A gyógyító nyugalom






View A folyó partján

View Full Album

Amire befejeztem a világhálós dolgaimat a nap már jó mélyen a hegyek mögött járt. Már lassan hétköznapi dolog számomra az esti stoppolás. Gondoltam, csak kerül valami. Nem volt még túl késő. Nyolc óra körül járhattak az órák. Kiálltam az út szélére, hátha kapnék egy nekem való teherautót. Nem mondhatnám, hogy dús volt a forgalom. Egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy könnyen fog menni a stoppolás. Egy ötven év körüli ember kíváncsiskodott, hogy merre tartok abban az órában. Mondtam neki, hogy Pokharaba kéne eljutnom. Azzal biztatott, hogy verjem ki a fejemből, hogy valaki abban az órában meg fog állni, hogy elvigyen. Kérdezte miért nem megyek hotelbe. Mondtam neki, hogy nem van pénz hotelekre csak kajára, és bár a látszat az ellenkezőjéről árulkodik nem vagyok turista, csak egy egyszerű csavargó, aki néha békéről, és határok nélküli világról prédikál.

Utam folyamán talán a legkényelmetlenebb dolog, hogy szembesülnöm kell azzal a bánásmóddal ami a gazdag turistákat illeti. Többek között a bőröm színe pontosabban színtelensége miatt, a legtöbb ember akivel kapcsolatba kerülök természetes módon azt feltételezi rólam, hogy egy gazdag mindenható turista vagyok, aki a pénzével elintéz mindent, akinek a pénzéért megéri kedveskedni. Főleg Nepálban a bőröm színe meg a kalapom miatt, a legtöbb helyen automatikusan emelkednek az árak. A buszokon is hajlamosak többet kérni a jegyért, mint a helyiektől. Ezért legtöbbször az árakat megérdeklődöm mielőtt vásárra kerülne a sor.

Az útszéli bácsi tudomásul vette, hogy nem Hollywoodból érkeztem szájat tátani a Himalája lábaihoz, hanem egy üres zsebű vándor vagyok, aki egy olyan kelet európai országból érkezett, ahol annak idején a kommunizmus még az itteninél is jobb sanyargatta a népet. Rögtön közölte is, hogy ha nem vagyok igényes, van egy üres szoba lent a ház alatt, amit teljesen díjmentesen a rendelkezésemre bocsát. A háza a főút mellett volt, amelynek az út felőli részében egy kis üzlethelyiség, ahol a helyiek olyan kellékeket vásárolhattak, amelyek szükségesek a hétköznapi élethez. Az otthona egyben a munkahelye is, ha lehet azt egyáltalán munkahelynek nevezni.

Lámpát gyújtottunk és a háza mellett levő meredek lépcsőn lementünk az alsó szintre melynek mennyezete körülbelül az út magasságával volt egyenlő. Egy vas ajtó várt rám nagy lakattal. Börtön cellának is prímán beillett volna. De én ennek is épp úgy örültem, mint annak idején az 5 csillagos szállodáknak. Már rég nem a szoba kényelme határozza meg a boldogságomat. Csak egy hely, ahol a nyugovóra térhetek, és nem ver az eső. Kinyitottuk az új otthonom ajtaját. Nem volt egyáltalán túlrendezve. Egy matrac nélküli faágy meg egy bicikli látványa fogadott. A faágyra később egy szalmaszőnyeg került, hogy ne érezzem úgy magam mint egy második világháborús fogoly.

