Autóstoppal a föld körül 2

 ELSŐ RÉSZ ITT

HATÁROK NÉLKÜL:

     Minden emberben van valmi veleszületett természetes jóság, amit eltakar a társadalom nehéz takarója. Az én dolgom, hogy ezt a takarót lehúzzam minél több felebarátomról., hogy egy annyival is szebb, és vidámabb legyen földi létezésünk. Ha lehúzták már rólad is a takarót, vagy te magad rúgtad le, mert már nem bírtad a levegőtlenséget, légy munkatársam, légy felelős a benned megszületett gondolatokért, megértésekért. Mond ki őket hangosan, hogy hallja az egész világ, mert különben minden magadba fojtott jó gondolat, meglátás halálra van ítélve. Nem azért kapjuk az örömet, az értelmet, hogy önző módon magunkba tartsuk, vagy alkalomadtán anyagiakra váltsuk, hanem azért, hogy mindig megosszuk, továbbadjuk, hogy a lánc ne szakadjon meg, hogy a gondolat szabadon szállhasson, amíg lehet. Megint csak arra kérem a teremtőt, hogy szálljon be a melóba, segítsen nekem szavakba önteni az elmúlt napok csodáit, mert egyre csak azt érzem, hogy az út olyan élményekkel ajándékoz meg folyamatosan, amelyek leírására a legszebb költői szavak sem lennének elegendőek. Hirtelen az jutott eszembe, hogy nehéz dolgot vállal, ki kezébe tollat vesz (Már nem emlékszem kinek a tollából származik, de nem is az a lényeg. Nem tagadom, akkoriban szívemből utáltam mindent, ami irodalom, ami költészet, és ékezetekkel is csak azóta kezdtem írni, amióta, nekifogtam az út folyamatos élő közvetítésének. Ezért előfordulhat, hogy meglehetősen gyakran hibázok, és kellemetlen élményben részesítem a szakma avatott nagyjait.). Ez ma úgy hangozna, hogy nehéz dolgot vállal, ki az OpenOffice-t írás céljából elindítja. WaitingForTheMiracleToCome Későn indultam Kovalamból. Kicsi mellékutak rengetegében, megkerestem a fő, az észak fele vezetőt, és belekezdtem a már egy jó ideje hanyagolt ballagásba. Olyan jól esett az újra otthonlét, hogy nem jött, hogy jelezzem az engem elkerülő autóknak, hogy én is ugyanabba az irányba megyek, ezért akár együtt is mehetnénk. Nemsokára be is köszönt a már egy ideje szokásos, meleg, tengerparti napnyugta, majd az este, amely szorosan az előző nyomában vágtatott. Azt is tudtam, hogy ez azt vonja maga után, hogy a járművezetők, nem látnak majd engem az út szélén, ezért fennáll a veszélye, hogy belém dörgölik majd fém szekerüket. A döntés megszületett: felpattanok az első buszra, és azzal folytatom tovább utam Trivandrum, Kerala fővárosa fele. Nem azért idegenkedek a buszoktól, mert fogytán a pénz, és spórolni akarok, hanem egyszerűen csak azért, mert jobb stoppolni, sokkal nagyobb érzés a gondviselés meleg ölelését érezni, amikor egy kedves autótulajdonos megáll, és örömmel felajánlja, hogy elvisz egy darabon. Na de a helyzet folyamatosan és gyorsan változik, már csak abból az egyszerű okból kifolyólag is, hogy az Indiai nagykövetség által kibocsátott engedélyem, amely feljogosít arra, hogy „turistaként” Indiában létezhessek, lassan lejár. Ez azt jelenti, hogy ma már kevesebb mint egy hónapon belül, már csak kívülről fényképezhetem a színek országát, a mostani otthonomat, Indiát. Nagyon kíváncsi vagyok észak Indiára. Valóságos legendákat zengenek Rishikeshről, meg Kasmirról amely, annyira csábító valamiért, hogy egyszerre hárman harcolnak kegyeiért: Pakisztán, India, és Kasmir jó maga. Valimért azt érzem, hogy ha már ennyire mélyen bennem van a béke üzente, akkor nem kerülhetem el az olyan helyeket sem mint Kasmír, ahol épp kevés van belőle. Mostanáig is folyamatosan szórtam az üzenetet, és bízok is benne, hogy valamennyire fertőzött, de azt gondolom, hogy ott lehet nagyobb hasznát veszik majd neki, mint mondjuk Dél Indiában, ahol látszólag jól megvan az iszlám a keresztény és a hindu egymás mellett. Ages Elnézésed kérem kedves olvasó, hogy hirtelen megszakítom a közvetítést. Olyan dolog történt az elmúlt néhány perc alatt, hogy nem tudok most hirtelen a múltról mesélni. Puné és Bombay között vagyok fél úton, valahol az országút mellett. Reggel a tegnap esti jótevőm, elhozott a lakásáról egész idáig, hogy innét tovább folytathassam az utat Bombay irányába. Egy ideig próbálkoztam, hátha felvenne valaki, de a reggeli siető autók, nem nagyon szándékoztak megállni. Ezért én sem szándékoztam, önző akaratos kitartásommal erőltetni a dolgot. Félrehúztam, bementem egy út menti étkezdébe, amely tulajdonképpen egy födött, de nyitott, meglehetősen szellős helység. Mosolyogva, vidáman, a felkelő nap frissességével állítottam be. Hangosan köszöntem az ott levőknek, akik kedves mosolyokkal és szegényes angollal viszonozták. Abban az időpontban pangott a helység. Felfedeztem, hogy van dugasz, amit használhatnék a laptopomnak. Gondoltam, itt jó nyugodtan leülhetek és nekifoghatok írni, mert meglehetősen nagy az elmaradás. Kissé megbomlott az egyensúly a tapasztalás és a megosztás között, ami annak is köszönhető részben, hogy a múlt éjszaka előtt, már vagy négy napja nem aludtam ágyban, hagyományos európai ember által megszokott körülmények között, hanem buszon, állomásban, vonatban, imitt – amott, ahol sikerült. Ezek többnyire csak 1- 2 órás pihenések voltak. Nem panaszként mondom ezt, ugyanis, amióta, próbálok a környezetemmel egyformán rezonálni, azóta jóval kevesebb pihenéssel és étellel beérem. Meg is kérdeztem a fiukat, hogy leülhetnék- e, hogy valami írogassak a laptopomon. Mondták, hogy semmi akadálya. Nem is kellett fogyasszak semmit, és használhattam a helyet, meg a villanyáramot. Az asztal és a szék kissé porosak voltak, a nagy járműveknek köszönhetően amelyek a vendéglő előtt forgolódtak folyamatosan. Kértem egy darab rongyot, hogy letörölhessem az asztalomat. Hirtelen eszembe jutottak a hajós évek, ahol felszolgálóként dolgoztam, és kedvem támadt az összes asztalt letörölni egyúttal. Meglepődve nézték, hogy mit csinál itt ez a sápadt bőrü. És egy idő után rám is szóltak, hogy hagyjam abba, mert majd ők megcsinálják. Mondtam, ne idegeskedjenek, mert örömmel csinálom. Amúgy is, nem fogok semmit sem fogyasztani. Legalább ennyit fogadjanak el fizetségül. Hajnival csak este nyolc óra után találkozok Bombayben. Addig meg szabad az idő és az energia. És bár kicsi késéssel, de tudom közvetíteni az elmúlt napok eseményeit. Egész jól belemélyültem az írásba. Örültem, hogy ilyen spontánul jönnek a gondolatok és az emlékek a már jó pár napja lezajlott eseményekről. GoodMorningSun Egyszer csak egy hatvan év körüli hindu úriember, kedvesen rám köszön, és megkérdi, hogy vagyok. Én meg erre kedvesen, játékosan, kicsit bemélyítve a hangom, mondom neki, hogy ha ennél jobban lennék, akkor talán már nem is tapasztalhatnánk egymást ebben a formában. Leült velem szembe, és elkezdtünk beszélgetni. Érdekes, hogy eszembe nem jutott, hogy na, még csak az hiányzott, hogy most amikor ilyen jól megy az írás,
valaki megzavarjon és tört angollal kérdezősködjön, hogy ki vagyok, és miért vagyok, meg ilyenek. Nem, nem volt ilyen bennem. Abbahagytam az írást, és átadtam magam az akkori most pillanatainak. Perceken belül már úgy ment a konverzáció, mint például Dikk vagy George barátommal, akikkel mondhatni együtt nőttem fel. Röviden elmondtam neki, miért csinálom ezt, és hogy csinálom ezt. Elmondtam, hogy azzal szemben amit terveztem tavalyra, hogy körbemotorozom a földet, ennek az útnak nem igazán vannak önös céljai, sokkal inkább arra az üzenetre figyelek, ami megjelent bennem, amiről érzem, hogy most épp engem választott magának eszközül. Ezért felelős vagyok érte. Elmondtam azt is, hogy nem pénzzel utazom, nem vagyok turista, hogy ez az út valami mást szeretne üzenni azoknak, akik olvasnak róla, mint hogy milyen jó turistáskodni a világ körül, és hogy milyen jó hotelek meg ételek vannak például Goában. Meg milyen szép tengerpartok vannak Keralában. Elmondtam, hogy nem baj, ha több napon keresztül nem alszok ágyban, és az is elég ha naponta csak egyszer eszek kész ételt. Az sem baj, hogy néha tíz kilométereket gyalogolok húzva a táskát magam után. És az sem baj, hogy fogalmam nincs legtöbbször, hogy hol térek nyugovóra, ha lemegy a nap. Miután válaszoltam a feltett kérdésekre, megkérdeztem, hogy ő mivel foglalkozik. Ő erre azt mondja, hogy ő a tulajdonosa ennek a helynek, meg a mellette levő hotelnek. – Ez szívás! – gondoltam magamban. Kérdeztem tőle, hogy nagy baj – e, hogy itt írom a beszámolót, anélkül, hogy fogyasztanék bármit is. Azt mondta, dehogy, és megkért, hogy üljek át egy másik asztalhoz ami mellett van egy ventilátor, amit bekapcsoltatott a kedvemért. Megkérdezte, hogy fogyasztanék – e valamit. Mondtam neki, hogy nagyon jól ellettem látva a tegnapi fuvarom és kedves családja által, akik még uzsonnát és ivóvizet is pakoltak nekem az útra. Úgy, hogy mindenem megvan, amire vágyhatok. Hozatott, egy Kólát nekem, aminek örültem is nagyon, mert valahogy itt Indiában kívánni kezdtem néha, azt az itókát, amit nagyon ritkán fogyasztottam otthon. Azt mondta egyik barátom, hogy az főleg az elején hasznos is lehet, amíg megszokom az itteni ételeket. SepReflect Vikamkher végül megkérdezte, hogy mik a további terveim. Mondtam neki, hogy északnak tartok, Delhi majd Rishikesh irányába. De a tervem bármelyik percen változhat annak függvényében, hogy éppen mit hoz az aktuális jelen. Mondtam, hogy ma este Hajniéknál alszom, aki az egyetlen otthoni személy akit ismerek itt Indiában. Megnézte a címet, és elővette a telefonját, hogy hívjam fel Hajnit, és mondjam meg neki, hogy este nyolc órakor ott leszek nála. Én követtem az utasításokat, és megmondtam Hajninak, hogy megismerkedtem egy úriemberrel, aki azt mondja, hogy ne aggódjak, mert elintézi, hogy ott lehessek nála este a megbeszélt időpontban. Mielőtt megtudta volna, hogy ma estére már megvan beszélve a szállás, azt ajánlotta, hogy bevisz Bombaybe holnap. Mondtam neki, hogy nagyon kedves, de addig hol leszek én. Mondta, hogy az felől ne aggódjak. Mondom jó de nincs pénz, azaz van száznegyven dollárom meg ezer rúpiám az egész föld körüli útra, amit szeretnék főképp kajára költeni, ha szükség. Ismételte, hogy ne aggódjak miatta. Én meg azóta is olyan nyugodt vagyok, hogy ha ennél kicsivel is nyugodtabb lennék, fakabátban feküdnék készen az alámerülésre :). Megnyugtatott, hogy gondoskodik róla, hogy megérkezzek este a Bombayi desztinációmba. Addig meg nyugodtan üljek itt, és írjam a beszámolót. Megkérdezte milyen ételt fogyasztok, hús tartalmú vagy vegetáriánus ételt. Mondtam neki, hogy Indiába érkezésem óta az utóbbit fogyasztom, és tetszik nagyon. Kiadta az utasításokat a legényeknek, hogy az általam megszabott időpontban ennem adjanak, meg bármilyen italra van szükségem, kivehessem a hűtőből. Mondom neki, hogy fontos lenne a történetemhez, hogy tudjam, miért csinálja ezt. Miért segít nekem anélkül, hogy kérjem, anélkül, hogy cserében adnék én neki érte valamit. Erre mondta ő a következő szavakat, amelyek egy részét képezik válaszának: „Every person you come accross in this birth, has some connection with your previous births. There is a unique law of attraction which opertates in the nature, which is beyond the law of magnetism, it is the attraction between the auras.” vagyis minden személy, akivel találkozol ebben az életedben, valamilyen módon kapcsolatban volt veled az előző életeidben. Van egy különleges vonzás törvény, amely működik az életben, a természetben, amely a mágneses vonzáson túl van, amely az aurák közötti vonzásra vonatkozik. Azt, mondta, hogy amikor meglátott már, tudta, hogy dolgunk van egymással. Ide adta a névjegykártyáját, és megkért, hogy jól vigyázzak rá, és hogy bárhol is lennék India területén, ha bármilyen baj van, hívjam, és ott lesz, hogy segítsen. Megjegyezte, hogy van valami rokona Kasmírban, akit megkér, hogy segítsen nekem ottlétem alatt. Örömteli ritmust vert a szívem odabenn, amikor ezeket a szavakat hallottam. Azt mondtam neki, hogy köszönöm szépen, de már sokat segítettél. Ez a magatartás, amit tanúsítasz személyemmel szemben, meg a szándék, hogy önzetlenül segítsél nekem, felemel engem. Annyira feltölt, hogy akár több napon keresztül is tudnék menni pihenés és étel nélkül. Ezek az alkalmak segítenek nekem tudatosítani, hogy egyre távolodok az egyszerű kalandtól, és az üzenet amit belém ültetett a lét, a feladatommá, életemmé válik. Bízok benne, hogy teljesíteni tudom a feladatot az isteni gondviselés segítségével., tudok figyelni az útjelzőkre, és mindig a célnak megfelelő legjobb úton fogok haladni. Remélem, nem sikerül senkinek és semminek a bennem lévő emberi EGÓt megfélemlíteni, hogy az elmeneküljön, magával rántva a testet, amelyet én most örömmel állítok a cél szolgálatába. SanscritPalmleaves Most pedig visszakanyarodok Trivandrumba, vissza ahhoz a ponthoz, ahol Vikamkher belépett a történetbe. Trivandrumban, a talán egyedüli kommunista indiai állam fővárosában csak az esti életet tapasztalhattam meg, mert a szállás árának egy töredékéből úgy gondoltam jobb buszjegyet venni, így éjszaka is haladok, miközben pihenhetek egy keveset. Mivel sokat hallottam Thekkadyrol, Kerala büszkeségéről, ezért elindultam egy éjszakai járattal, hogy a „Az Isten Tulajdon Országának” a szívét megvizsgáljam közelebbről is. Thekkady egy hatalmas rezervátum, ahol talán a legszebb a természet egész Dél Indiában. Élénk zöld, tele buja növényzettel, tavakkal, állatokkal, ahol az elefántok a tó partján fürödöznek, ahol a híres bengáli tigris uralkodik a dzsungelben. Éjjel érkeztem Kumilyba a Thekkady természeti rezervátum melletti kisvárosba. Kissé meglepett a hirtelen éghajlatváltozás, ugyanis a tengerszintről amire felébredtem, felkerültem a hegyekbe, ahol nem volt már annyira jellemző az éjszakai meleg tengerparti szellő. Reggelig az utcákon bolyongtam, megittam egy forró teát, rágcsáltam valamit, majd elindultam Thekkady felé. Hajnalban érkeztem a bejáratához, ahol már a turisták sorakoztak jegyekért. Kérdeztem mennyi ugyan biza, a beugró? Erre egy amerikai indiai azt mondja, hogy hát a színemet elnézve, nekem háromszáz. Ha kicsiv
