Élet a szavak rengetegében

Sokadjára búcsúztam sokadik jótevőmtől. Szép fütyörészős idő volt. Már alig vártam, hoDSC_0519gy újra otthon legyek. Újra az úton (On The Road Again). Aki ezeket az érzéseket még nem ismeri, és nem is érez késztetést rá, hogy megismerje, az mindvégig azt fogja gondolni, hogy egy hazug disznó vagyok, amikor azt mondom, hogy az egész világ az otthonom, hogy mindenhol a világban van egy hely, mely szívesen otthont biztosít, és szeretettel fogad.

A beszámoló írásának egyik célja pont az, hogy ízelítőt kínáljon ebből a vándor életstílusból, mely lehet épp annyira tartalmas és szép, mint egy helyhez kötött egy otthonos életvitel. Ezzel párhuzamosan arra is rá szeretnék mutatni, hogy a kellemes otthon fogalma nem helyhez kötött. A szép és csúf otthon fogalmát magunkban hordozzuk. Akinek szép az otthona egy bizonyos helyen, annak valószínűleg egy másik helyen is ugyanolyan szép lesz. És ez megint olyan dolog, amiről nem lehet és nem is szabad sokat beszélni. A szavak csak azért vannak, mert az alacsony tudatossági szintünk miatt nem tudnánk kommunikálni másképp. Nevezhetném amolyan átmeneti, akár kényszer megoldásnak is a szó formálás képességét. Még a szavak mesterei is távol állnak attól, hogy szavakba öntsenek egy isteni érzést. Mit mondjak én, aki egy fél életet úgy élt le, hogy egyenesen megvetette a költészetet, az irodalom minden megnyilvánulását. Tökéletlen eszközként tekintek még mindig a szavakra. Nagyon megtévesztenek. Nap mint nap látom, hogy mennyire elvesznek az emberek a szavak világában. A szavak világa az igaz létnek egy parányi töredéke, és mégis felteszünk mindent rá. A teljes létünket a szavak félreérthető, legtöbbször akár nem tudatosan hazug világa határozza meg. És még csodálkozunk, hogy boldogságunk ingatag. Nem tudják az érzést átadni. Még szerencsére van ölelés, van arckifejezés, meg adatott a szeretés és a szeretkezés lehetősége. Ezek talán azok a dolgok, melyek kicsit a szavak világa fölé emelik emberi létünket. De még ezek is közelebb vannak földhöz mint az igaz forráshoz, amely felé tartunk szavainkban botladozva, kioltott fáklyákkal.

Az évezredek óta generációról generációra öröklődő határokat nehéz megnyitni, lerombolni, de viszont szükséges megérteni, hogy nyitás nélkül nincs beteljesedés, nincs teljes élet a földön. Életünk végéig csak vegetálni fogunk, mint akit már születése előtt eltiltottak a hústól. Úgy érzem, hátralevő életem napjait, perceit szívesen „áldozom” arra, hogy segítsek kinyitni a berozsdázott vasajtókat. De látnom kell, hogy nagyon kevés vagyok ahhoz a rengeteg ajtóhoz. Ezért szükséges, hogy mindenki akiben az élet értésének lángja fellobbant, vállalja a felelősséget, ne tartsa magában az okkal megszületett gondolatot, ne színezze, ne szépítse, hanem engedje útjára abban a formában, melyben az megszületett. Tudom, hogy nehéz, tudom, hogy nem szabályos, tudom, hogy törvénybe ütköző, de ez nem szabad elkeserítsen egyetlen őszinte embert sem, mert ahogy a teremtésbe vetett bizalmat megerősítik a tapasztalások, úgy elkezdődik az emelkedés a szárnyalás. Ne legyünk háziszárnyasok, melyek elől eltitkolták, hogy meg lettek áldva a repülés képességével, ezért soha nem is próbálták, soha nem is próbálják. Az igazság felé vezető úton csak addig van szükség a nehézségekre, amíg a teremtésbe vetett hit meg nem szilárdul, amíg határozott döntés nem születik, hogy választottunk, hogy a teremtés igazságát, az EGY IGAZSÁGÁT választjuk, a sok kicsi életű igazság helyett, melyek ebben az órában vannak a következőben már halottak. Addig botladozunk csak, amíg meg nem tanuljuk az imát, mely lényünk legmélyebb zugából árad az EGY fele. Ezért is van nagy szükségünk arra, hogy az egyedi belső hangot megtaláljuk, és azt szüntelenül, félelem nélkül kövessük, tarkaságunk vállaljuk, a fehér festéket, mely egyformának álcáz mindannyiunkat lemossuk. Ez természetesen a bátrak döntése, azoké, akik az életet választják, a hosszú unalmas ébren alvás helyett. Azok döntése ez, akik tudják, hogy azért jöttek, hogy megérkezzenek oda, ahonnét elkóboroltak, tudják, hogy nem hosszú földi életért jöttek, hanem a mielőbbi hazatérésért. Nagyon nehéz így gondolkodni, mert nagyon tapadós a talaj amelyen állunk. A földbe, az anyagba vannak gyökerezve a lábak, olyannyira, hogy meg sem tudunk mozdulni. Ha meg is emelkednénk egy kicsit, már egyből félünk is a zuhanástól. Gyáva férgek vagyunk mai kifejezéssel élve (angolul: pussy). Félve éljük minden pillanatunkat, és soha nem tesszük fel a kérdést, hogy miért? Miért félünk? Mit féltünk? Mink van amit annyira kell féltenünk? Félünk, hogy vajon holnap élünk-e még, lesz-e még alkalmunk félni. Bízok benne, hogy hallatszik a hang, mely ezeket a csúnya gondolatokat helyezi eléd, hogy az orrod beleüsd, hogy fájjon, hogy mérges légy, hogy elszakítsd a pórázt mely évezredek óta ott lóg a nyakadon.

