Az elégedettség titka

DSC_0339 A falubeli fiatalok kikísértek az útra. Ragaszkodtak hozzá, hogy egy néhány kilométeren elvigyenek a motorral. Felültünk a sárga TVS Apachera és elindultunk az országúton Punjab irányába. Természetesen ők is mint mindenki egy buszmegállóba akartak letenni. Megkértem őket, ha lehet vigyenek ki a városból, mert városon kívül jobban érzem magam, és stopot is sokkal könnyebben kapok. Teljesítették a kívánságomat. Elvittek a Samba nevezetű városka déli végéig. DSC_0373 Onnan folytattam tovább az utat a szokásos módon, figyelve arra, hogy még véletlenül se kezdjek sietni, mintha valami sürgős elintéznivalóm lenne valahol lent délen. Nemsokára egy kamionból jeleztek, hogy szívesen megállnának, ha gondolom. Újabban ők stoppolnak engem, nem én őket. Igent jeleztem vissza nekik, és meg is álltak, hogy felvegyenek. Nagyon kedves muzulmán fiatalember vala a sofőr. Nem nagyon tudtunk szavakat használni a kommunikációra, de valahogy mégiscsak sikerült megoldani, egymás tudomására hozni, hogy merről merre tartunk. Egy helyen megálltak falatozni. Itt szóltam nekik, hogy ha nem bánják, nekem egyet gyalogolni lenne kedvem. Oszt majd útközben, még lehet, hogy összefutunk. Nem igazán örvendtek neki, hogy szétválnak útjaink, de végül megértették, és elfogadták döntésem. DSC_0358 Már Punjab államban jártunk akkor. Jó utak minden irányba. A természet késő délutáni fényekben tündöklő zöldje köszöntötte tekintetemet, bármerre néztem. Igazi öröm volt gyalogolni. Egy motorkerékpár sietett kérés nélkül segítségemre. Ők azok, akik mintha éreznék, hogy ereimben motoros vér folyik, mindig intés nélkül megállnak, és elvisznek egy darabon. A legtöbbjükhöz egy szót sem szóltam. Ahogy megálltak kedves mosollyal köszöntöttem, és ültem fel hátul. A moci bevitt a legközelebbi város központjába, aminek nem nagyon örültem. Arra jó volt, hogy vettem egy néhány banánt, mellyel feltöltöttem az üres üzemanyagtartályt. Alig léptem egy párat, már jött is a kamion, melyet egy fél órával azelőtt magam mögött hagytam az útszélén. Úgy néz ki, továbbra is szótlanul folytatom az utam. Estére egy punjabi város peremére érkeztünk. A neve Jalandhar. A vasszekér beállt egy nagy kamionparkolóba megpihenni. Elköszöntem jótevőimtől, és elindultam, hogy megkeressem az utat Punjab fővárosa Chandigarh fele. Időközben a belügyminisztérium is többet követelt. Késő estére járt az idő, de nem utasíthattam vissza lelkem járművének kérését. Beültem egy útszéli étkezdébe, ahol elfogyasztottam egy jó adag lencsefőzeléket chapatival. Telt gyomorral folytattam az utat az éjszaka irányába. Megtudakoltam a járókelőktől, hogy melyik út vezet Chandigarh fele. Nemsokára meg is találtam, és elkezdtem ütemesen taposni a bőrét. Eszem ágában sem volt egy nagyvárosban szállást keresni. Még ha stopot nem is kapnék a késői órákban, legalább a város zaját és nyüzsgését magam mögött hagyom. Alig gyalogoltam egy néhány percet, amikor egy fekete autó megállt, hogy szálljak be. A sofőr tökéletes angollal szólt hozzám, próbálta megtudni, ki vagyok és merre tartok. Kérdezte, hogy honnét vagyok. Mondom Romániából. Jaaa Románia az egy szegény ország, nemde? Na tessék. Erről híres az országom. Mondom neki, hogy nem túl gazdag de azóta, amióta te legutóbb ott jártál, kicsit változott a helyzet, és az, hogy most én pénz nélkül utazok, az én választásom volt, mivel a célom az, hogy megtapasztaljam milyen az élet pénz nélkül. Mennyire igaz az, hogy a pénz boldogság, és a hiánya meg a boldogság elvesztésével jár. Egy kis beszélgetés után a segítőm egy teljesen új képet kapott rólam. Közölte velem, hogy van egy szállodája, és ha úgy érzem, hogy megpihennék már, teljesen díjmentesen megvendégel benne, és szállást is ad éjszakára. Mivel nem én kerestem az alkalmat, hanem az alkalom talált rám, ezért igent mondtam az ajánlatára. Elmentünk a szállodába. Vacsoráztunk. Sört hozatott nekem, majd teát. Vacsora után felkísért egy ott dolgozó a szobámba. Még azt sem engedték, hogy a saját zsákomat én vigyem fel az emeletre. A szobám hatalmas volt. Az előtere is akkora volt mint egy nagy szoba. Egy óriási francia ágy a közepén. A légkondi ontotta a hideg levegőt minden irányból. Úgy éreztem magam mint egy gróf. Viszonylag nagy változást jelentett ez egy magamfajta csavargó számára. Az út porából egyenesen luxusszállodába vittek. Alkalmam adódott lemosni az út porát magamról. A ruháimat is kimoshattam. Tisztán és frissen ugrottam bele a hatalmas ágyba. Eszembe jutott, hogy nem is olyan rég akkora helyen haton aludtunk. Az is jó volt. És ez sem jelent nagy szenzációt számomra. Ez mind-mind csak részletkérdés. Ha az ember elkezdi megismerni az élet lényegét, rájön, hogy az a rengeteg forma, amivel körülveszi magát, amit létfontosságúnak hisz egy életen keresztül, és amiért küzdeni, harcolni, akár meghalni is képes, az mind-mind csak részletkérdés. A részletekben veszítjük el figyelmünket, valamint létünk igazi értelmét, amit majd nehéz megtalálni, mert a sok forma, meg az értük való küzdelem halmozódik, rétegződik rajta. Egy adott ponton már csak azt érezzük, hogy a lényeg, az igazság annyira mélyen van, hogy szinte lehetetlen újra a felszínre hozni. DSC_0387