el jobban hasonlítanánk egymásra, csak huszonöt rúpia lenne. Kicsit meghökkentem, mert bár otthon nem sok az a háromszáz rúpia, de itt, ahol néha indiaibban élek az indiainál is, kicsit sok lenne egyszerre kivenni a zsebemből azt az összeget. Optimistán megvártam a nyitást, hogy beszéljek a jegyárussal. Miután a turisták elhaladtak, odamentem a jegyárushoz, és elmondtam, hogy bár a bőröm színe arra utal, hogy turista vagyok, valójában egy szegény utazó vagyok, aki szívesen megnézné Isten csodálatos alkotásának eme különleges részecskéjét. És ha lehetne, akkor engedjenek be indiai áron, mert ha azt kifizetem, attól még nem fogok éhezni később. Azt mondják, hogy nem lehet. Nem volt amit vitatkozni. A szabályok szabályok. Gondoltam magamban, hogy valóban szép hely ez az „Isten Tulajdon Országa”, csak hát azt nem mindenki láthatja. Valószínűleg jó kell lenni, hogy annak közepét, Thekkadyt megtapasztalhasd. Igen ám de miből is áll ez a jóság? Hát a jelek arra utaltak, hogy ha turistaként egy néhány ezer euróval a zsebemben vágok bele ebbe az útba, elég jó lettem volna, hogy megtapasztalhassam a „földi paradicsomot”. Akár ki is fizethettem volna azt az összeget, bemehettem volna szájat tátani a baseballsapkás napszemüveges jó emberekkel együtt, de éreztem, hogy nem tehetem, nem vagyok turista, nem az a fő cél, hogy a látvány élményeket halmozzam. Miközben elmélkedtem a tapasztaltakon, egy jó ötletem támadt. Megkeresem a park igazgatóját, és ajánlok neki egy nagyon előnyös bizniszt. Arra gondoltam, hogy megmutatom neki, milyen képeket készítettem mostanig Indiáról, és ajánlani fogom, hogy bemegyek a parkba, készítek a parkról meg annak az élővilágáról profi képeket, amelyeket cserében azért, hogy beengednek a parkba, teljesen díjmentesen oda adok nekik, hogy felhasználhassák őket a hely promoválására. Annyira tetszett az ötletem, hogy már láttam is magam, hogy belefényképezek egy tátongó tigris torkába. A „deputy directorral” kellett volna beszélnem ebben az ügyben. Személyesen csak a sorompón túl található irodában érhettem volna el őt, ami a szabályok szerint háromszáz rúpiába került volna. De megadták a telefonszámát, amit nyugodtan hívhattam, mert soha nem válaszolt senki. Egyszer csak beleszólt az úr a telefonba, elmondtam neki az ötletet, és tetszett is neki nagyon, de azt válaszolta, hogy meg kell adja nekem egy még fontosabb igazgató telefonszámát, aki dönthet majd az ügyben. A még fontosabb igazgatót is felhívtam akinek a hangját alig hallottam az utca zajának köszönhetően, mert hogy egy utcai telefonról hívtam jobb híján. Ettől függetlenül, lelkesen bemutattam neki a marketing tervet. Túl sokat nem hallottam az amúgy sem túl lelkes hangjából. Arra emlékszem, hogy egyszer csak egy sípszóval beszélgetek, ami nem igazán volt vevő az ajánlatomra. Nem haragudtam senkire. Sem a deputy directorra, sem annak felettesére, sem magamra. Szívből örvendtem, hogy a lét engedett nekem egy kis betekintést „Isten Tulajdon Országának” a szíve csücskébe, elgondolkodhattam a történteken. Jó volt az élmény, mert láthattam az ember lehetőségeit egy szegény kíváncsiskodó vándor szemszögéből is. Ismételten örvendtem, hogy nem úgy indultam az útra, hogy valami megspórolt pénzösszeggel kelet európai turistát játszok a világ körüli utamon. Megtehetném, hogy eladom a motoromat, és annak az árából megteremtem a hírt, hogy a székely legény körbeutazta a földet. De továbbra is úgy érzem, hogy az utazás leggazdagabb formáját választottam így pénz nélkül, és hála van a szívemben mindenért amivel az út folyamatosan megajándékoz. Legyen az úgynevezett jó, vagy úgynevezett rossz. Sokan, akik olvassák ezeket a sorokat, tudják, hogy nem létező fogalmak ezek. Rossz dolgoknak mondhatná a fentieket a modern ember, de én hálás vagyok, hogy szerencsém volt ezekhez a rossz dolgokhoz is. Munnar Greenery Jó ismételten elgondolkodni azon, hogy mit is teszünk azokkal a dolgokkal, amelyeket használatra kölcsön kapunk a léttől. Először is bekerítjük úgy – e? A „miénk” vagy az „enyém” bélyeggel címkézzük. És mivel az enyém, az természetes, hogy másnak semmilyen köze nincs hozzá. Az én nagyon fontos engedélyemre van szükségük, hogy láthassák, tapasztalhassák azt, amit tiszta ingyen adott a lét minden élő számára, hogy örömét lelje benne. De Thekkadyban kiderül, hogy az elefánt látványában csak azok részesülhetnek, akik a szabályaink szerint fizetnek érte. Ha nincs pénz, az elefánt nem is létezik, mert ő a határokon túl van, amit szintén mi gyártottunk, és aminek átlépése pénzbe kerül. Apropó határ! Ez a kedvenc témám, mert szorosan egybevág az üzenettel. Mondta valakinek a teremtő, hogy ez az ország amelyikben élsz a tiéd, csakis és kizárólag a tiéd, senkit ne engedj be, mert ott csak neked van helyed. Nekem személyesen nem mondta, hogy az ország ahol élek, csak és kizárólag az enyém. Én kezdtem határokat építeni, anélkül, hogy megkérdezzem tőle, hogy ő, aki életet adott testemnek, mit gondol róla. Én döntöttem el, hogy bekerítem, és birtokolni fogom a földet, ahol élek, hogy sorompót teszek a bejáratára, hogy elszigetelem magam az egésztől aminek részeként születtem ide. Nem volt bennem egy cseppnyi alázat, hogy megkérdezzem a teremtőmet, hogy jó lenne – e, ha megtenném ezt. Nem figyeltem a szülőm szavára, pontosabban én mint teremtettje felülbíráltam a szavait, még mielőtt megértettem volna őket. Még mielőtt megértettem volna a teremtésemet, olyan dolgokat kutattam, amelyek időrendben csak később következtek volna, miután már értem azt a teremtményt, ami kutatni akar, ami bíráskodni akar. Ezt tettem. Csodálkozunk, miért van harc, miért van háború. Szinte hihetetlen, hogy mennyire egyszerű a válasz rá. Ki háborúzna, ha senki nem hinné azt, hogy bármi ami van, ami körülvesz birtokolható? Ki háborúzna, ha senki nem hinné azt, hogy több lesz az által, hogy elveszi a másét, hogy értékesebb lesz az által hogy többet birtokol? SunsetOverALake Határokat építettünk, hogy elszigeteljük magunkat egymástól, hogy eltávolodjunk egymástól. Határokat építettünk, mert azt hittük, hogy az ami azon belül van, az a miénk, attól leszünk mi értékesek a teremtés szemében. Azt hittük, hogy minél tágasabb a minket körülvevő határvonal, annál boldogabbak leszünk. Igen, ez részben így van, mert ha például Kína addig növeli a határokat ameddig csak lehet, az fog történni, hogy a határvonalak összeérnek, és így megszűnnek, mert nem lesz amit elválasszanak egymástól. De mivel, hogy kétlem, hogy Kína addig tudná növelni a határait, hogy azok összeérjenek, hogy az egész föld egy hatalmas nagy Kína legyen, ezért tanácsosabbnak látom az összes határt eltörölni. Határok nőttek és csökkentek sokszor a történelem folyamán. Hatalmak születtek azért, hogy meghaljanak. Mi értelme volt? Az elefántot az Isten teremtette. A fát, az erdőt, a vizeket, a napot az Isten teremtette. De melyik szent könyv írja azt, hogy a határokat is Isten adta? Hogy lehetünk ennyire intelligensek, hogy a szentkönyveink üzenetét arra használjuk fel, hogy a határainkat gyilkolás és harc árán növeljük, mikor egyetlen szent k
önyv sem mondja, hogy a határokat Isten adta. Ellenkezőleg! Tőle az egységet kaptuk annak minden örömével együtt. De mi visszautasítottuk, az elkülönülést választottuk, az eltávolodást, a gyűlöletet. Azért lettünk ilyen kicsire teremtve, hogy együtt egymást kiegészítve, segítve elérjünk oda, ahonnét jöttünk, megértsük a teremtés nagyszerűségét, hogy továbbléphessünk, hogy megnézzük, mi van azon túl. Ez helyett mi mit teszünk? A határainkat bővítgetjük, és persze csodálkozunk, hogy miért kell a háború? A háború egy természetes eredménye annak a magatartásnak, amely elutasította az értelmet, a szeretetet, az egységet és magába fogadta a birtoklási vágyat, a kapzsiságot, a hatalomvágyat helyette. Nagyapám a földért élt, a határainak a tágításáért. Amikor a határait a legnagyobbra méretezte, negyvenöt évesen érte jött a halál. Utolsó percen rá kellett jönnie, hogy minden amiért élt hirtelen veszni fog, és veszett is. Meztelenül jött erre a világra, és meztelenül távozott. Vajon mit vitt magával, amikor az egész élete, minden gondolata a határainak tágításáról szólt? Te mit viszel magaddal holnap, amikor érted jönnek, és azt mondják ennyi volt, menni kell? Gondolkodj el! TheMaster Miközben próbálkoztam emberibb eszközökkel mint a pénz bejutni a parkba, az út széléről egy meglehetősen magas, szikár hindu férfi köszöntött aki a háza elejét seperte közben. Kiderült, hogy a háza a munkahelye is egyben. Természetgyógyász: ayurvedikus gyógyszereket készít saját kezűleg, ayurvedikus masszázst kínál a hozzá látogatóknak. Valami ősi harcművészet mestere is egyben. Tanítványai vannak, amelyek egy része a harcművészet elsajátításáért, másik része az ayurvedikus masszázs megtanulása céljából jár hozzá. Kökény fekete bőre hátterével valósággal világít a fehér bajsza, egészséges fogai, és a szakálla. Mondtam neki, hogy több mint valószínű nem fogom igényelni egyetlen szolgáltatását sem, de viszont megkérném, hogy adjon helyet a bőröndömnek, amíg eldől, hogy maradok vagy sem Thekkadyben. Örömmel ragadta meg a nehéz bőröndöt és röpítette befelé, a rendelőjébe. Később elmondta, hogy hatvankét éves, amire én akkorát néztem, hogy ha jól fókuszolok, valószínűleg látom India északi határait is. Édesapja már száz fölött van. Szakmájuk családi örökség, de úgy látszik, hogy az egészségük is. Sima bőre, az egész testét acél kemény izmok borítják. Olyan volt az alkarja, mint nekem annak idején, amikor napi több órán keresztül edzettem. Amikor visszamentem a bőröndért behívott egy teára, és büszkén mesélt a családi örökségéről, megmutatta az ősi kardokat, fényképeket, amelyeken ő volt különböző hollywoodi színészek, visszatérő kliensei társaságában. Megmutatta azt is, hogy miért kedvelik őt, hogy milyen masszázstechnikái vannak. Kettőt olyan fogott a karomon, hogy azt hittem, hogy az kevés kaki, ami lehet bennem a kicsi evések után hirtelen magamra hagy. Hosszú beszélgetés után kijelentette, hogy beljebb megyünk a házba, mert készen van az ebéd. Kedves mosolyú a felesége, a lánya és a tanítványai úgyszintén. Indiai curry különböző fajtái az asztalon. A rizst leszámítva, ami a barna rizs kúra óta nem nagy barátom, mindent nagyon szerettem. Ebéd után megmutogatta nekem a vendégkönyveit, amibe a világ szinte minden nyelvén voltak bejegyzések és ajánlások írva. Érdekes dolog amit megjegyeztem, hogy a lánya ayurvedikus orvoslást tanul valamilyen államilag elismert iskolában. Úgy látszik itt is lassan a papírnak nagyobb hitele és értéke lesz, mint a tulajdonképpeni szaktudásnak. Egy éjszakát töltöttem Kumilyban, ami jó volt arra, hogy pótoljak az elhalasztott pihenésekből. Vettem egy USB internet sticket, mert úgy számoltam, hogy épp eleget használom az internetet, hogy megérje. Azért a pénzért amit amúgy is elköltenék internetre, hogy feltöltsem a képeket és a szavakat, folyamatosan nálam lehet az internet. Most úgy látom, hogy nem volt nagyon jó vásár, mert meglehetősen lassú az internet, és a feltöltés nem fog menni. Másnap reggel elindultam Munnar fele, ami arról híres, hogy tele van hatalmas tea, kávé és kardomon ültetvényekkel, valamint arról is, hogy Dél India legmagasabban fekvő városkája. PlantationsInTheSunset Ezt meg is éreztem hamar, ahogy a nap sugarai bebújtak a hegyek mögé. A stoppolás nagyon jól ment. Néha még ha két kilométerre is, de felvettek. Az első autó vitt körülbelül 5 kilométert Miután a bácsika tudomásul vette, hogy milyen fába vágtam a fejszémet, szeretett volna legalább egy kajára meghívni. Udvariasan mondtam nemet, mert nem voltam éhes, és szerettem volna a napot a kilométerek gyiloklására használni, mert messze volt onnét még Rishikesh. Egy teherautós fiatalember is felvett, aki nem bírta visszatartani a nevetést amikor megtudta, hogy mivel foglalkozok. Nem bővelkedett Navas sem az anyagiakban, de tudta, hogy nekem most jelenleg még kevesebb van mint neki. Kérdezte ő is, nem e vagyok éhes. Mondom neki, hogy nem, de amúgy is keveset eszek. Félrehúzott a Kumily és Munnár közötti út derekán, és vett nekem egy kávét meg egy csomag kekszet. Érdekes az volt, az utazásban, hogy bár nem tudott angolul, jól tudtunk kommunikálni. Gyönyörű volt a látnivaló a teherautóból. Szinte olyan volt mint otthon: hatalmas szerpentinek, meredek hegyoldalak, a zöld levelek között átlopakodó fény és az árnyékok játékát mint egy kellemes színdarabot figyeltem. Olyan szép volt ez az útszakasz, hogy már szinte vártam, hogy mikor mondja, hogy na én megérkeztem, hogy folytathassam az utat gyalogosan tovább. Miután szétváltak útjaink alkalmam nyílt erre, ugyanis egy jó darabon nem is stoppoltam, és önkéntesek sem kerültek, akik megkérdezték volna, hogy nem – e tartanék velük. Jó sok kilométer után jött egy hatalmas, talán nyolc vagy kilenc személyes Tata márkájú új személygépkocsi, benne öt fiatal srác akik séta-kocsikázni indultak Munnar felé. Megálltak és megkérdezték, hogy nem e segíthetnek. Velük folyattam az utat a magas hegyszirteken, ahol az út néha még egy autónak is keskeny volt, nemhogy kettőnek. Elég gyorsan mondott búcsút a nap, ezért a srácok jobbnak látták, hogy megforduljanak, hogy a meglehetősen keskeny úttal felszerelt hegyszirtekkel, ne sötétben kelljen megbirkózniuk. Készítettem egy pár fényképet a teaültetvényekről, majd elkezdtem gyakrabban jelezni az autóknak, hogy nincs szándékomban odafenn hálni. Felvett egy fiatal házaspár, akikkel kellemeset társalogtunk egész Munnarig. Sötétben érkeztem oda. Egy szabadtéri gyors kajáldában fogyasztottam valami finom és olcsó indiai vacsorát. AnIndianDinner Nem állt szándékomban Munnárban éjszakázni, ezért megkérdeztem a helyeiktől, nem e lenne busz Cochi felé valamikor az éjszaka közepén, hogy a buszon pihenhetnék reggelig, miközben a kilométerek is fogynának. Azt mondták, hogy reggel fél hatig nincs busz. Gondo
ltam se baj, el leszek az utcán is egy éjszakát. Épp csak azzal felejtettem el számolni, hogy több mint kétezer méterre voltam a tengerszinttől, ami Celsiusokban nem jelentett sokat. Éjfél felé nagyon kezdtem fázni, ezért elindultam, hogy keressek valami jó kis recepciót ahol elüldögélhetnék reggelig mint egy nyugdíjas kotló. Itt meg arra nem gondoltam, hogy ez nem Európa. Itt a recepciók már régóta zárva vannak, csak kintről lehet egy egy helyre belátni, és nézni, ahogy az ott dolgozók milyen nyugodtan alukálnak a földön. Találtam egy lepattantabb motel szerűséget, amolyan munkás szállodát, ahonnan hangosan kihallatszott a televízió hangja. Gondoltam megnézem mi vár ott rám. Ahogy beléptem a bejárati ajtón, rögtön előttem volt a felfele vezető lépcső. Nagyon szűkösnek bizonyult a kis szálló minden vonatkozásban. A lépcső mellett, velem szembe egy függöny takart valamit. Gondoltam nekitámasztom a bőröndömet, és felmegyek megnézni, a lépcső hova vezet. A bőrönd megtámasztása úgy sikerült, hogy ahogy elfordultam, egy nagy csörömpölést hallottam a hátam mögött, és amikorra visszafordultam a bőröndöm nem volt sehol. Beesett a függöny mögött rejtőzködő lejárati lépcsőn. 

