Falu a dzsungel közepén

DSC_0064_21171

 A busz tele volt. Nem nagyon kívánkoztam nagy csomagommal fel rá. Abban egyeztünk, hogy a busz tetején folytatjuk az utat. Elkezdődött életem első busz teteji utazása. Nagyon jó a kilátás onnét, jó a friss levegő, meg a szabad szél, mely simogat. Bárcsak soha ne fékezne a busz azon a poros úton, mert olyankor olyan port kavar az ember nyakai köré, hogy meglep amikor lenézek a földre és azt tapasztalom, hogy az úton is maradt belőle. De nem ellenkeztem én. Kapaszkodtam helyette, mert olyan úton haladtunk, hogy a fenekem csak néha érte a vas csomagtartót odafenn, és amikor megérte, akkor rendszerint nagyon fájt. Egyre beljebb kerültünk az erdőbe (itt dzsungelnek hívják). Elérkeztünk egy katonai ellenőrző ponthoz. Megkérdeztem, hogy minek vannak ők itt? Mire ügyelnek ennyire felfegyverkezve? Erre azt mondják az utasok, hogy az orvvadászok ellen. Miért milyen állatok vannak itt? Hát elefánt, orrszarvú, szarvasok, tigrisek, stb. Azt hittem csak viccelnek. De később kiderült, hogy egy olyan helyen vagyunk, amely tele van a fent említett állatokkal. – Sok a tigris, néha elviszi a teheneket. – Mondják. Ez igen kérem! Jó kis faluba lettem meginvitálva. – Remélem, nem téveszt majd össze egy tehénnel, hogy széttépjen engem helyette. Akkora marha, remélem nem vagyok. – gondoltam magamban :). Nehezen és fájdalmasan megérkeztünk a kis faluba, ahonnét még volt vagy 3 kilométer gyalogolni valónk Gopal falujáig. Az volt az érdekes az egészben, hogy nem volt szabad senkinek sem egyedül járnia az úton. A dzsungelbe csak busszal, vagy más autóval szabad ki és be járni azért, hogy a tigris gyomrát el ne rontsa az emberhús. Biciklikkel meg motorkerékpárral is csak csoportosan lehet közlekedni ezen az úton. Még ha nem is tetszene valami odabenn, akkor is azt kéne mondjam, hogy teszik minden, mert mit érnék én azzal, ha azt mondanám, hogy nem tetszik valami. Le is út fel is út, csak egyedül nem ajánlatos egyik sem. A gyalogolni való előtt megpihentünk, a buszmegálló melletti kocsmában, ahol Gopal (így hívják az első nepáli barátomat) ételt is rendelt. Ő whiskyvel kényeztette ízlelő bimbóit. Nem látszott „rossz” embernek, de ahhoz képest, hogy 8 hónapja nem látta családját, feleségét, gyerekeit, nagyon nem sietett haza. A végén én kellett meginvitáljam őt saját otthonába. Már a séta maga nagyon élménydús volt számomra. Az az életvitel, amit a kis folyó partján láttam, amely mentén gyalogosan közeledtünk Gopal háza fele, szerintem nem sokat változott az elmúlt kétezer esztendőben. Kicsi kunyhókban élnek az emberek, melyeknek nem több a feladatuk, minthogy esőben, be lehet húzódni éjszakára. Vidám gyerekek játszadoztak a folyóban és a folyó partján. Nem zavarta őket, hogy mellettük hűsűltek a bivalyok is a folyó közepén. Szép nepáli jányok mentek hazafele előttünk, akikkel Gopal szóba elegyedett. Kevéske angoljukat mind ideadták nekem, hogy ne unatkozzak. Engemet „uncle”-nek hívtak (Nagybácsi). Olyan kedvesen mosolyogtak, hogy az már-már jobban perzselt mint a nap sugarai. Hosszú gyaloglás után átkeltünk a kis folyón, ahonnét a ház nem volt túl messze Gopal szerint. A távolságok meghatározásáról lévén szó én már rég nem hittem neki. Már a főúton amikor találkoztunk azt mondta, hogy csak e helyt van a faluja, nem messze. Megérkezénk kicsi otthonába, ami nem volt különb azoknál a kunyhóknál amelyeket korábban láttam a folyó mentén. Nagyon figyelmeztetett már az elején, hogy készüljek fel arra, hogy nagyon egyszerű az otthona. Mondtam neki, ne izgassa magát, ha kell a csillagos ég alatt is elalszok a szalmában. Nem először történne ilyen. Hát mit mondjak? Valóban egyszerű volt a kis kunyhó. Annál egyszerűbbet rajzolni sem lehetett volna. Nem tudom, hogy egyáltalán ajtó volt e rajta. Abban biztos vagyok, hogy én személyesen egyet sem csuktam be vagy nyitottam ki ott tartózkodásom alatt. Nem volt túl magas az egész. Annak viszont örültem, hogy nem négykézláb kellett bemenni. A ház váza fagerendákból volt összerakva. Falai alapját valami bambusz