Autóstoppal a föld körül

Korábbi írások:

ELŐSZÓ HELYETT 

ELSŐ INDIAI ÉLMÉNYEK

HAZUGSÁG/ AZ ÉLETÉRT VÁLLALT TELJES FELELŐSSÉG

ErkezesRepterre

Indulás

2011 Február 14, hétfő, szerelmesek napja, az indulás napja. Tegnap délutánra Rouf Baba, egy Kashmiri boltos barátom jóvoltából elkészült a banner azzal a felirattal, hogy „Around the World for Peace and Understanding” (Föld Körül a Békéért és a Megértésért). Nem én vagyok az első aki a békéért föld körüli zarándok útra indul, de úgy érzem, hogy nyugodtan megtehetem én is, ugyanis még mindig nem elég egyeseknek az ami van, ennélfogva hajlandóak hadat üzenni másoknak, hogy még többre tegyenek szert, hogy eltulajdonítsák azt is, amit másnak szánt a teremtő. Az út üzenete, hogy a háborúk megelőzhetőek lehetnének, ha megértjük, mi az ami őket szüli. Ma reggel járt le a szállás bérletem is. Pont ma, a szerelmesek nemzetközi napján indulhattam el, hogy újra együtt lehessek legkedvesebb szerelmemmel, az úttal. Terv szerint körbestoppolom a földet, magammal hordozva a béke üzenetét a táskámon, a szívemben.

FewMoreKilometersAroundTheWorld

            Nem titkolt dolog, hogy nagyon szeretek az úton lenni, utazni, a világ sokszínűségét magamba fogadni. Tapasztalt stopposnak mondanám magam, miután Erdély-ország többszöri körbestoppolása után Görögországig is elmerészkedtem stoppal, azelőtt meg Németországból stoppoltam haza. Görögország után egész Augszburgig stoppoltam a motoromért. Szereztem már Írországi stoppolási tapasztalatokat is, amiről azt állítják, hogy manapság már lehetetlen. Utána Londonból stoppoltam haza, aminek az élménye olyan töltést adott, hogy úgy döntöttem, megüberelem az eddigi rekordom egy Erdély – Gibraltár stoppolással, amit végül tizenegy élménydús nap alatt tudtam le. Régi tervem vala, hogy körbemotorozom a földet. Tavaly amire a motorom és én látszólag készen álltunk volna az útra, édesapám lebetegedett, és rá egy fél évre itt is hagyott minket. A motoros körút elmaradt, mert az akkori jelen más dolgokat kínált számomra, amelyekkel úgy éreztem foglalkoznom kellett. Utólag tisztán láttam, hogy ez az eset volt életem eddigi legnagyobb utazása, ezért nem is bántam, hogy a terv szerinti út elmaradt, vagy optimistábban kifejezve magam, eltolódott. E módon történhetett az, hogy Puttaparthiban Sai Baba ashramjában az az ötletem támadt, hogy nem megyek haza a magyar csoporttal, amellyel együtt jöttem ki Indiába, és ha már motorral nem jött össze, megpróbálom gyalog illetve stoppal a föld körüli utat. Az ashramban egy újonnan szerzett barátom, Shrinivas szentül meg volt győződve, hogy Indiában nem lehet stoppolni, ezért én a szálláshely előtt le is intettem egy kis furgont, amely örömmel szállított el minket az ashram másik végéig. Ez volt az első indiai stoppolásom, kb. 500 méter az ashramon belül. Természetesen ez a kis távolság is hatalmas élménnyel töltött el engem, megerősítve bennem a hitet, hogy a stoppolás sikere bennem van, a mosolyban, amit a sofőr először lát amikor észrevesz, a tudatban, a természetességben, a felfogásban, hogy egymás önzetlen módon történő segítése a világ legtermészetesebb dolga kell, hogy legyen. Fordított esetben nekem is mindig örömet okoz stopposokat felvenni, főleg ha bőven van hely az autóban, függetlenül attól, hogy a stoppos milyen nemzetiségű, milyen korú, fehér vagy fekete, szegény vagy gazdag. Indulás előtt egy nappal elmentem megnézni az Ananda farmot, amely tulajdonképpen egy kis zöld oázis, egy kis trópusi erdő a sivatag közepén. Egy ausztrál pár fogott neki az ültetésének tizenhárom évvel ezelőtt, mert hiányolták az élő természetet, a zöldet. A farmról szó lesz még a későbbiekben, ugyanis fontos részét képviseli az út felfedezéseinek.