Előkapartam a lámpát, hogy megkeressem a bőröndömet, és megnézzem, hova vezet a lépcső. Óvatosan lementem a lépcsőn, és kimentettem a bőröndöt, aminek a fogantyújának a zárja elromlott. Azóta, ha ki szeretném húzni, hogy a hátitáskám után kössem, ki kell pakoljak mindent belőle, szét kell szedjem, ahhoz hogy kihúzzam a fogantyúját. Lementem a lépcsőn. Egy elhagyatott szoba tárult elém a az alaksorban. Ajtaja nyitva, senki nincs bent csak egy ágy. Meg is örvendtem neki, de sajnos azt is látnom kellet, hogy a az ágyat víz veszi körül. Nem a tegnap költöztek ki a szobából az biztos. Gondoltam magamban, hogy ha jobb nincs, ez is megteszi a hideg és a fáradtság ellen.

            Zenét hallottam fentről. Valahol a tévét bömböltették. Felmentem az emeleten, bekopogtam, hogy megkérdezzem, neme tudnak valamit a tulajról, mert kéne nekem egy olcsó szoba. Egy hindu srác nyitott ajtót. Elmondtam neki, mi járatban. Ő meg közölte hiányos angollal, hogy ebben az órában az esélyek nagyon gyérek, hogy szobát találjak. Azt mondta, ha gondolom, szívesen elszállásolnak, de tartsam hozzá magam, hogy a szobában már hatan vannak. Mondom, nem gond, a földön is elalszom. Akkor még megvolt a matracom is, amit soha nem használtam. Bementem a szobába, ami még két európai személynek is kicsinek bizonyult. Két ágy volt benne, és egy matrac. Egyiken hárman, a másikon ketten aludtak, a matracon meg egy ember aludt. A srác készen állt lemondani a kényelméről. Az egész ágyat felajánlani nekem. Mondtam, hogy nekem úgy igazából még ágy sem kell csak ne legyen hideg. Végül egyik hindu srác leköltözött a földre, és a másik megosztotta az ágyat velem. Sokat nem beszélgettünk, mert ők a kőműves munka mellett nem sokat angoloztak. Az én hindu tudásom kimerül a „namaste”- ban. Lefeküdtünk. A hosszú út rám nehezedett, és hamar elaludtam. Reggel korán keltünk. Teával kínáltak a gazdag szegények, miközben a csapat egyik fele nekilátott a főzésnek. Szavak híján mutogattam képeket nekik. Az erotikus képeket nagyon élvezték, mert az tilos arrafelé. A reggelit visszautasítottam, indultam. Bárt az otthon, az út. Elgondolkodtam, milyen jó ilyen gazdag szegénynek lenni, mert mindig van egy jó szó egy csésze tea, meg egy kis rizs még egy hetedik személynek is. Megköszöntem a gondviselésnek a meleget, a nyugalmat és a jó pihenést, és elindultam Cochi irányába Dél India legszebb tájaiban gyönyörködve útközben.

            Cochi egy felkapott tengerparti város amiről később kiderült, hogy milliók élnek benne. Viszonylag sokáig vonszoltam a bőröndömet a szerpentineken, gyönyörködve az élő zöldben, amikor megállt az első autó, ami épp egy taxi volt. Udvariasan közöltem velük, hogy nóóóóó máni (nincs zsé taxira, csak kajára). A fiuk erre azt mondják, ne aggódj, mert nem is azért álltunk meg. – Az üzenetednek köszönd. – mondták. Miután megismerkedtünk, éreztem, hogy a testvéreim, akik tovább visznek utamon. Megálltunk, meghívtak reggelizni, teáztunk, és elindultunk tovább a reptér fele, ahová tartott az egyik fiatalember. Kb. fél úton búcsúztunk el egymástól. Egy kisebb városban találtam magam, amelyen végighúztam az üzenetet magam mögött. Majd egy kis Suzuki vitt tovább, amelynek utasai, nem nagyon beszéltek angolul, de érezhető volt, hogy szavak nélkül is szívesen segítenek a vándornak.

            Megjegyzem, hogy mindenki buszmegállóban akart letenni, mivelhogy arrafelé bárhogy magyaráztam senki nem ismerte a stoppolás fogalmát. A buszmegállóban egy idősebb bácsika magyarázta nekem, melyik busszal mehetek tovább Cochi fele, de mutattam neki, hogy én gyalogolnék inkább. Erre kihúzott egy százast a zsebéből, hogy tegyem el a buszra. Visszautasítottam, közölvén vele, hogy nem a pénz hiány miatt gyalogolok. Ő volt a nem tudom hányadik személy, aki gondolhatta magában, hogy szédült európai. CurryPowderElhagytam a buszmegállót, és hamarosan folytattam az utam, egy vasat szállító teherautóval. Rövid távolságokat utaztam sok autóval. Végül jött egy hét személyes  jármű, amelyben egy személy utazott. Egy üzletember vezette az autót. Elvitt egész Cochiig. Ritkább eset ez, amikor egy nagy, gazdag jármű úgy dönt, hogy felvesz még egy utast. Általában megszokott, hogy a kicsi autókban több hely van, és kisebb a féktávjuk, ha stopposról van szó. Cochiba érkezvén, egyre inkább tudatosult bennem, hogy nem ez az India, amiért én tizenegyezer kilométert repültem. Hatlmas európai metropoliszban találtam magam. Európaibb volt Európánál. Nem mintha haragudnék Európára, de nem az a célom, hogy Indiában Európát lássam. Minden modern benne: utak, épületek, felhőkarcolók, üzletek pont olyanok mint Pesten. Elmentem a vasútállomásra, hátha tudnék jegyet venni egy aznapi vonatra. Lehetetlen küldetés. A jegyeket már mind eladták. Lehet már többször is, és a vonat órákat késik. Újabb döntés, kihúzom a házam a metropolisból, és az országúton majd csak kerül valami a híres Goa fele. Kilómétereket hagytam magam mögött amíg még beljebb kerültem a városba. De találtam egy bőröndös boltot, ahol egy néhány jó szóért kihúzattam a fogantyút, így a bőrönd nem kalapálta többé a bokáimat. Verejtékező hátamra szállott az est. A sötétség forróságában kerestem egy buszt, amely kivitt engem a városból. Fáradt voltam. Nem éreztem, hogy most kell elkezdenem az éjszakai stoppolást. Leszálltam egy buszmegállóban, ahol régi szokás szerint, az éjszakai szállás árából buszra ültem Goa fele. Kényelmes vala a busz. Egyetlen érdekessége, hogy olyan banya mellé ültettek, aki folyamatosan szidott mindent, ami körülötte volt, beleértve az .én aranyos fehér pofimat. A kezével   megfogta a rosszat a levegőben, és elhajította. Bíztam benne, hogy a körömvágóján kívül semmi éles nincs nála. Az átkait mostanig nem éreztem, ha az nem számít átoknak, hogy nem sokat tudtam pihenni a huzat, meg a hideg miatt, mivelhogy minden ablak nyitva volt. Cochi – Goa kb hatszáz kilométer. Jót pihenhettem volna, ha nem felejtem a melegítőt, a csomagtérben levő bőröndben. Na de eltelt. Volt egy busz váltás is. Egy két órát aludhattam is úgy, hogy közben tíz percenként megébredtem.

            Goában vagyok. Micsoda lehetőség. Haladtam egy jót, és mehetek a partra egy kis olcsó szobába pihenni, írogatni, Szabad Gondolatot szerkeszteni. Na hadd el szerkesztés. Vissza érkeztem a turista paradicsomba, és még olcsó szoba sem került. Ezek úgy elvoltak  már kapva, hogy az ötszáz alatti számokat nem is ismerték. Kedves Goa, te nem leszel az én hírességem. Visszaadlak a turistáknak. Száznyolcvan fokot fordultam, a szálláspénzt újra buszra áldozván. Irány Bombay. A legjobb busz mostanig. A pihenés lehetősége átölel. Nem voltam ugyan jó szagú már, de nedves zsebkendőkkel, meg imitt amott vízzel tisztítottam magam, ahogy tudtam. Viszonylag jól utaztam. Talán három órát is aludhattam.

            Megérkeztem Bombaybe. Ezt most úgy mondom mintha Újfalu központjáról beszélnék, de te értsd úgy, hogy Bombay határától, még több mint egy órát utaztam Sionig, ahol leszálltam a buszról. Ez nem nehéz egy szinte huszonegy milliós városkában.TowerInBombay

Bombay

Beugrottam egy reggeliztetőbe, hogy kinyissam az elektronikus jegyzetfüzetem, megnézzem a leveleket, hogy hátha válaszolt Hajnal vagy valamelyik CouchSurfös a szálláskereső levelemre. Hát nem. Nem volt válasz. Pedig igazán nem sett volna rosszul, ha több napos nem alvás után valaki a mosakodás, meg ágyban alvás reményét kínálja számomra. Az étkezdében odajött egy középkorú hölgy, érdeklődvén az üzenetemmel kapcsolatban. Megkért, mondjam el mi az üzenetem. Én megkértem, mondja el, miért van szüksége rá. Megtudtam, hogy a hölgy szeretett fia elveszítette meglehetősen fontos állását, és elkezdett inni, úgymond a rossz útra tért. Elpanaszkodta, hogy egy angyal a gyerek, de amikor iszik, vagy valamilyen drog hatása alá kerül, aggresszívvé válik. Ebben a specifikus esetben az üzenetem is másképp hangzott. Megkérdeztem tőle, hogy lehetek – e teljesen őszinte, hozzá, mert ha nem nem látom értelmét a további beszélgetésnek. Igennel válaszolt. Kérdeztem, hány fia van. Mondta, hogy három, de csak ezzel van baj, és ha munkát találna, minden helyreállna. Mondtam neki, hogy vegye úgy, hogy csak két fia van, mert ez amelyikről beszél hamarosan már nem lesz közöttük. Mondtam neki, hogy a fiának nem munkát kell találni most leginkább hanem valami mást, ami fontosabb annál, ami eszközül szolgál majd a lehető legjobb munkahely megtalálásában. Először azt a személyt kell megtalálni, akinek munkát szeretnének találni, mert jelenleg, nincs akinek munkát keresni. A hölgy valamiért úgy figyelte szavaimat, mintha a legmeghittebb barátnőjével beszélne. Azt kérdezte, beszélnék – e a fiával Mondtam, ha arra kér, hogy beszéljek vele, én nem tehetek mást mintsem, hogy beszélek vele. Leintette az első riksát, begyömöszöltük csomagjaimat és elszáguldottunk a lakásukra. Bemutatott a gyermekének. Mivel, hogy  utálom az időt vesztegetni, mert amúgy is kevés áll rendelkezésünkre belőle, rögtön a tárgyra tértem. Elmondtam, hogy mi tudtam meg az anyától. Rákérdeztem a fiatalemberre, hogy az amit hall, igaz – e. Beismerően bólogatott. Mondtam neki, hogy ne aggódjon, mert az ő esete nem egyedüli. Mások is küszködnek ilyen gondokkal, de viszont vegye tudomásul, hogy számára az idő elérkezett. Válaszúthoz ért., ahol választani kell. Megkértem a teremtőt, hogy tegyen engem az igazsága eszközévé, hogy utat mutathassunk, a legénynek. Elhallgattam, és egy kis idő után azt mondtam a fiúnak, hogy megérkeztek a válaszok, amelyeket, ha akar felhasználhat arra, hogy mostantól a lehető legjobb irányba haladjon az úton, és hogy ezeket nem én mondom, hanem csak közvetítem. Kérdeztem, meghallgatja, vagy sem. A fiatalember beleegyezett, hogy elfogadja őket. Egy közel három órás információcsere következett. Nem éreztem fáradtságot, megfeledkeztem a hosszú útról is. A fiú, az édesanyja és én átadtuk magunkat az akkori jelen pillanatainak. A csoda szemmel láthatóan bekövetkezett. Nyugodtság, harmónia uralta a burkot, amiben ott hárman voltunk. Befejezésképp hangsúlyoztam, hogy most már megkapta az eszközt, de rajta áll, hogy használni fogja – e, vagy elveti. Megmutattam neki mindkét választás következményeit. Megkérdeztem az anyát van – e mit enniük, nélkülöznek – e valamiben. Mondta, hogy megvan mindenük. Kérdeztem, hogy akkor megegyezhetünk – e abban, hogy egyelőre munkahely  helyett nekifognak közösen megkeresni az embert, akinek munkát kell majd találni a későbbiekben. Kissé bizonytalankodva, de elfogadta a javaslatot. Nyomatékosan ismételtem, hogy hagyják a fenébe a munkát, mert lehet, hogy az hamar megkerül, mint kéne, és elveszíti a fiát, és talán jobb döntés lenne munkahely helyett a gyereket megtalálni. A beszélgetés után friss vizet töltöttünk a flakonomba, bementem a fürdőszobába, és napok után először egy jót zuhanyoztam. A fiú felajánlotta, hogy a robogójával kivisz a buszmegállóba, ahonnét visszamehetek Sionba, és tovább folytathatom utam India egyik legnagyobb betonrengetegében. Az elején nem hittem, hogy lehetséges, de amikor ő is, én is, a bőröndöm is, meg a hátitáskám is rajta voltunk a kis robogón, meggyőződtem róla, hogy valóban lehetséges. Hogy is ne lenne lehetséges abban az országban, amelyben néha egy motoron négyen vagy akár ötön is elférnek.

