A Mise

Kedves olvasó! Nagy örömömre szolgál tudatni veled, hogy olyan sorok, jelennek meg a szabad-gondolat levelezőlistán, melyek valamelyest felmentenek engem az írás terhe alól, hisz miért is fárasztanám magam olyan gondolatok megfogalmazásával, melyeket valaki más már nagyon szépen, érthetően megfogalmazott:

Fogadd szeretettel György László szabad-gondolat levelezőlistára küldött levelét. Idézem:

“Üdv!

Minap, két katolikus misén is részt vettem. Próbáltam minél tudatosabban jelen lenni, és szemlélni, figyelni, mi is megy végbe. Ez a sajátos elme, lélek, tudat, vagy szem, ami Én-nek nevezi magát bennem, a következőket látta.

A legáltalánosabb jellemző, ami mindkét alkalommal eltöltötte a jelenlétet, a szomorúság, lehangoltság, fennkölt szenvedés, szinte depresszióba átcsúszó hangulat volt. Az egy dolog, hogy halotti évfordulós misék voltak, de az egy másik dolog, hogy más miséknek is hasonló hangulata szokott lenni. Figyeltem az emberek arcát, akik áldozatot vettek magukhoz, az ostyát, és mit láttam? Lesütött szemekkel, vagy a semmibe bámulva, komor, fegyelmezett, patetikus ábrázattal vonult mindenki a helyére. Semmi öröm, semmi boldogság. Legalábbis az arcokon. A padokban ülő emberek is, nagyon fegyelemezetten, a lehető legnagyobb csendben, csak előre nézve, lehetőleg kicsit szomorkás arckifejezéssel töltötték ki a látványt. A zene, mint azt tudjuk, nagyon fennkölt, de ugyanakkor, ha akarjuk, ha nem, igen kevés örömet, egyszerű vidámságot és boldogságot sugall. A lényege inkább az, hogy minél grandiózusabb legyen, lenyűgözze a szegény egybegyűltek lelkét, hogy ezáltal is, egy hatékony jelét kapják kicsiny, semmi mivoltuknak, hogy alázatos, lehajtott fővel, mindenki érezze, hogy mennyire bűnös, mennyire hitetlen.

Ugyanakkor, figyeltem a lélek pásztorait, amint végezték munkájukat. Mindegyik másképp csinálta.

Az egyiknél azt láttam, hogy végzi a dolgát, felolvasva, elénekelve, végigvezetve a ceremóniát, ennyit adva önmagából. Vagyis a hangját,  azt a fennkölt hangot, ami szép volt, a szerepet, amit el kellett játszani, az igénynek eleget téve. Aztán menjünk, még sok dolog van.

A másik éppen csak, hogy ott volt. Alig lehetett hallani. Csak nézett ki magából. A ruha rajta is ott volt, és ő is azon a helyen állt, ahol olyankor állni kell. Semmi mosoly az arcon. Szomorúnak kell lenni.

A harmadiknál már gazdagabb volt a felhozatal. Voltak már személyes szavak, vélemény, értelmezés. Az üzenet egyértelműbb volt: vedd észre ember, hogy te is olyan vagy, mint azok, akik Jézust megölték. Elég erős-e a bűntudatod? Látod már, hogy mennyi bűn terheli lelked? Én elmondom neked, szigorú arcommal pedig lelkedbe vésem, hogy bűnbánatot kell tartanod, és akkor is kárhozatra leszel ítélve, hacsak Ő meg nem bocsájt neked. Vedd észre, hogy teljesen Tőle függ minden. A ceremónia szépen le lett vezetve. Gyerekek megtisztelve érezték magukat, hogy oda felállhattak, olvashattak, és egyáltalán: onnan sokkal másabb ránézni a templomra. Főleg akkor, amikor a kedves hívek áhítattal ülnek a padokban, néha állnak, vagy éppen letérdelnek.