AnandaWalkway2

Úgy döntöttem, hogy a kb. tíz kilométerre levő kis farmról gyalog megyek vissza Puttaparthiba, ezzel is alkalmat biztosítva magamnak, hogy újra összebarátkozzak az úttal, a gyaloglással, jó esetben a stoppolással. A másik irányba indultam vissza, mint amelyikből jöttem, ugyanis az Ananda farm egyenlő távolságra van Sai Baba ashramjától mindkét irányba a hegy mögött. Nem gyalogolhattam többet háromszáz méternél, amikor egy ellenkező irányba tartó teherautó megállt, és a sofőr intett, hogy tartsak vele. Gondoltam magamban, nehéz lesz megkerülni a földet kelet felé, ha stoppolok keleti irányba és a nyugat fele tartó autók állnak majd meg. De egye a fene, gondoltam. Ha ilyen kedvesen felajánlja valaki a segítségét, miért utasítanám én vissza? Amúgy sem sietek én semerre, amúgy is otthon vagyok én mindenütt, amerre utam vezet. Beugrottam hát a sofőr mellé kis teherautóba, és elindultunk abba az irányba, amerről jöttem. Nem kellett sok idő, hogy rájöjjek, hogy amit mi ketten a sofőrrel beszélgetni fogunk, abból pletyka nem lesz, mert ő nem beszél angolul, én meg nem beszélem a telugu nyelvet, csak annyira, hogy megkérdezzem, hogy vagy. Egyszer meg is kérdeztem, aminek ő nagyon örült, és válaszolt, hogy nagyon jól, de nyilván egész Puttaparthiig, nem kérdezhettem tőle azt, hogy, hogy van. Egyszer megszólalt gyenge angollal, hogy „vezetni?”. Én erre mondtam, hogy „igen, vezetni”. Nem mintha tudtam volna, mit akar ő ezzel kérdezni. Ő erre nyomott egy padlóféket és inti, hogy üljek át a kormány felőli oldalra, ami jelen esetben a jobbat jelentette. Írország óta nem fogtam perecet jobb felől, de gondoltam magamban, hogy ha az alkalom most kínálkozik, akkor most fogom gyakorolni a balos közlekedést. Érdekes módon úgy éreztem magam az anyós ülésen a kormánnyal a kezemben, mintha oda születtem volna. Közben nagyokat dobbant a szívem a benne lakózó örömtől. Gondoltam magamban, újra otthon, újra az úton, fog ez menni! Ez volt a második, bemelegítő stoppolásom, de nyilvános úton az első, mert hogy az első stoppolás az ashramon belüli ötszáz méter vala. Szükségem volt erre a két élményre, hogy bátran, nyugodt szívvel vághassak útnak majd a szerelmesek napján. Az utolsó búcsúszavak meg címcserék után, amelyek közöttem és a száznegyven fős hálószobában megismert kedves arcok között történt, felvettem a hátizsákom, megfogtam négykerekű szekerem markolatát, és elindultam kifelé Sai Baba ashramjából, ami egy kerek hónapon keresztül otthont biztosított fáradt testemnek, táplálékot az éhes lelkemnek, kedves baráti mosolyokat és jó szavakat a szeretetemnek. Végighaladtam a „főutcán” búcsút intetve a kedves Kasmíri bolttulajdonosoknak és elindultam kifelé a szeretet falujából, Puttaparthiból. Még beugrottam egy búcsúszóra C.R. Singh dél afrikaiiiiii költő barátomhoz is, aki áldását adta utamra, és azt mondta, ne feledjem, hogy én vagyok az isteni fény fáklyása (The Torchbearer of the Divine Light). Mondtam neki, hogy ha ez így van, valószínűleg fényben fogom megkerülni a földet. Mindig fogom látni merre a továbbvezető út, amíg hagyom, hogy a teremtés fénye belülről világítson. Elindultam. Első nekifutamodásból volt alkalmam egy jóízűt gyalogolni. Magam után kötöttem a bőröndöt, jól bevált régi szokásomhoz híven húztam magam után a „házam”, a mindenem. Nem is nagyon jött, hogy stoppoljak. Kifejezetten élveztem a lassú ráérős, a sehova nem siető, gyalogolós tempót. Igaz, ami igaz, a legtöbb autó mely elkerült, taxi volt meg riksa. Csak egy volt magánautó közülük, egy kicsi kb. hatvan esztendős Maruti amely érdekes módon pont velem szembe jött :). Több taxi is a segítségemre sietett. Ezekkel mind közöltem, hogy nincs pénz, inkább gyalog megyek tovább. Egyik azt mondta, hogy pénz nélkül is elvisz egy darabon, mivel hogy amúgy is abba az irányba tart (ez gyakori dolog otthon is, nemde?:)) Vitt kb. öt kilométert, utána meg folytattam tovább az utam gyalogosan. Több ember érdeklődését is felkeltette a kendős európai legény látványa, aki húzta a bőröndjét maga után, amelynek hátulján fehér vászonra nagy zöld betűkkel fel volt írva a béke üzenete. Ily módon a településeken belül mindig kerültek beszélgető illetve útitársak. Többen azt kérdezték, merre megyek. Mondtam, hát a föld körül, most épp Bangalore felé tartok. -Gyalog? – kérdezték. -Hát gyalog meg stoppal, meg ahogy sikerül.- válaszoltam. Mind gratuláltak a bátorságomhoz és sikert kívántak a tervemhez. Egyik fiatalember bement a kunyhóba és hozott nekem egy palack kókusz tejet, hogy vigyem magammal az útra. Bár nem véltem túl tisztának a palackot, kinyitottam, és előtte meghúztam a tartalmát. Még azelőtt megköszöntem neki és a létnek, hogy így gondoskodik rólam. Gondoltam, ha ez a kókusz tej vagy bármi ennyire szívből, szeretettel jön, nagyon nem árthat meg, még ha méreg van benne, akkor sem. Az emberkék az út menti kunyhókból intettek, hogy menjek be hozzuk a nap elől, de én udvariasan megköszönve az ajánlatot, tovább folytattam utam.

