a kioktatás csak megerősíti tudatlanságában. A tudatlan embernek van a legnagyobb szüksége a segítségre. A tudatlan embert kell a legeslegjobban szeretni.
Miért?
Azért mert tudatlan. Mert nem tudja, hogy nemcsak egy kosara van, hanem kettő, mert nem látja gyarlósága kosarát, mely a fizikális, egyre szűkülő korlátok közé szorított léthez láncolja őt.
Kedves útkereső társam,
Szolgáljanak a fenti sorok emlékeztetőül, hogy nemcsak egy kosarunk van, hanem kettő, és amíg a gyarlóság kosara teljesen ki nem ürül, a szépség és az erények kosara csordultig meg nem telik, nem fog bekövetkezni a dimenzióváltás, nem léphetünk ki a monoton ismétlődések poklából, nem szabadulhatunk meg a szenvedéstől, nem teljesedhetünk ki emberi mivoltunkban, nem léphetünk ki a mókuskerékből, a szamszarából, nem nyerhetjük el a korlátainktól való elválasztódást, a teljes megváltást, nem üdvözülhetünk és nem láthatjuk meg a mennyek országát sem.
És szolgáljanak a fenti sorok megerősítésként is, hogy van mindenható, lehetetlent nem ismerő segítség, melyet bármelyik pillanatban elfogadhatunk, melyet bármikor használhatunk, hogy eljussunk az öröklét birodalmába, ahol a valóságnak csak a földi létben megtisztított képzelet szabhat határt.

Szeretettel,
„egy Szabad Gondolat”

A mai felnőttek olyan diákok, kik tanítóknak képzelik magukat.

A mai felnőttek olyan teremtmények, kik teremtőknek hiszik magukat.

A mai felnőttek olyan korlátok, melyek végtelennek hiszik magukat.

Ennek felismerése, tudatosítása és korrigálása utána tehetjük meg a legelső valós lépést a valóság felé. A legelső lépésnek három neve is van: Őszinte Önkritika, Őszinte Önvizsgálat, Őszinte Bűnbánat.
A legelső lépést nem lehet átugorni. Kár is erőlködni, mert amíg meg nem ismerjük, át nem látjuk azokat a sötét programokat, melyek önismétlő biorobotokká tesznek bennünket, addig a legnagyobb hazugságokat hisszük valóságnak, és a valóságot hisszük hazugságnak.

Keresd az igazságot, mert felszabadít, elszakít csökönyös korlátaidtól és megmutatja a végtelent. Általa megtudhatod, mit jelent igazán gazdagnak és boldognak lenni.

HANGOSAN:

Reklámok
Categories: Minden | 4 hozzászólás

Bejegyzés navigáció

4 thoughts on “Két Kosár (Valóban Istenek lennénk?)

  1. Schmidt Károly

    Kedves Szabad Gondolat!
    Ehhez “csak” annyi fűzök hozzá, hogy igen, szükségünk van Rá, igen Őrá van szükségünk! S amint írtad is, a Tőle kapott segítség nem lehet öncélú, azt MEG KELL OSZTANI MÁSOKKAL IS, TOVÁBB KELL ADNI!
    Ui.: számomra már az első bekezdés is önálló írásként megállja a helyét.
    Jó egészséget és további szabad gondolatokat kívánok, szeretettel: Schmidt Károly.

    • Kedves Károly,

      Egyszerűen hangzó nehéz dolgok ezek… de hál’istennek van segítség 🙂
      A gondolatok szabadulnak, és jönnek, és vannak, mindig is voltak és mindig is lesznek, de olyan kicsi vagyok hozzuk…. olyan nehéz hagyni, hogy szabadon és tisztán áramoljanak…

      Jó egészséget! És örömteli átlépést az új esztendőbe neked és kedves családodnak!

      Attila

  2. szivárványhavasán

    Kedves Szabad Gondolat! Szerintem nagyon sok minden jót írtál ismét. Vitatkozni azonban igencsak tudnék – a piros betűs utolsó 3 mondattal:
    “A mai felnőttek olyan diákok, kik tanítóknak képzelik magukat.
    A mai felnőttek olyan teremtmények, kik teremtőknek hiszik magukat.
    A mai felnőttek olyan korlátok, melyek végtelennek hiszik magukat.”
    Most, hogy idemásoltam, már azt hiszem, értem az álláspontod… Mert az a fontos, hogy “képzelik” és “hiszik”, nem pedig a hirtelen felindulás(om). Ez közel áll ahhoz, amit már jómagam is megtapasztaltam, hogy ha példaképet akarunk mutatni, képmutatás lesz belőle. Önmagamtól semmi vagyok, ön-ismeretre és ön-bizalomra, bizalomra van szükség… Nagybetűs Bizalomra a nagybetűs Istenben – is. Többek között… 🙂

  3. Visszajelzés: Hogyan uralhatjuk a helyzetet? |

SZABAD A GONDOLAT! (vélemény/kérdés/üzenet)

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Működteti a WordPress.com.