Az az érzés támadt a lelkemben, hogy ha valaki nem lenne még elég szomorú, depressziós, vagy saját semmivoltának eléggé tudatában, akkor ilyen környezetben töltve el minél több időt, a végén már elég jól belejön az önvádba. Az önértéktelenség tudatának a pillérei, lassan, de biztos kiépülnek.

Miért nem mosolyognak többet az emberek az Isten-tiszteleten? Miért arra van kiélezve az egész, hogy szenvedtek értünk emberek, meghaltak? Miért is? Hát azért, hogy mi, bűnösök, ha elég kitartóan ostorozzuk magunkat, megvonva mindentől magunkat, amit az Élet, Isten, adott nekünk, a végén, talán, szerencsés esetben, megkapjuk a belépőt a Mennyek országába, ahova a kiváltságosak jutnak be.

Bevallom! Szerintem szép az élet! Tele van csodákkal, nap mint nap. Ajándékot kapunk minden nap. Ezek a szentmisék is ajándékok voltak nekem. A függönyök lehullásának az ajándékai, a valóság feltárulkozásának öröme. Szép volt! Köszönöm.

De te, aki rossz szemmel nézed soraimat, kérlek, bocsáss meg nekem! Nem értem, hanem magadért. Hagyd, hogy legyek én a kicsi gyarló, bűnös lélek, akinek lelke a pokolra kárhozatik. Köszönöm, hogy elfogadtad gondolataimat. Szereteted egyik legszebb megélése ez.

Laci”

Ha betekintést szeretnél nyerni a szabad-gondolat levelezőlista életébe, kérlek jelezd szándékodat ITT:

Reklámok
Categories: Elmélkedések, Minden | Címkék: , , , , , | 6 hozzászólás

Bejegyzés navigáció

6 thoughts on “A Mise

  1. Minna

    A lényeg, nem az elfogadás? Hogy vannak utak, mindenki járja a sajátját. Ezt a sokszínűséget nem fogja megváltoztatni a vélemény, a címkézés, annak megállapítása, hogy ez jó, ez rossz, mert mindig csak a NEKEM JÓ, NEKEM ROSSZ létezik. Ha hiszek a teremtésben, hinnem kell azt is, hogy nem véletlen olyan, amilyen. Ember a pap, ember a hívő, ember aki ezeket a sorokat írja, mindenki téved és mindenki csinál jól dolgokat és senki sem lesz ettől több vagy kevesebb… kellő távolságból nézve eltűnnek a különbségek.

    • György László

      Igen Minna! Nagyon igazad van abban, amit mondasz. Vannak szintek a tudatosságban, amikről nézve minden más. A lényeg az elfogadás! Biza! És önmagunk elfogadásával kezdődik szerintem az egész. Elfogadni önmagunkat, számomra azt is jelenti, hogy ne kényszerítsem magamra mindennek az elfogadását. Ha nekem nem tetszik valamilyen zene, mert nem okoz számomra kellemes érzéseket, akkor hadd engedjem meg magamnak, hogy az legyek, akinek nem tetszik minden zene. Elfogadom magam, hogy én még mindig, és továbbra is, csak egy része vagyok ennek a létnek, Istennek, és ebből a nézőpontból van, ami tetszik, s van, ami nem. Harcolva magammal, azt mondván, hogy az nem szép és nem jó, ha valamit nem élek meg pozitívan, nem hiszem, hogy elfogadnám magam annak, ami vagyok. Az elfogadás szintjei… Onnan fentről, tudom, hogy minden zene jó, minden zenére szükség van, sőt, mindenre, ami megtörténik, nagy szükség van, mert másképp nem lenne. És ezen a szinten, a létezésnek ezen a szintjén, így jelennek meg a dolgok: fekete-fehér, szép-csúf, jó-rossz, vagyis a dualitás, a részekre bomlás. Még ezen a szinten vagyok, mert ezzel találkozok: nem minden étel tetszik, nem minden zene, nem minden film, nem minden festmény, nem minden nő, és így tovább. És jól van, úgy vélem. Senki nem kell azt jónak, szépnek, értékesnek lássa, amit én. Ezért nem is akarok meggyőzni senkit semmiről. Elfogadom magam, és így tudok igazán elfogadni mindenkit, aki másképp ítéli meg a dolgokat, mint én. És JÓ az, ami VAN. Azon a szinte, minden JÓ, ami VAN. 🙂