ColorsOfTheirHomes

Olyan húsz kilométeres gyaloglás után egyszer érkezik egy mosolygós traktorista, aki épp egy traktort viselt feneke alatt. Megállt, és intette, ugorjak fel az utánfutóra. Nagy nehezen és fáradtan fellódítottam a bőröndöt és magamat utána, és elindult a kaland. Élvezet volt ez az utazás, ezért filmeztem is egy részét. Sajnos nem tartott tovább körülbelül öt kilométernél ez sem, de a traktorista jóindulata és segítőkészsége pozitív energiákat kölcsönzött számomra az úthoz, amire szükségem is vala, mert a harmincvalahány fok, meg a bőröndvontatás kiszippantotta belőlem az energiát, ami a reggeli chapati-omletből, valamint egy kókusz levéből származott. Később sem ettem sokkal többet, mert úgy határoztam, hogy a kaja adagot jelentősen csökkenteni fogom egyrészt azért, mert nincs szükség fölösleges súlyra, másrészt meg azért, mert amúgy is szeretnék egyre kevesebbet fogyasztani az anyagi táplálékból, és többet az isteniből, az energiából ami folytonosan körülvesz. A kókusz leve egyébként is meglehetősen tartalmas, Sai Baba szerint elegendő az élethez.

StandStill

Tovább gyalogoltam. Sajnos a hőség kezdett egyre elviselhetetlenebbé válni. Pontosabban a hőséget elég jól viseltem, de a fedetlen testrészeimet, a nyakamat meg az orromat kezdte égetni nagyon a nap. Ezért beparkoltam egy terebélyesebb fa árnyékába bízva abban, hogy nem parkolok egy az árnyékot szintén élvező kobra mellé, amiből állítólag meglehetősen sok van errefelé. Az árnyék frissességét élvezve arra lettem figyelmes, hogy a kis Maruti, az egyedüli kicsi autó amelyet láttam, az úton, amely nem volt taxi, és amely az ellenkező irányba tartott mint én, most épp az enyémmel megegyező irányba tart. Ki is nyújtottam kacsomat, hal-lám lesz-e válasz. Erre a kis jármű félre is húzott, egész pontosan meg is állt az út közepén, a sofőr intette, hogy szálljak be.

Maddy&TheMaruti

Egy velem egykorú fiatalember vezette a még nagyapjától örökölt kicsi autót, amiről később megtudtam, hogy édesapja megtiltotta, hogy lecserélje, ugyanis az autó a célnak megfelel, nagyon gazdaságos, és ezért nincs értelme más autót venni. Maddynak hívták a felebarátomat, aki azt mondta hogy pont Bangaloreba megy, amerre én is tartottam, és lett volna még körülbelül 130 km gyalogolni-valóm, ha valaki nem dönt úgy, hogy kisegít egy fuvarral. Maddynek az arcán látszott, hogy egy meglehetősen kiegyensúlyozott életet él. Később ezt ő is alátámasztotta azzal, hogy elmondta, hogy egyszerűen nem tud hálát adni az Istennek, hogy ennyire boldog lehet, meg van mindene amire vágyik: egy szerető felesége, egy másfél éves gyereke. Nyomozóként dolgozik, ami egy meglehetősen kötetlen életformát biztosít számára, valamint mellékállásban dolgozik a Dellnél is, ahol számítógépeket forgalmaz. Azt is elmondta, hogy örömmel segít mindenkin, akin tud. Nem is olyan rég még felvett két európai lányt akik szintén stoppoltak Indiában. Jó társaság volt. Megtudtam tőle, hogy 7 nyelvet beszél a huszonkét hivatalos nyelvből amit használnak Indiában. Elmondta, hogy muzulmán a felesége hindu, és a vallási különbség egyáltalán nem szól bele az ők boldogságukba. Útközben meghívott egy kókuszra, amit végül ragaszkodtam, hogy én fizessek. Jól haladt a kicsi közel hatvan esztendős jármű. Néha-néha lejtőre még a százhúszat is megmutatta. Csak az a volt a baja, hogy nagy sebességnél, rosszabb úton a kerekei csak néha néha érték a földet. Gondolkoztam is, hogy akkor most féljek-e egyet, vagy ne. Végül úgy döntöttem, hogy nem sokat oldanék meg a félelemmel, ezért kihagyom. Szerencsésen megérkezénk Bangaloreba, ahol egy buszmegállóban megköszöntük egymás társaságát, és szétválasztottuk útjaink. Mivel már este volt és én fáradt is voltam, úgy határoztam, bemegyek az állomásba, onnét meg autóbusszal folytatom tovább az utat Thiruvannamalai, Raman Maharshi ashramja irányába. Új élmény előtt álltam: buszozás Indiában. Már kíváncsian vártam, milyen lesz. Első nagy meglepetés az volt, amikor megláttam a buszokat. Nagy ormótlan dobozok, amibe rengeteg ember be tud ülni. Természetesen az is van, amivel megtölteni őket mivelhogy a fizikailag hetedik legnagyobb ország, lakosság tekintetében a második helyen áll világviszonylatban. Nagy nehezen felfértettem magam az egyikre, amelyik Thiruvannamalai felé tartott. Érdekes volt megfigyelni, hogy sokan törölközőt hordanak a nyakukban aminek megtudtam később, hogy mi is a rendeltetése. Miután a nap lement és hidegebb szél kezdett beáramolni a buszba az amúgy is hiányos vagy elhúzhatatlan ablakokon keresztül, a törölközők felkerültek a fejekre. Én is arra kényszerültem, hogy állítsak egyet a kendőn, hogy a füleimet teljesen takarja, nehogy megtetőzzem a hűlést egy huzattal. Sikerült a buszon szundikálni, ezért viszonylag hamar megérkeztem desztinációmba. Éjjel érkeztem három óra körül, ezért a szállás eléggé kilátástalan volt.