            Sionban találkoztam egy nagyon kedves fiatal párral, akik folyamatosan hitetlenkedtek, amikor elmondtam, hogy mi célból, és hogy indultam útnak, de kiderült végül, hogy ugyanazokat az elveket vallják ők is szívük mélyén mint én. Miután jó bombayi tanácsokkal láttak el, azt mondtam nekik, hogy  ne feledjék, felelősek a gondolatokért, hisz a szív mélyén őrzött gondolatok olyanok, mint a csokoládé, ami túl finom, ahhoz, hogy megkezdjük és elfogyasszuk, ezért, soha nem esszük meg, és egy idő után elromlik, fogyaszthatatlanná válik. SpreadingTheMessageMielőtt elbúcsúztunk a lány adott nekem egy csomag kekszet, hogy ha netán az úton elkap az éhségérzet, legyen amivel oltsam. Elindultam vonattal a CST felé, Bombay egyik állítólagos legszebb részébe. De kiderült, hogy mit szépnek neveztek ők, azt én korábban láttam már Londonban, és más európai nagyvárosokban. Igen mi építettük azt a szépet, a kolosszális, hatalmat sugalló épületeket. Tudtam, hogy én nem ezért jöttem ide. Az első indiai vonatozás egy elfeledhetetlen élmény volt. Olyanok a vonatok, mint érdekes hosszú növény, melynek a virágjai két oldalt vannak, ugyanis annyira tele vannak emberrel, hogy minden bejáratnál kilógnak az emberek. Szándékosan nem mondtam ajtót, ugyanis én még olyant vonaton nem láttam. A bejáratnál levő emberek testének kb. kilencvenöt százaléka a vonaton kívül utazik. A vonatállomásban a fáradtság újra úrrá lett rajtam. Próbáltam az egyetlen indiai otthonival a kapcsolatot felvenni, de sikertelenül. Valami nem stimmelt a számmal. Egy idősebb hindu úriember egész délutánját arra áldozta, hogy segítsen nekem kideríteni, hogy lehet Hajnalt felhívni. Sikertelen küldetés. Megesteledtünk újból. Ételt meg teát vett nekem, majd abban egyeztünk, hogy visszamegyünk az állomásba, ami a vonatrobbantások óta egy meglehetősen jól őrzött, biztonságos hely az északázásra. Még helyet is találtunk a váróteremben, így nem következhetett egy újabb 2 – 3 órás szundikáció.

            Hajnalban keltem….volt a váróteremben egy mellékhelység, amely zuhanyzófülkékkel volt tarkítva. Ez pont jóm volt nekem, mert reggel felfrissülve indulhattam Pune fele, ahol Osho meditácós központja számít talán a legfőbb turisztikai atrakciónak. Azért esett a voks Punera, mert érkezett egy Couchsurfingos üzenet, hogy Puneban szívesen látnának. Egyébként is szerettem volna az Osho ashramját meglátogatni. Így hát örültem a lehetőségnek.

            Dél tájt érkeztem a punei vasútállomásba. Gyalog indultam onnét az ashram irányába. Nem kis gyalogolás után egy meglehetősen nagy városon keresztül megérkeztem a világhírű Osho meditációs központba, egész pontosan központhoz, mert belülről nem sikerült megnézni. Nekem már akkor nem kezdett tetszeni a dolog, amikor az embereket egytől egyig bordó Panjabiban láttam. Gondoltam magamban, hogy nem azért nem maradtam katona, és nem maradtam luxushajón, hogy kint a civil életben önkéntesen felvegyek valamilyen -féle egyenruhát. Na de mivel odáig elmentem, úgy éreztem, hogy köteles vagyok bepróbálkozni. Rájöttem, hogy úgy igazából ennek semmi akadálya, azt leszámítva, hogy a regisztrációs díj kilencszáz rúpia, napi beugró ötven híján ugyanannyi. Nem tudom, hogy miután a beugrás megtörtént, még milyen belső díjak vannak. Arra még emlékszem, hogy ha az embernek kedve szottyanna odabenn éccakázni, akkor egy olcsóbb szoba, háromezer ötszáz rúpia, ami nem is olyan sok, ha figyelembe vesszük, hogy vannak több mint tízezerért is szobák. Ha jól átkutatom zsebeimet, lehet be is mehetek, és egy éjszakát eltölthetek valahol a parkban, a padon hálva. Na de én nem akartam mindenképp az a székelyfiú lenni aki járt az Osho ashramjába. Különben is, hirtelen megint azon kaptam magam, hogy turisták közé keveredtem be. Régi elképzelés szerint úgy mentem volna oda, hogy dolgozok ott valamit,  hátha cserében megtűrnek egy darabig. Meg is ismerkedtem Crystallal, aki egy amerikai fiatalember, és már egy ideje ott dolgozik. Elmondtam neki, hogy megérkeztem, és tudok minőségi képeket készíteni (jó kis tülzással), tudok kocsmároskodni, értek ehhez ahhoz, amahoz, tudok budit is pucolni. Szóval röviden hajlandó lennék valamennyi időt eltölteni ott dolgozva, cserében azért, hogy betekintést nyerek abba, amit Osho barátom nevében cselekednek ott az emberek. Azt mondja Crystal, hogy én vagyok a tökéletes ember számukra, ugyanis ha fizetek, mennyit is mondott?…talán negyvenhatezret, egy hónapig dolgozhatok ott, és még valami tanfolyamot is a nyakamba akasztanak cserében. – Micsoda lehetőség! – gondoltam magamban. Csupán negyvenhat ezerért. És vajon mit kapok ha fizetek hatvanezret negyvenhat helyett? Valószínűleg akkor lehet mellékállásom is azért a pénzért. – Ez egy magas rangú meditációs központ. – teszi hozzá Crystal. – Ez a meditációs központok Las Vegasa. Hát én ezt egyből el is hittem neki, fogalmam lévén az árakról. Osho annak idején megvilágosodást osztott. Nem tudom, hogy akkor mennyibe mérte kilóját, de most ebben a gazdasági válságban nem olcsó, az biztos. Na de ez ilyen. Van akinek erre van pénze, és akkor vesz belőle egy pár kilót. Ha netán egyszer még haza megyek, hozzám ne gyertek érte, legalábbis ne ezért a fajtáért, mert én egy dekát sem vettem. Nem volt elég pénzem. A másik fajtából adok díjmentesen, ha valaki kéri, és készen áll a befogadására, de a Las Vegasiból, nekem sem jutott. Nos, viccet félretéve, fontosnak tartottam ezt a részét is megosztani az utazásomnak, hogy akinek pont erre volt szüksége, elgondolkodhasson rajta. Megvilágosodás kapcsán még mindig melegen ajánlom Böjte Csaba “Hol van Nicaragua?” című írását, amit a Szabad Gondolat első számába is betettünk. Amúgy nagyon jópofa alak ez a Crystal. Úgy néz ki mint egy modern szamuráj. Nagyon szép hosszú haja van, karakteres arca, ja és Dél Koreai származású. Jót csevegtünk motoros kalandjainkról, majd kijöttünk az előtérből az útra, hogy egyet cigarettázzon. Kérdezte, hogy cigizek – e. Mondom neki, hogy jóformán nem is eszek, nem hogy cigizzek, de erre a nagy ijedtségre biza rágyújtanék egy pipára. Pipa után elbúcsúztunk egymástól. Én pár lépéssel odébb lecsüccsentem a járda szélére, hogy csekkoljak egyet a leveleken. Nem jött jelzés azzxal kapcsolatban, hogy hol alszok aznap éjjel, de jött egy csapat fiatal srác az indiai MTV – től (nem magyar TV, hanem Music TV :)), és arra kértek, hogy szerepeljek a műsorukban, amelynek a lényege az, hogy idegenekkel beszélgetnek a saját nyelvükön, egy telefonos program segítségével, amelyet fordítani használtak. Ugyanezekkel a telefonokkal filmezték az akciót. El voltam ragadtatva a gondolattól, hogy talán a következő lépés Bollywood :). Hálát adtam a sorsnak, hogy ezeknek az Osho centrumos tapasztalásoknak is részese lehettem, és újra befogtam a lovakat, hogy elinduljak vissza Bombaybe, megkeresni kedves barátom, Zoltán nővérét, Hajnalt (egyedüli magyar ajkú ember akit ismerek Indiában, és pont Bombayben él) szállás reményében, hogy tudjam összerakni a Szabad Gondolat 3. számát. Több embertől is érdeklődtem, hogy merre Bombay. Szokás szerint mindenki úgy válaszolt, hogy elmondták, hol a buszmegálló. Nagy szemeket meresztettek, amikor helyesbítettem, hogy nem buszozni akarok, hanem Bombaybe menni gyalog, vagy azzal ami útközben felvesz. Közben beugrottam egy fényképész boltba, hátha megvennék a fényképező felszerelésem. Nem azért tettem ezt mert nincs pénzem, hanem azért, mert ahogy nyúlik az út előttem, egyre nehezebbé kezd válni a hátamon a Nikon a három lencsével. Gondoltam vennék helyette valami kompaktabb kamerát, amit egyelőre el sem tudok képzelni a szeretett Nikon D90 után. De megpróbáltam. Mondtam nekik, hogy mindenestől ötszáz euróval olcsóbban adnám mint amennyi a valódi ára. De még úgy is rengeteg pénznek számított. Akkor jöttem rá, hogy amíg ilyen felszereléssel fogyasztom az utat, nehezen hiszik majd el, hogy a pénzt kizárólag csak ételre költöm, mert másra nem futná.

            Egy újabb hosszú útszakasz előtt álltam: kigyalogolni Puneből a forró szmogon keresztül. A legtöbb járókelő, meg motoros kendőt köt az orra elé, hogy kicsivel később haljon meg tüdőrákban, mint „normális” esetben. Most, hogy magam mögött tudom már az öt napos Bombayt is, arra gondolok, hogy ez a hat nagyvárosi nap kb. olyan megpróbáltatás lehetett a tüdőmnek, mint hat év egy otthoni kő bányában.

            Magam mögött Pune. Néha-néha hátrafordulok, és intek az autóknak, hogy SOS. Meg is áll egy aranyos kis Suzuki, amelyet egy fiatal mérnök vezetett. Ranjit a neve. Egyébként a Suzuki lett a kedvenc autómárkám itt Indiában. Kicsi autók, de van fék bennük, hogy megálljanak, ha valaki stoppol. A nagyobb autók már túl „kicsik”, hogy még egy személy elférjen bennük, még akkor is ha csak a sofőr ül bennük. Elgondolkodtató, hogy az ember sokkal több pénzért vesz sokkal kisebb autót, ami ugyan látszatra hatalmas, de valahogy mégis csak egy személynek van helye benne. Kedves olvasó, ha tetszenek soraim és a kalandom, most megkérnélek szépen, hogy segíts nekem: álljál, meg a stopposnak ha van hely az autódban, mert akkor ideát nekem is megállnak az autók. Ezt ha most nem érted, a későbbiekben gondoskodok róla, hogy érthetővé váljék.

            Bryan Adamsot hallgattuk az autóban ismerkedés közben. Elmondtam Ranjitnak is, hogy tulajdonképpen én csak ez vagyok. Nincs nekem fontos munkám, beosztásom. Most csak ezt csinálom, ezt szeretem csinálni. Még akkor is ha éhen halok nekem kötelességem, a bennem levő hangot követni, és néha kihangosítani, hogy más is meghallja, aki eddig csak a nagy társadalmunk törvényeit hallotta. Mondtam neki, hogy röviden az a terv, hogy az országát, Indiát megszüntessem, eltöröljem a határait, hogy ne válasszon szét engemet az itt élő családomtól, a testvéreimtől, akik gondomat viselik folyamatosan, akik szeretetükkel egészséget és erőt lehelnek fáradt testembe. Hogy eltöröljem az összes határt mely az utamba kerül, beleértve az otthoni erősebb határokat is. Neki is elmondtam, hogy ezt az illúziót le kell bontanunk, mert nem a teremtőtől kaptuk, hanem mi hoztuk létre, hogy felbontsuk az isteni egységet, hogy elkülönüljünk egymástól, azt hazudva magunknak, hogy a határaink növelése egyenesen arányos emberi értékeink növekedésével, holott pontosan fordított az arány. Észre kéne venni, hogy egymás nélkül senkik vagyunk, együtt meg eljuthatunk haza, oda ahonnét jöttünk, vissza a fénybe. Arra valók a harcok, a vér ontások, hogy megértessék ezt velünk, mert másképp nem látjuk. Nézz körül, és lásd, minél többet akarunk birtokolni, annál nagyobb a  harc, annál kevesebb az életöröm. Ne akarj semmit sem birtokolni, hogy meglehessen mindened amire szükséged van! Meg volt írva. Miért van az, hogy csak elolvassuk az írást de nem figyelünk az üzenetére?

            Sok indiaival beszélgettem eddigi utam során. Így valamennyire betekintést nyerhettem az életükbe, gondolat és érzésvilágukba. Többüktől megkérdeztem, hogy voltak e már valahol idegenben. Azt válaszolták szinte kivétel nélkül, hogy nem. A módosabbja dolgozott már Dubaiban, de a legtöbbnek még nem adatott meg a lehetőség, hogy tapasztalatokat gyűjthessen a határokon túlról. Legfeljebb a televízión keresztül, nyerhetnek kitekintést országukból. Azt hiszem, ez meg is magyarázza, miért bálványozzák Amerikát oly sokan. Természetesen nem azért nem voltak sokan még országon kívül, mert nem volt pénz, hanem  azért, hogy egyszerűen nem kapnak vízumot. Sokszor elmondom, hogy nekem viszonylag könnyű volt megszerezni az indiai vízumot, és ahogy elnézem, minden európai meg amerikai turistának könnyen megy. Az angol meg a német meg a belga meg az amerikai meg a magyar nyugodtan eljöhet, itt tölthet ha kedve tartja évente hat hónapot, maximálisan kiélvezve az olcsó indiai lét számára nyújtotta kényelmét. De ha az indiai szeretne szétnézni egyet odakint, az szinte lehetetlen. Nem tudom, mi a véleményed neked kedves olvasó, de nekem ez nagyon igazságtalannak tűnik rájuk nézve. Ez a szituáció egyértelműen azt sugallja nekem, hogy itt az egyik fél felsőbbrendű, mint a másik, hogy az egyik bármikor szakíthat a gyümölcsfáról, a másik meg csak nagyon különleges esetekben. Nos ezért kellenek a határok, meg a törvények nagy része. Ők mindig jó eszköznek bizonyultak az emberiség történelme folyamán a hierarchiák megteremtésére. A hitetleneknek, a hatalomra vágyóknak mindig is nagy szükségük volt a hierarchiára, hogy igazán fontosnak, társadalmilag értékesnek érezhessék magukat. Ez teljesen természetes velejárója a földhözragadt állapotnak. Ezeknek az embereknek örökös harc az életük. Jobbik esetben abban az ostoba hitben távoznak innen, hogy egy nemes célért harcoltak életükön át. Rosszabbik esetben meg az utolsó pillanatban jönnek rá, hogy lehetett volna egy gyönyörű életük, ha engedték volna, hogy az értelem lángja fellobbanjon bennük, és folyamatosan irányt mutasson.

