A kontrol

Egyik alkalommal, miután egyik szálláshelyünk közelében egyik jány találkozott a barátjával, megkérdeztem tőle, hogy ki volt a fiatalember. Ő mondta, hogy a barátja. Mondom neki, én azt nem hiszem el. Mondom, hogy engemet se te, sem a fiatalember nem győzött meg arról, hogy együtt vagytok. Egy őszinte forró ölelés, legalább egy puszi az arcra, sehol semmi? Azt mondja, azt nem lehet. Itt Nepálban nem leehet, mert ha netán meglátják, hatalmas bajuk származhatna belőle. Nagyon elítélnék, megszólnák érte, talán meg is vernék. Nem szabad csak úgy úton út félen fajtalankodni. Dermedten figyelten a lány szavait. Mondom neki, hagyd a fenébe, légy őszinte önmagaddal szemben, legalább öleld meg azt az embert, szorítsd magadhoz, mintha valóban szeretnéd. Legalább az arcát puszild meg. Nem azt tanácsolom, hogy fogjatok neki gyereket gyártani az utca kellős közepén, de ennyire ne fogjátok vissza az érzelmeket a külvilág kedvéért. Néha a belső hangnak is tegyetek eleget, ne csak annak, amit a külvilág odakiabál nektek. Hát de nem lehet, mert a társadalom…… Szegény társadalom, milyen nagy gondokkal van elfoglalva. Nincs neki nagyobb baja, mintsem, hogy a fiatalokat igazgassa, hogy olyan fakók legyenek, mint ő. Sokáig nem okoskodtam. Nem szólhatok bele a boldogságukba. De mivel én is tanúja lehettem az esetnek, ezért el kellett gondolkodnom rajta, hogy valójában mi is az, amit látok. A nyomorúság veszi fel őket. Visszaélések miden irányból, a végtelenségig kizsákmányolja őket a rendszer. Nekik meg csak arra futja, hogy a fiatalokat is megnyomorítsák idióta néhány ezer éves törvényeikkel. Még csak annyit mondtam a lánynak, hogy figyeljenek kicsit, mert az a rendszer mi vagyunk. Ők a rendszer. Ha minden gyáva fiatal fejet hajt neki, annak csak az lesz az eredménye, hogy ezer év múlva is a szerelmesek csak lopva suttoghatnak egymásnak egy néhány szót ügyelve, hogy nehogy kémkedjenek körülöttük, hogy társadalom ellenes cselekedetet hajtanak végre. Ha elfogadod a szart, előbb utóbb te is szar szagú leszel, és elvárod a környezetedtől, hogy ők se legyenek különbek. Aki meg különb szeretne lenni, azt megkövezed, hogy térjen észhez. Könyörtelen ez a játszma! Nem tudtam megállni, hogy ne tanítsam rosszra őket. Mondtam nekik, hogy ne felejtsék el, hogy csak egy életük van, és igyekezzenek azt úgy élni, hogy a belső hangot kövessék, mert ha egyfolytában csak a külsőkre figyelnek, még azt a rövidke életet is elpazarolják. Soha nem adnak lehetőséget maguknak, hogy megtapasztalják, milyen nagy örömmel jár, ha az ember őszintén éli az életét. Itt hirtelen eszembe jut, hogy a híres templom oldala, amelyet meglátogattunk, tele volt pornográf faragott szobrocskákkal, ami nem nagyon egyeztethető össze az itteni társadalom jelenlegi magatartásával. Ezek az emberek már lassan azt sem tudják, hogy milyen szabályokat követnek, csak követik őket, mert tudják, hogy szabályosan kell élni, és nem szabad kihágásokat elkövetni.

Sok érdekes gondolattal, felfedezéssel ajándékozott meg ez a kirándulás. Örültem, hogy része lehettem. Tudom, hogy megvan ennek is a helye az életemben. Tudom, hogy ezekre a tapasztalásokra is szükségem volt, hogy az életnek nevezet játékot még jobban megismerhessem.