TryingToSleep

Elindultam az államostól a város felé, hátha kerülne egy ashram, ami nyitva van. Elgyalogoltam Sheeva templomáig, ami nem volt egy hétköznapi látvány még éjszaka sem. Ott láthattam, hogy a legtöbben nem csinálnak problémát a „hol alvásból”, egyszerűen csak lefeküsznek oda, ahol épp éri őket az est, és napkeltéig úgy alusznak mint egy helyes kisbaba. Abban az időpontban már néhány kóbor kutyát, kóbor disznót és egy néhány tehenet kaptam ébren, amelyek épp etették kicsinyeiket, vagy csendesen kérődztek. Európainak nem hétköznapi a kóbor tehén, meg a kóbor disznó látványa, az európaibbnak még a kóbor kutyáé sem az. Odamentem egy kétszarvú tarkához, amelynek a kicsinye szorosan anyjához tapadva pihent. Elővettem a maradék kekszet és megosztottam velük, majd elindultam a Ramana ashram felé, bízva abban, hogy hátha nyitva van. Nem volt rövid az út odáig, de a z előző nap kilométerjei után már szinte észre sem vettem. Hajnalban érkeztem az ashramhoz. Nyitva vala, mintha egész éjszaka csak rám várt volna. Lehúztam a papucsokat és bementem az éjszaka csendjében szemügyre venni a kedves guru egykori otthonát. Bementem a mandirba (imádkozóhely – templom), ahol hatalmas képek fogadtak a barátságos arcú tanítómesterről. Nem sokan zavarták abban az órában még a csendet. Egy két ember tett vett, cserélgették a szent helyek körül a virágfüzéreket. Egy fiatal hindu srác ült a kövön a Maharshi szobra mellett, és hangosan, szinte lélegzetvétel nélkül, mormogott valamit. Miután végzett, megkérdeztem tőle, mi volt az amit olvasott, amit mondott órákon keresztül. Azt mondja, a vékád. Kérdem, miért mondja őket, mi az oka, hogy órákon keresztül ül a hideg kövön, és olvassa a Védákat. Erre ő azt mondja, nincs ok. Ezek után én csak hallgattam egy nagyot, értetlenül elfogadtam a tényeket. Kerítettem egy széket magamnak, és leültem egy nagy táblával szemben, ahova le volt írva Maharshi megvilágosodásának a pillanata. Miután azt elolvastam, készen is álltam egy jó kis szundításra. Virradt már amikor megébredtem. Arra lettem figyelmes, hogy a koránkelők bejönnek a mandirba és elkezdik ismételten kerülni a szentélyt. Kimentem a mandirból, elé a recepcióra, hogy alvóhely felől érdeklődjek. Hamar megtudtam, hogy időben kellett volna foglaljak, mert telt ház van a közelgő telehold ünneplésére. Van egy olyan szokás arrafelé, hogy telehold éjszakáján emberek ezrei megindulnak az ashram mögött levő hegyen felfelé. Ez amolyan tisztulási zarándoklatszerűség. Lassan megértem a reggelt, és elindultam szállást keresni. Ahogy a világosságnak köszönhetően megmutatta a hely magát, egyre úgy éreztem, hogy valamiért nem nekem való. Rengeteg a turista.