            Többször is próbáltam már hangsúlyozni, hogy micsoda nagyszerű emberekkel találkoztam folyamatosan az úton. De ha végig csak erről írnék sem lenne elég, hogy kifejezzem a hálámat, amiért az élet ezekben a csodás élményekben részesített. Itt megtapasztalhattam az igaz egységet, hogy mindnyájan egyek vagyunk, aminek a megélése a legfelemelőbb érzés talán amivel egy földi ember élete során találkozhat. Tanúja lehettem annak, hogy a földrajzi határ nem lehet akadálya annak, hogy igazi, meleg, akár családi szeretetet érezhessek magam körül. De ilyenkor mindig eszembe jut, hogy a vízum lejár hamarosan, és a szív hiába is szeretne még itt lenni, előbb-utóbb elérkezik az ideje a szétszakadásnak, mert a szabályokat be kell tartani. Tehát dönteni kell, hogy melyiket válasszuk: a teremtés, a természet szabályainak a betartását, vagy pedig, a kapzsi, birtokolni vágyó emberi elme szabályainak a betartását. Ha az elsőt választom, megmarad a lelkem szabadsága, és boldogan szárnyal tovább addig amíg be nem teljesíti a küldetését, de közben a lakását, a testet lehet, hogy külső támadások érik, merényletet követnek el ellene, hátha életét veszíti benne a gazda. Ha a második lehetőséget választom, a ház érintetlen marad, de a gazdája lebetegedik és talán életét veszíti mivel, hogy a legfontosabb kincsétől, a szabadságától megfosztotta őt a lakása. Ezzel a döntéssel kell szembenéznie előbb vagy utóbb minden földi halandónak. Melyiket válassza? A gy0ny0rü, csillogó villogó lakást, vagy pedig annak gazdáját. A lakásról tudjuk jól, hogy egyszer csak összeomlik, az idő fogai szétrágják a fundamentumát, és egy idő után feldől, vége lesz. A gazdájáról meg már az orvos tudomány is azt állítja, hogy a gazda halála után is tovább él. Kedves építő mesterek! Elérkezett az idő, hogy ti is eldönthessétek, hogyan építkeztek. Kívül, vagy belül. Rövid távra, vagy hosszú távra.

            Megérkeztünk Ranjit  otthonához. Megkért, hogy mielőtt tovább mennék, menjek be egy teára. Elfogadtam kedves ajánlatát. Derűs arcú felesége, sógornője, meg öccse fogadtak. Fagylaltot hoztak, aminek az íze az út folyamán eléggé elfelejtődött. Közben megnéztem, érkezett – e email. Nem sok ajánlatot kaptam szállásra, de viszont észrevettem, hogy Zoltán barátom által küldött telefonszám nem teljesen ugyanaz, mint amit legelőször küldött. Egy számjeggyel több van a másodikban, mint az elsőben. Rögtön hívtuk is a Ranjit telefonjáról, és csodák-csodája, a vonal túlsó végén beleszólt Hajnal. Azt ígértem neki, hogy estére megérkezek, de utána Ranjit felajánlotta, hogy náluk aludjak, aminek nagyon örvendtem, mert a Punei napsugarak és a tömény szmog és a több napos nem alvás nagyon megtizedelték erőforrásaimat. Már-már kezdtem elfelejteni milyen ágyban aludni. Zuhanyozni volt alkalmam az első bombayi látogatásom alkalmával, de ágyat már rég nem láttam. Úgy megvendégeltek, mint egy minisztert, de igyekeztem keveset fogyasztani arra hivatkozva, hogy  én nem ehhez vagyok szokva, és ezért nem szeretnék elsőre nagyon belakni. Megkínáltak minden földi jóval, kedvességgel, szeretettel, forró fürdővel, puha ággyal. Úgy ébredtem másnap, mint akit elvittek éjjel egy ajándék körutazásra a paradicsomba. Jót reggeliztünk, és utána kivitt Ranjit az országútra, egy olyan kereszteződésbe, ahonnét több esélyem volt stoppot kapni. Elbúcsúztam Punei jótevőmtől, és mivel nem volt nagy kedvem egy helyben álldogálni, elindultam az országúton Bombay fele. Így érkeztem meg ahhoz az útszéli vendéglőhöz, ahol az előbb az adást megszakítottam, hogy az új élményeket, még úgy frissen leírjam.

            MyFatherInPuneVikamkher este öt óra tájt jött vissza. Kérdezte, hogy készen állok – e az útra. Mondtam, hogy én mindig készen mindenre. Beültettek egy kis Suzuki Marutiba, és elindultunk a Bombay fele vezető úton, hogy fogjunk egy buszt nekem. Meg is érkeztünk egy nagy parkolóba, ami mögött egy módos vendéglő ékeskedett. Vikamkher megvette a jegyemet. Bár csak soha ide se adta volna, hisz amikor megláttam, hogy kétszázötvenbe kerül az út Bombayig, nagyon meglepődtem mivel, hogy eddig én kétszázötven rúpiáért, hatalmas távolságokat buszoztam olyan ablak nélküli nagyon fapados huzatos buszokon. Ez igazi luxus busz volt, hatalmas televízióval felszerelve. Vikamkher a jegyszedőnek külön nyomott egy néhány tízest a kezébe, hogy engem a megfelelő helyen tegyenek le. Egyszerűen tudtam, hogy ez amit most értem tesz, az se nem több se nem kevesebb annál, amit a saját gyerekéért is tenne. Vikamkher egy olyan személy, akivel szavak nélkül is tudtam beszélgetni. Értettem minden gesztusát, minden cselekedetét, minden indíttatását. Érdekes dolog még az, hogy amikor a kezembe nyomta névjegykártyáját, hogy bármikor felhívjam, ha India területén bajba kerülnék, arra lettem figyelmes, hogy meglehetősen sok mindennel foglalkozik. Kérdeztem is tőle, hogy nem – e fárasztó annyi mindent csinálni. Azt mondta nem, mert számára az összes dolog amolyan hobbi, amit örömmel csinál, és az egész mögött az a lényeges  alapelv áll, hogy mindennel amivel foglalkozik, szolgálatot teljesítsen az embereknek, az emberiségnek, hogy az által, azok nagyobbá válhassanak. Mielőtt elbúcsúztunk volna, még megkért, hogy szóljak ha pénzre van szükségem, mert ad rúpiát, dollárt, amire szükségem van. Mondtam neki, hogy már így is túl sokat adott, és ha soha nem is kerül sor arra, hogy segítségét kérjem valamiben, már ezzel a kedves gesztussal is nagyot segített nekem az utamon, ugyanis lelkileg feltöltődve, tele pozitív energiákkal indulhatok tovább. Mondtam neki, hogy tudom, hogy nem az az ember ő akinek, meg kell köszönni bármit is, de ettől függetlenül azt kívánom, hogy az élet folyamatosan megadjon mindent neki, amire szüksége van, hogy ezt az egészséges életfelfogást megőrizhesse. Azt válaszolta ő erre, hogy nincs neki szüksége semmire. Ő a legelégedettebb ember a földön. Mindene megvan, amire vágyhatna, sőt, még annál több is. Ő már csak egy nyugodt halálra vágyik, semmi másra. Elmosolyodtam, megöleltem, mint apámat, és felültem a buszra. A csodás naplemente talált nagyon az aznapi élmények finom utóízével. Hosszabb volt az út Bombayig, mint gondoltam.

            Késő este szólt a jegyszedő srác, hogy megérkeztem a desztinációmba. Leszálltam a buszról, Kelet Maladon. Nem kis látvány volt ami fogadott. Az esti Bombay olyan mint Európa leghangosabb metropolisa csúcsidőben. Hatalmas forgalom az autópályán, az utcákon pezseg az élet, a zöldségárusok, a boltosok nagyon elfoglaltak. Dudál talán a biciklis is. Hemzsegnek a riksák, az autók, a motorbiciklik meg a járókelők. Lenyűgöz, hogy tud annyi ember meg jármű ilyen sűrűn egyszerre mozogni anélkül, hogy balesetet okozzanak. Minden négyzetcentiméter ki van használva. Már régóta figyelem az indiai közlekedést, ami egyszerűen lenyűgöz engem. Aki még nem látta, annak nehéz ezt elképzelni. Mint a hangyák, összevissza, de mégis hatalmas harmóniában egymással…Hihetetlen. Nem tudom mennyi baleset van Indiában, de én még egyet sem láttam, és azt gondolom, hogy lehet sok a baleset, de az is lehet, hogy ha leosszuk a lakosság számára, az arány lehet nagyon kicsike lesz. Ebben a közlekedésben nincsenek szabályok. Talán csak egy, ami azt mondja, hogy hangolódj rá a forgalom dallamára, és kövessed, alkalmazkodj a ritmushoz és a többi hangszerhez, tehát a többi közlekedő alanyhoz. Többször figyeltem, hogy egy sofőr sem veszíti el a türelmét amikor valaki kihúz eléje,m egyszerűen csak rálépik a fékre, és hagyja, hogy a másik is elinduljon. Dudálni mindenki dudál, ahogy azt már az előbb is említettem. Talán még álmukban is megnyomják egy párszor, mert duda nélkül annyira elképzelhető a közlekedés, mint odahaza, kerekek nélkül. Azt mondtam, hogy ha netán, szállítási cégem lenne valamelyik életemben, biztos, hogy Indiai sofőrt alkalmaznék.

            Valósággal rotyog az élet az utcákon mint a töltelékes káposzta a fazékban. Mindenki köszön, mindenkinek intek, köszönök, visszakiáltok. Közben érdeklődöm, hogy merre is van a cím, ahová mennem kell, hol van a Sai Baba templom. Több fiatal srác is magyarázta egyszerre, merre kell menni. Végül egyik akinek a neve Samir volt, azt mondta szívesen mutatja az utat nekem. Amúgy sem siet semerre, belefér az idejébe.

            Hosszas séta után megtaláltuk a címet. Hajnalék az az napot már félig elbúcsúztatták. Samir azt mondta, hogy holnap szabad, ha van kedvem hozzá, szívesen megmutatja nekem Bombay egy részét. Hajnaléknak röviden és tömören bemutattam az utat, és elmondtam, hogy egy kis nyugodt helyre lenne szükség, ahol össze tudnám szerkeszteni a Szabad Gondolat 3. számának az oldalait.

            Több napot töltöttem Bombayben, amíg az újság végleges formája végre megmutatta magát. Legtöbb időt a házban a laptop mögött töltöttem. Néha-néha pihenésképpen kimentem a nagy Bombaybe. Első nap Samirral elmentünk megnézni Bandrat, ahol a Slumdog Millionaire című indiai film egy részét forgatták. slump SlumsOfBombay - Bandra KidsOfTheSlum ImSad Bandra arról híres, hogy két fele van: a vasúti síneken innen és túl. Ezt a két részt röviden és nagyon kifejezően úgy is lehetne nevezni, hogy pokol és menny. Egyik oldala a dús gazadagoké, a másik meg a templom egerénél is szegényebbeké. Mivel a gazdag negyedek, és az azokban levő élet, már ismerős volt számomra, a Slum (a szegény helyek) feltárására esett a választásom. 

            A slumokban (szlam) élő emberek  talán a világ legszegényebb emberei, ha az anyagi javakat vesszük alapul. Azt hiába is próbálnám sorolni, hogy mijük nincs, mert, akkor fel kéne soroljak mindent, ami nekünk elégedetlen gazdagoknak van. Többnyire bevándorlók. India  más államaiból jöttek Bombaybe a jobb megélhetés reményében. Európainak szinte elképzelhetetlen, hogy mennyire szűkös körülmények között is létezhet az ember. Arra gondolok, hogy kb. abban különbözhet az orosz fogságtól ez a hely, meg az adottságai, hogy maga a terület nincs drótkerítésekkel körülhatárolva, és nem katonák irányítják az ott élők minden lépteit. De ha figyelembe vesszük, hogy rengeteg ember él ott, azt is mondhatjuk, hogy kisebb ez a tábor mint az egykori orosz meg a lengyel koncentrációs táborok. Természetesen az utóbbiakban több a luxus. Samir nem is nagyon akart beljebb jönni. Bombayi lévén soha nem járt még egyetlen slumban sem. Mindig távolt tartotta magát az élet a társadalom eme színterétől. De tudomásul vette, hogy nem vagyok turista, így arra sem nagyon vagyok kíváncsi, hogy a britek annak idején miket építettek mások nyomorúságán. Inkább azt nézném meg, milyen a másik, a nem kívánatos India. Egy hatalmas tűz pusztított nemrégiben Bandraban, aminek következtében nagyon sokan fedél nélkül maradtak. Mondanám, hogy ház nélkül, de arrafelé nem igazán láttam házakat, csak amolyan műanyaggal fedett árnyékokat, ami alatt családok élték életüket. A tűzben állítólag annak a lánynak is leégett az otthona, aki játszik a Slumdog Millionaire című filmben. Vécézési lehetősség nem nagyon van arrafelé, ezért a gyerekek a sínekre kuporodva végzik kisebb-nagyobb dolgaikat. Erről jut eszembe, hogy naponta húsz ember veszíti életét, vonatbalesetben, mivel pont olyankor mennek át a vasúti síneken, amikor a vonat már túl közel van. Említettem még az elején, hogy ezen a helyen, ahol az emberek között lecsökkent a fizikai távolság, mert rengetegen vannak, valahogy azt éreztem, hogy mégiscsak távolabb kerültek egymástól. Több a búval b…..ott arc, kevesebb a mosoly, több a robotoló emberi lény akinek már nincs ideje és energiája egy semmibe nem kerülő mosollyal megajándékozni embertársát….Bárcsak nem is látná, de akkor elesne, a nagyváros kínálta jó anyagi lehetősségektől. Arra számítottam, hogy itt majd még rosszabb lesz a helyzet, hogy a fájdalom, és a nyomorúság lesz olvasható az emberek arcáról, hogy alig várom majd, hogy magam mögött hagyjam a helyet, de tévedtem. Visszatért a derű, az emberek vidáman köszöntöttek, a gyerek olyan nagy ujjongással játszottak a semmiben, a segélyruhákból készült hegyeken, hogy nem hittem a szememnek. Megint csak azt kellett tapasztalnom, hogy a világ leggazdagabb emberei között járkálok, akik ugyan szűkölködnek anyagiakban, de az életörömük határtalan. Jobban örvendenek annak a kevésnek, mint mások a százszor annyinak. Az lét ismételten megmutatta, hogy a boldogság amelynek felleléséért könyveket olvasunk, tanfolyamokra fizetünk be, amit szüntelen kutatunk, az sokkal közelebb van hozzánk, sokkal egyszerűbben fellelhető mint gondolnánk. És a híres eszközeink, amelyekkel őt keressük, néha még távolabb visznek tőle. Nem volt alkalmam túl mélyről meríteni az ottani élet kínálta tapasztalásokból, de azt valahogy éreztem, hogy lelkileg gazdagabb emberek laknak ott mint a város más részein. Eltűnődtem, hogy az amit megvetünk, amit elítélünk, amit korrigálni akarunk, lehet, hogy közelebb van a természetességhez, mint azok az erők amelyek folyamatosan el szeretnék törölni ezt a képet a föld felszínéről. Ott nincs akkora távolság az emberek között, mint a vastag falakkal elválasztott betontömbök rengetegében. Ők nem félnek annyira egymástól, mint a biztonságos körülmények között élők. George Carlin felesége halála után fogalmazott gondolatai jutnak eszembe, amelyek megjelentek a Szabad Gondolat 3. számában is. Lehet, hogy annál nagyobb a bizonytalanság mértéke, minél inkább ragaszkodunk a biztonságunkhoz. Nem gyakran láttam szegény embert félni. Mit féltene ő? Talán a szegénységét, hogy nehogy valaki ellopja tőle? Azt nem kell félteni, arra a kapzsik nem törnek rá.

