Élet és Halál között 2

DSC_2929 Nehéz volt elválni a családtól. Látszólag minden jel arra utalt, hogy megszületett bennük a döntés. De sajnos tudatában vagyok annak, hogy a döntés önmagában a legtöbb esetben semmit nem jelent. Sok minden szépet és jót gondolunk, sok jó ötletünk lehet, de a kivitelezésbe sokszor nem merünk belevágni. Őszintén remélem, hogy ez a család merte vagy meri követni azt az utat, amivel egyetértettek. Kapil kikísért a buszmegállóba. Többször megölelt. Nem akart elengedni. Sokszor ígérte, hogy ha majd visszamegyek egy teljesen más Kapilt fogok látni. Megkértem kedvesen, hogy ha lehet soha ne ígérjen semmit, se nekem se másnak. Cselekedjen helyette. Sok ember rabja az ígéreteinek. Nincs szükségem arra, hogy szépet ígérjen, mert nekem semmilyen elvárásom nincs vele szemben. Megmondtam, hogy én szeretem őt, mint embertársamat, de tiszteletben tartom a döntését, bármi is legyen az: ha élni szeretne, akkor azt, ha megöli magát, azt.

Legutóbb amikor Katmanduban voltam, amikor kerestem a professzor által bérelt szállodát, találkoztam egy nagy darab orosszal. Amikor először megpillantottam őt az éjszakában olyan benyomást keltett, hogy csodálkoztam, hogy nem volt stukker a derekán. Ő szólt hozzám. Azt kérdezte, hogy mit keresek, tud-e segíteni. Gondoltam magamban, ha azzal akarsz segíteni, hogy fejbe lősz, majd utána kibelezel mint nagyanyám a csirkét, akkor kösz nem. Na de válaszoltam neki hangosan is. Azt mondtam, hogy A Thamil Corner nevű hotelt keresem. Meglepődtem, hogy milyen készségesen állt a rendelkezésemre, hogy segítsen. Már szinte egy órája kerestem a szállodát, amikor vele találkoztam. Mint később kiderült, egy néhányszor el is mentem előtte, de nem vettem észre. Előkapta Michael a telefonját felhívta a barátját, aki perceken belül ott termett, és elvitt engem a hotelemhez. Michael azt mondta, hogy Oroszországból jött, de származásilag moldovai (Románia). Talán valamelyik nagyapja élt Moldvában. Megköszöntem neki a segítséget, és elindultam a barátjával a szálloda irányába. De még mielőtt szétváltunk volna meghagyogatta nekem, hogy majd ha kedvem tartja látogassam meg, mert még sok ideig lesz Katmanduban. Megadta a hotelje nevét, amit nehéz volt elfelejteni: Hotel PUSKAR. Azt mondja keressem az oroszt a hotel Puskarban. Úton a szálloda fele eltűnődtem, hogy azonkívül, hogy segített ő nekem volt-e valami más jelentősége is a találkozásunknak. Na de úgy tűnt, hogy nem, mert én elhagytam Katmandut, hogy majd a bőröndömet is elhagyhassam, és a dzsungeles meg vadvizes kalandokban lehessen részem. Ezerszer megtapasztaltam és megláttam, hogy semmi nem történik ok nélkül, és valahogy azt éreztem, hogy ez a találkozás túl hirtelen zárult. 