Sheeva'sTemple2

Sokan eljönnek megcsodálni a Sheeva templomot, eljönnek a Maharshi ashramjába, felmennek a hegyre, különböző guruk hirdetik a megvilágosodást, amire be lehet nevezni. A szállás természetesen nem indiai áron van, hanem inkább olyan közép európai, ami nem igazán fér bele az én amúgy is szűkös költségvetésembe. Mivelhogy már rég megértettem, hogy én bármerre megyek, nem turistaként kívánok tartózkodni, hanem utazóként, amely megpróbálja az aktuális hely szellemét valósághűen megtapasztalni, ezért egy hosszú, pihenésnélküli nap után úgy döntöttem, hogy átengedem a helyem azoknak a személyeknek akik úgy gondolják, hogy az az egyedüli hely, ahol az Istent meg lehet tapasztalni.

Where'sMyHeadNeverSeenACowLikeThat

Visszamentem az állomásra, hogy elinduljak Kanyakumari felé ami India legdélebbi pontja, ahol találkozik az Indiai Óceán, a Bengáli Öböl és a Csendes óceán. A forróságtól, fáradtságtól és az álmatlanságtól meglassulva, a végtelen méretű buszállomásban, emberek ezrei között alig találtam meg buszomat. Leghátul ültettek engem. Szokás szerint a busz tele volt. Kedves indiai asszonykák és bácsikák vettek körül a buszon, akik segítettek nekem fogni a bőröndöt, hogy amikor útegyenlőtlenségek vannak, az nehogy kiessen a bejáraton. Szándékosan mondom, hogy bejárat, mert ajtó nem volt. Emberek néha szinte észrevétlenül szálltak le és fel a buszra menet közben. Hosszú volt az út eme első busszal, mert az álom nagyon erőt vett rajtam, de közben tartani kellett a táskát, hogy el ne hagyjam félúton. A busz hátsó kerekei nagyon elől vannak, ezért amikor rámennek egy amolyan fekvő rendőrre, a busz fara irdatlanul megemelkedik hirtelen, majd visszaesik, és ezt olyan erővel teszi, hogy ha az ember nincs felkészülve rá, nem tartom kizártnak, hogy komoly hátgerincsérüléssel hagyja el a buszt. Hosszas út után megérkeztem arra a helyre, ahol kényelmesebb buszra váltottam, ami még kb. nyolc órán keresztül vitt engem Kanyakumari felé. Utolsó energiáimat felhasználva, felvonszoltam nagy bőröndömet a második buszra, egész hátra. Kényelme helyeztem magam, nedves zsebkendővel lekanyarítottam a vastag mocsok nagyját magamról, és mély álomba süllyedtem. Reggel amikor a sofőr ébreszteni próbált, azt sem tudtam hol vagyok. A buszon már senki nem volt ekkor. Váltottam még egy utolsót az utolsó húsz kilométerre. A harmadik buszon a mély éjszakai alvás után úgy éreztem magam, mintha újjászülettem volna. Kedvem volt a napfelkeltét filmezni a buszból, meg eljátszani, hogy én vagyok a jegyszedő a sofőr mellett.

KanyakumariMeetingPoint

Megérkeztem Kanyakumariba. Egyből akadt aki megkérdezze, hogy szállást keresek e. Mondtam neki, hogy nem vagyok turista, kevés pénzem van, és csak valami nagyon olcsó szállást engedhetek meg magamnak. Miközben követtem őt, figyelmes lettem, amint egy kb. velem egykorú fiatalember szintén szállás után érdeklődik. Rászóltam, hogy jöjjön velem, és közösen vegyünk ki egy szobát. Mathinak hívták, egy orvostan hallgató Németországból. Együtt találtunk egy nem túl drága szobát. Egyébként minden szoba megengedhető áron van, ha az ember egy hetes vakációt tervez. De ha világ körüli út a terv háromszáz dollárral a zsebben, a buszon alvás jó lehetőséggé válik a pénzspórlásra