képezhette, amelyre kívül-belül valamiféle agyagos sárt tapasztottak, amit talán szalmarostokkal kevertek össze feldolgozás előtt, hogy jobb legyen a tartása. Nagyon érdekes és egyben kellemes élményt kölcsönzött szemeimnek a kunyhó látványa. Olyan tiszta és egyszerű. Mintha egybe lenne olvadva a környezetével. Olyan mintha egy nagy kő tömbből lenne kifaragva. A ház előtt is ugyanaz az agyag volt mint belül. Annyi különbség vala a kint és bent között, hogy kint hűvösebb volt a levegő, és kevesebb volt a fény, a kicsire méretezett lyukaknak köszönhetően, melyek az ablak helyén álltak. Érkezésünkkor édesanyja és gyerekei fogadtak. De nem volt semmi extra nagy fogadtatásban része. Mintha csak tegnap lépett volna el egyet a piacra, és másnap hazament volna. Kezünkkel megérintettük édesanyja lábát. Ő meg a kezét a fejünkre tette. Ez a módja itt az üdvözlésnek. Anyukája elég szikár fehérnép, aki nem lehet túl öreg, de már túl fiatal sem. Olyan 60 körüli. Szemmel láthatóan makkegészséges. Egészséges fénylő fehér fogsora, és mosolya arról árulkodott, hogy sokat nem idegeskedett élete folyamán, egyszerűen élt a környezete nyújtotta lehetőségekkel. Egy férfi is ült az édesanyja mellett a ház előtt, akiről azt mondta Gopal, hogy ő tanította gyerekkorában. Gurunak nevezi őt. Sok-sok gyerek volt mindenfelé amerre a szem ellátott, amiből csak kettő volt a Gopalé. De nem igazán vannak kertek arrafelé. Ha van is az állatokért van. Mindenki udvara a mindenki udvara. Jönnek mennek a vendégek, a gyerekek. Intenzív tapasztalások napjait tölthettem ott. Sokat nem beszéltünk mert nem volt nekik sem meg nekem sem akivel. Néztük néha egymást mint a borjú az új kaput és nagyokat csodálkoztunk egymás másságán. Én még láttam olyanokat mint ők annak idején a discoveryn meg a travel channel-en, de lerítt tekintetükről, hogy ők már egy néhány élete nem láttak még egy olyan kalapos sáppadtat mint én. Hirtelen eszembe jutnak a marokkói tapasztalataim is, melyeknek legkülönlegesebb részeit, fent a hegyekben a berberek között szereztem, akik egyenesen UFÓnak néztek engemet és a motoromat. Előkerült az asszonyka is hamarosan, aki egyből munkának látott. Végezte a dolgát. Teát főzött, majd tüzet rakott és nekifogott a vacsora elkészítésének. Én sem ültem ott tétlenül. Elővettem a fényképezőgépet, és sűrűn kattogtatni kezdtem, és kisebb filmeket rögzítettem erről a számomra újszerű életformáról. Egybe van minden ott arrafelé nem sok választja el a házat az istállótól, meg a mezőtől, ahol a mindennapi betevő terem. Egész estét azzal töltöttem, hogy játszadoztam a gyerekekkel, közben fényképezgettem őket, amit ők nagyon élveztek. Érdekes ez a nagy különbség amit tapasztalok a két harmadik világi ország Marokkó és Nepál között. Amíg a marokkói gyerekek úgy viselkedtek a fényképezőgép láttán, mintha a lelküket akarnám elrabolni, az indiaiak nepáliak egyenesen imádják, és megkérnek rá, hogy fényképezzem őket. Nem tudom, ehhez milyen köze lehet a hindu és a muzulmán vallásoknak. A muzulmánok köztudottan nem rajonganak a fényképezésért, a hinduk akkorákat mosolyognak, hogy szinte a mandulájuk is látható a fényképen. Én próbálom szeretni és elfogadni mindkettőt, de hazudnék ha nem azt mondanám, hogy a hinduk magatartása számomra sokkal emberközelibb. De erről tovább egyelőre nem filozofálok, mert a kasmíri muzulmánok vendégszeretete is égbenyúló volt. Elgondolkodtam, hogy vajon minek kell a Delhiben egy repülőtéren biztonsági emberként dolgozó férfi annak a családnak, hisz megvan ott helyben mindenük, ami szükséges és
egyben elégséges a boldogságukhoz. Egyetlen férfit nem láttam dolgozni. Amíg az asszonyok a mezőn hajladoztak, ezek ültek egy helyben és bambultak, észt osztottak egymásnak, és valami helyi készítésű alkohollal kábították neuronjaikat. Volt amelyik egy kis néhány fadarab és szalmaszálból készült boltot üzemeltetett, ahol bagót, cukorkát, szivart, és más apróságokat árult. Azt tudom, hogy ha nagyon sok pénzem lett volna sem tudtam volna onnét választani szinte semmit sem magamnak.