A vipassana után, amikor visszamentem Katmanduba, és Kapil barátoméktól járogattam be a központba vízumot intézni, egyik alkalommal egy internetezőt kerestem, hogy megnézzem leveleimet és frissítsek az oldalon egyet. Miközben az út menti boltokat fürkészték szemeim, egyszer egy nagybetűs feliratra lettem figyelmes, mely úgy szólt, hogy HOTEL PUSKAR. Tyűű a mindenét. Meglepődtem egy kicsit, hogy ez csak úgy a képembe mászott. Egyből eszembe jutott Michael, az orosz segítőm, és a kérése, mi szerint ha időm engedi és arra járok, keressem meg egyet. Lassítottam, visszakapcsoltam egyesbe, és internet keresgélés helyett bekanyarodtam a HOTEL PUSKAR udvarára. Alig mondtam ki, hogy az oroszt keresem, máris mondták, melyik a szobája. Hatalmas termete, és igazi orosz külleme miatt, könnyű őt megkülönböztetni a többi turistától. Felmentem a második emeltre, kopogtam szobája ajtaján, és kisvártatva jött is a válasz. Benyitottam. Michael volt bent egy nepáli barátjával. Épp valami boldogság füstöt szívtak. Gondoltam magamban, megint jó helyre keveredtem. Legutóbb Milánnal sétáltunk a kis falúját körülvevő dzsungelben. Valami fiatalokkal találkoztunk, akik szintén füsttel kínáltak. Nagyon jó volt a hangulatuk. Egyik odakiált, hogy szia testvér! Én vagyok Bob Marley! Mondom neki, szia Bob Marley :)))). Oszt este láttam egy rendőrkocsit, hátul az ismerősök a dzsungelből. Egyik kikiált, hogy emlékszel rám testvér? Én vagyok Bob Marley. Gondoltam magamban, jobban jártál volna ha Michael Jackson vagy, mert akkor nem lennél most a rendőrkocsiban. Egyébként arrafelé nem nagy kihágás a marihuána használata. Nem legális, de nagyon nem is büntetik.

Na a lényeg, hogy megint Bob Marleykkal hozott össze a sors az az orosz Michael és a barátja személyében. Mondtam neki, hogy mivel véletlenül megláttam a Puskar feliratot, gondoltam bekösöznök. Örültek nekem. Nagyon kedvese fogadtak. Minőségi füsttel kínáltak, amiből szippantottam én is vagy kettőt, hogy ne mondják azt, hogy különcködök. Mondtam nekik, hogy én nem élek vele, annál is inkább, hogy meggyengültem vala az elmúlt időkben, és testem súlyának is jó százaléka oda lett, a mérgezés után. Egyébkét is meg voltam győződve, hogy amit passzívan magamhoz veszek, nekem épp elegendő lesz ahhoz, hogy engem sem kerüljön el a hatása. DSC_3058_01

Szóval így kezdődött vala a történet. Valamiért Michael már első perctől úgy beszélt velem, mintha együtt nőttünk volna fel. Nem kellett faggassam, hogy elmondja élettörténetét, hogy mi hozta, és mi tartja őt Katmanduban. Szépen elmesélte, hogy otthon volt eg gyönyörű felesége. Két kicsi gyermeke. Ő eredetileg valami orvos volt, de a „biznisz” nagyon jó szaladt, ezért leginkább arra koncentrált, mintsem a hivatására. Legutóbb újabb befektetésbe kezdett. Egy nagy erőrészt vásárolt meg. Az volt az egyetlen baj ebben a legutóbbi vásárban, hogy ebben az erdőben voltak már farkasok, még mielőtt ő odaérkezett volna. Természetesen a farkasok nem nézték jó szemmel a vendégfarkast, aki rögtön birtokolni akar egy részt a területükből. Ezért úgy gondolták, hogy tenniük kell valamit, hogy területeiket megvédjék a jövevény bakkal szemben. El is rejtettek egy jó adag hasist vagy marihuánát az autójában. Egész pontosan nem is az ő autójában, hanem a felesége autójában, ami bizonyos országokban legfeljebb arra hatalmazza fel a rendőrt, hogy felszólítson, hogy porszívózd ki az autód mert tele van kosszal. A volt Szovjetunióban meg teljesen más törvények vannak erre is. Éppen fel nem akasztanak érte, de adnak annyi évet a rács mögött, hogy amire kikerülsz onnét, az öregségtől farkad már csak kézállásban „áll fel”. Michael is elég közel állt élete legnagyobb lehetőségéhez. Mivel nagyon pénzes ember volt, jó ügyvédeket fogadott, és szabad lábon védekezhetett. Na de a hatóságok szépen sorjába lefoglalták mindenét, bankszámlái használatát is betiltották. Így maradt az én orosz barátom koldus a nagy vagyona mellett. Olyan szaporán kezdte kapni az utóbbi időben a sakkot, hogy jobbnak látta eljönni Oroszországból még mielőtt a matt is megérkezne. A felesége mindig nagyon szerette őt (legalábbis ezt mondta). Mindent megkapott férjétől, amit csak egy igényes nő el tudott képzelni. Na de a sok cirkusz után mégis csak úgy döntött, hogy kiszáll a buliból, és becsukja szíve kapuit is, hogy ne ostorozza őt is a sors a férje „hibája” miatt. Törvényesen elhagyta luxus világának megteremtőjét és eddigi támogatóját, Michaelt. Michael meg egy adott ponton azt sem tudta, melyik irányba fordítsa fejét, hogy ne jöjjön több pofon. Végül Nepál irányába fordította, és lelécelt mint kölyök a hittanról, miközben otthon az ügye még mindig folyamatban van. Úgy érezte, olyan irányba alakul a védekezés, hogy ha nem ügyel, abból már csak felebezés lesz.

