A kalandok tetőpontja

DSC_6960 Derűsen kanyargott az utam felfele a világ leghatalmasabb hegyének lábszárain. Régi ismerős érzés volt bennem: ilyen gyönyörű tájakon, tündöklő napsütésben azt sem bánom ha senki nem áll meg, hogy elvigyen az utam egy rövidén. Teljes nyugalom, összhang. Még a hátizsákom súlyát sem érzem. Nem sietek sehonnan, nem sietek sehova. Akár állhatnék is. Nem akarok semmit, nem szaladok semmi elől. Megérkeztem, otthon vagyok. Egy vagyok, az egyben. Bárhol vagyok és bármikor, jól vagyok. Minden szép, minden dalol, tánc van mindenütt. Ennél szebbet elképzelni sem tudok. Miért is vagyok? Honnét jövök? Merre tartok? Meg akarom nézni a Himalája tetején élő embereket? Dehogy akarom! Jó helyt vannak ők ott, ahol vannak. Én is jó helyt vagyok ott ahol vagyok. Ha az út kedvesen odavisz, és megmutatja, bemutatja nekem a tibetieket, a ladakhiakat, hát én annak is örvendeni fogok. Egyelőre csak sétálok. A séta egészséges. A sok üléstől meg az írástól fáj a seggem. Amíg élek, és földi formám van, örökmozgó vagyok. Ha mozgok, ha sétálok, akkor minden rendben, akkor nem fáradok, akkor szinte energiára sincs szükségem. Egy lassú örökös séta is lehetne földi életem. Nem sietve, ráérősen lassan sétálni az életben. DSC_6977

Egy kis piros motorkerékpár megáll mellettem. Megkérdi a rajta ülő fiatalember, hogy arccal merre. Mondom, szerintem arra amerre te. Pont Manaliba ment. Manaliból kezdődnek az erős hágók, a veszélyes emelkedők. Nyeregbe szöktem én is, és együtt elindultunk a híres Manali fele. Ez a motorozás is az előzőhöz hasonlatos volt. Ez esetben a földcsuszamlások, meg az utakon átszáguldó térdig érő jéghideg folyók miatt több kerülőt kellett eszközölni. A biztonság kedvéért leszökkentem a lóról a veszélyesebb szakaszoknál. Hatalmas sár mezőkön, meg térdig érő jégfolyamokon gyalogosan keltem át. A víz annyira hideg volt, hogy már abban sem voltam biztos, hogy valóban hideg-e vagy forró. A fiatalember újságíró. Bevallása szerint előttem még soha nem beszélt idegennel. Hát az elég szomorú, gondoltam magamban. Tömeget tájékoztatni anélkül, hogy legalább a saját határait leküzdje az ember, és megnézze, mi van a másik oldalon, nem túl biztató. (mármint a tömegre nézve). Jókat beszélgettünk a motoron. Neki is nagy örömére szolgált, hogy legalább a személyemen keresztül áttekintést nyert a másik oldalra. Valósággal bebeszélgettük magunkat Manaliba.

Ebben a kis turista paradicsomban nem sokat turistáskodtam. Helyette elolvastam egy két otthonról érkezett üzenetet, és hagytam, hogy az „feltöltsön” útravalóul szolgáljon majd a hegyen felfele. Későre végeztem az internetezéssel, de nem szerettem volna Manaliban maradni. Egyszerű vidéki helyeken minden könnyebben megy. Pontosabban én azokat jobban szeretem. Már azt sem merem kijelenteni, hogy biztonságosabb a vidék, hisz már többször is megtapasztaltam, hogy a gondviselés helytől is időtől függetlenül mindenhol egyformán érzékelteti óvó kezeit. Útnak eredtem. A helyeiktől nem sok biztató szavat kaptam a Rothang fele vezető utat illetően. Már szürkülödött, amikor megállt egy autó. Két tibeti kinézetű fiatal srác ült benne. Rövid ismerkedés után, azt mondták, hogy jobb ha az éjszakát még lent töltöm. Az egyik srác apukája kőbányát üzemeltetett. Ott volt egy kis vendégházuk, melyet felajánlottak nekem éjszakára. Útközben még a veszedelmes Rothang átkelőről meséltek nekem, melyet elég gyakran le kell zárni, rossz időben földcsuszamlások miatt. Az időjárás percek alatt változik odafenn. Erős napsütésből könnyen lehet havazás, hideg eső. Én csak nyeltem egyet ezeket a szavakat hallva. Legvastagabb ruhám még mindig az ing, és egy Katmanduban ajándékba kapott sötétkék Hawai feliratú póló, melyet ha hideg van ráveszek az ingre. Azt mondták, hogy abban az órában szinte biztos, hogy nem fogok találni egyetlen járművet sem, mely arrafelé menne. Megérkeztünk a vendégházba, ahol épp üzleti tárgyalások folytak az apuka és valami bankosok között. Nagyon kedves fogadtatásban volt részem. Mondták, hogy északára az egész ház egyedül az enyém. A fiúk akikkel összebarátkoztunk közben, meghívtak egy házibulira. Egy közeli faluban falunapok voltak. És egy népszerű bizniszember megvendégelte a helyieket. Ez a fiatalember hívta meg az új barátaimat a házába. A ház csak nagyon rosszindulattal mondva ház. A helyes kifejezés rá: grófi palota. Profi ejtőernyős a srác. Van egy úgynevezett kalandcégje, mely az oda látogatókat elvisz sárkányozni, hegyet mászni, sízni, meg egyéb helyi élmény-kalandtúrákra. Egyfolytában beszélt, be nem állt a szája egy percre. Egyfolytában azt hajtogatta, hogy a srác, aki engem felvett és elvitt oda hozzá a legjobb barátja. Miután meg eljöttünk, kiderült, hogy ez volt a harmadik alkalom, hogy találkoztak. Én most ezt nem fogom magyarázni. Szerintem az eset eléggé magáért beszélt. Mindenesetre a vendéglátás príma volt. Nagyon finom vacsorát adtak. A kaland érdekessége még az volt, hogy ami alatt odaértünk a vendéglátónk házához, és vissza a bányászhoz, ahol új szállásom várt, a fiatal srác vagy 4 szer is megüttette az autót. Megjegyeztem, hogy csaknem haragszik rá, hogy ilyen kegyetlenül bánik vele. Áh, dehogy, sajnos megtörténik. Amúgy is szeretne egy másik autót. Kérdem milyen autót akar venni. Mondta, hogy milyen típusú BMW-re gondolt. Az igen kérem. És hol fogsz közlekedni vele, kérdeztem tőle? Egyúttal elmeséltem neki egy Rishikeshi barátom történetét, aki Indiában Suzuki Hayabusat vásárolt, ami el is röpítette őt egyszer az angyalok földére és vissza. Jó fiuk voltak egyébként. Látszott rajtuk, hogy örömmel segítenek, amiben csak tudnak. Mire visszaértünk a szálláshelyemre az üzleti találkozó sátrat bontott. Bementem a vendégházba, ahol otthoni fenyő illatát éreztem. Enyém volt a teljes lakás. Frissen lehetett építve, minden modern, és új volt benne. Fenyőfával volt burkolva a belseje. Annak az illata röpített vissza engem egy percre a szülőföldemre a gondolatok mezején. Bekapcsoltam a kazánt a fürdőszobában, hogy hosszú idő után egyet újra forróvízzel zuhanyozzak. Közben kinyitottam az elektromos füzetem, hogy feljegyezzek egy néhányat a kalandokból. Nem sokáig írogattam, mert a hosszú motoros út fáradalmai előtörtek, és zuhany után pihenésre intettek. CSC_7017 copy

