Útkeresés a betonrengetegben

Hosszú út után általában hamar telnek az éjszakák. Alig alszom el, és máris ébredni kell. Így történt ez az első nap után is Katmanduban. Egy cseppet sem volt kemény az ágyam. Azaz kemény volt, de mire az tudatosult volna bennem, fel kellett kelnem, mert jött az egyik tanár. Igaz, hogy nem volt tanítás aznap, de hogy nézne ki, hogy az egyetem épületének előterében egy sápadt arcú alszik, miközben a mellette levő irodában egy tanár a munkáját próbálja végezni:). Jóval előtte én már talpon voltam, felfrissítettem magam. Egy laza nap következett. A tanár irodájában ültem, netteztem, a fényképeimmel dolgoztam. Hamar elszaladt a szabadnap. Újra magamra hagyott a tanár azokkal a szavakkal, hogy másnap reggelre előadás van szervezve nekem. Készüljek fel rá. Mondtam, én már nagyon rég készen állok, ha gondolja, most is elkezdhetem és holnap délig szünet nélkül a békéről és a megértésről beszélek neki. Egy nagyon jó dolog amit errefelé tapasztalok, hogy a humorból soha nem elég. Szeretik ha az ember természetes. Bár elképzelhető az is, hogy ha az ember aki természetes szeretne lenni helyi származású, nem értékelik annyira a humorát. Lehet, ki is kapna érte. Ki tudja? 🙂 Aznap éjszakára változott a szálláshelyem is. A tanár irodájában aludtam a földön. Két fotelt szétszedtem és a szivacsait letettem a földre. Rá tettem a hálózsákom, és máris készen állt az új fekhelyem. A fekhely fogalma számomra szinte minden nap mást jelent, de már egész jól hozzászoktam. Elég gyakran csak a naplemente után derül ki, hogy hol fogok aludni éjjel. Ha naplemente után sem derül ki, azt jelenti, hogy reggelig fütyörészhetek. 🙂 Reggel korán keltem, mert munkanap volt, és tanítás. Nemsokára meg is telt az egyetem épülete élettel. Diákok élénk hangját és trappolását hallottam. Nemsokára kiderült, hogy hamarosan indulhatok egyik osztályterembe ahol egyszerre két csoportnak kéne előadást tartani. Az előadáson egy két tanár is részt vett. Gördülékenyen, simán ment a duma. Értékelték is a diákok. Előadás után megtudtam, hogy a vizsgaidőszaknak köszönhetően be kell érnünk ezzel a két csoporttal. Közben a tanár, aki segített nekem megszervezni az előadást, megszervezte a reptérre való kijutásomat is egy motorbiciklin. Az interneten azt olvastam, hogy ott lehet nepáli vízumot hosszabbítani napi két dollárért. Egyáltalán nem gondolom, hogy ez egy jutányos ár egy szegénynek nevezett ázsiai országban. Belépéskor 44 dollárt fizettem egy hónapra. Biztos gondolják, hogy ha már annyira tetszik az embernek Nepálban, kifizeti a hatvanat is egy hónapra a negyvennégy helyett. És hát igazuk is van. Az én esetemben annál is inkább, mert nagyon nem volt más választásom. Kína nem szívesen látja a békéről okoskodókat, főleg miután letarolták Tibetet, India meg azt mondja, hogy üljek nyugodtan amíg a két hónap le nem telik. A repülőtéren hosszas keresgélés és kérdezősködés után fegyveres kísérettel eljutottam ahhoz a ponthoz, ahol a vízumokat osztogatták. Ott meg röviden közölték velem, hogy vízumot hosszabbítani, nem ott kell hanem a városban az (Imigration Officeban). Egy érdekes dolog történt a reptéren, éspedig az, hogy láttam egy ismerős arcot, melyet korábban Dél Indiában Sai Baba ashramjában láttam. Szokás mondani, hogy kicsi a világ. Ágiékkal is másodszor találkoztam Indiában anélkül, hogy azt megbeszéltük volna. Nehéz volt leküzdeni a sok taxi ajánlatot a reptéren. Nagyot néznek a taxisok, amikor látják, hogy fehér, és mégsem tart igényt a taxira. Elindultam gyalogosan a szokásos módon vissza a város irányába. Busszal szerettem volna menni, de ott is turistának néztek és olyan árat mondott a legény, hogy a kalapom megemelkedett tőle. Gyalog folytattam az utam a város fele. Egyszer csak egy kolosszális méretű fehér terepjáró megáll mellettem, és inti, hogy üljek be. Sokáig nem kérettem magam. Bedobtam hátul a bőröndöt, elől meg magamat. A sofőr tört angollal közölte, hogy nem kell neki semmi, egyszerűen csak segíteni szeretne. Jó érzés ismételten megtapasztalni, hogy a gondviselés nem hagyja magára gyermekét semmilyen körülmények között. Jó messze bevitt a városba ez a kis nepáli úriember. Közben elmondta, hogy sofőr, és szeret embereken segíteni anélkül, hogy elvárna valamit is cserében. Egy busz parkolóban tett le, ahonnét már könnyebb volt a tovább út a vízumhosszabbítók irodája felé. Útközben még bekaptam egy két banánt, hogy jól bírják a lovak a szekeret. Nemsokára megérkeztem az irodához, ahol az az örömhír fogadott, hogy lassan záróra, nem vehetnek el több vízumkérelmet. Legalább tudom, hova kell visszamenni. Elindultam onnét Nepál legnagyobb egyeteme, a Tribuvan egyetem irányába. Útközben a belügyminiszter azt üzente, hogy további juttatásokra van szüksége, ezért fürkészni kezdtem az út szélén levő étkezdéket, hogy melyik nepálibb. Sajna minél kevésbé nepáli egy étkezde, annál több pénzbe kerül. Találtam is nemsokára egy amolyan egyszerűbbet, ahol ráadásul még bab főzeléket is lehetett kapni 25 nepáli rúpiáért. Egy chapati 5 rúpia volt. Mintha kifejezetten rám szabták volna az áraikat. Elmondhatom, hogy ezen a helyen ettem a legfinomabb chapatit. Igazi szenes kemencében készült. A kemencének henger alakja volt. Olyan volt mint egy kutacska. Az aljában vörös parazsak ontották a hőt. Az oldala agyaggal volt kitapasztva. A fiatal srác aki a chapatikat készítette, csak úgy feltapasztotta a kemence oldalára a tésztát, és amikor annak 3 perce volt, készen volt a finom chapati. A bab főzelék mellé nagyon jól ment ez a hagyományos módon készült chapati. Az ebédelés élményét egy üveg hideg Pepsivel locsoltam meg. Úgy éreztem magam, mint egy boldog amerikai Nepálban. A kis étkezdétől a régi buszállomás fele vezetett az utam, amit Ratna Parknak is neveznek a helyiek. Innét vettem egy városi buszt, mely elvitt engem Kirtipurba ahol van az egyetem.