A kis boltot nem sokan látogatják. Élelmiszereket nem nagyon árul. Csak cukorka és bagó van a boltjába, ami szájba tehető. Az összes többi árucikk olyan, amin a por talán már hónapok óta vastagodik. Nem sokan zavarják a bolt nyugalmát. Meglehetősen lassú arrafelé az élet. Nem nagy igényűek. Meglepődtem, hogy ő, aki nem nagyon bővelkedik a földi javakban, szívesen segít rajtam, megossza azt a keveset is amije van anélkül, hogy bármit is elvárna cserében. Az ő cselekedete is azt igazolja, hogy az embernek minél kevesebb van, annál többet tud adni másoknak. Amióta meghalt az édesanyja, bizonyos ételekről is lemondtak. Feltételezem, hogy ez valami vallással kapcsolatos fogadalom. Felesége is ő is viszonylag vidám kedélyű emberek. Nem nagyon panaszkodnak. Elfogadják azt, amit hoz az élet. Az élet meg részükről is sok áldozatot követel. Két gyerekük van. Mindkettő egyetemista. A lányuk a falutól ötven kilométerre, Pokharaban, a fiuk meg Londonban. Állítólag valamilyen szívbetegségben „szenved” a bácsi már évek óta, amire szedi is mindennap a szintetikus fehér bogyókat, hogy időt nyerjen a teremtőtől. Eladta minden földjét, hogy a fia Londonban tanulhasson. Sajnos a nepáli olcsó föld árából, a fiatalember nem sokat okosodik a vad nyugaton. Állítólag egy szállodába jár dolgozni odakint, de nem pénzért, hanem kajáért. Azt mondja sok a nepáli odakint, ezért örvend, hogy legalább ételt adnak a kétkezi munkájáért. Fel vannak készülve arra is, hogy akár a fejük fölül a födelet is áruba bocsássák, hogy a gyerekeknek jobb sorsuk legyen. Én csak nyeltem a képzeletbeli gombócokat. Valaki elhitette velük, hogy attól lesz értékesebb gyerekük, ha Londonban iskoláztatik, hogy attól lesz boldogabb ő és a családja, ha neki angol oklevele lesz. Ezért koldusként él most, minden emberi méltóságát ideiglenesen felfüggesztve. Elment messzi földre, hogy hivatalos papírt szerezzen arról, hogy ő is értékes része a társadalomnak. Még egyszer nincs értelme, hogy az áldozat című fejezetet beidézzem ide. De valahányszor találkozok a helyzettel, elszomorodok, hogy az embernek milyen természetes lemondani az életéről, áldozatot vállalni egy másik életért, bízva abban, hogy annak majd jobb lesz. De sajnos mivel a másik élet ezt tapasztalja, neki is természetes lesz lemondani önmagáról, hogy valaki másnak jobb legyen majd. Így generációról generációra mindenki halott életet él, hogy a jövő nemzedékének jobb legyen mint neki volt. Olyan nehéz észrevenni, hogy pont ezzel ítéljük halálra magunk után a jövő nemzedéket is, ezzel fosztjuk meg őt annak lehetőségétől, hogy mielőbb felnőjön, és megtanulja vállalni a felelősséget saját életéért. Vajon mikor születik meg már az a nemzedék, amely a tiszta egyenes jelenben látja a szebb jövő lehetőségét, mert érti, hogy az egészséges kiegyensúlyozott jelen nem más mint az áhított szép jövő szilárd alapja. Úgy építjük az életünket, mint az az ács amely egy szép tető kedvéért a házat kő vagy beton alap helyett, forgácsra helyezi. Most innét visszatekintve azokra a napokra, azt gondolom, hogy az a szülő, amely ennyire lemond a saját élete beteljesedésének lehetőségéről a gyerekeiért, az talán még azzal is többet tudna segíteni gyerekein ha egyszerűen véget vetne áldozatos életének, az által lehetőséget adva gyerekének az igaz felnőtté válásra. Tudom, hogy ha vallási vagy más társadalmi törvényeket figyelembe véve elemzed a soraimat, nem tehetsz mást, mintsem hogy elítélsz, de én azt javaslom helyette, hogy gondolkodj el te is ezeken a dolgokon, ameddig még nem késő, ameddig még nem leszel áldozat, mely áldozatot nevel gyerekéből is.

A felesége vacsorát készített. Előre bocsátottam, hogy nem fogok sokat enni, mert könnyebb nekem a nagy bőrönd súlya mellett a hasamban két lapát szar helyett csak egy lapáttal szállítani :). Bár egy ideje a gyomrom visszautasítóan kezeli a túl fűszeres ételeket, kifejezetten jól esett a hagyományos nepáli vacsora (DAL, CURRY, CHAPATI). A rizst udvariasan visszautasítottam, mondván, hogy soha nem voltam nagy barát vele, de a legutóbbi barna rizs kúra óta, még jobban haragszunk egymásra. Vacsora után lementem a cellámba, és belülről magamra zártam az ajtaját. Hosszú utak után rendszerint nem szokott baj lenni az alvással. Nem sokkal napnyugta után általában én is ágyban szoktam lenni. Másnap reggel korán keltem, és neki fogtam rögzíteni az elmúlt napok eseményeit. Nemsokára érkezett a vendéglátóm a reggeli teával. Ő is épp úgy mint az előző jótevőim, szentül vallotta, hogy a vendéget Istenként kell tisztelniük. Ettől függetlenül azt éreztem, hogy amit tesz értem az neki is örömére szolgál. Tea mellett folytattuk az ismerkedést, a két világ összehasonlítását.