DSC_7024 Korán reggel a nap sugaraival egyszerre keltem, hogy nekivágjak a híres Rothangnak. Gyalogosan indultam. Indulás előtt még készítettem egy néhány fényképet a havas hegycsúcsokról. Nem volt rossz idő. Optimistán meneteltem a szerpentineken felfelé. Egy teherszállító Mahindra terepjáró állt meg, hogy felsegítsen a Rothang aljában található táborig. A Rothang fele vezető szerpentinek az otthoni Békás Szoros szerpentinjeire emlékeztettek. Bármerre fordultam, csodálatos látvány fogadott, kivéve, amikor a sofőr pénzéhes képét láttam:). Amikor felértünk táborba, megkért, hogy adjak bár ötven rúpiát. Eddig talán ez volt a legköltségesebb huszonöt kilométerem. Elővettem az ötvenest és odaadtam. Gondoltam, ha ez teszi őt boldoggá, akkor rajtam ne múljon a boldogsága. Elég ijesztő volt a látvány a Rothang aljából. Felhőbe volt burkolózva, melyek közbe-közbe szétszakadoztak fölötte, majd újra összeölelkeztek fenyegetve az arra látogatót, hogy a sorsa mostantól valaki más kezében van. Ott még nem volt nagyon hideg, de azért piknikezni sem igazán volt kedvem a lerekedt hőségtől. Butikok, kisebb éttermek voltak a táborban, ahol az elakadt utasok, sofőrök vehettek magukhoz egy kis energiát mielőtt tovább indultak.

Rengeteg teherautót meg terepjárót láttam a környéken. Legtöbbjük várakozott, mert a Rothang odafent megmutatta az embernek, hogy ott ki az úr. Kemény csuszamlások voltak, meg térdig érő sár, mely elállta a csúcsra törekvők útját. Rengeteg katonajármű volt a Rothang aljában. Lehet, hogy több százat is láttam úton felfele. A katonákat a kínai határ fele szállították a teherautók, hogy védelmezzék a határokat. Az egésznek intettem. Egyesekkel még szóba is elegyedtem. Többjük arcáról szelíd ártatlanság, barátságosság sugárzott. Rá volt írva, ha embert kéne öljön, valószínűleg a nadrág megtelne, még mielőtt célra fogott fegyvere ravaszát meghúzhatná. Kicsit összeszorultak a rekeszizmok odabenn. Elszomorodtam, hogy ezekből az ártatlan fiatal lelkekből nevel a rendszer elborult agyú, hideg vérű gyilkológépeket, hogy megvédjék az illúziókat, merre az épül. Lehet csak egy dolgot tud a kis naiv hiszékeny, de azt nagyon jól tudja: Kína ellenség, Pakisztán úgy szintén. Ezzel az a legnagyobb baj, hogy mindkét fogalom emberek millióit foglalja magába, akikre mint a halmazt alkotó elemekre, az ítélet igaz. Ennyi kell csak ahhoz, hogy az ártatlanság és az emberszeretet halvány reményét is kiölje a rendszer a még jóformán meg sem született egyénből. Ennyi kell csak ahhoz, hogy a barátságos szelíd mosolyt felváltsa a gyűlölet, és az ölhetnék eltorzult horror képe. DSC_7080 copy

Hamar kiderült, hogy jelen pillanatban én vagyok a betyár, ugyanis én haladtam a legjobban. Amíg a teherautók, meg a többi járművek a sárban fetrengtek és egymás útját állták, addig én nekirugaszkodtam a hegy oldalnak, és a szerpentineket derékban szeltem át felfele. A hőmérséklet egyszerre csökkent is, és nőtt is, ahogy feljebb és feljebb kerültem. A levegő hőmérséklete ugyan esett, de a a hátizsák súlyából, valamint a hegyoldal hágójából termelődő hő folyamatosan fűtötte a vándort. Amikor megmozdult a sor, egy kamion megállt, hogy hamar pattanjak fel. Nagyon barátságos és segítőkész ember volt a sofőr, de sajna a sor újból megállott, és újból az én járműnélküliségem bizonyult a leggyorsabbnak a hágón. Könyörtelen ez a szakasz minden gépjárművezetőnek. Kamionok buszok, néha beszottyannak a mély szakadékba, de arrafelé ez már nem újdonság. Évente csak, néhány hónapra nyitják meg ezt az útszakaszt, de akkor sincs olyan állapotban, hogy biztonságosan lehessen haladni rajta. A Rothánggal ismerkedve meggyőződtem, hogy valóban elképzelhető, hogy itt vannak a világ legveszélyesebb útszakaszai.