KanyaNighttime

Együtt mentünk reggelizni és felmérni a terepet a városban. Nekem elsőre bejött a kisváros hangulata. Mathi nem volt elragadtatva tőle, ezért délután úgy döntött, hogy vonattal továbbáll. Így egyedül maradtam a kivett szobában. Úgy éreztem, hogy az eddigi kalandok megérdemelnek egy kis csendben töltött időt, hogy összefoglaljam és leírjam őket. 2011.02.22., déli tizenkét óra. Kovalom, Kerala, amit úgy becéznek, hogy Isten saját országa. Úgy érzem, nagy bajban vagyok. Félek nekifogni az írásnak. Félek, mert tudom, hogy csak emberi szavakat használhatok isteni érzések, történések leírására. Ezért előre elnézést szeretnek kérni tőle, akitől kaptam mindent, aki folyamatosan gondomat viseli, aki néha megtölti szemeimet örömkönnyekkel, hogy nem lesz olyan a szavakba öntött történet mint az, amit valójában éreztem, amin keresztül mentem azóta, amióta legutóbb elmondtam utam történéseit. Egyben arra kérem, hogy adjon nekem erőt, szavakat, hogy megoszthassam veled mindazt, amit én úgy nevezek, hogy a teremtés csodája, ami folyamatosan történik itt velem, valahol India déli csücskében, úton Észak India fele. Hitvallásom szerint semmit nem kell, de mégis az van bennem, hogy ez, aminek tanúja vagyok, nem lehet csak az enyém, ez mindenkié, aki kíváncsi rá, aki szívesen tudomást szerez a teremtés, a földi lét nagyszerűségéről. Azért vagyok én itt, hogy tanúvallomást tegyek róla, hogy létezik, és elérhető mindenki számára, aki azt a merész döntést teszi, hogy megnyitja a kicsi kapukat, hogy a rossz kiáramolhasson, és helyette bejöjjön a szeretet, a béke, az isteni gondviselés fénye. onTheHighway Kanyakumariban csak egy napot töltöttem végül. Azt is csak azért, hogy kicsit egyedül lehessek, kicsit megpihenhessek, megnézzem a képeket, leírjam a történeteket és végül egy kis ízelítőt küldjek belőle. Tudom, hogy vannak olyanok, akik egy Argentin TV sorozat helyet szívesen elolvassak, hogy mi történik odakint az élet mezején, mi az amit nem kell kitalálni, amin nem kell fantáziálni, mert ott van, él és tapasztalható a mindennapokban. Csoré fejemet is sikerült megégetnem miközben Mathival beszélgettünk a három tenger partján, Kanyakumariban. Ezért vettem magamnak egy hatalmas kalapot, ami a gyalogolós déli órákban komoly védelmet biztosít a nap égető sugarai ellen. Kicsit olyan Indiana Jonesos lett az imidzsem. Remélem ő nem bánja! Igazán nem állt szándékomban másolni a stílusát, de nem hagyhattam hogy az orrom és az arcom minden alkalommal, amikor kimegyek az útra, megpiruljon mint a rák, hogy két nap múlva rétegesen nyúzzam róla az elhalt bőr réteget. Az érkezésem estéjén kimentem még egyet körülnézni, azon a helyen ami a gibraltári Európa Pontot juttatja eszembe, meg Tarifát, ahol találkozik a Földközi Tenger az Atlanti óceánnal. Amint korábban már említettem Kanyakumari is egy ilyen nagy találkozó hely, ráadásul nem is kettő, hanem három tenger találkozóhelye. Miután megismerkedtem egy angol férfival, aki minden évből kb. öt hónapot tölt Indiában egy kicsi indiai Bajaj motorkerékpárral folyamatosan utazgatva körbe az országban, lementem a partra, hogy készítsek egy néhány éjszakai felvételt. Közben rájöttem, hogy már nem is érdekel annyira a fényképezés, meg a képek előhívása, mert a történetek, az élmények, a csodák valahogy a szem látványa fölé kerekedtek. Másnap csak a déli napsütés után indultam útnak, hogy a legerősebb napsugarak fölöslegesen ne rabolják el az energiámat amivel legtöbbször naponta kb. tíz kilométert kell ledöngetnem magam után húzva a házamat. Valahogy amikor elindulok, mindig úgy érzem, hogy jó nekem gyalog, nem is nagyon akarok stoppolni, mert a gyaloglás lassúsága olyan sokszínűvé teszi a világot, hogy kár azt kihagyni, főleg nekem, a száguldó világ szülöttjének, de valahogy mindig mielőtt elfáradnék egy autó