Úgy beszélgettem vele is mint mindenki mással. Hagytam, hogy a szavak ha jönnek, természetesen jöjjenek, mosoly vagy vicc vagy egy komoly arcvonás társaságában. Érdekes, hogy gyakran félünk természetesen, őszintén megnyilvánulni bizonyos körülmények között. Nem is olyan rég ez még engemet is jellemzett. De egy ideje mind csak azt tapasztalom, hogy az őszinteségnek, a természetességnek mindenhol helye van. Talán azért, mert mára már a természetes dolgok a különlegesek. És az emberek szeretik a különlegeset a megszokott mindennapos szürkeség adag után. Többször is rám fogták, hogy különleges vagyok, és én elcsodálkoztam, hogy azon törekvésem, hogy visszakerüljek a forráshoz, hogy teljesen őszinte és természetes legyek, különlegességnek számít manapság. Válaszképp azt mondom, hogy talán mindenkinek ez a sorsa, aki bátran felvállalja önmagát. Talán arra születtünk mindannyian, hogy különlegesek legyünk a magunk egyediségében, de útközben kiderült, hogy a fehér bárány a jó bárány. A fekete az különleges. Legtöbb esetben különlegesen rossz, mert az ítéletet a fehér bárányok mondják ki és a pásztorkutyák hajtják végre. Ezért az a megszokott, hogy a legtöbb fekete, meg tarka is fehérre festeti magát, hogy a pásztorkutyák oltalmukba fogadják őket. Én ezt nem ítélem el, nem ítélhetem el. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy ezt tegye. Mindenkinek joga van saját panaszainak megteremtéséhez. Mindenkinek joga van félelmeihez. Ez a szabad akarat. Választhatjuk ezt is azt is. Ebben a száguldó sokszínű világban adottak a lehetőségek mindenre. Azt mondjuk, hogy jobb félni, mint megijedni. De azt is mondjuk, hogy aki mer az nyer. Lehet választani. Lehet kilenc évet élni kilencven év alatt. De lehet kilencvenet is kilenc év alatt. Hogy miért választják a fehér bárányok az első opciót, arra a válasz nagyon egyszerű. Mit is választhatna az a bárány aki semmi másban nem hisz csak a pásztorkutyában és a fűben?

Lassan már úgy kezelt a vendéglátóm, mintha fia lennék. Felhívta a figyelmemet, hogy nincs értelme elindulnom Pokharaba aznap, mivel Szombat van, és itt a Szombat a szabadnap. Vasárnappal kezdődik a hét. Minden be van zárba beleértve az egyetemeket is. Javasolta, hogy ha jól érzem magam, még maradjak egy napot. Mondtam neki, mivel úgy látom, hogy szívesen teszi, amit tesz, elfogadom az ajánlatát. Gyönyörű, derűs nap ígérkezett. Már reggel kiszemeltem a ház mögötti völgyben lévő folyót, ami tisztított, szomjakat oltott, és szép látványt nyújtott a helyeiknek. Már a napfelkeltében a partjára képzeltem magam, ahol megmoshatom a ruháimat, megborotválkozhatok, fürödhetek, és törölközhetek a gyöngéden simogató felkelő nap sugaraiban. Ez egy kicsit elmaradt a jótevőmmel folytatott beszélgetés, meg az új honlap szerkesztése miatt.