DSC_7092 copy Nagyon hosszú volt az út a Rothángon. Életemben összesen annyi hegyet nem másztam mint akkor, és főleg nem akkora pakkal. De nagyon jól haladtam. Legalábbis a többiekhez képest. Meg is érkezék a Rothang tetejébe, ahol véget ér a vizet felfőző hágó, és teljesen sima az út. Tudtam, hogy olyan helyre érkeztem, ahol egy dolgot nem tehetek. Nem állhatok meg, mert ha megteszem, akkor a verejték ráfagy az ereimre, és nekem annyi. Nincs pihenés, legfeljebb tempó váltás. Visszakapcsoltam egyesbe, és eregeltem a hosszú egyenesen, hogy megnézzem mi van a hegyen túl. A hegyen túl a Himalája égbenyúló havas hegycsúcsainak látványa fogadott. Tudtam, hogy a Rothangon túl egy teljesen más világba érkeztem. A felhőket lassan-lassan magam mögött hagytam, és elkezdtem ereszkedni a völgybe. A szerpentineket ugyanúgy kereszteztem, mint a tető másik oldalán. Az ereszkedés valahogy nekem kevésbé barátom mint a hegyre mászás. A térdeim egy cseppet sem szeretik a lejtőt. Igaz, hogy gazdájuk is szívesebben megy felfelé minden értelemben mint lefelé (még ha nem is túl gyorsan). DSC_7220_1_2_fusedDSC_7266 copy

Fényképeket készítgettem közben, mert az a látvány ami odafenn fogadott, egyszerűen nem hagyta, hogy Nikonomat pihenni hagyjam. Közben lépteimet is figyeltem, mert tudtam, hogy egyetlen rossz lépéssel véget vethetek az egész kalandnak, mint ahogy azt az a teherautó tette, melyet valamivel korábban beborulva láttam. Érdekes módon az olyan helyen volt beborulva, hogy szerintem oda külön iskola kell, hogy valaki ott egy kamiont be tudjon borítani. Azon a tudaton kívül, hogy lassan leszáll az este, és az „felszerelésem” nem fogja megakadályozni, hogy reggelre teljesen megfagyjak, semmi más nem ösztönzött arra, hogy gyorsabban szedjem a lábaimat, vagy siessek bármerre is. Na de nemsokára egy kamion meg is állt anélkül, hogy jelt adtam volna neki. Egyszerűen csak látták, hogy egyedül bóklászok a semmi közepén. Gondolták, hogy egy darabon elsegítenek. Nagyon nem fárasztottuk egymást a dumával, mert nem volt közös nyelv, melyet mindenki beszélt volna. Ezért ahol ők megálltak kajára, ott én megköszöntem szolgálataikat, és továbbindultam gyalogosan. Gyönyörű helyeken vágtam keresztül. Valahogy elvarázsolt a hely érintetlensége. Szelíd patakok igyekeztek a völgybe minden irányból. Olyanok, melyeknek vize egyformán szolgált mosakodásra ivásra. Ahogy lenéztem a völgybe a hatalmas dízel útfalók egyre csak elvesztek a szerpentinek lenti szakaszaiban. Érdekes módon ugyanaz a kamion sietett újból segíteni, mely egy órával azelőtt megállt, hogy az utasai megebédeljenek. Az út még egy darabig lejtett a másik világ irányába. Nemsokára szét is ágazott. Itt újra magamra maradtam a csenddel a természettel, és annak lélegzetelállító látványával. Békés juhnyáj legelészett az út martján, melynek őrzője a Buksi rám rontott, hogy számon kérje tőlem látogatásom okát. Megnyugtattam, hogy nincs mitől félnie, és ha nem fog megharapni, ígérem, hogy én sem harapom meg őt. Barátságos volt a kommunikációnk. Megértette, hogy nincsenek rossz szándékaim, ezért egy darabig mellém szegődött és elkísért. Neki játszani lett volna kedve, de a Rotháng után, a zsákom súlya alatt engemet nem igazán fogott az ugrálhatnék. DSC_7244 copy