Ez röviden dióhéjban az orosz barátom otthoni története. Találkozásunkkor a kép meg a következő volt.

Kellj fel Whiskey, feküdj le Whiskey, megszomjaztam whiskey. Azt még füsttel is dúsította, de ez utóbbi nem sok hatással volt rá méretei miatt. Egymás után gyújtogatta boldogító füst nyersanyagát. De sokat nem segített. Miután megismerkedtem a teljes történettel, csak arra tudtam gondolni, hogy Isten hozott blue az új kalandba! Úgy igazából egy szót sem akartam volna szólni, okoskodni végképp nem szerettem volna. De az történt, hogy teljesen spontánul jöttek a gondolatok, melyekről éreztem, hogy meg kell osztanom az egykori „útmutatómmal”. Egy nepáli srác odaköltözött hozzá. Ő volt az ő egyedüli lelki támogatója. A felesége valahányszor eszébe jutott, annyiszor fergeteges dühöt érzett magában, és többször el is sírta és siratta magát. Az új jó barátok füstnek való beszállítói lettek. És Michael szemmel láthatóan hitte, hogy ők az igazi jó emberek akikre számítani lehet, kik percre pontosan hozzák az öröm forrását számára. Mivel, minden vagyonát lefoglalták a hatóságok, pénz nélkül maradt. Semmiét nem tudta eladni, vagy értékesíteni. Édesanyja vékony nyugdíjából támogatja fiát, melynek az igényei a hatcsillagos élethez szokták hozzá az idők folyamán. Édesanyja is össze van törve. Ő meg a tudattól még jobban. Láttam, hogy abban a helyzetben nincs semmi értelme mondani bármit is. Csak annyit mondtam neki, hogy miközben ő elmesélte a történetet, jöttek olyan gondolatok, melyeknek ő talán hasznát veheti, ha megvan hozzá benne is a jó indulat. Azt mondta, hogy beszéljek, mert kíváncsi rájuk. Mondtam, hogy most nem mondok semmit. Az állapota miatt. Mondtam neki, hogy egy részeg belőtt érzelmileg meggyötört emberhez józan szavakat intézni körülbelül annyit ér mint a halott f…án a vizes zsebkendő. Akkora volt hozzám képest, hogy egyetlen legyintéssel a falra kenhetett volna, amiért ilyen közvetlen módon vélekedek a jelenlegi állapotáról. Megkérte a nepáli barátját, hogy menjen haza, és engem meg arra, hogy aludjak ott, hogy majd reggel tiszta fejjel beszélhessünk. Én felhívtam Kapil barátomékat, ész szóltam, hogy nem megyek haza, csak másnap. Aznap este már semmi különös nem történt azonkívül, hogy elvitt egy nepáli étterembe, hogy éhségünket, valamint szomjunkat eloltsuk.DSC_2977

Reggel tiszta fejjel ébredtünk. Még mielőtt a whiskeys üvegig ért volna, mondtam neki, hogy szívesen odaadom neki, és még hozok is egy üveggel, de akkor én mentem. Szemmel láthatóan egy néhány órás kihagyás is gondot okozott a folyton követelőző szervezetének. Felmentünk a szálloda tetejére. Derűs reggelünk volt. Beültünk az ernyő alá és belekezdtem az azelőtt este született gondolatok megmutatásába. Az elején nem tudta megállni, hogy megvédje az ártatlan ÉNT. Oszt mondtam neki, hogy na rajta Michael, mond el, amit szeretnél, beszélj amíg kifogy a szusz, majd szóljál, ha folytathatom. Szegény góliátot még józanul is megsirattam, de nem tehetettem mást, mert nem hiszek a szép szavakban, nem hiszek a mázban.