            Tűnődj el kicsit te is, mitől félsz amikor félsz, milyen birtokolni kívánt tárgy vagy ember elveszítésétől félsz? Létezne – e a félelmed, ha le tudnál mondani arról, hogy bármit is birtokolj, kisajátíts magadnak? Tudnál – e félni ha hirtelen elveszítenéd az illúziót, hogy valami a tiéd lehet, és nem kéne visszaadd, amikor eljön a számonkérés ideje. Figyelnünk kell, mert minél inkább elhisszük, hogy akkor vagyunk gazdagok, ha egyre csak gyűjtünk, életünk végéig csak gyűjtünk a reklámok útmutatása szerint, annál kevesebbet tudunk magunkhoz venni azokból a javakból, amelyek nem vesznek el a test halálával sem. A szem nem csak arra való, hogy nézzen, hanem arra, hogy lásson is! Nem elég csupán csak nézni valamit, mert látás nélkül a képek nem nyernek értelmet. A képek önmagukban semmit nem jelentenek.

            Többször is el kell mondanom, hogy itt Indiában a nyomorúság országában folyamatosan megtapasztalom a végtelen gazdagságot. Mennyire más jön le a televízióból, ha Indiáról közvetítenek….hihetetlen. Rengeteg kevés van itt ebben az országban. De az a sok kevés mind-mind alkalmas az adásra is, így soha nincs szűkség. Egyre azt érzem, hogy bár nekem is egyre kevesebb van azokból a dolgokból amelyekre fektettem a hangsúlyt mostanig, mégis egyre csak gazdagodok általuk. És bár néha nagyon koszos vagyok, amikor az út pora vastagon lerakódott a hátamon, amit felold a verejték, ami néha megszárad, majd megint feloldódik, egyre csak azt érzem, hogy folyton csak tisztulok és tisztulok itt, a lélek fürdőszobájában. Micsoda ajándék, micsoda kegyelem. Megkaphattam a szegénységet, hogy az gazdaggá tegyen. C.R. Singh szavai újból előjönnek: ha a világ összes óceánjainak vizét örömkönnyekké, és változtathatnám is kevés lenne, hogy kifejezzem a hálát ami a szívemben lakózik, itt a bőség országában. Hirtelen most eszembe jut legutóbbi gibraltári utam egyik legfontosabb élménye is. Találkoztam, egy dúsgazdag emberrel, akinek milliói voltak. Az érdekes a történetben az, hogy ezt én soha nem tudtam róla, és amikor mondták nekem, hogy ő az egyik leggazdagabb ember a környéken, nem jött, hogy elhiggyem. Végül be kellett ismernem, hogy ennek az embernek tényleg van pénze, nem pedig fordítva. Hatalmas vagyona nem kerítette hatalmába az embert. Olyan alázatosság, és kedvesség sugárzott belőle, hogy nehéz volt elhinni, hogy több pénze lehet mint nekem, akkori kocsmárosnak. Nem mindennapi tapasztalás volt ez. Azt hiszem soha nem felejtem el ezt az egyet a több ezerből.

            Bandra után moziba mentünk….európai filmfesztivál kellős közepébe csöppentem.  Így  ingyen mozizhattam is egy jót…Rég nem voltam moziban, és abszolút nem volt része a tervnek, hogy én majd mozizni is fogok útközben., de bevallom, nagyon jól esett megnézni azt a jó kis belga komédiát (Chicken is no dog), majd két nap múlva a Made in Hungáriát, amelynek a rendezőjével, Fonyo Miklóssal váltottam is egy néhány szót mozi után. Az történt, hogy több éves kihagyás után el kellett jönnöm Bombayba, hogy megnézzek egy jó magyar filmet. Made in Hungária! Szeretettel ajánlom, minden jó kedvet, vidámságot kedvelő embernek. Ritkán jártam ki a házból, mert kezdőnek meglehetősen időigényes folyamat az újságszerkesztés meg tördelés, de valahányszor kitettem a lábam a házból, valósággal felpördültek az események körülöttem.

            NightMarket2Egyik alkalommal a vonaton egy újságíró lány szólított meg, aki rövid ismerkedés után meghívott egy hotel vendéglőjébe bulizni. Közöltem is vele hamar, hogy nem fér bele az én költségvetésembe, hogy ilyen helyekre menjek, és nem is része az úti célomnak, hogy bulikba járjak. Ő erre azt mondta, ne aggódjak, mert teljesen ingyen van. Ehetek ihatok ami belém fér, jól érezhetem magam, bollywoodi módra. Nem adtam neki határozott választ ott helyben, de másnap mégis csak úgy döntöttem, hogy nem azért jött a lehetőség hozzám, hogy elküldjem haza, ezért feltettem a vándorkendőt, rá a kalapot, és elindultam a buli irányába. Amikor  megérkeztem a hotelhez, nagyon kételkedtem, hogy oda engem beengednek ezzel az imadzsemmel, de nem volt probléma. Lekísért a kapus a Hotel alaksorában található mulató helyre, ahol kedves indiai fiatalok, gyönyörű hindu lányok köszöntöttek. Intenzív ismerkedés követte az érkezést, majd étellel itallal kínáltak a pincérek. Bár olyan volt ez számomra mint az ígéret földje, nem vittem túlzásba sem a bort sem az ételt. Hálás voltam, hogy ezzel ajándékozott az élet, de nem akartam kinyírni magam örömben, ezért csak óvatosan fogyasztottam. Azok a lányok, azok a mosolyok…az a jókedv, az a zene igazi ajándék emberi érzékszerveimnek. Nagyon vendégszerető fiatalok vettek körül. Úgy táncoltunk, buliztunk együtt, mintha legalább tíz éve minden hétvégén ezt csinálnánk. Egy kedves, kissé visszahúzódó hindu lánnyal ismerkedtem meg, aki amikor útnak engedte belső mosolyát, egyszerűen elkápráztatott. Közben jött egy másik jány is, aki sokkal bátrabban, eddigi legszebb indiai angollal, jött ismerkedni. Atyám milyen szemei voltak.- Nem csoda, hogy szerre nyeritek a világ szépe versenyt.- Gondoltam magamban. Nagyon barátságos beszédes volt. Egyszerűen eltiporta a másik lányt akivel előtte beszélgettem. Fiatal volt hozzám képest a maga huszonegy évével, de egy lelkileg értett női lényt ismertem meg személyében. Elég hamar telt a jó idő. Lassan az utolsó vonatok indultak volna, amikor a lány azt mondta, hogy ő is arrafelé lakik amerre én, és szívesen elvisz engem ha elfogadom. Miért ne fogadnám el? A csokoládét is elfogadom, ha kínálnak, mert szeretem. Isten ajándéka volt az együtt eltöltött idő. Ennyire indiai tapasztalatom, még nem is volt mostanig. Folyamatosan megkértem, ha valami fontosat szeretne közölni, szóljon előtte, hogy forduljak el, mert ha a szemébe kell nézzek közben, gőzöm sem lesz miről fog beszélni. Ez a lány ismerkedésünk első pillanatától kezdve úgy gondoskodott rólam, mintha anyukám lett volna. Meg is jegyeztem neki, hogy nekem ez túl sok. Nem tudom mit kezdjek ennyi kedvességgel. Kaját akart venni nekem, meg minden, csak épp ne éhezzek amíg vele vagyok. Gondoltam magamban, ha ilyen egy indiai feleség, akkor mennyei lehet a házasság a férfi számára :). Pénzt akart adni nekem, hogy legyen egy kis útravaló. Mondtam neki, hogy nem fogadhatom el, mindig van annyi amennyire épp szükségem van. Erre erőszakkal a zsebembe nyomta. Megérkeztünk a bombayi rezidenciám elé, búcsúzni kellett. Mindenképp szeretett volna adni valamit, amiről majd eszembe jut. Mondtam neki, ne izgassa magát, mert már ide adta, azokkal a szép mosolyokkal, a kedvességével, meg csábos szemei tekintetével. Erre elővett egy kis tükröt a táskájából és a kezembe nyomta. Mondtam neki, hogy pont erre vágytam egy életen keresztül, de jobb ha megtartja, mert az ő földi megnyílvánúlása valószínűleg sokkal nagyobb hasznát veszi majd neki mint az enyém :).  De ő ragaszkodott, hozzá, hogy megtartsam, azt mondván, hogy ha eljön az idő visszaadom a pénzt is és a kis kinyitható tükröt is, amelynek a másik fele nála maradt. Mindvégig őszinte voltam hozzá. Tudta, hogy nekem más a felfogásom a férfi nő kapcsolatról mint neki. Én nem birtokolhatok, engem nem birtokolhatnak. Lehet, hogy soha nem lesz senkim, és soha nem leszek senkié, mert tudom, hogy csak így lehet meg földi létemnek mindene amire épp szüksége van ahhoz, hogy majd egyszer természetes módon levetkőzze magáról, a földi lét nehezékeit. Abban egyeztünk, ha nem megyek el a következő nap, még összefutunk, hogy élvezzük még egy kicsit egymás társaságát mielőtt örökre magam mögött hagynám Bombayt. Úgy is alakultak a dolgok, hogy maradt még másnapra is egy kis újságos elintézni való, így estefelé találkozhattam a csábos tekintetű hindu szerelmemmel. Elvitt egy nagyon vagány föld alatti pipázós helyre, ahol vízipipáztak még a falak is. Sötét sejtelmes földalatti helység volt, jó ambient zenével. Soha nem vonzott a vízipipa, de ott kifejezetten jól esett szívni az aromás füstöt, és közben beszélgetni a lánnyal. Sajnos neki haza kellett mennie elég korán, ugyanis szigorú szabályokkal vigyáznak a szülők a család hercegnőjére. Ennyi volt, nem sok nem kevés, épp elegendő, és nagyon szép. A kapu előtt szálltam ki a Riksából. Egy búcsú ölelés szép szavak kíséretében, és azzal le is zárult a bombayi szerelmi történet.

            Felmentem a lakrészre. Hanjalék nem aludtak, így volt alkalom egy kis beszélgetésre, amire korábban nem sok idejük volt nekik sem és nekem sem.  Rajesh elmondta, hogy ha kimegyek a kapun, előttem az országút, és Ahmedabad amerre indulni szerettem volna, az balra van :). Mondom, akkor megvan, hogy melyik irányba veszem az utat majd reggel. Ennek nagyon örültem. Nem kellett végigbuszozzak a zajos hangos füstös városon, hanem egyszerűen csak elfordulok balra, és megyek kb. ötszáz kilométert, ami után megérkezek Ahmedabadba, ahol Prem Kumarral szerettem volna találkozni, aki nyolcvankettőben, Mahatma Gandhi születésnapján elindult gyalog a föld körül a béke üzenetével. Egy utolsó közös vacsora következett, még egy kis beszélgetés, utána elküldtem az újságot a nyomdának, és lefeküdtem, hogy másnap frissen, indulhassak tovább. Tudtam, hogy majd megint nem sok esély lesz egy darabig az ágyban alvásra, az európai színvonalú tisztálkodásra 🙂

ReachinoutForTheLight

Reggel amire felkeltem Rajesh már munkában volt. Hajnallal megreggeliztünk, kihúztam a szekerem a szobából, majd elbúcsúztam tőle, megköszönve neki, hogy otthont biztosítottak a harmadik Szabad Gondolat megszületésének. Kimentem a házból, ki a kapun, megnéztem a gumijaim mennyire kopottak, és elindultam északnak, Mahatma Gandhi városa Ahmedabad (ejtsd Amdabadnak). Nagy forgalomban húztam magam mögött a bőröndöt. Többen is intették, hogy elvisznek. Én azt mondtam nekik, ne vicceljetek, jelenleg sokkal gyorsabban haladok mint ti. Egy riksa is felvett, és teljesen díjmentesen elvitt egy darabon, majd egy kedves kis Suzukika. Becézem, mert amint mondtam már, ez a legkedvesebb, legjószívűbb, legszeretőbb autó a világon:). Az első Suzukika szinte ki is vitt a városból, de a küldetését egy másik testvére teljesítette. A második gazdája megteáztatott, és ennem is adott volna, ha éhes lettem volna, majd vett nekem egy flakon vizet az útra. Bőrönd húzás következett újra hegyen völgyön keresztül, amit a városon kívül kifejezetten élveztem is. Egyszer csak megállott egy teherautó, hogy elvigyen egy darabon. Az utasfülke dugig tele volt, de mondták, hogy hátul a csomagtér egyedül az enyém. Nem volt könnyű felmásznom oda, de nagyon kalandos utazásnak ígérkezett már lentről is. Egy teljes teherautó csomagtere csak az enyímé, ráadásul ingyenért :). Jó kis buli volt odafent, főleg ha a sofőr fékezett. Nagyon jókat táncoltam a néhol meglehetősen göröngyös utakon. Közben integettem kifele minden élőnek, és fényképzetem, filmeztem őket. Egy fél órai utazás után valami srácok érkeznek a teherautó mögé egy fehér Toyota Corollaval. Jókat gesztikuláltunk egymásnak. Szavak nélkül a tudomásomra hozták, hogy nem hagyhatják, hogy ott hátul zötykölődjek, ezért a teherautó elé húztak és megállították. Ilyent sem stoppoltam még. Teherautó csomagteréből kifele….nem hittem a szememnek, hogy még így is lehetséges a stoppolás. Átpakoltuk magamat a Toyota hátsó ülésére, és elkezdődhetett a Kaland, a „roadtrip”. Módos autó volt ez ám, bőr huzatos ülésekkel. Tudtam, hogy egyikőjük sem utcaseprő. Kis ismerkedés után, felhangosították a zenét és kezdődött a buli. Énekeltek, táncoltak az ülésben. Én is hamar átvettem a ritmust. Így fogyattuk az utat Gujarat állam felé. Egyszer csak azt mondják, hogy eljött a sörözés ideje. – A micsod aideje? – kérdeztem én? Ezek nem vicceltek. Húztak félre egy motel elé, ami mellett egy söröző volt. A világ minden nevesebb söre a hűtőben. Még választhattam is. Carlsberget ittunk mindannyian. Istenem milyen finom volt, és milyen hideg, milyen jól kompenzálta azokat a fokokat amiből kb. negyven volt körülöttünk a levegőben. Még az útra is vettek egy néhányat, és apukának is egy kis üzemanyagot, hogy legyen a nehéz időkre. Út közben megtudtam tőlük, hogy a rajongásuk a sörért részben annak is köszönhető, hogy Gujarat államban tilos az alkohol árusítás, fogyasztás. – Micsoda okos, dolog még ezt is törvénybe foglalni! – gondoltam magamban. – A törvényhozók jóvoltából, legalább egy kicsivel még jobban esik a sör az embernek. Igen, részben nekik köszönhetem, hogy egy jót sörözhettem is az úton. Mindkét srác fiatalabb volt mint én vagy négy évvel. Sógorok voltak, mivel ugyanabból a családból választották párjaikat. Vidám-kedélyű fiatalember mindkettő. Megvan mindenük amire szükségük van: szerető család, jó munkahely, és egy kis söröcske is alkalomadtán. Nem vágynak semmi másra, mint amijük már jelenleg is van. Elégedettek, nem sóvárognak olyan dolgokért amelyek nincsenek, amelyek lehetnének. Azt hiszem ez az ők szívből jövő mosolyaik, nevetéseik okozója, életük titka. Nagyon szívükön viselték a vándor sorsát, mondták, hogy gondoskodnak róla, hogy még aznap megérkezzek Ahmedabadba. Mondtam ne aggódjanak, elég az nekem, ha valahol az autópályán kitesznek az autóból. Mielőtt érkeztünk volna a városba, ahová ők éppen tartottak, behúztak egy busz elé, és megállították. Kiderült, hogy a busz épp arrafelé tart, amerre én. Amire valamennyire  felébredtem kissé álmos kábultságomból, már meg volt vásárolva a jegyem, és a bőröndöm fel volt pakolva a buszra. Röviden búcsúztunk, de egy darabig még a busz mellett jöttek, integettek, búcsuszavakot kiabáltak felém.