megáll, hogy megkérdezze merre tartok, hogy szívesen elvinne egy darabon. Ismerős vala az első autó formája, ami felvett immár Észak fele vezető utamon. Szintén egy Maruti volt, mint az a kicsi hatvan éves, amely elvitt engem Bangaluruig. Nehezen tudtunk értekezni a sofőrrel, mivel amint mondtam már sokan nagyon gyorsan, nagyon sajátos módon beszélik az angolt, ami számomra lassan második anyanyelv szerepét kezdi betölteni. Egy dolgot viszont értettem: nagyon szívesen állt meg és ajánlotta fel a segítségét, és minden egyes szót, ami elhagyta ajkait egy őszinte tiszta mosoly kísért. Nem vitt nagyon sokáig, de épp eleget ahhoz, hogy megpihenhessek, új erőt meríthessek a tovább gyalogláshoz. Miután szétváltak útjaink, végighúztam a batyum egy városkán, ahol abban az örömben volt részem, hogy bementem egy Royal Enfield szalonba, ráülhettem és beburranthattam egy vadiúj Royal Enfield Bulletet. Le is filmezte a tulajdonos a ceremóniát. Remélem, majd egyszer a filmecskéket haza tudom küldeni, és kerül majd egy ügyes valaki aki megvágja majd őket, hogy egy vagány kis dokumentumfilmet készíthessünk belőlük. byBus Tovább folytattam gyalogosan az utam. Ritkán jeleztem az engem elkerülő autóknak, hogy velük mennék egy darabon. Ennek köszönhetően történhetett, hogy miután kiértem a városkából, egyszerre két autó is megállt. Egyik tőlem távolabb, a másik meg közelebb hozzám. Nyilván a közelebbikhez mentem oda, amelynek tulajdonosa már nyitotta is a csomagtartót, hogy betehessük az üzenetem hordozóját, a bőröndöt. Elől ültettek a sofőr mellé, a másik két utas, a két hölgy meg hátul ült. Kérdeztem tőlük, ugyan biza miért álltak meg. Erre azt mondja a fiatalember, hogy ami után láttam a feliratot a bőröndön, nem tudtam nem megállni. -Nagyszerű dolgot teszel!- mondta. -Úgy éreztem, hogy ebben nekem segíteni kell. – fűzte hozzá. Együtt tettünk meg olyan száz kilométert, ami alatt volt alkalmunk megismerni egymást. Rövid út után félrehúzott Abison, hogy együnk valamit. Mondtam nekik, én nem vagyok éhes, és amúgy is azon vagyok, hogy egyre kevesebb anyagi táplálékot vigyek be a szervezetembe. Ők ragaszkodtak, hogy fogadjam el a meghívásukat legalább egy kis kóstolóra. Ha adnak vedd el, ha ütnek fuss el. Illedelmesen elfogadtam a kedves meghívást. Pálmalevélen tálalt ételt hoztak. Nem tudom mi volt, de nekem nagyon ízlett. Kaja után a tejes kávé is nagyon jól esett. Megtudtam, hogy keresztények az egészen, és hogy van egy keresztény gyülekezetük, ahol az édesanya és a fiatalember hirdetik Isten igéjét. Az édesanya volt a közösség lelkipásztora. Nem is hittem volna, hogy az a szelíd mosolygós hölgyecske, olyan nagy erővel tudja a szertartást vezetni, mint az később kiderült. Tovább indultunk Kerala állam felé. Az ők városkájuk Kerala déli részében volt, neve Parassala. Kérdezték, hogy hol alszom éjjel. Én a szokásosat feleltem: még nem tudom, de majd kiderül. Soha nem aggódom azért ami holnap, vagy úgy általában a jövőben lesz, mert azáltal csökkentem az esélyét annak, hogy a számomra csodálatos jelent teljességét megéljem. OK!- mondta Abison. -Ezennel akkor meg is hívunk hozzánk, hogy aludjál nálunk. Mondtam neki, hogy ha ezt örömmel teszed, én örömmel elfogadom a meghívást. -Épp csak be kell jelentenünk a legközelebbi rendőrs�
�gen, és máris lehetsz a vendégünk.-Mondta Abison. Ez kissé furán hangzott nekem. Hihetetlennek tűnt, hogy a hatóságok ennyire tudni szeretnének mindenről, mindenkiről. Vajon mi okozza ezt a félelmet, ezt a nagy elővigyázatosságot? Mindig, amikor ilyen kemény szabályokkal meg törvényekkel találkozok, arra gondolok, milyen buták vagyunk: ki akarjuk játszani Istent. Azt hisszük a szabályainkkal, a törvényeinkkel, a biztosításainkkal be tudjuk biztosítani magunkat a teremtés akarata ellen. Humoros mindenképp :). colorsOnTheStreet