Michael két legnagyobb bánata a saját helyzetén kívül az volt, hogy a felesége magára hagyta, amiért ő förtelmes haragot és fájdalmat érzett, a másik meg az édesanyjának okozott fájdalom, és a tudat, hogy sokat árt neki azzal, ami most vele történik. Elég intenzív beszélgetés volt, mivelhogy ahhoz, hogy megértse a javasolt megoldást, azt is el kellett mondanom neki, hogy az mire épül. Nekiláttam és józan fejébe visszamondtam az életét. Ide most nem részletezem nagyon, mert túl hosszú lenne. Röviden és tömören csak azt mondom el neked, hogy arra törekedtem, hogy lássa ő is, hogy minden ami történt érte történt. Hogy minden ami történt ellene történt. (Összezavartalak? :)) Elmondtam, hogy melyik az a válasz út amelyhez elérkezett, és amelyhez el kell érkeznie minden embernek mielőtt maga mögött hagyná a földi létet. Próbáltam megértetni vele, hogy a történtek lehetnek érte és ellene. És ez teljes mértékben tőle függ. Nem tőlem, nem a volt feleségétől, nem az édesanyjától. Az ami történt az orosz barátommal az a legkevesebb, ami vele történhetett. Egy olyan emberrel aki olyan életet élt mint ő, nem elég a madárcsicsergés, hogy felébredjen. Ennek a gondolatnak, már többször hangot és írott sorokat adtam. Van akinek szüksége van a háborúra, annak zajára, és borzalmaira, hogy felébredjen. Van akinek, az sem elég. Van akinek elég egy gyenge nyári szellő is, és máris lát. Na de Michael sajnos nem tartozott az utóbbi kategóriába. Annyira elveszett már a fényűzésben, meg a luxuséletben, hogy semmi másra nem tudott már figyelni, csak annak fokozására. És itt jön be a történetbe a felesége, aki tulajdonképpen azzal, hogy elhagyta, magára hagyta, segített neki, alkalmat adott neki, hogy Michael megtalálja az igazi Michaelt. Ha egy miniszter haver hirtelen közbelépik, és kiszedi őt a pácból, akkor minden incidens fölöslegesen történt vele. De mivel az élet olyan kegyes volt hozzá, hogy ahelyett, hogy olyan szituációba kerüljön, amelyben egy golyó kiloccsantja a fejéből az összes gondot, ő egy olyan szituációba került, ahol dönthet sorsáról, választhatja az életet, választhatja a halált. Azok, akik teljesen reménytelenek, azoknak nem adatik olyan esély mint Michaelnak. Mondtam neki, ha nem tudja abbahagyni a felesége gyűlölését, és nem tudja a felesége döntésében is a saját maga (Michael) megváltását látni, akkor a döntést meghozta: a halált választotta, ami nem is fog sokáig késlekedni, mostantól. Próbáltam megértetni vele, hogy nem megijeszteni akarom, nem azt szeretném, hogy féljen, hanem csak annyit szeretnék, ha a helyzetét tisztán látná, hogy elindulhasson a megoldások, az újjászületése útján. Én valósággal örültem annak az embernek és a helyzetének, mert láttam, hogy egy hatalmas esélyt (talán utolsó) kapott, hogy megértse mi keresnivalója itt a földön.