Nemsokára egy három motorból álló motoros csapat húzott el mellettem. Kicsit elmerengtem, hogy milyen vagány lenne ezen a szakaszon motorozni egy jót. Néhány száz méterrel odébb látom, hogy a motorosok pihenőt tartanak. Amikor odaértem meg is kérdeztek, hogy mit csinálok arrafelé. Mondtam, hogy ugyanazt amit ti, csak valamivel lassabban. Egy kis ismerkedés után az egyik srác ragaszkodott hozzá, hogy megengedjem, hogy egy darabon elvigyenek. Nem tudtam elképzelni, hogy akarnak engem szállítani, amikor már amúgy is sokan voltak, hatalmas csomagokkal. Na de úgy látszik, hogy a jóindulat előtt nincs akadály. Az ötszázas Bulleten nekem is helyet csináltak, és így egy darabig hárman utaztunk. Kegyetlen útszakaszokon haladtunk végig. Jó élmény volt a srácokkal a társalgás, de ugyanakkor a kapaszkodás sokkal több energiámat elhasználta mint a gyalogolás. A Bullet is gyengélkedni kezdett egy idő után, így közös megegyezésre szétváltak útjaink. DSC_7402 copy Pont egy kedves kis falucska előtt történt a búcsúzás. Gondoltam, ott majd a folyócska mellett kerül egy kis hely ahova felépíthetem a házam éjszakára. Na de a sors másképp vélekedett erről, ugyanis nemsokára megállt egy teherautó, melyben két olyan kinézetű ember utazott, melyet a nyugati világ terroristának becéz. Tulajdonképpen két Bin Laden társaságában folytatódott tovább az utam. Sok angol nem volt ebben a kamionban sem, aminek én örültem is, mert nem fogott nagyon a beszélhetnék. Jeleztek, hogy nyugodtan helyezzem kényelembe magam, és pihenjek. Mondom, hogy én majd le szeretnék szállni, és valahol sátrat verni éjszakára. A fiatal sofőrsegéd azt mondta, ha szeretném akár Ladakhig is elvisznek, ami még mindig több száz kilométerre van ismerkedésünk helyétől. Nagyon nem akartam okosabb lenni a pápánál, mert a fáradtságom és izomlázaim már akkor gyötörték minden testrészemet. Hagytam, hogy legyen, ahogy a legjobb. Velük utaztam tovább. Este előtt még megittunk egy teát, elfogyasztottunk valami kekszet, és továbbindultunk a himalájai éjszakába. DSC_7435 copy

Legszívesebben csak aludtam volna, de amikor láttam a lemenő nap sugarait megvilágítani, a havas hegycsúcsokat, az álmosságérzetem tovaröppent. Az út továbbra sem javult a több ezer méteres magasságban. Átlagsebességünk túlzás nélkül húsz kilométer per óra körül volt. Nemsokára teljesen eltűntek a fények, de a teherautónk kitartóan zötykölődött tovább az éjszakában. Egy idő után a sofőr feladta a harcot. Félrehúzott, hogy az éjszaka hátralevő felét pihenéssel töltsük. DSC_7471

Amint már korábban is írtam, az indiai kamionok belseje meglehetősen nagy. Ott élnek ők. Az számukra a nappali, a hálószoba, a konyha és az ebédlő. Miután megálltunk a segédsofőr felfordította az ülőkéjét, és alóla kikapta a petróleum kályhát. Ezzel kezdetét vette a vacsorafőzés. A nagy dobozból előkerült a hagyma, paradicsom, és egyéb zöldségek. Elő a lencse, és a rizs. Körülbelül negyven perc leforgása alatt olyan vacsorát főzött, hogy le a kalappal. Jóízűt vacsoráztunk. Elmosta az edényeket a fiatal srác. Közben a sofőr a magasság miatt fájatta a fejét nagyon. Valamivel négyezer méter fölött járhattunk akkor. Ezért ő hamarabb „ágyba”bújt. A fiatal srác megkért, hogy segítsek neki kereket cserélni. Nem egyszerű procedúra egy akkora acél jármú kerekét kicserélni. Én örültem, hogy legalább abban hasznomat vehették. Kerékcsere után fogmosás és lefekvés. Egy ágyban aludtam a két turbánossal, mivel összesen csak egy ágy volt:). Egy takaróval takaróztunk, mert abból is csak egy volt. Úgy aludtunk, mint három kis testvér, akiknek egy ágyban alusznak mert a többi szobában vendégek alszanak. Számomra ez már lassan új szokássá válik. DSC_7470

Elmondhatom, hogy ez az ország teljesen megölt. Megölte minden szokásomat, elvett tőlem szinte mindent, amit én addig énnek mondhattam. A legtermészetesebb szokásaimat is felszámolta. Minden nap minden másképp történik az életemben. Talán a fogmosás maradt már csak, amit minden nap este elvégzek. Minden más szokásom már a múlté. Nem volt olyan túl nehéz, mert ami menni akart, engedtem, hogy menjen. Nem ragaszkodtam az új kontinensen a régi kontinensen betanult szokásokhoz. Ha ragaszkodtam volna, eddig már teljesen rongy lennék lelkileg. Néha indiaibb vagyok az indiainál. Sok indiai nem eszi meg az útszéli kajákat, amiket én már gondolkodás nélkül elfogyasztok. Nem isznak meg akármilyen vizet, csak a flakonosat. Én meg ott iszok, ahol tudok, és olyant, amilyen van. Az öreg flakont feltöltöm. Út menti pompából, vagy egy vendéglőben, ahol a kliensek, az étel mellé dugaszolt vizet kérnek. Hál-istennek nem panaszkodhatok. Még semmi komolyabb bajom nem volt sem a víztől, sem a kajától (a higany fogtömés okozta gyengélkedést leszámítva). Több olyan helyen voltam, ahol vécé sem volt. Ha már nagyon kellett, megkérdeztem, hogy ők abban az esetben milyen módszerekhez folyamodnak, és követtem az utasításokat: irány a folyópart mely helyet adott a vécézésnek, a mosásnak, a fürdésnek, a borotválkozásnak. Egy szóval mindennek. Ja és senki nem mondta meg, hogy nem egy ötcsillagos szállodában végeztem ezeket a dolgokat. Néha olyan szép volt a kilátás az ablakon, olyan tiszta és friss volt a levegő, és olyan kellemesen meleg volt a víz is, hogy csak arra tudtam gondolni, hogy én vagyok a világ leggazdagabb embere, aki megengedheti magának, hogy ilyen több milliárd csillagos szállodában tisztálkodjon, és aludjon. Van akinek csak öt csillagosra futja az idejéből, és szabadságából. Én is voltam már úgy, de elmondhatom, hogy a több milliárd csillagos szállodát Nepál közepén jobban élveztem. Már csak azért is, mert nem volt klórozott a vize. Legalább az alatt nem szenvedett szegény kis tobozmirigyem:). DSC_7490 copy