  2. Minna

    Az elfogadások és az elutasítások formálják a helyedet és szabják meg, ki vagy te. Ugyanígy van ez mindenki esetében. Te nem fogadod el a hívőt, aki bűnbánatra gondol, ő talán azokra emlékezik, akiket megbántott. Te nem fogadod el a papot, aki ledarálja a misét, ő talán egy beteg rokonára gondol, aki mellett szívesebben lenne. De lehet más is a háttérben, amit nem látunk, nem értünk, csak egy esemény külsőségeiből alakítjuk a világainkat, így teszünk mindannyian. Nem kell mindent szeretni, az elutasítás is épít. Az is érdekes lehet, miért tesszük közzé a saját gondolatainkat ezekről a dolgokról….:)

    Az óvatos vándor nem hagy lábnyomot;
    a gondos-beszédû nem kelt haragot;
    jó számolónak nem kell tábla;
    ki ajtót zárni tud, zár nélkül is bezárja,
    hogy ki nem nyitják;
    ki csomót kötni tud, kötél nélkül is megköti,
    ki nem bogozzák.

    Ezért a bölcs

    vigyáz az emberekre,
    senkit meg nem vetve;
    ügyel a létezõkre,
    semmit el nem vetve.
    Ez a kétszeres világosság.
    A jó a rossznak tanítója,
    a rossz a jónak támasztója.
    Ha nem becsülik tanítóikat,
    ha nem szeretik támasztóikat:
    olyan a legbölcsebb, mint a legvakabb.
    Íme a legmélyebb és legsúlyosabb.
    (Lao-ce)

    • György László

      Az egyik nagy tanítóm Lao-ce. Köszönöm a beírt sorokat. Te honnan tudod, hogy mi az, amit én nem fogadok el? Szeretném azt állítani, hogy én az vagyok, aki mindent elfogad annak, ami, de hazudnék. Szeretném kijelenteni, hogy én mindig az vagyok “kint”, ami “bent”, de hazudnék ekkor is. Szeretném igaz módon mondani neked, hogy én elfogadom mindig magam annak, ami vagyok, de ez is hazugság lenne. De rendben van… 🙂

    • Igazán nem volt szép Lao-ce részéről, hogy közzétette ezeket a gondolatokat 🙂 Mit jelent nem elfogadni? Tudjuk-e? A nem elfogadás legveszélyesebb formája szerintem is az, amikor egy bizonyos séma szerint elutasítom, küszködök egy bennem megszületett gondolattal, ha nem fogadom el azt az arcot, melyet a mindenség, az én egyéni formámon keresztül megmutat a világnak. Nem sztrájkolt Laci a mise ellen. Nem lobogtatta a zászlóját a hívek előtt, amikor kijöttek a szertartásról, hanem egyszerűen csak utat engedett a misével kapcsolatban megszületett gondolatoknak, hogy akinek füle van hallhassa, akinek szeme van, láthassa. 🙂 Lao-ce ugyanezt tette. Én meg örvendek, hogy ők vállalták a felszínen is a mélyben megszületett gondolatokat. Felemelő lenne, ha mindenkinek lenne bátorsága elvonatkoztatni a régi idők nagy tanításaitól, akár a Lao szavaitól is, és vállalná azt, ami neki van…még ha az nem is a nagy igazság….merre tart az az emberi lélek, akit a szabályok, az ideológiák megakadályoznak a tévedésben, mely egy fontos felismeréssel való találkozás lehetősége? Egy nyitott emberi léleknek sem Jézus, sem Lao, sem Buddha nem mondta meg a tutit. A nyitott emberi lélek egy új nevet ír be a többi nagy név után, melynek épp annyira egyedi a csengése, mint az előzőeké.

SZABAD A GONDOLAT! (vélemény/kérdés/üzenet)

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Működteti a WordPress.com.