Jól kipihentem magam. Másnap reggel a jótevőm értem jött a szobába. Elmentünk a saját lakására, ami akár palotának is mondható, és ott megreggeliztünk. Reggeli és egy kis beszélgetés után beültünk az autójába és visszavitt engem az útra. Közben elővett egy marék pénzt és a kezembe nyomta, sok sikert kívánva a továbbiakhoz. Próbáltam visszautasítani, de nem lehetett. Azt mondta, hogy szükségem lesz rá az úton. Nagyon jól menő vállalkozása van, mely folyamatosan hozza neki az anyagiakat. Azt mondja most már szabad. Mindene megvan, és ideje is rengeteg. Megtehet bármit amire vágyik, szabadon járhat kelhet a világban. Itt most eszembe jut a sok hozzá hasonló indiai akikkel találkoztam az úton. Többen jelentették ki, hogy mindent megkaptak már az élettől, és teljes mértékben elégedettek. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az összes elért egy bizonyos anyagi szintet, ahonnét már nem lehetett volna feljebb lépni, hanem inkább azt jelenti, hogy tudatosult bennünk, hogy a lényeg nem abban van, amit az ember anyag és forma formájában begyűjtögethet magának élete folyamán mint a mókus. Ilyen fokú elégedettséget nem tapasztaltam India előtt. Itt még nagyon sokan a szegények közül is maximálisan elégedettek, akik az anyagiakat tekintve éppen csak, hogy megvannak. DSC_0384