Egész jól aludtam. Reggel pihenten, frissen ébredtem. Izomlázban nem volt hiányom, de szerencsére, nem voltam rászorulva a gyaloglásra, ezért választottam a zötykölődő kamion kényelmét. Ahogy a nap felkelőben volt, a lélegzetből nekem egyre kevesebb jutott. Sok szép helyen megfordultam már a világban, de az a látvány amelyet a Himalája égbenyúló csúcsai adtak szemeimnek kimondhatatlan, feledhetetlen, lélegzetelállító. A fényképek kilencvenkilenc százalékát a teherautó ablakán keresztül fényképeztem. Valósággal rabul ejtett a fényképezés. Tátottam a számat és nyomtam a gombot. Sikerült is legyilkolnom mindkét akkumulátort. DSC_7548

DSC_7624 DSC_7625 Ahogy közeledtünk Himachal Pradesh és Kasmír államok határára, többször is megállították szekerünket, és leigazoltak. A reggelit egy gyönyörű szépséges Pang átkelőn fogyasztottuk, ahol volt egy kis folyó is, mely a havas csúcsok felől igyekezett a völgybe. A magassága négyezer hatszáz méter volt. Fiatalosan ugrottam le a teherautóról, de amikor landoltam, eszembe kellett jusson, hogy nem a tengerparton vagyok. A fejem megfájdult, és kicsit el szédültem. A továbbiakban szándékosan kicsit öregesebben mozogtam, hogy ha nem muszáj, a szürkeállományomat ne fájasszam. Amíg a kamionosok főzicskéltek, én leszaladtam a folyóra, ahol megfürödtem és a ruháimat is kimostam. A száradási idő csupán percek kérdése arrafelé. A nap arrafelé nem süt, hanem egyenesen perzsel, éget. Három nap alatt, négert tudna az ember csinálni magából a Pangon. A havas csúcsok felől érkező szelet viszont nem mondanám perzselőnek. A hely tele van hatalmas sátorokkal, melyeket őseink jurtának neveztek el. Ezekben a jurtákban tibeti és ladakhi mongoloid vonású, buddhista vallású emberek laknak. Ugyanaz a sátor egyben vendéglő, és boltocska is az arra utazók számára. Reggeli után egy ilyen jurtában fogyasztottuk a teánkat. Sok fényképet készítettem, videofelvétel is van bőven. Az út elején az az ötletem támadt, hogy folyamatosan megosztanám ezeket valamelyik helyi televízióval, de sajnos a helyiek nem igazán voltak kíváncsiak rá. Én meg nem is erőltettem, mert a cél nem az volt, hogy sztárt csináljak magamból, hanem inkább a, hogy megosszam ezeket a gyönyörű sok színű képeket az otthoniakkal. Később kiderült, hogy a helyi televízióval ellentétben a Duna Televíziót érdekelné a dolog. Nekem meg eszembe sem jutott akkor, hogy valaki másnak adjam oda a felvételeket, mint az otthoniaknak, de mivel szólt Orsi, hogy szívesen csinálnának valamit a felvételekből, ezért elküldtem egy néhány filmeket tartalmazó lemezt, melyek sajnos nem értek haza. Így a dolog elmaradt. A felvételek mindenesetre még megvannak, a képek is meg. A történeteket sem rejtettem el. Így majd ha úgy van, lehet belőle egy kis képes-filmes beszámolót csinálni.DSC_7649 DSC_7653 DSC_7769

Teherautónk elérkezett Himachal Pradesh és Jammu Kasmír határára, ahol utoljára, nyilvántartásba vették érkezésemet. A kasmíri rész sem volt csúnyább az előzőnél. Nikonom gombját nem győztem nyomogatni. Igyekeztem az exponálási sebességet lehető legmagasabb értéken tartani, hogy élesek legyenek a képek, mivel a kamerának a teherautós utazás miatt volt egy olyan félméteres kilengése állandóan. Az ötezer hatvan méteres átkelő még csak ezután következett. Onnét már csak ereszkedtünk Ladakh háromezer ötszáz méteres magassága irányába. Elmondhatom, hogy mostanig ez volt életem legcsodálatosabb, leglélegzetelállítóbb útszakasza. Egyelőre csak fényképekben tudom megosztani az élményt, majd esetleg még kis filmecskékkel. Azt viszont előrebocsátom, hogy egy új ötlet villant fel a fejemben, melyre egyre nagyobb késztetést érzek, hogy megvalósítsam. Ha sikerül megvalósítani az elképzelést mely egyelőre csak gondolatok szintjén él a fejemben, akkor megtörténhet, hogy a jövőben egy néhány olvasó is megtapasztalhatja azt az élményt, melyet eddigi életem egyik legcsodálatosabb élményeként tartok számon. Az elképzelést majd itt közzéteszem. Az érdeklődőkkel egy levelezőlistán majd megbeszéljük a részleteket.

 DSC_7801 DSC_7805 DSC_7846 DSC_7864

Arról is említést kell tennem, hogy a világ legmagasabb, járművekkel is járható útjai nemcsak lélegzetelállítóan szépek, hanem veszélyesek is. Amikor a kamionnal végigmentünk rajta, tudtam, hogy bármelyik kanyar egyben az első és az utolsó is lehet egy újonnan érkező számára. Kolosszális méretű szakadékok tátonganak az utak alatt, melyek valósággal hívogatják az arra látogatókat. Olyan utak ezek, ahol nemcsak a sofőr maga véthet végzetes hibát, hanem maga az út is. Bár folyamatosan munkások vannak rajta, és javítják meg építik, szinte képtelenség abban a magasságban olyan utakat építeni, melyek teljes biztonságot nyújtanak az utazók számára. Teherautónk bizonyos helyeken úgy megbillent, néha a szakadék fele, hogy csodálkoztam, hogy egyáltalán hogy volt képes helyrebillenni. És azt el is felejtettem mondani, hogy a két egymás melletti jobb hátsó kerékből pont a külső gumi kirobbant. A pótkereket előző éjjel már felhasználtuk. Minden kanyarba azzal a tudattal mentünk bele, hogy ha netán kirobban a belső jobb hátsó is, mely egy ideje a két kerék terhét egyedül viszi, akkor már semmi nem billenti vissza a hatalmas súlyt. DSC_7873 DSC_7894 DSC_7896