Csend van mindenfele, néha csak a madarak éneke, meg a bivalyok kontrája töri meg egy kis időre. Ideális hely egy eszét vesztett nyugatinak az újjászületésre. Itt az anyag elenged magától, figyelhetsz nyugodtan a lelkedre. Semmi extra nincs. Még villanyáram sincs. Van pompa a háztól kb. 20 méterre, ami a föld mélyéből adja a friss vizet. Ott, a pompa körül zajlik minden vizet igénylő tevékenység beleértve a mosogatást, mosást, tisztálkodást. Egy veder segítségével kellett megoldanom nekem is mindezt. Egy cseppnyi vízzel sem használtam többet a kelleténél. Megtanultam kímélni és jobban tisztelni a vizet az elmúlt 3 hónap alatt. Sokaknak ajánlanék egy-egy ilyen tanfolyamot, hogy észrevegyék, hogy mennyivel többet használunk, pazarlunk mindenből, mint amennyire szükségünk van. Úgy képzelem a modern nyugati világot a föld felszínén, mint azt a rengeteg szúnyogot a testemen aznap éccaka, amikor a teherautóban aludtam, amikor már az volt az érzésem, hogy ezek még közvetlen kapcsolat nélkül is szívják a véremet. Ja és a vécézés. Hát az érdekes vala. Én örvendek, hogy nekem az ott töltött nap alatt nem kellett. Regelenként elmentek a dzsungel fele a kis folyó martjára, és ott egy szimpatikusabb fa tövében végezték nagyobb dolgaikat. Utána a folyóban megmossák a popsit. A gyerekeket azt hiszem, nem ott csinálják. Azt sem csináltam ottlétem alatt, úgy hogy sokat nem gondolkodtam a kérdésen. Nekem mindenesetre nagyon megtetszett ez a természet közeli emberi létezés. Estére főztek az útközben kissé kényessé vállt európai gyomromnak levest. Nem is ettem többet, hogy ne terheljem a belügyet. Azt a tévedést követtem el az elmúlt hetekben, hogy amíg útközben igyekeztem minél kevesebbet fogyasztani, minden alkalommal amikor megérkeztem valahova királyi módon megvendégeltek, és én hagytam. Ez persze nem egészséges egy olyan gyomornak, amely már-már nyugdíjba menne.

Az ágyak gondolhatjátok, hogy nem azok a kihúzhatós kanapék, se nem azok a két személyre gyártott de tulajdonképpen 6 személynek is elegendő franciaágyak. Bambusz keretre szereltek valami fa lábakat. A keretre meg spárgából készített hálót rögzítettek. Már rég lement a nap, amikor kihoztak elkezdték szervezni a kinti lefekvést. Gopal és felesége a hídban aludtak ahova egy kb 20 centi szélességű lépcső vezetett. A nagymama és a gyerekek kint a ház előtt. Nekem is a ház előtt vetettek ágyat. A pokrócokat nem sajnálták tőlem. Nekem még szúnyog hálóm is volt. Kint a friss levegőn a szabad ég alatt hihetetlenül jól pihentem. Felkelni sem volt nagy kedvem reggel, annyira jól esett ez a természetközeli lustálkodás. A reggeli tea is ágyba jött. Alapszabály náluk, hogy a vendégeket Istenként tiszteljék, és isteni bánásmódba részesítsék. Ezt éreztem is nagyon. Nem győztem hálálkodni, hogy az utazásnak nem egy luxusosabb formáját választottam, hanem a szinte pénz nélküli lehető legegyszerűbb formáját, maximálisan rábízva magam a gondviselés oltalmazó kezeire, és közben megnyitva minden kaput, hogy az élet minden cseppje beáramoljon. Azt is szoktam mondani, ha kérdik, hogy azért utazok ilyen formában, hogy az élet igazi ízét érezhessem. Ne azt kapjam, amit az ember kaphat a pénzéért, hanem a valóságot, az igaz nyers életet mindenhol, ahol épp vagyok. Turista sztorit hallottunk már eleget. A gondviselés nagyszerűségéről csak kevesen regélnek, mert abban már nincs marketing, nincs biznisz, nincs pénz, nincs anyag. Abban egyszerű, tiszta igazi élet van csak, ami pénzre nem váltható.