Kis gyaloglás után jött is egy autó, hogy segítsen. A sofőrje figyelmembe ajánlta az LPU-t (Lovely Professional University), Indiai legnagyobb egyetemét, amely nem messze volt attól a várostól, ahol az éjszakát töltöttem. Gondoltam ha már útba esik, bemegyek. Hátha sikerülne beszélni néhány fiatallal. Nem kis egyetem az LPU….hatalmas területen fekszik. Több mint huszonötezer diákja van. Elméletileg ideális hely lenne az üzenet terjesztésére. Hatalmas kapun át vezetett az út az egyetem területére. Gyönyörű szép terület ad helyet Ázsia egyik legnagyobb egyetemének. Tiszta mint a patyolat. Hatalmas zöldövezetek és sétányok kötik össze a kolosszális méretű épületeket egymással. A huszonötezer diák India huszonhat államából és a világ tizenhat országából jött ide tudományért. Próbálom megkeresni a központi épületet, ahol néhány illetékessel tudnék beszélni az előadással kapcsolatosan. Néhány diák segítségével meg is találom. Sikerül beszélni néhány adminisztrációban dolgozó emberrel. Tetszik az előadásom témája és a rövid bemutatása, de nem tudják, hogy ki lenne az a személy aki végső döntést hozhatna azt illetően, hogy hol és mikor lehetne megszervezni. Valahogy nehézkesnek tűnt a dolog. Több hivatalnokkal beszéltem. Már lassan unalmassá kezdett válni számomra ugyanazt az ismertető szöveget előadni egymás után több helyen. Az idő alatt akár az udvaron is beszélhettem volna néhány diákkal. És azzal talán sokkal többre jutottam volna. Végül elvittek a nem tudom milyen elnök irodájába, hogy beszéljek vele személyesen. Úgy értelmeztem, hogy ez a személy valahol az egyetemi hierarchia csúcsán helyezkedik el. Várni kellett rá, amíg visszajön. Vártam is én kb. egy órát. Azalatt elővettem a laptopot és írogattam ezt azt. Közben kávét, teát, vizet hoztak nekem. Lassan elvégeztem az összes internetes dolgomat is. Végül bejelentették. Hogy nyugodtan menjek ebédelni, mert az a fontos személy akinek döntést kellett volna hoznia az előadásokat illetően csak négy óra után jön vissza. Illedelmesen megköszöntem minden hozzám-valót és azt mondtam nekik, hogy gudbáj. Kedvesen elmondtam, hogy az amiért jöttem nem olyan dolog, amit én minden áron ki szeretnék vitelezni. Békéről van szó, pontosabban lenne szó, ha alkalom adódna rá. De amennyiben az alkalom nem akar békés utakon megmutatkozni, én nem erőltetem. Semmilyen anyagi vagy más érdek nem vezérel, hogy ezt csináljam. Nem vesztegethetek több időt a formalitásokra, mert még ha össze is jönne végül, hogy megtartsak néhány beszédet, amire oda érkeznék, már lehet nem is tudnám élvezni. Márpedig ha én nem tudom élvezni, szinte kizárt annak lehetősége is, hogy a hallgatóság élvezze. Próbáltak ott tartani, hogy várjam meg az illetékes személyt, de akkora én már úgy éreztem, hogy az egész dolog nem elég gördülékeny, nem elég természetes. Az ilyen dolgokra igyekszem nem vesztegetni az energiát, mert tudom, hogy általában megkerül mindig az a hely is, ahol azt sokkal hasznosabban használhatom fel. Kedvesen elköszöntem tőlük és elindultam a nagykapu irányába, hogy rálépjek a főváros felé vezető aszfaltra. DSC_0120

E fejezet kérdése: hogyan tudhatja az ember, hogy a számára legeslegjobb úton jár? A válasz nagyon egyszerű: az útra találás teljesen természetesen és gördülékenyen zajlik. Az esetleges kudarctól való félelem nem fertőzi meg a tisztánlátást az irány kiválasztásakor. Az útközben teljesen spontán módon minden eszköz megadatik az út sikeres folytatásához. Nincs erőlködés, nincs kompromisszum, nincs szenvedés, nincs lemondás, nincs harc, nincs függőség. Az ember maximálisan jól érzi magát a bőrében. Az anyagiak nem cél, hanem a munka természetes hozománya, és soha nem befolyásolja a munkához való hozzáállásunkat. Tudjuk, hogy nem kell aggódnunk miatta, mert abból is lesz mindig annyi, amennyire épp szükségünk van. A félelemnek szinte kötelező módon meg kell szülnie a bajt, hogy megérthessük, hogy a félelem, az aggódás csak hátráltat. A félelem valami olyan dolog, melynek megértése, majd elveszítése kötelező része kell legyen földi létünknek, hogy az utat ne behúzott kézifékkel, félgőzzel tegyük meg, hanem teljes egészében megtapasztaljunk és megélhessünk minden pillanatot, mely azért adatik, hogy fejlődjünk, nőjünk, jobbakká váljunk, hogy méltók legyünk a lét mélyebb rejtelmeinek megismerésére.

Szeretettel,

             „egy Szabad Gondolat”

Reklámok
Categories: India, Minden | Címkék: , , , , , , | Hozzászólás

Bejegyzés navigáció

SZABAD A GONDOLAT! (vélemény/kérdés/üzenet)

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

WordPress.com ingyenes honlap vagy saját honlap létrehozása.