A második éjszaka utáni reggelen Ladakhtól ötven kilométerre keltünk fel. A fiúk bejelentették, hogy beletelik vagy 5 órába, ameddig a gumijavítás miatt továbbindulhatnak. Azt mondtam nekik, ha nem veszik rossz néven, én gyalogosan folytatom tovább az utat. Mondták, hogy várjam meg a reggelit, és csak utána menjek tovább. Nem voltam nagyon éhes a kiadós vacsora miatt, ezért kedvesen visszautasítottam őket, és ráléptem az út porára. Ez a két kamionos is az önzetlen segítés megtestesítői. Megértették nagyjából, hogy miféle utazó vagyok. Otthont, ételt, barátságot, kellemes utazási élményeket biztosítottak számomra az elmúlt két napra, és több mint háromszáz kilométerre, melyet húsz kilométer per órás átlagsebességgel tettünk meg. Búcsúzóul megöleltem turbános felebarátaimat, és azt kívántam magamban, hogy az élet jó dolgokat vigyen útjukba, hogy soha ne kelljen megbánják, hogy befogadást, otthont és szeretetet adtak a másságnak. DSC_7921

Gyalogosan folytattam az utat az Indusz folyó völgyében a kis Tibetnek becézett Ladakh felé. Le is mentem a vágtató folyó partjára egy csendesebb szakasznál. Levettem minden ruhámat, és beleugrottam a folyóba, hogy annak frissessége levigye rólam az út porát, és felpezsdítse ellustul vérereimet. Előkaptam a szappant, megmostam a ruháimat, melyeket a part kövein percek alatt teljesen megszárította a nap. Amire végeztem a borotválkozással, és a fürdéssel, tiszta és száraz ruhákat vehettem vissza magamra. A több milliárd csillagos szálloda ismételten príma szolgáltatást nyújtott. Frissen, tisztán és üdén másztam vissza az aszfaltra, ahonnét hamar felvett egy kis Suzuki, melynek sofőrje egy tibeti származású úriember vala. Elvitt egy közeli falucskába, ahol megismerkedtem egy fiatal indiai párocskával, aki százötven köbcenti Bajaj Pulsar motorkerékpárral járták körbe a kasmíri Himalájákat. Otthon már szinte törvény, hogy hétszáz vagy ezer köbcent alatt, nem lehet hosszúba menni a motorral. Nagyon jó társaságnak bizonyult a fiatal pár. Megittam egy teát miközben ők kajáltak, és miközben ismerkedtünk egymással. Nagyon megkedveltük egymást. Egyetlen kis veszekedésünk okát az jelentette, hogy pénzt akartak adni nekem a további útra. Meg is mondtam nekik, hogy ezt a kellemes kis ismerkedést meg beszélgetést kár lenne elrontani azzal, hogy pénzt adnak nekem. Mondtam, ha egyáltalán nem lenne sem i pénzem akkor egy kajára valót elfogadnék, de köszönöm szépen jól vagyok kevés pénzzel is. A szomszédasztalnál ülő francia hölgyek egyikét megkértem, hogy készítsen egy képet rólunk, és rövid búcsú után újból útra keltem. Egyébként röviden bemutattam az ötezres átkelők közben született projektet nekik is, és azt mondták, hogy szeretnének tudni róla időben, hogy ők is részt vehessenek benne.DSC_7927

DSC_7932 DSC_7935

Rövidke gyaloglás után egy kis Suzuki minibusz megállt mellettem, benne a két francia hölgy. Felajánlották, hogy ha nem bánom elvisznek egy darabon. Egy buddhista kolostor fele tartottak. Mivel jó volt a beszélgetés, elfogadtam a meghívásukat, hogy velük együtt turista módra én is kolostor látogatóba menjek. Ekkora az elemeim sajnos már az utolsókat rúgták, de még így is sikerült készítenem egy két képet. A hölgyek már annyira természetesnek vették, hogy velük vagyok, hogy már automatikusan vittek is a másik kolostor fele. Jeleztem, hogy nekem elég volt a kolostorok látogatásából, folytatom az utat Leh felé. Elbúcsúztunk, és újra útra keltem. Shey falucskán gyalogoltam keresztül mely kb. tíz kilométerre van Ladakhtól. Itt egy másik gyalogossal találkoztam, egy szembeötlően szép szőke hosszú hajú kék szemű osztrák lánnyal. Kicsit turistásabb módon de egyedül jár kel ő is észak Indiában. Mondtam is neki, hogy jó, hogy megismerkedtünk, mert segítségével meghazudtolom azt a kijelentést, hogy nőknek nem lehet, veszélyes egyedül utazgatni. Erre természetesen nem ő az egyedüli példa. Stephanie viszonylag szokásos módon, busszal, meg repülővel járt kelt, de tudomásom van olyan nőről is aki egyedül körbegyalogolta a földet (szintén a békéért). De találkoztam egy francia lánnyal is egy vonaton, aki szintén egyedül tapossa az utat. Javasolta, menjek vele, hogy megkeressük a ladakhi király palotáját. Nem volt okom rá, hogy elutasítsam az ötletét, ezért elbeszélgettük az utat a kastélyig. Hívott, hogy menjek vele a szállodába, hogy együtt béreljük a szobát. Én mondtam neki, hogy van nekem házam a zsákban, és egyébként is ha szobákat kezdek bérelni, hamar kudarcba fullad az utam. Mondta, hogy sietnie kell a buszra, mert Ladakhban még sok az elintéznivalója napnyugta előtt. Javasoltam neki, hogy inkább nyugodtan nézzük meg a kastélyt, és majd bemegyünk Ladakhba az én járművemmel. Miután körbefényképezte iPhonejával a kastélyt, visszamentünk az útra stoppolni. Meg is állt egy autó, amely egyből bejelentette, hogy x száz rúpiáért bevisz Ladakhba. Mondom, tessék. Tíz kilométert szeretnék stoppolni egy szép szőke társaságában, és máris üres a pénztárcám. Mondtam neki, hogy valamit alakítanunk kell a külsőjén, mert nekem még életemben talán senki nem mondta meg előre, hogy mennyi pénzért vinne el az autójában, pedig már akár ezer is lehet a lestoppolt autók száma. Elképzelhető, ha mindegyikről lenne egy fényképem, meg valami bizonyítékom a Guinness már rég levadászott volna:). Na de nem az volt a cél a stoppolásokkal. A következő autó mely megállt, azt mondta, hogy egy darabig szívesen elvisz, de nem megy egészen Ladakhig. Útközben egy kis beszélgetés után, a fiatalember úgy döntött, hogy bevisz egészen a központig, ahol még egy fahéjas ladakhi teát is megittunk ketten. A lánynak megadtam a fészbukomat, és azzal elbúcsúztunk egymástól. Fura egy helyzet volt. Nem ismerek magamra. Gyönyörű szép szőke baba volt. Annak idején nemhogy elfogadom a meghívását a közös szobára, hanem még ejsze a kezét is megkértem volna. Változás … 🙂DSC_7943 DSC_7945