Az egyetem egy hatalmas zöld parkban helyezkedik el. Olyannak képzelem mint a kolozsvári Hasdeut. Olyan mint egy szép központi park. Tele van élettel búja növényzettel, Szinte még az ég is zöld fölötte. Az épületek a parkban szétszórtan, egymástól kisebb nagyobb távolságra vannak. Bementem az első épületbe mely utamba esett, hogy eligazodást keressek. Itt is az utolsó tanárt fogtam ki, aki megállította a motorkerékpárját, hogy velem egy néhány szót váltson. Elmondta, hogy másnap hova kell menjek, kit kell keressek. Megköszönve neki az útbaigazítást elindultam szállást keresni. Megtudtam, hogy ebben a parkosított övezetben vannak bentlakások is. Több egyetemista is megkérdezte mi járatban vagyok. Egyikkel mélyebb társalgásba elegyedtem. Elmondtam neki, hogy mi a helyzet, [meg egyből felajánlotta segítségét. Elvitt egy bentlakás udvarára, ahol több diák is összegyűlt, hogy a vándornak szállást beszéljenek. Kellemes kis spontán beszélgetés alakult ki közöttünk Ideális környezet az előadásra. Nem kellett intézkedni, szervezkedni, osztálytermet keresni. Az osztály ott volt, én ott voltam, a zöld pázsit is rendelkezésünkre állt. Ismerkedés beszélgetés után felvittük a csomagomat az egyik szobába és elvittek vacsorázni. Természetesen a vacsora nem volt más, mint amit ők reggel, délben, este esznek: dalbat (dal = lencse sós vízben megfőzve, bat az én kedvencem a rizs.). Melléje még valami curry is volt, ami zöldségekből lett főzve. Természetesen jól meg volt csípősítve, hogy nehogy véletlenül elfelejtsem, hogy Nepálban vagyok. Na de finom volt, és ez alkalommal a gyomromat sem provokálta. Sok beszélgetőtárs akadt még vacsora után is. Élveztem a beszélgetést, és örömmel is vettem részt benne, de az elemek amelyeket korábban jó sokáig a forró napon hordoztam elég hamar legyengültek.