Hosszúra sikeredett a gyalog út, de nem bántam. Leszámítva azt a szakaszt, ahol a porból nem láttam ki, nagyon élvezetes volt. Nemsokára jött is egy teherautó, mely nem volt annyira leterhelve, hogy hátul a csomagokon ne kaptam volna helyet magamnak. Elkezdődött egy újabb kapaszkodós útszakasz. Gondolhatod, hogy egy nagy teherautó felfüggesztése, meg rugózása nem ilyen magam fajta 66 kilós vándorok szállítására lett kitalálva, ezért úgy hajigált engem, mint egy darab pityókás zsákot azon a gödrös úton. Nem is olyan rég azon gondolkodtam, hogy talán nem ártana a fizikai erőnlétemet is ápoljam valamilyen formában. Na de ez rendszeresen megtörténik amikor kifogok egy-egy jármű tetején történő utazást. Na meg a hosszú gyaloglások is pezsdítik a vért az ereimben. Valami fiatal srácok voltak a szállítók, akik az elején kétkedve néztek, amikor azt mondtam, hogy azért nem buszozok mert nincs zseton rá, meg különben is jobban tetszik nekem így. Belementek a számukra nem túl előnyös, de nem is hátrányos vásárba, hogy elvigyenek szinte Pokharaig. Ez negyven valahány kilométer intenzív kapaszkodást jelentett számomra. Olyan is volt hogy akkorát szökött a teherautó hátulja, hogy a vas rúd amiben kapaszkodtam a kezemben maradt. Mondom magamban, nesze neked, most már használhatod egyensúlyozni mint egy kötéltáncos. Végül a Pokhara fele vezető utat, egy kisebb teherautóban a sofőr mellett ülve fejeztem be. Annyira megszoktam már a zötykölődést, hogy már szinte rosszul esett az ülés monoton kényelme.

Amire beértem Pokharaba, az ég haragos ábrázatot öltött magára, és azzal fenyegetett, hogy megver, ha nem szedem a lábaimat. Esőre állt az idő, de nagy esőre, és nemsokára rá is zendített. Több hónapos kihagyás után nem is vettem rossz néven az eső látványát. Bemenekültem egy buszmegálló melletti bolt sátrába. Ott találkoztam valami nepáli „Sadu”-kkal. Ezek a saduk narancssárgába vannak öltözve, hosszú szakálluk és hajuk van, és gyakran viselnek turbánt a fejükön. Azt mondják magukról, hogy ők nekik semmi nem kell, nincs szükségük az anyagi létre. Csak azt felejtik el, hogy szarni azt meg kell néha napján. A szarnivalót, meg kéregetéssel teremtik elő. Nem tudom melyik az igaz sadu, meg melyik a hamis. Én valószínűleg eddig csak a hamisakkal találkoztam. De az is lehet, ha megnézném a SADU jelentését a szótárban, azt írná, hogy hamis. Pénzt kért tőlem kajára. Mondtam egye a fene, veszek neki valami kaját, éhen ne haljon itt előttem. Oszt amikor látta, hogy van akitől, mutatta, hogy még lennének vagy haton, nekik is jó lenne kaját venni. Mondom neki, hogy biztos nem a humorérzéked hiánya miatt lettél SADU. Mondom, mi a fenét műveltek sadukként, hogy kajára sem futja. Azt feleli, hogy imádkoznak Sheevahoz. Mondom, lehet elcsesztek valamit abban az imában, ha könyörögnötök kell egy falat ételért. Keserves arcot is vágott, hátha a szánalom kinyitja az ajándékpénztárcámat. – És miért iszol testvér? – kérdeztem tőle. – Hát csakis a rossz idő, meg a hideg miatt, hogy nehogy lebetegedjek.-válaszolta. Gondoltam magamban, ha netán ez az utolsó napod, amit kibírsz kaja nélkül, és nem kapsz jobb ügyfelet mint én, akkor sajnos elérkezett az utolsó napod, mert engem nem győztél meg arról, hogy hasznos dolog téged etetni. E legyen az én sorsom is, ha társadalom számára haszontalannak ítéltetek. Felugrottam egy buszra, ami a várostól 16 kilométerre levő pokharai egyetem fele tartott. Örömmel tapasztaltam, hogy az eső elől a buszon sem menekültem meg, ugyanis pont az ülésem fölött is szinte olyan jól folyt be az eső mint odakünn. Úgy látszik, nőnöm kell még, ezért keres engem ennyire a tavaszi eső.

Reklámok
Categories: Minden, Nepál | Hozzászólás

Bejegyzés navigáció

SZABAD A GONDOLAT! (vélemény/kérdés/üzenet)

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

WordPress.com ingyenes honlap vagy saját honlap létrehozása.