            Hosszú idő telt el amíg Ahmedabadba érkeztem, amit részben arra használtam, hogy pótolni próbáltam az elmulasztott beszámolókat. Olyan intenzívnek bizonyul ez az utazás, hogy elég gyakran elveszítem az egyensúlyt a tapasztalás és a tapasztalatok megosztása között. Valósággal el kell bújjak írni, mert ha nem ezt teszem, csak gyűlnek a meg nem osztott tapasztalatok, amelyek túl szépek ahhoz, hogy magamba zárjam őket. Azt érzem, hogy ez ami történik, nemcsak velem, nemcsak értem történik. Szeretném, hogy mindenkivel, és mindenkiért történjenek, akik szeretettel olvassák, és befogadják ezeket az élményeket. Ha nincs lehetőségem egy-egy állomásban aludni és időt tölteni néha, akkor valószínűleg egy kedves családnál vagyok, akik otthont adtak a vándornak, és akikkel nem tehetem meg, hogy laptopozok mialatt náluk vagyok, mert próbálom hagyni, hogy a lehető legtöbb, a lehető legszebb dolgok történjenek akkor és ott, amikor és ahol épp lehetőség nyílik arra, hogy megtörténjenek.

            Ismételten éjjel érkezek mint az EDDA. Éjjel fél kettő, Ahmedabad buszállomás. Jönnek a segítőkész jószívű emberek, akik a turistát látják bennem, és kínálják a hotelt, a taxit. Legjobb fegyverem a következő két szó: NÓÓÓÓ MÁNIII (nincs pénz)…Egyesek még ezután sem hagyják abba a hadjáratot, tovább erőltetik a dolgokat. Ilyenkor azt mondom, hogy  nem vicceltem, tényleg nincs pénzem. Ez meg beleszól a mi barátságunkba, nemde? Elindultam kifele az autóbuszállmásból. Közben vettem egy főt tojást az utcán, hogy csillapítsam éhségérzetemet. Tovább mentem a város belseje felé. Pezsgett az élet az utcán mindenütt. Kóbor-tehenek, motorok , riksák, gyors kajáldák. Egyből körülvettek kérdezvén melyik az én országom. Mondom, hogy Románia. Ha azt nem ismerik, Magyarországot mondok helyette. Utóbbin nevetnek, mert úgy hangzik angolul mint az, hogy éhes. Ha azt sem ismerik mondom, hogy Európa. Ezt már nagyjából mind tudják, hogy hol van. Helyet kerestem, ahol leülhetnék, bedughatnám a laptop kábelét valahova, hogy megnézhessem a neten, hátha találnék információt a keresett személyről. Egy boltos, aki elég jól beszélt angolul, ajánlotta egyből a segítségét. Kinyitotta egyik boltját amit már csak raktárnak használt. Utat engedtem a kifele igyekvő 2 kilós patkány komának, majd becserélkeztem helyette a helységbe, ahol egy kényelmes irodai szék fogadott egy asztal társaságában. Bekapcsoltam a laptopot, és megpróbáltam az internetet, ami határozott nemet mondott a kérésemre. Közben a tulaj elmondta, hogy a munkások nagy része neki dolgozik, a környéken az övé a legtöbb gyors étkezde. Teát hozatott (csáj), és megkérdezte, mit ennék szívesen. Udvariasan mondtam neki, hogy köszönöm szépen, épp nem vagyok éhes, mert az előbb pusztítottam el egy főt tojást. Mondtam neki, hogy a küldetés sikertelen volt, ugyanis az internet nem működik. A környéken senki nem hallott Prem Kumarról. Mondom neki, hogy én akkor elmegyek a vonatállomásra. Azt mondta, hogy a motorral elvisz. Másodszor ülök az enyémnél kétszer kisebb motoron úgy, hogy a hátamon a hátitáskám, meg valahol közben a húsz kilós bőröndöm. Megkérdezte, hogy kényelmesen ülök e. Mondom persze, ennél kényelmesebben nem is ülhetnék. Próbáld csak meg elképzelni a kényelmem egy biciklin két személlyel és harminc kilónyi csomaggal :).

            Megérkeztem az állomásba ahol talán több ezer ember feküdt a földön, asztalon, széken, csomagszállító szekéren, meg mindenütt. Úgy lehetett elképzelni a képet, mint egy háborús filmjelenetből kivágott, háború utáni csatateret. Itt már tudtam, hogy ez sem egy kis falu. Kiderült később, hogy Bombay mellett az, de itt is akad vagy négy millió lakos.

Egy darabig nézelődtem a csatatéren, reménytelenül keresve a helyemet benne. Egyszer megszólít egy kedves fiatalember, hogy mit keresek, nem – e tudna segíteni. Mondom én már azt sem tudom, mit keresek a fáradtságtól, talán csak egy helyet, ahol megpihenhetek. Azt mondta, itt dolgozik az állomáson, menjünk be az irodájába, ott majd leülhetek. A munkatársai is kedves emberek voltak, az egészen beszéltek angolul. Sikerült nagyjából válaszolnom minden feltett kérdésre, amire a természet úrrá lett rajtam, és már éreztem, hogy tovább nem tudom nyitva tartani szemeimet. Reggel hat óra volt. Ők indultak már hazafele. Jött a váltas akivel nekem már nem volt nagy kedvem ismeretséget kötni, abban a lemerült állapotban. Elkísért a fiatal ember a legkényelmesebb váróterembe, ahol, találtam is magamnak egy szivacsos, három személyes ülőkét, ami rövid idén belül teljes méretével oda adta magát nekem, hogy le tudjak feküdni. Közel húztam magamhoz a bőröndöt meg a táskát, azzal elindultam az álmok mezején. Mostanig ez volt a legkényelmesebb útféli szállásom. Három órán keresztül járhattam a réteket, amikor hirtelen felkaptam a fejem, mert elérkeztem a végére, ahol újra kezdődött az aszfalt. Bementem a fürdőbe csomagom értékesebb részét a hátamon víve. Meglepődtem, hogy meglehetősen jól felszerelt és tiszta a mellékhelyiség. Egy budizás két rúpiába került, amíg egy zuhanyzás ötbe. Ez bőven belefér még az én költségvetésembe is. Ezért egyből befizettem egy full extrás frissülésre. Az ingemet meg a bugyimat is megmostam, és vissza is vettem, hisz tudtam, hogy ha kimegyek onnan, csupán fél óra kérdése és kopogni fog minden rajtam a szárazságtól. Megborotválkoztam, fogat mostam, készen álltam a lakodalomra. Kimentem az állomásból, hogy internetet keressek, ahol talán többet megtudhatnék Prem Kumarról. Senki ember fia nem ismerte, akivel eddig beszélgettem, pedig nem hinném, hogy sokan és gyakran gyalogolnák körbe a földet Amhmedabadból indulva, még akkor is ha ez egy négy milliós kisváros. A vasútállomással szemben volt egy kis internetező, ahol húsz rúpiával fizettem a szolgáltatásért, valamint elvették az útlevelemet, és beírtak a nagykönyvükbe, hogy ott jártam, és interneteztem, és akkor még nem volt semmilyen bomba nálam, mert a táskámból nem hallatszott, hogy tik tak, tik tak, és robbanás nélkül távoztam. Az interneten érdekes módon csak egy két cikket találtam róla, semmi többet, sem a személyéről, sem az általa létrehozott „Friends of All” nevű szervezetről. Elindultam nem tudom merre, talán megkeresni Gandhi otthonát, mivel az ő hatására indult Kumar testvérem a világ körüli útjára. TheLovingKindGondoltam ott csak tudnak róla. Közben befizettem egy útszéli teljes reggelire, ami chapatiból, meg három különféle curryből állt, kis edénylékben tálalva. A chapati olyan szerű mint a palacsinta, de vastagabb a tésztája, ezért ki kell nyújtani, majd kályhán megsütni. Számomra a rizs és a chapati közül az utóbbi a király, a másik csak az udvari bolond, amióta másodjára is belevágtam a barna rizs kúrába. Valahányszor megszakítom az írást, azért van mert elfordulok, és köszöntöm a körülöttem futkorászó Dzserike (egerek). Miután már nagyon sokat gyalogoltam és a betontömbök csak szaporodtak az út szélén, megkérdeztem, hogy még milyen messze van Gandhi ashramja. Válaszként azt mondták csupán hét kilométer, ami valóban nem lenne sok valahol kint a természetben, vagy a szerpentineken, amelyeket a zöld színű élővilág vesz körül, de ebben a füstös poros forróságban a fehér Tarzannak, sok egyszerre. Ezért felpattantam egy buszra, amelynek bejáratát, mentében kellett célba vegyem két darab, összesen kb. húsz kilós csomag kíséretében. Négy rúpiáért vittek szinte az ashramig. De ott is megkérdezte egy motoros, hogy nem e szeretném, hogy elvigyen. Megérkeztem a Gandhi házához. Épp nem volt otthon, de az emlékei meg az életének képekben és írásokban történő összefoglalása díjmentesen elérhető volt minden Gandhi és az általa képviselt szellemiség tisztelőjének, így nekem is. Gandhi a tiszta, harcot teljes mértékben elutasító életével részévé vállt az enyémnek, és hálás vagyok a létnek, hogy megtudhattam annak idején, ki volt az a Gandhi, ki volt az aki harc mentesen térdre kényszerítette a gonoszat. Ahogy beléptem a kapun egy kellemes nyugodtság, tisztaság érzés lett úrrá rajtam. Lekapcsoltam az utánfutót, és elindultam, hogy körbesétáljam az igaz emberré válás számomra egyik legfontosabb  bölcsőjét.BloodShed Közben érdeklődtem a keresett személyről. A válasz ismételten negatív. Végül egy könyvtárosnőnek csillant fel a szeme, hogy igen, ő hallott róla, de nem tudja, hogy találom meg. Ettől függetlenül megígérte, hogy megtesz mindent, hogy segítsen nekem. A minden, ha a mindenség úgy akarja nem mindig elég. Ezért ebben az esetben sem volt az. Az éjszakai kevés alvástól és az égető napsugaraktól kimerülve lefeküdtem egy kő padra Gandhi testvér otthonában és egy órát szundítottam. Elfogadtam, hogy bár megtettem mindent, valamiért még nem jött el az idő a találkozásra. Elindultam vissza a vasútállomás, Ahmedabadi otthonom irányába. Egy darabig gyalogosan mentem, ahol egy csapat fiatal srác kísért  utamon. Figyelmeztettek, hogy gomboljam be az ingem, mert nem illő kigombolt inggel járkálni. Mondtam nekik, egye a fene, én vállalom, hogy illetlen vagyok, mivel hogy ha azt senki nem vállalná, előbb utóbb elfelejtenétek, mi az illő és mi az illetlen. Felpattantam az első buszra. Vidáman, kicsit mókásan, meglehetősen hangosan köszöntöttem mindenkit. Viccből alkudni akartam a buszjegy árából, erre egy fiatalember úgy döntött kifizeti helyettem,. Mondtam neki, hogy csak viccelek, annyira csóró még nem vagyok, hogy ne tudjak kifizetni négy rúpiát a jegyre. Prakush kíváncsian érdeklődött, mi járatban vagyok arrafelé, ezért előadtam neki a történetem sűrített változatát. Erre ő úgy döntött, hogy segíteni fog nekem. Onnantól, mindenhova elkísért, még a munkájába is elfelejtett visszamenni. Italt és vágnivalót vett nekem, és javasolta, hogy menjünk el egyik leghíresebb helyi újsághoz, mert ők biztos tudnak Kumarról. El is mentünk a  „Gujarat Samachar”-hoz, hátha tudnak segíteni. Halvány fogalmuk nem volt arról ki az a Prem Kumar, és nem is nagyon piszkálták az archívumot, hogy hátha megkerülne benne. Ellenben úgy döntöttek, hogy nagyon jó cikk alany vagyok az újságnak, és elkezdtek fényképezni, majd kérdezgetni. Elmondtam, hogy elindultam a föld körül a béke üzenetével, így ott ahol szükség van rá, elmondhatom, hogy mi okozza a harcokat, miért nem élhetnek békében. Ez alkalommal sem csalódtam a médiában. Olyan dolgokat kérdezett ahelyett, hogy az üzenetről érdeklődjön, hogy hány éves vagyok, honnét jövök, és édesapám, meg édesanyám meg korom, meg végzettségem, meg hány napja, meg meddig meg hány centi, meg milyen magas, meg hány órakor. Az az érzésem támadt, hogy csak viccel velem. Gondoltam magamban, hogy hejjj koma, a lényeg nem e érdekelne, ha már ilyen intenzíven pa
zaroljuk egymás idejét. Felelőtlen voltam, Nem adtam hangot a gondolatnak. Hagytam a szenzáció hajhász újságírót, hogy tovább álljon a részletkérdésekre adott válaszokkal. Megtanultam, ha legközelebb ilyen újságíróval fogok találkozni, akkor meg sem fordul a fejemben az üzenet, hanem azt mondom, hogy ha Román államelnök fia vagyok, csak nem tudok jól románul. Jogot végeztem és bekerültem én is a parlamentbe, hatalmas palotám van odahaza, meg sikeres jogász is vagyok közben. De egyet úgy döntöttem, hogy megnézem Indiában mi a helyzet, hogy nem e tudnék valami diplomáciai kapcsolatokat kiépíteni a két ország között…jó kis komédia volt ez az interjú ha értenék Gujaratiul, biztos elolvasnám, mit tartottak érdemesnek közölni rólam. Segített is tudatosítani bennem, hogy eddig sem voltam, de valószínűleg ezutén sem leszek a a mass-média, a világsajtó legkedvencebb alanya. Ja és úgy próbálj te is őszintén szavakot, gondolatokat formálni, hogy te sem leszel az! :)) Ha otthon ülnék, és írnék egy szappanoperát, a párkapcsolatokról, meg ennek kapcsolatát elemezném az anyagi jóléttel, és még jól is sikerülne, biztos leteperne a mass-média is, nem hagyna békén amíg egy újabb sikertörténetet az asztalra nem tennék.