Másnap bementem a szobatársammal és egy néhány másik diákkal az egyetemre. Még egy angol órán is részt vettem. Őszintén bíztam benne, hogy az én előadásaim kevésbé unalmasak. A téma nem volt rossz, de a tanár szisztematikus előadásmódja elvette a téma varázsát is. Visszamentem a főépületbe, hogy megkeressem azokat a személyeket, akik neveit egy nappal korábban ajánlották figyelmembe. Meg is találtam őket, de közölték velem, hogy ők kizárólag csak adminisztratív dolgokkal foglalkoznak, de viszont figyelmembe ajánlották a norvégok által létesített új szakot az egyetem keretén belül melynek az volt a neve, hogy peace, conflict, and development studies. A nevéből ítélve ez egy olyan szak volt ez, ahol a diákokat béke megteremtésére, konfliktus kezelésre tanítják. Gondoltam, hogy talán ott helye lenne az általam hordozott üzenetnek is, de sokkal inkább arra lettem volna kíváncsi, hogy ők az egyetemen, hogyan közelítik meg a témát. Még aznap volt alkalmam találkozni egy professzorral, aki a politológia mellett ezen az új szakon is tanított. Miután megismerkedtem vele, azt mondta, ha szeretném négy óra után elvisz engem a Global Collegeba, ahol az új szak oktatása folyik. Úton a Global College fele, azt is felajánlotta, hogy átvehetek az órájából egy harminc percet, hogy rövid előadást tartsak a diákoknak. Én elfogadtam az ajánlatát. Miután megérkeztünk és a diákok létszáma is teljes volt, néhány szóban bemutatott engem a csoportnak, majd ő is helyet foglalt a leghátsó padban, hogy meghallgassa mondandómat. Valahogy azt éreztem, hogy ezek a fiatalok tudatosan választották ezt a szakot. Kíváncsian figyelték minden szavamat. Kérdések is voltak bőven, de nem akartam a professzor teljes óráját kisajátítani, ezért kicsivel átlépve a rendelkezésemre álló időt, visszaadtam a szót a tanáruknak. Meglepődtem, hogy a professzor is nagyon értékelte ezt a nem túl hétköznapi megközelítését a témának, és még egy darabig ő is abból a szemszögből bontogatta a témát. Lementem az irodába, hogy amíg az óra tart, addig egy kicsit beszélgessek édesanyámmal és a húgommal az interneten. Este későre értünk vissza a Tribuvan egyetem területére, ahol a fiuk már aggódtak miattam. Vacsora után én lettem a diák. A vendéglátóim segítettek nekem mélyebb betekintést nyerni a nepáli lét rejtelmeibe. A fiatalok nagyon hisznek a maoisták ígéreteiben. Vendéglátóm is egy kis politikus növendék volt, az egyetemisták választottja. Örült nagyon a lehetőségnek, hogy jelenlétemben gyakorolhatja angol tudását. Beszéltek nekem a polgárháborúról a kormány és a maoisták csapatai között. A bentlakási életet nagyon nem kellett részletezzék, mert annak én is élő tanúja lehettem egy néhány napon keresztül. Nincs a bentlakásban víz. Hetente 5 alkalommal jön a vizes kocsi, amely megtölti a bentlakás melletti tartályokat vízzel. Olyankor mindenki résen van vedrekkel, tálakkal. A tartályok mellett folyik a tisztálkodás, a mosás amíg a vízkészlet tart. Ilyen körülmények között kellett nekem is megoldani a tisztálkodást, meg a mosást, amíg velük voltam. Érdekes viszont az, hogy annak ellenére, hogy ilyen víz hiány van, nem tisztátlanok. Nagyon alaposan tisztálkodnak. Megtanultak alkalmazkodni a körülményekhez. A víznek nagy értéke van arrafelé. Sokszor eszembe jutottak az otthoni vízpazarlások, fél órás, néha egy órás zuhanyzások, az otthoni fogmosás, borotválkozási szokások. Arra gondoltam, hogy azok, akik nem értékelik még kellőképpen a vizet, egy Katmandu völgyi két hetes intenzív tanfolyamon nagyon jól megtanulhatnák, hogy mi a víz, hogyan illik használni, hogy kell megbecsülni. Még nem tudhatjuk, hogy merre fordul a sors kereke, mit hoz számunkra is a holnap. Ezért ajánlatos szerintem már most elkezdeni megbecsülni a természeti forrásokat, és hálás lenni értük, hogy nincs hiány még belőlük. Érdekes egyébként, hogy abban az országban amelyről az hírlik, hogy a világon a második helyen áll a vízkészlet tekintetében Brazília után nincs víz a fővárosban. Egyszerűen üres Katmandu völgye. A vizet a völgyön kívülről kell behozzák. Érdekes az is, hogy ennek ellenére még mindig túl népes a környék. Az emberek még így sem akarnak visszamenni vidékre. Az ivóvíz biznisz is csak úgy virágzik errefelé. Teherautók, hozzák az ivóvizet a völgyön kívülről, amolyan kis húsz literes palackokban, amelyeket cserélni lehet mint otthon a gázpalackot ha jól emlékszem negyven-ötven rúpiáért. Nem nagyon akar mozdulni semerre az ország. Várják az alkotmányt már egy jó ideje. Nem akar érkezni. Mindenki a politika felől panaszkodik. Várják a sült galambot, hogy mikor repül be a szájukba. Azt merném mondani, hogy az ország kilencvenkilenc százaléka okolja a politikai helyzetet a nehézségekért. Nem találkoztam még egyetlen egy emberrel sem aki azt mondta volna, hogy én vagyok a hibás személyesen mert kiengedtem a gyeplőt a kezemből, másra bíztam a nekem kijáró felelősség adagot. Mindenki a külső gonosz erőkre haragszik, nem gondolva arra, hogy ő a teremtőjük.