Késő délután, miután végeztem az írással, kértem egy tálat vendéglátómtól, és elindultam le a folyó partjára a reggeli képzelődést megvalósítani. Itt megint meg kell tapasztalnom a leírható szavak korlátait, ugyanis nehéz szavakba önteni azt az élményt amit a csodálatos zöld völgy látványa meg a kristálytiszta meleg folyóvíz nyújtottak. Csodálatos érzés a természet ölén a legtermészetesebb módon tisztálkodni, ruhát mosni úgy, hogy közben nem sietsz sehová, semmilyen fontos terv nem zakatol a fejedben, ami elterelné a figyelmed a csodálatos jelen megéléséről. A helyiek is ugyanolyan örömteli lassúsággal mossák ruháikat, egy két bivaly megérkezik egy vacsora utáni italozásra. Az a szép az egészben, hogy számomra természetes, hogy ők ott vannak, és szemmel láthatóan őket sem zavarja az én jelenlétem. Úgy vagyunk ott egymás mellett mintha egyszerre születtünk és nevelkedtünk volna. És ez nekem csak ízelítő abból, amit ők mindennap megtapasztalhatnak, és senki nem küld számlát érte. Senki nem zárja el fent a csapot, ha nincs fizetés. Teljesen idilli a környezet. Szebbet festeni sem lehetne. Nem is kívánkoztam vissza a beton szobába. Legszívesebben ott helyben lefeküdtem volna, és nyugodtan gyönyörködve a természet szépségében elaludtam volna, hogy majd egyszerre kelhessek a napsugaraival ott a semmi közepén, a mindenség ölén. Ha jól belegondolok ennek nincs is nagyon akadálya. Szinte bármikor megtehetném. Legfeljebb egy kis sátorra lenne szükség, hogy legyen ahova behúzódni, ha zordulnának a kinti körülmények. De tudom, hogy tudja a lét mire van leginkább szükségem. És ha abban a kis hordozható sátor is benne van, akkor majd eljön az hozzám anélkül, hogy több időt kelljen töltsek a gondolatával, mint amennyit megérdemel, mint amennyit ellophatok azoktól a dolgoktól, melyek fontosabbak az életben, mint az egyszemélyes hordozható házikó megszerzésének gondolata. Ennek a kis „magánlakásnak” megvannak az előnyei és a hátrányai egyaránt. Az mindenképp előnynek számít, hogy ha épp egyedül szeretnék nyugovóra térni anélkül, hogy esti mesét kelljen mondanom, vagy hallgatnom valaki részéről, megtehetem. Hagyhatom, hogy az élmények és a gondolatok szabadon röpködjenek a fejembe, hogy az összes megtalálja a hozzá illő társat, igaz szerelmét. Ezt nagyon fontosnak tartom az ember életében. Főleg a modern ember életében, aki annyira elfoglalt az anyaggal, hogy a szellem csak hálni jár belé, és alvás közben is nyugtalanul forgolódik, mint egy lázas kisgyerek. Amint azt már korábban is említettem, annyira intenzívek néha a tapasztalások, hogy kevésnek találom néha a magammal töltött időt, amikor hagyhatom, hogy a szerzett élmények megérjenek, megtalálják a helyüket az életembe, majd utat kapjanak a külvilág felé, hogy mások számára is eszközül szolgáljanak. Ez még egyelőre nem panasz, és biztos vagyok benne, hogy nem is kell panasszá fejlődjön, mert próbálok továbbra is ébren lenni amikor a jelek jönnek, hogy megmutassák, hogy merre és hogyan tovább. Ismételten örült a lelkem, hogy ezek a dolgok, melyek gyakorlatilag zéró pénzbe kerülnek, ilyen csodálatos élményben tudnak részesíteni. Tiszta testtel, ragyogó lélekkel mentem vissza a házba, ahol a vendéglátóim már készítették a vacsorát. Szomszédok is átjöttek megnézni a jövevényt, csodálkozni a furcsa kinézetén. Nem volt unatkozás egy percig sem. Ha nepáli nyelven beszéltek hozzám, én magyarul válaszoltam. Jó kis buli volt. Egy kis esti beszélgetés után lementem a szobába, és eltettem magam a hosszú napra. Bár csak ötvenöt kilométer választott el Pokharatól, tudtam, hogy az időben nagyon sokat jelent a hegyi utakon, ahol el-el fogy az aszfalt, majd vissza-vissza jön néha.

Másnap reggel korán keltem, összecsomagoltam, és írtam egy néhány sort. Nemsokára érkezett a reggeli tea is, melyet egy kis búcsúbeszélgetés és egy kis reggeli követett. Vendéglátóim azt mondták, hogy ha kedvem tartja, még akár egy hónapig is örömmel megtűrnek a házukban. Én is el tudtam volna viselni azt a vidéki, természetközeli nyugalmat akár életem végéig is, de éreztem, hogy Pokhara vár rám, indulnom kell.

Reklámok
Categories: Minden, Nepál | Hozzászólás

Bejegyzés navigáció

SZABAD A GONDOLAT! (vélemény/kérdés/üzenet)

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

WordPress.com ingyenes honlap vagy saját honlap létrehozása.