A másik nagy fájdalma az édesanyja. Nem tudta mit tehetne érte, hogy az meggyógyuljon. Aki olvasta eddig is ezt az oldalt, az már tudja is a választ. Mondtam, hogy csak egyetlen módja van annak, hogy segítsen az édesanyján, éspedig az, hogy segítsen saját magán, és ha képes lesz rá, vele együtt az édesanyja is újjá fog születni. Mondtam, hogy egy percig se higgye azt, hogy ha felhívja telefonon, és azt mondja neki, hogy ne aggódjon, mert minden rendbe jön, azzal segít, mert azzal csak hazudik saját magának, és az édesanyjának, és csak késlelteti az igazi megoldást. Sokat beszéltünk. Sok olyan dolgot elmeséltem neki, amelyekről már itt is írtam. A több órás beszélgetésnek a teljes szövegét nincs értelme ide leírjam. Az, aki már régebb óta olvassa ezeket a gondolatokat, és szívesen teszi azt, látja már tisztán, hogy miről is szólt az orosz helyzete, és miről szólt a beszélgetés, melyet ketten folytattunk. Kicsit én is fáradtnak éreztem magam, Michaelnek is sok volt és egyben SOKK is volt. De nagyon hálás volt, hogy volt alkalmunk tiszta fejekkel leülni, és egy másabb megvilágításból szemlélni bal sorsát. Abban egyeztünk, hogy még mielőtt elmennék Katmanduból, egy napot együtt töltünk, hogy kicsit még beszélhessünk mielőtt teljesen a sorsára bíznám. DSC_2697

Legközelebb egy nappal Katmandu elhagyása előtt mentem vissza hozzá. És több órát füst és pia mentesen töltöttünk. Volt ott sírás volt, hála, volt remény, volt félelem. Volt minden, ami emberi. Mondtam neki, hogy sajnos, nem tehetem meg, hogy ott maradjak vele. Nem vagyok az őrangyala, nem tudok figyelni rá. Ezért tudatosítania kell, hogy saját magát kell figyelnie állandóan, és lehetőleg objektíven, hogy tudjon cselekedni is, nemcsak reménykedni, és azzal áltatni magát, hogy majd csak jó lesz, jönni fog majd a megváltás mint derült égből a villámcsapás. Megmondtam neki tisztán, hogy látok esélyt én is arra, hogy megtalálja önmagát, boldoggá tegye az édesanyját a saját boldogsága kisugárzásával, de az az esély reálisan nézve nem túl kövér. Amíg Kapil barátomnak ott volt a családja, mely segítheti, hogy elmenjen az elvonókúrára, addig Michaelnek nincs senkije aki olyant mond neki, ami eltér attól amit ő mondana, vagy amit ő akar. Gyakorlatilag Michael mostanra már vagy halott, vagy pedig börtönben van. Ha nem Oroszországban, akkor Nepálban. És nem azért, mert nem értette meg, mit lenne jó cselekednie, hanem azért mert amit az ember magára vesz több éven át, azt nem tudja levetkőzni, egy két nap alatt, az által, hogy egy jót beszélgettünk. Ha a sors nem küldött valaki mást neki, miután eljöttem, neki mostanra már annyi. Vagy a szíve durrant szét a sok füsttől meg a whiskytől, vagy a nepáli hatóságok mutatták be őt a helyi törvényeknek. Egyébként az is érdekes volt ebben az emberben, hogy valahogy az új környezete is olyan volt mint ő. Hasist szívtak és whiskyt ittak még az egerek is a szomszédságában. Kb. ennyire jellemez minket az, amit látunk amikor körülnézünk magunk körül. Ezért nem jó az ítélkezés. Hisz önmagadat ítéled el, ha az fölött ítélkezel, amit látsz. Amit látsz, azt nem elítélni kell, hanem elfogadni és megérteni, hogy a kép megváltozhasson. A képre, amit látunk csak addig van szükség, amíg meg nem látjuk önmagunkat benne.

Kedves olvasó! Ez volt az orosz barátom, Michael története. Remélem, figyelt élete történetére, tudatosította, és valahol még mindig boldogan él, élvezve az új életét. Mi a te történeted? Mennyire figyelsz te rá? Mennyi benned a harag, mennyi benned a gyűlölet, a ragaszkodás, a harc? Mennyi benned a jelen pillanattal szembeni ellenkezés? Mennyire dolgozik ellened az, ami van, mennyire van segítségedre életed története abban, hogy megtaláld igaz önmagad?

Baráti szeretettel,

                  „egy Szabad Gondolat”

Reklámok
Categories: Minden, Nepál | Címkék: , , , , , , , , , , , , | Hozzászólás

Bejegyzés navigáció

SZABAD A GONDOLAT! (vélemény/kérdés/üzenet)

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

WordPress.com ingyenes honlap vagy saját honlap létrehozása.