Egy percig nem volt alkalmam unatkozni, és írni sem. Mindig volt akivel töltsem az időt. Egyik nap még egy spontán gyalog túrára is elvitt az egyik egyetemista. Felmentünk a Katmandu völgy peremére. Onnét készítettem egy néhány felvételt a városról. Nagy idő közeledett. Meg is ijesztett egy adag esővel. De eső után visszajöttek a fények, a kedven esőutáni fényeim. Jó felvételeket tudtam készíteni a völgyről, meg a város pereméről, ahol úgy éreztem magam mint otthon. Olyan vidékies volt a hangulat. Az emberek gazdálkodtak. Fényképeztem az embert a maga természetes környezetében a föld ápolása közben. A nagy időnek csak az intrója játszódott le. A java még hátra volt. De azok a fények amelyek megelőzték az égi háborút egyszerűen lenyűgöztek. Nem tudtam megállni, hogy ne fényképezzek. Tetszenek nagyon azok az egyszerű épületek, amelyek felépítéséhez jóformán egy rúpiára sincsen szükség, csak egy kis jóindulatra és kemény munkára. A legtöbb ház kőből épült. Ez az igazi kőművesség kérem! Nem győztem csodálkozni, hogy milyen házat tudnak ezek építeni a kövekből, ami persze egyformán elérhető gazdag és szegény számára. Ha az embernek van egy darabka földje, amihez társul egy kis elképzelés, meg egy kis szorgalom, szinte kizárt, hogy ne tudjon födelet varázsolni a feje fölé. Természetesen ennek tetejében ha jelen van egy egészséges közösségi élet is, egy kis együvé tartozás, mindenkinek könnyűszerrel elkészülhet az otthona anélkül, hogy a bankot meg kellene invitálni a bulira.

Összesen 3 napot tölthettem fiatal vendéglátóimmal. Lenyűgözött vendégszeretetük, az hogy mennyire természetes volt számukra, hogy engem teljesen ingyen vendégül lássanak. Szívemből örvendek annak, hogy ilyen is lehet a világ. És meggyőződésem, hogy a világot belülről hozzuk létre. Az egyén teremti saját maga világát. Ezért kizárt dolog, hogy ugyanazt a környezetet két különböző ember teljesen egyformának ítélje meg. Ez talán az élet legfontosabb felismerése. Minél több ember megérti ezt, annál szebb lesz a világ, mert annál többen lesznek, akik a saját kis világukat meggyógyítják. Egyre többen lesznek azok, akik a saját kis világuk megváltoztatásával hatalmas hatást gyakorolnak a nagy világ külalakjára is. Az ilyen embereket én egyenesen hősöknek nevezem, mert van elegendő bátorságuk ahhoz, hogy lépéseket tenni a változás kedvéért, nem törődve azzal, hogy más mit gondol, hogy más lépik-e vagy marad, esetleg hátralépik. Ezek a felelős emberek. Ők változtatják meg a világot, ők teszik azt élhetőbb, élvezhetőbb helyé. Mély tiszteletem és elismerésem mindazokkal szemben, akik nem várnak másra, akik követik a belső hangot, és lépnek, akkor amikor az utasítás érkezik.

__________ Information from ESET NOD32 Antivirus, version of virus signature database 6088 (20110502) __________

The message was checked by ESET NOD32 Antivirus.

http://www.eset.com

Reklámok
Categories: Minden, Nepál | Hozzászólás

Bejegyzés navigáció

SZABAD A GONDOLAT! (vélemény/kérdés/üzenet)

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Működteti a WordPress.com.