Négy nap után, késő délután buszunk megérkezik Pokhara határára. A város fele közeledve, már gyérült a csapat. Otthonuk fele közeledve leszálltak róla a fiatalok. Közben a sofőr felajánlotta, hogy beszél a kollégáival, hogy engem valaki teljesen díjmentesen elvigyen Katmanduba. Néhány telefonhívás után, abban egyeztünk, hogy leszállok a főút mellett Suraz barátommal, akivel a kirándulás alatt amúgy is eléggé összebarátkoztam, és amikor jön a busz, tovább megyek a főváros felé. Annak oka, hogy pont az ő gondjaira bízták a vándort az volt, hogy a házuk pont a főút mellett volt, közel egy buszmegállóhoz. Intenzív búcsúzkodás, meg címcsere után úgy leszálltam a buszról, hogy a hátitáskám fent maradt. Egyből észrevettem, hogy elvitték a táskám, és integettem is hevesen, hogy álljanak meg, de ők az integetéseket valószínűleg búcsúzkodásnak vették. Azt mondta Suraz, hogy várjak egy pár percet. Hazalépik a motorért, és utánuk megy. Várakozás közben vettem egy mangót, hogy oltsam a szomjamat és az éhségemet vele. Modern kis járműve volt Suraznak, nem telt sok időbe neki, hogy megmentse a hátizsákomat. Felpakoltuk a batyut meg magunkat a motorra, és elindultunk az otthona fele, ami csak egy néhány percre volt attól az utcasaroktól, ahol végső búcsút vettem a vidám csapattól. Surazek háza egy meglehetősen nagy főút menti tégla épület, melynek az út felőli része vegyes boltnak volt berendezve. Ebben a boltban a helyeik megvásárolhattak minden hétköznapokban használatos dolgokat, élelmet. A boltban felváltva dolgozott az egész család: anyuka, apuka, a menyecske (Suraz bátyjának a felesége), és Suraz maga. Az édesapja, közben még tanított is a helyi iskolában. Ha jól emlékszem nepáli nyelvet és irodalmat. Angolul is beszélt valamennyire az öreg. Barátom bátyja Amerikában dolgozik illegálisan. Ezért nem sűrűn látogatja családját. Édesanyja és édesapja már első perctől úgy bántak velem mint saját gyerekükkel. Megkérdezték mit szeretnék enni. Tudtam, hogy olyant nem kérhetnék, amit nem teremtenének elő. Mondtam nekik, hogy főtt pityóka hagymával jó lesz, ha nem okoz az nekik gondot. Nemsokára érkezett is a még gőzölgő pityus hagyma, dahi, bivalytejből készült friss házi vaj társaságában. Ez felülmúlta a legmerészebb a legoptimistább fantáziámat is. Nem ettem házi vajat lassan egy évtizede. Bivaly tejből készült házi vajat, meg soha nem ettem. Éreztem, hogy ezen a helyen még el tudnék tölteni egy néhány napot. Természetesen nemcsak a házi vaj és a finom dahi (finom vastag házi savanyú tej) miatt, hanem úgy általában a vendégszeretetük és a kellemes otthoni környezet miatt is.

Suraz mondta, hogy nekik is van egy rokonuk, aki gyakran jár Katmanduba autóbusszal, és megbeszélik vele, hogy elvigyen. Eléggé próbáltam megértetni velük, hogy én nem ragaszkodom a buszhoz. Busz nélkül is elég jól tudok utazni, de ragaszkodtak hozzá, hogy ők gondoskodjanak az utamról ez alkalommal. Miután felhívta a rokont közölte velem, hogy busz csak következő nap este van. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy még egy napot el fogok tölteni Pokharaban Surazék otthonában. Az este hátralevő része beszélgetéssel telt. Mélyebb betekintést nyerhettem a családjuk történetébe. Amint írtam már, Suraz bátyja Amerikában dolgozik feketén. Ezért már évek óta nem látta feleségét és a két gyerekét. Öccsével nincsenek nagyon jó viszonyban, mert Suraz nem nagyon akar megfelelni a bátyus elvárásainak. Amikor a motort is vásárolta, a bátyja egy egészen más típusút javasolt neki, ami gazdaságosabb mint az amelyik Surzának tetszett. Azóta is neheztel öccsére, hogy olyan motrot választott, aminek nagyobb a fogyasztása mint a Honda Heronak. Elmondta, hogy az egyetem sem nyűgözi le nagyon. Az ottani társaságot leszámítva nem sok minden ragadja meg az érdeklődését. A szülei meg odaadnának mindent azért, hogy ő elvégezze az egyetemet, és az azután következő szükséges lépéseket is megtegye, hogy értékes része lehessen a társadalomnak. Ezt most megint nincs értelme tovább tárgyalni. A véleményem a legutóbbi ilyen történet óta sokat nem változott. Hosszú volt az út, ezért nem fogott a beszélhetnék. Mély álomba zuhantam.

__________ Information from ESET NOD32 Antivirus, version of virus signature database 6088 (20110502) __________

The message was checked by ESET NOD32 Antivirus.

http://www.eset.com

Advertisements
Categories: Minden, Nepál | Hozzászólás

Bejegyzés navigáció

SZABAD A GONDOLAT! (vélemény/kérdés/üzenet)

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Működteti a WordPress.com.