A segítő megadta címét tel számát, hogy ha netán még szükségem van segítségre, felhívhassam. Sok ilyen telefonszámom van, de segítségért még egyet sem kellett felhívjak. Teázás után, ő hazament, én meg egy internetezőbe, hogy kicsit megpihenjek és belenézzek a leveleimbe. Szomorúan vettem tudomásul, hogy az internet ára több mint triplája a megszokott indiai áraknak. Egész pontosan két dollár egy óra. Amúgy is drágább lenne az internet bizonyos kasmírra jellemző körülmények miatt, de megvagyok győződve, hogy a turizmusnak is köszönhetem, hogy itt az internet kilencven rúpia, máshol meg csak húsz és harminc.

Internetes dolgaim után felhívtam ahmedabadi barátom, aki azt mondta, hogy szívesen elrepülne Ladakhba, hogy találkozzunk. Ahmedabadi jótevőm, akinek tulajdonképpen az egész béke akció elindulását köszönhetem azt mondta, hogy héten belül várjam a reptéren. A telefonbeszélgetés után az este egy turistáktól hemzsegő falucskában ért. Megérdeklődtem az emberektől hova tehetném a sátrat. Kaptam is valami nevet, ahol állítólag zöld területek vannak. A sátorhelyem keresgélve találkoztam három kanadaival, akikkel korábban a Rotháng emelkedőn ismerkedtem meg. Egy hatalmas terepjáróval próbálták meghódítani a veszedelmes hágót. Ott váltottunk egy pár szót. Beszélgetésünk végén egyik azt mondta volt, hogy majd találkozunk Ladakhban. A lényeg az, hogy ők pénzzel, meg minden extrával felszerelkezve utánam jóval érkeztek meg Ladakhba. Mindhárman úgy néztek ki mint akik két napot pihenés és kaja nélkül végigdolgoztak egy munkatáborban. Én meg frissen, pihenten sétáltam előttük már egy jó néhány órával Ladakh utcáin. Gyerekkorom egyik közmondása, hogy aki lassan jár tovább ér. Hát ez elég sok esetben működött már nálam. Lehet némi igazság benne. DSC_7961

Tovább keresgéltem a sátor helyet. Nem volt könnyű dolgom világosság hiányában. De sikerült megtalálnom, az ajánlott helyet. Valóban nagy zöld területekről volt szó. És örvendtem is, amikor megláttam. Alig vártam, hogy először felhúzzam az új sátrat. Nekirugaszkodtam a nagy zöld rétnek. A nagy lendülettel szinte térdig süllyedtem a mocsárba. Már-már azt sem bántam volna, ha aznap már nem ér több meglepetés. Sajnos nem találtam mocsármentes helyet, ezért tovább kellett folytatnom a sátorhely keresgélést az éjszakában. Találtam egy másik üres helyet, mely nem volt mocsaras, amolyan füves, poros udvar házteleknek mutatkozott. Bementem és egyik félreeső sarkában nekiláttam házam felépítésének. Kiderült, hogy nem is voltam rossz helyen. Még házőrző kutyám is akadt az éjszakára, mely az összes engem zavarni akaró kutyát elkergette a területről. Sajnos nem volt mivel meghálálnom szolgálatait, mert legutóbb már én is rég ettem. Kaját általában nem szállítok magammal.