Másnap reggel dzsungelbe mentünk fát keresni, de nem a tűzre, hanem, hogy árnyékot biztosítson a tegnapi reggelinek meg ebédnek. Útközben megteáztunk. Mindenkinek úgy mutatott be Gopál mint (software engineer). Azt hiszem angolul a programozókat hívják így. Már az elején hangsúlyozta, ha kérdik, akkor egy helyen dolgozunk és én programozó vagyok, nem tom mekkora fizetéssel. Szemmel láthatóan meg is volt a várva-várt hatás. Isteneikről egy kis időre megfeledkeztek. Mert én voltam az új isten, aki valami nagyon fontos munkát végez, és rengeteg pénze van, ennélfogva egy meglehetősen fontos és értékes ember vagyok, legalábbis az ők mércéjükkel mérve, fontosabb mint az egész falú együttvéve. Gopal is feltehetőleg több tiszteletet vívott ki magának a falú szemében egy ilyen barát társaságában. Gondoltam magam, akkor légy te igazán vidám amikor egy igazi software engineer eljön veled a faludba, hogy dicsekedhess vele :). Mondtam neki, hogy ha nem muszáj, ne hazudjon, mert nem lesz attól boldogabb senki. A szomszédoknak sem tündérmesékre van szükségük már ebben a korban. De ő továbbra is ragaszkodott a történethez. De ha jól belegondolunk, nem csak ő olyan, aki mások hírnevével próbálja magát díszíteni. Ilyen a tipikus koldus, akinek már csak a mások hírneve jutott, meg egy autogram melléje. Ilyen mindenki, akit sikeresen lemondattak, vagy önkéntesen lemondott önmagáról. Azoknak csak egy külső értékes kölcsönadott díszes köpeny marad, amit bármikor lekaphatnak róla, és marad a meztelen nyomorúságos koldus, aki szégyenében, értéktelenségében legszívesebben letörölné magát a föld felszínéről. A helyi boltban is előkerült valami helyi készítésű bátorító, szavakat kimondató ital. Ennek nagyon nem örültem, mert a fickót ital nélkül is nehezen értettem. De volt ott amolyan csomagos leves is, amit ott helyben elkészítettek nekem. Levesezés után visszamentünk a házhoz, a kút felfrissültem, megmostam az ingemet, kendőmet. Ami percek alatt megszáradt a tűző napon. Úgy jártam, hogy mivel a tartalék alsógatyámat is elhagytam, szinte minden reggel megmosom és visszaveszek mindent úgy vizesen, mert ahogy kimegyek a napra, tíz perceken belül, minden száraz rajtam, és még vasalni sem kell :).

Elbúcsúztam a falutól, biciklire pakoltuk a bőröndömet, és elindultunk vissza a másik faluba ahol már buszmegálló is van. Visszafele sem volt hűvösebb az időjárás mint arrafelé. Olyan eső előtti nyomott melegség volt. Szippantotta is ez az energiát, de nagyon. Amire megérkeztünk az egy napja nem látott korcsomához, olyan fáradtak voltunk mintha napok óta gyalogoltunk volna. Gopal egyfolytában azt búsulta, hogy nem hozott pénzt magával. Ilyen gondjai vannak az embernek, ha már belekóstolt a nagyvárosi életbe. Hogy lehet elhagyni a házat pénz nélkül. Életveszélyes. Én sejtettem, hogy whiskyre kéne a zsé. Mondtam neki, ne aggódj, mert nincs szükségünk pénzre. Ha szomjas vagy meghívlak egy üdítőitalra, ha éhes vagy, veszek kaját is. Csak alkoholra nincs pénzem. Na így történt, hogy elkocsmázta barátom a maradék nepáli pénzemet, amíg a busz jött 🙂 Akkor még nem tudtam, hogy indiai rúpiát is elfogadnak Nepálban mindenütt. Mondom neki gratula pajtás. Most már tényleg igaz, hogy nincs pénzem, még a buszra sem. Azt mondja, ne törődjek, mert azt elintézni nekem, hogy ne kelljen fizessek. Tudtam, hogy szükségem van nekem ezekre a tapasztalatokra is, ezért hálásan elfogadtam őket, nem idegeskedtem.

Advertisements
Categories: Minden, Nepál | Hozzászólás

Bejegyzés navigáció

SZABAD A GONDOLAT! (vélemény/kérdés/üzenet)

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

WordPress.com ingyenes honlap vagy saját honlap létrehozása.