            Eljöttünk az újságtól, Prakush riksát fogadott minden irányba amerre mentünk. Irány az internetszolgáltató, aki valamiért úgy döntött, hogy az előre kifizetett internet szolgáltatást megvonja tőlem, hogy ne tudjam sem a történeteket sem a képeket feltölteni az internetre :).

Azt mondta a fiatalember mivel, hogy nem Gujarat államban vettem az internetes sticket, nem tudják megoldani a problémámat. Mondtam neki, igaz is, bocs hogy zavarom, visszamegyek néhány ezer kilométert Kerala államba, megkérdezni, mi történt az előre kifizetett internetszolgáltatással. Megkértem, ne csináljon úgy mintha a „Vodafone”-tól vettem volna az internetet, és hozzuk az „Idea”-hoz mentem volna megoldatni a problémát. Odalent olyan szépeket ígértek a szolgéltatásról, hogy azt mondtam, hogy még ha pénzem sem lenne is megvenném valahogy. Ledolgoznám az árát. De ahogy becsuktam a hátam mögött az ajtót, egyre csak azt tapasztaltam, hogy örvendek, hogy meg tudom nézni a leveleket, nemhogy még fel is töltsek képeket az internetre. Azt mondják el nekem, hogy miért nem tudnak segíteni, nem pedig azt, hogy oldanák meg a problémámat. Mondom, hogy jól van fiatalúr. Én vagyok a fagylaltos bácsi. Odajössz hozzám fagylaltért, amit előre kifizetsz. Majd én azt mondom neked, hogy sajnos épp elfogyott a fagylalt, de gyere vissza holnap. Holnap amikor jössz, azt mondom, hogy sajnos a fagylalt szállító összeveszett a gyártóval, nem pedig azt, hogy nem tudok adni fagylaltot, nesze a pénzed. Nem mérgelődtem. Ők sem egyáltalán, nagyon élvezték a humoros panaszkodásomat. Várom az internetet, de még azt sem tudom, hogy kitől várom, csak azt, hogy várom. :))

    Prakush elvitt egy „Cyber Cafe”-ba, ahol megnézhettem a leveleket. Nincs nyerés, nincs konkrét válasz a kanadai barátomtól Joel-től, hogy lehet megtalálni Prem Kumart. Azt írta, hogy előkeresi a papírt amelyiken az információk vannak. Azt majd elküldi. Írtam neki, hogy nem akarom erőltetni, reggel tovább utazok. Mondtam Prakushnak, hogy ez a nap is megtelt, mehetek haza az állomásra. Reggel még meglesem, nem e jött valami info Kumarrol. Ha nem, útra teszem magam észak irányba, Delhi, Rishikesh felé. Ragaszkodott hozzá, hogy mielőtt szétválnak útjaink még eszünk egy kis útszéli vajas kenyeret. Elindultunk vissza az állomás fele. De még mielőtt egy riksát fogtunk volna, egy úriember rám köszönt, jelezve, hogy tetszik az üzenetem. Mosolyogva válaszoltam neki, hogy tetszik a kis oldalkocsis robogója. Bajaj SuperErre ő felajánlotta, hogy elvisz egy darabon. Felültünk hárman a kis járműre és elindultunk az állomás fele, ami meglehetősen messze volt onnét. Útközben megállt egy helyen, hogy vegyen nekem valami jellegzetes gujarati ropogtatni valót. Itt találkoztam a bolt tulajdonossal, aki a táskámat látván szinte szóról szóra elmondta, hogy mi az üzentem.

Jó érzés volt hallani, hogy másokban is megvan az üzenet. Gondoltam, ha szerre mindenki felszínre hozza, úgymond felelősséget vállal érte, a változások világszerte elkezdődhetnek. Tetszett amit olvastam Gandhi otthonának falain: „My life is my message” (Az életem az üzenetem). myLifeIsMyMessageMennyire szeretném ha mindenki így tudna élni, hogy az élete legyen az üzenete. Hogy tudatosuljon mindenkiben, hogy felelősséget kell vállalnunk a bennünk levő üzenetekért, ki kell mondanunk őszintén azt ami bennünk van, mert másképp teljesen fölöslegesen kaptuk meg, és csak elveszik, aminek eredményeképp lassúbb lesz a világ, és soha nem abba az irányba fog haladni, amelyikbe mi szeretnénk. Mondott még más ilyen egyszerű de egyben nagyszerű szavakat is Gandhi mester, mint például „Be the change you wish to see in the world” (Légy te a változás, amelyet tapasztalni szeretnél a világban). Ez alapjában véve ugyanarra a dologra hívja fel figyelmünket: vállaljuk a felelősséget azért ami bennünk van, kezdjük mi el a változást, mert azt nem lehet elvárni egyetlen politikustól, vezetőtől sem. Ha a változás nem belülről jön, az csak mindig egy képzeletbeli változás marad. Ne bízd a felelősséget másra, mert visszajön az hozzád, de akkor amikor már késő lesz. Szavazzál mindig magadra, az egyéni, megismételhetetlen emberi léted megszületésére, hogy fontos rész lehess a várt változásnak. Az amit csak te tehetsz meg senki más nem fogja megtenni helyetted, így ha nem cselekszel, annyival szegényebb marad a világ.

Elértünk az állomásra, megint búcsúzni kellett, megint egy újabb legjobb baráttól. Csak annyit tudtam neki adni cserében azért ami tőle kaptam, hogy azt mondtam neki is, hogy Isten áldjon, adja meg neked mindazt, ami eszközül szolgál számodra igaz emberré válásodban. Azt válaszolta Prakush, hogy már megadta a fizetséget a lét az által, hogy megismerkedtünk és ezt a napot együtt tölthettük. Kis vékonyka törékeny emberke volt Prakesh, de a jóakaratára világokat lehetne építeni. Még azt is észben tartotta, hogy akartam mosóport vásárolni, mert elfogyott, és mielőtt bejöttünk az állomásba, elszaladt, mondta, hogy jön mindjárt. Én már meg is feledkeztem a mosóporról. Egyszer csak érkezik vissza kezében a mosóporral, meg valami jó fogtisztító rágógumival. Hihetetlen, mennyire figyelmes és segítőkész egy ember. Utoljára megkérdezte még valamire van – e szükségem, mert ha nincs megy haza a felségéhez, akit nem mert felhívni, nehogy haza parancsolja őt. Azt mondják a nagyok az alázat megtapasztalásának legjobb eszköze a szolgálat, az embertársaidért tett önzetlen szolgálatok. Az aznapi fizetése is meg lett felezve szegénynek, mert ha a munkában valamit nem jól teljesít, büntetésképp levágják a fizetésének felét. Nem volt benne semmi feszültség vagy megbánás miatta. Végig örömmel ott volt, segített amiben tudott, utolsó pillanatban is őszinte mosoly volt az arcán. Megöleltem, és „”elengedtem, hogy menjen haza a családjához. Amíg ki nem mondtam, hogy minden rendben, minden megvan amire szükségem van nem mondta, hogy neki most akkor haza kéne mennie, még egy fél szóval sem tett célzást arra, hogy bajba kerülhet amiatt, hogy későn megy haza.


Visszamentem az állomás irodájába, ahol az azelőtti estét is töltöttem. Ott volt az én váltásom, az éjszakai. Megkérdeztem, hogy maradhatok-e náluk, hogy írjak, mert meglehetősen nagy az elmaradásom. A válasz igen volt, hozatták is már a teát a gondolatok mellé. Nagyon megszerettem az itteni teát. Finom ízes, kb háromnegyed része tej. Készen cukrozva adják. Isteni itóka reggel, délben, este, vagy épp egy jó beszélgetés mellé. Közbe közbe kérdeztek, én meg válaszoltam. RailwayStationAhmedabadA fiatal srác aki azelőtt este behívott az irodába nekifogott telefonálgatni, hogy az internetemet visszakapcsolják. Miután kissé elállt a hátam a sok üléstől, gondoltam egyet sétálok, hogy helyreálljanak az izmok és az ízületek. A srác velem szembe jött kissé bizonytalanul, zsebkendőt tartva az orra előtt. Egyből tudtam, hogy valami nem stimmel vele. Meg is kérdeztem tőle, mit használ. Tudta a srác, hogy nem titkolhatja, és a kérdést is úgy tettem fel, hogy nyugodtan válaszolhatott rá. Mit használhatna szegény ha még sörözni is bűn ebben az államban. Elővett egy kis üveget, benne feltehetőleg aceton (vagy valami más erős oldószer). Éreztem is a szagát már az elejétől fogva. Visszamentünk az irodába. Nagyon fáradt voltam már, nem nagyon ragaszkodtam ahhoz, hogy erről beszélgessek vele, de ha már belekeveredtem a dologba, nekem kötelességem volt a kérdéseire bennem megszületett válaszokat szerre tolmácsolni neki. Voltak neki is mint a többi vele hasonló sorsú fiatalembernek nyomós okai, amelyek feljogosították őt arra, hogy huszonkét évesen elinduljon meghalni mint az elefántok egy hosszú élet után amikor érzik, hogy eljött az idő. Beszélgetésünk közben figyelmeztettem, hogy nem igazán van kedvem nekem most osztani az észt a problémájára, legszívesebben már aludnék mert a szemeim ragadnak le. De mivel, ez így történt, hogy rajtakaptam gyilkosság közben, nekem most kötelességem a válaszokat, amelyeket kínál számára az élet az én személyemen keresztül neki kézbesíteni. Az majd az ő dolga, hogy mit kezd velük. Csak arra kérem, hogy hagyja abba a hazugságot főleg önmagával szemben, de ha lehet másokkal szemben is, mert ez csak gyorsítja a gyilkosság folyamatát. Hosszasan beszélgettünk. Fáradtabb nem is lehettem volna, mint amilyen fáradt voltam akkor, de valahogy a gondolatok olyan kristály tisztán formálódtak, és kerültek terítékre, hogy én is elcsodálkoztam. Amikor már éreztem, hogy az üzenetet átadtam, jeleztem hogy én lassan indulnék lefeküdni, ha úgy érzi, hogy már nincs több kérdés. Abban egyeztünk reggel, amikor végez felkölt (ami nekem csak 2 óra alvást jelentett volna), és elmegyünk együtt a netemet tisztázni, és közben ha szükség váltunk még egy pár szót. Örömmel fogadta el a javaslatomat, és reggel ott is volt az „ágyam” mellett. Tyűűűűűű milyen kómás voltam, amikor felköltött. Azt sem tudtam hirtelen, melyik állomásban vagyok, de egy dolog nagy örömet okozott nekem, éspedig a fiatalember arca, a nyugodtság, meg az öröm amit rajta láttam. Azt mondta, hogy nincs értelme ilyen korán felkeljek, mert úgy is csak tízkor nyitnak. Azt mondta, hogy lehet jó is vvolt, hogy nem találtam meg a keresett személyt, és lehet, hogy nem is azért kellett nekem itt eltölteni két napot, hanem másért. Elmosolyodtam, és azt mondtam, lehet hogy igazad van. Valahogy én is éreztem, hogy talán az ahmedabadi igazi küldetés teljesült, indulhatok tovább. Ezt igazolta, hogy ma este sem volt válasz, amely segített volna megtalálni a békejárót, de én ettől függetlenül nagyon sokat haladtam, mondhatni szinte utolértem magam, minden lényegesebb mozzanata az útnak szavakba van öntve. Lassan lehet csomagolni őket, és postázni hazafele. „Facebook”-ot cseréltünk, és búcsúztunk. Bízok benne, hogy az ahmedabadi barátom „házának” a fundamentuma elkészült, és lassan épülhet rá az „otthona”, mely biztonságot nyújt számára, amikor odakint „rossz az idő”.

Este hétig írtam ezeket a gondolatoka az állomásban, és szinte be is fejeztem, amikor abbahagytam, hogy zárás előtt elmehessek az internetet szolgáltató cég itteni kirendeltségéhez. Rájöttem, hogy ugyanoda érkeztem, ahol azelőtt este is voltam. Annyi változott a hozzáállásukon, hogy már be sem akartak engedni amikor megláttak, azt mondván nyolc előtt tíz perccel, hogy záróra, hogy ők fél nyolckor zárnak. (biztos valaki tévedésből elírta az ajtón a programot, amely szerint nyolckor van a záróra). Én mindenesetre örültem, hogy nem volt internet, így utolérhettem magam. Visszajöttem az állomásra, kinéztem egy kényelmes ágyat magamnak és elkezdtem írni.

Most éjjel fél egy van. Harmadik éjszakámat fogom tölteni az ahmedabadi állomásban. Egérke futkorászik a lábaim mellett a földön, zúgnak a ventilátorok, a magyar ékezetes írás még mindig nagyon lassan megy, és az időbeli eltérés az élményeim meg azok megosztása között már csak néhány másodperc. Konklúziók: ezután rendszeresen próbálok írni, a Szabad Gondolatot meg folyamatosan szerkeszesztgetni, amikor anyag és ihlet van hozzá.

Kedves olvasó!

Arra szeretnélek kérni téged, ha tetszik a történet, vagy úgy érzed, kaptál tőle valami jót, oszd meg másokkal is, hogy az üzenet máshová is eljusson, másokat is elgondolkodtasson. Ha úgy gondolod, hogy szívesen lefordítanád az olvasottakat valamilyen nyelvre, (gondolok itt elsősorban románra, vagy angolra), kérlek jelezd szándékodat e-mailben (szbdgndlt@gmail.com). Egyelőre nem bővelkedem az anyagiakban, de amennyiben a helyzet változik, készen állok fizetni is a szolgáltatásért 🙂

A Szabad Gondolat eddig megjelent számait letöltheted innét: Letöltés: Szabad Gondolat

Hogy igazán szabad lehessen a gondolat, igyekszünk mindenféle politikai, kereskedelmi és más érdekektől távol tartani. Nem szeretnénk pénzért reklámozni benne bármit is, mert az elvehetné Szabadságát. Az emberi értékeket szeretné hangsúlyozni az anyagiakkal szemben. Ajándékként jelenik meg mindenki számára, aki szeretettel olvassa, és befogadja őt. Lapunk továbbra is teljesen ingyenesen elérhető szeretne maradni, hogy mindenki elolvashassa, akinek épp rá van szüksége talán egy fontos lépés megtételéhez. Aki viszont fontosnak tartja , hogy a Szabad Gondolat továbbra is megjelenjen nyomtatott formába, és önzetlenűl támogatni szeretné, kérem írjon a fenti címre.

    Felebaráti szeretettel,

                                         Szabad Gondolat

Beszélgetés a társalgóban:

Tarsalgo Gyergyo TV – 2010.12.08 from Szabad Gondolat on Vimeo.

Reklámok
Categories: India, Minden | Hozzászólás

Bejegyzés navigáció

SZABAD A GONDOLAT! (vélemény/kérdés/üzenet)

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Működteti a WordPress.com.