Viszonylag jól telt az első éjszaka saját palotámban. Kicsit azért fáztam. A nappali tűző napsütés után éjszakára elég nagyot zuhan a hőmérséklet. Na de panasz egy száll sem. Reggel úgy döntöttem, hogy visszamegyek a falucskába, ahol a szőkével találkoztam, ott majd sátrat verek valamelyik folyó mentén. Eléggé el voltam maradva a beszámolókkal gondoltam, amíg Kartik barátom megérkezik be is pótolom a még meg nem írt fejezeteket. Visszaértem a királyi palotához, pontosabban a palota romjaihoz. Vele szemben egy kis helyi éttermet találtam. Gondoltam bemegyek oda egy levesre, és utána tintába mártom élményeim egy részét. Kicsit fáradt voltam a hosszú út után. Nem igazán jött, hogy egyből felderítő útra induljak a Kis Tibet fővárosában. Viszonylag nagy a vendéglő. Akkor éppen ebgyedül ültem benne. Egy szimpatikus srác kijött a konyhából és érdeklődött, hogy mi járatban. Mondtam neki, hogy valami folyócskát keresnék, hogy felhúzhassam a sátram egy kis időre. Erre a srác mintha régi barátok lettünk volna, azt mondta, hogy itt nyugodtan aludhatsz ha nincs pénzed. Aludhatsz bent a vendéglőben ha akarsz, vagy ha nem a nagy zöld udvaron felhúzhatod a sátrat. Hát igen. Körülbelül így vigyáz az édesanya is gyermekére. Így vigyáz rám a gondviselés bármerre is mennék. Én csak annyit tettem, hogy a bizalmamat odaadtam neki megőrzésbe. Örültem az ajánlatnak, mert az elemeim mind le voltak merülve, és arra nem lett volna időm, hogy a folyóra vízi erőművet építsek, hogy a történeteimet megírhassam a laptopon:). Eljött az írás ideje. Megkaptam minden eszközt hozzá: szállást, kellemes, csendes környezetet, baráti fogadtatást. Sokszor csak úgy hozták a tejes teát anélkül, hogy kérjem, vagy kelljen fizessek érte. Navang új ladakhi barátom egyfolytában gondoskodik arról, hogy meg legyen minden kényelmem az íráshoz. Ételt, és teát ad, teljesen díjmentesen. Minden reggel amikor átjövök a sátramból az étterembe, veszek egy paradicsomos-hagymás tojásrántottát, amit fizetek. Napközben meg levest meg más kajáét adnak ingyen, ami éppen meg van készítve. Este megosztják velem vacsorájukat. Az írást késő délután rendszerint abbahagyom. Este meg filmet nézünk a laptopomról együtt az új mongoloid típusú barátokkal.DSC_7987

Navang egy huszonöt körüli ladakhi fiatalember. Minden nyáron ladakh környékén dolgozik túravezetőként, meg hegymászóként. Ez az, az amit szeret csinálni. Most kivételesen az étteremben segítkezik, ahol a nagybátyja a főszakács. Rajtukon kívül még két fiatal mongolid srác dolgozik itt. Összesen négyen vannak. Négyen üzemeltetik a meglehetősen nagy de nem mindig forgalmas éttermet. Itt laknak, itt dolgoznak. A munkahelyük szerves része életüknek, az életük szerves része munkahelyüknek. Ezért fontos, hogy minden nap vidáman ébredjenek, és napközben is úgy teljen, mintha csak szórakozás volna a meló. Már lassan egy hete vagyok itt. Eddig úgy láttam, hogy mindenki örömmel végzi a munkáját. Nincsenek nagy főnökök, és kicsi főnökök. Tudja mindenki mit kell tenni, és biztatás nélkül végzi a melót. DSC_8030

Valamelyik nap hirtelen egy buddhista ünnep miatt nagyon forgalmas lett az étterem. Szegény srácok, azt sem tudták, hogy merre szaladjanak. Miután tudatosul bennem a helyzet súlyossága, összecsuktam a laptopot, és hívás nélkül akcióba léptem. Felelevenítettem a gibraltári időket, ahol talán a legnépszerűbb, és legforgalmasabb vendéglőben dolgoztam, és perceken belül letakarítottam az asztalokat az új vendégeknek, és tettem amit tudtam, hogy visszahozzam a csapatot a mélypontról. Az elején udvariasan tiltakoztak, hogy én végezzem csak a dolgomat, de én közöltem velük, hogy szívesen teszem, és örömömre szolgál a régi élményeket kicsit feleleveníteni. Nem győzték köszönni a fiúk, hogy segítettem kimászni a pácból. Mondtam, hogy úgy érzem, amit értem tesztek nem azért teszitek, hogy a végtelenségig hálálkodjak érte. És én sem azért ugrottam be a zavaros közepébe, hogy hálálkodjatok érte, amit tettem szívesen és örömmel tettem.DSC_8035

Navang barátomnak elég jó az angol tudása. Általa hasznos információk kerültek tulajdonomba a helyről. Tudom, hogy ha az eddigi kalandok végére pont kerül, merre mehetek tovább a környéken. Azt is megtudtam, hogy van egy főiskola is Ladakhban. Gondoltam, ha összejönne szívesen töltenék egy kis időt a diákokkal, hogy elbeszélgessünk a világ békéjéről, meg békétlenségéről. Egy pár napja stoppal utaztam be Ladakhba, hogy a már megírt történeteket elküldjem. A második autóban egy modern kinézetű ladakhi hölgy ült, akiről kiderült, hogy angol tanár a főiskolán. Miután ő is megismert kedvesen meghívott, hogy tartsak egy előadást hétfőn (holnap) száz diáknak. Ennél tisztább jelzésre nem várhatok. A beszámolók utolérték a vándort. Reggel megyek a főiskolára, és ha minden igaz a reptérre, hogy találkozzak Kartik barátommal. Mielőtt elhagynám ezt a helyet el szeretnék menni Nubra völgyébe, ahova az út egy ötezer hatszáz méter magasságon lévő átkelőn vezet. Ez egyébként a világ legmagasabb gépjárműkkel járható útja. Utána ha minden jól megy elmegyek egy a kínai határ mellett levő tóhoz, hogy kis időt töltsek csendben a természet ölén.

Reklámok
Categories: India, Minden | Címkék: , , , , | Hozzászólás

Bejegyzés navigáció

SZABAD A GONDOLAT! (vélemény/kérdés/üzenet)

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

WordPress.com ingyenes honlap vagy saját honlap létrehozása.