Something`sCooking Megérkeztünk arra a helyre, ahol ők egy területet vásároltak, hogy oda majd később templomot építhessenek a Teremtő dicsőítésére. Ott autót cseréltünk, mert az, amelyikkel jöttünk nem fér be az utcájukba. Nem azért mert az autó nagyon széles, hanem azért mert az utca nagyon keskeny. A kis Tata Indigo nem fért be abba a keskeny utcába amely az otthonukhoz vezet. A másik autó is, egy kis Suzuki mikrobusz csak behajtott tükrökkel képes elmenni a házig. Este volt amire az autócsere színhelyére érkeztünk. Közben Abison elmagyarázta, hogy az a rengeteg fa, ami körülveszi a helyet, többnyire kókusz pálma, meg kaucsuk fa. Annyira tetszett nekem az a rengeteg fa, az a sok zöld amit már Kerala állam peremén megtapasztalhattam, hogy szinte otthon éreztem magam. Igazi kis földi paradicsom ez a Kerala. Ezért is mondhatják neki, hogy „God’s Own Country” (Isten tulajdon országa). Organic&Homeade Ahogy megérkeztünk a lakásukra, az édesapa szeretetteljes fogadtatásában volt részem, aki szintén beszélt valamennyire angolul. De mások is voltak ott abban a házban, akiket ők úgy neveztek, hogy testvérek. Mindenki egy testvér vagy nővér volt ott. Bevallom, tetszett amit tapasztaltam, hogy ők egymásban testvért, felebarátot látnak ezért a ház amelyben laknak nemcsak az ők otthonuk, hanem mindenkié, aki szeretetben, tiszta szívvel elmegy oda. Tetszett, mert közel áll énhozzám is ez a felfogás nagyon. Amíg a nagyok azon fáradoznak, hogy megosszanak minket, addig én azt hirdetem, hogy vegyük már észre, hogy egyek vagyunk Isten szeretetében. Nem eltávolodnunk kell, hanem közelebb kerülnünk egymáshoz, hogy együtt, egymást kiegészítve, fontos részei legyünk teremtőnk csodálatos művének, az életnek, az egynek, hogy megértsük, hogy csak így lehet teljes életünk, hogy csak így haladhatunk azon az úton amely vissza visz minket oda, ahonnét elindultunk, ahol a helyünk, ahonnét hitetlenségünkben szétszéledtünk. A földi létnek ez a két pólusa létezik: az együvé tartozás és a széthúzás. Az előző felemel a csodák, a színek, a szeretet világába, a másik meg lehúz, eltipor, félelmet ébreszt lelkünkben, amelynek következtében soha nem lesz teljes az életünk. Az első pólust azok tartják életben, akik hisznek a teremtés nagyszerűségében, az életben, a megértésben és a szeretetben, a második pólust meg azok éltetik, akik hatalomra törnek, akik uralkodni akarnak az emberek felett, és ennek céljából széthúzást, ellenszenvet, gyűlöletet keltenek az emberi szívekben, mert tudják jól, hogy eme eszközök nélkül hatalmak nem épülhetnek. Ezért is mondta egy uralkodó, hogy oszd meg és uralkodj. Ezért amondó vagyok, hogy ha robotként, igavonó állatként szeretnél élni, hallgass arra, akik a törvényeket, a szabályokat, a félelmet terjesztik, ha meg Isten legcsodálatosabb földi teremtményeként, emberként szeretnéd élni életedet, hallgass azokra, akik a megértés, a szeretet és a béke nevében szólnak. Én ez alkalommal is ezt tettem. Szívembe fogadtam azokat, akik otthont adtak nekem idegen földön, akik ennem adtak amikor éhes voltam, fürdőt, meg puha ágyat amikor fáradt voltam. HearOurPrayersLord Sok érdekes élményt nyújtott egymás másságának felfedezése. Volt mesélni való bőven nekem is, nekik is, mivel két idegen világ találkozott egymással amelyeket erős határok, szigorú szabályok, törvények, vízumok és más hivatalos papírok választanak el egymástól. Viszonylag nagy házuk volt, amelyet több éven keresztül építettek, miközben az udvar végében levő kunyhóban éltek. A házat virágok vették körül, meg magas pálmák, amelyekről bármelyik percen lepottyanhatott egy kókusz ami ha telibe talál egy magamfajta fiatal legényt, annak egy darabig nem lesznek gondjai a múlt és a jövő problémáival. Bent gyakran lehetett látni amolyan hívatlan háziállatkákat mint például gyíkok, a fürdőszobában csigák, amelyek ott éltek velük anélkül, hogy bárkit is zavartak volna. Gondoltam magamban, az egérnél, ami szétrág mindent ami az útjába kerül, mindkettő hasznosabb :). A gyíkok, folyamatosan megettek minden betolakodó rovart. A csigák meg mit is csináltak? Hát nem jövök rá, hogy milyen fontos szerepük volt nekik a fürdőszobában, azonkívül, hogy fényezték a falat. Azt tudom, hogy nem bántottak senkit :). SupportingLife Folyamatosan jöttek a látogatók, akik részben megszokásból jöttek Abisonékhoz közös imádkozás céljából, részben meg kíváncsiak voltak a jövevényre, akinek feltett szándéka, hogy a béke és a megértés üzenetével megkerülje a földet. Az összeset a testvér jelzővel mutatta be nekem Abison barátom, akinek a nevéről később megtudtam, hogy nincs semmilyenféle kiegészítője, ugyanis nem szokás errefelé a családnév. Viszont érdekes módon a háznak neve van, ami jelen esetben Bethel volt. Öröm volt tapasztalni, hogy ezek az emberek milyen kellemes harmóniában és szeretetben élnek együtt nap mint nap. Abison mindenkinek elmondta, hogy találkoztunk, mi a célom, és mivel úgy érezte, hogy az én üzenetem egybevág a nagy könyv üzenetével, ezért megkérte barátjait, hogy együtt imádkozzunk, azért, hogy az útatom sikerrel járjam. Nagyon megható volt, hogy ennyire fontos számukra az utam üzenete, és örömmel fogadtam el az imát amit értem mondtak. Hogy is lehetne valamit visszautasítani, amit ekkora szeretet irányít felém? Az imájuk és a biztató szavak megerősítettek a célkitűzésemben, és még jobban bíztam benne, hogy addig, amíg a teremtés fénye vezet utamon, nincs ahogy, veszély vagy sikertelenség fenyegessen. Folyamatosan megkínáltak banánnal meg minden jóval, mígnem Lydia, Abison anyukája elkészítette a vacsorát. Mondtam nekik, hogy csak nagyon keveset szeretnék kajálni, mert úgy érzem fölösleges a sok étel, amikor olyan sok szép dologban részesít a gondviselés engem, ami folyamatosan feltölt engem energiával, és lelki meg fizikai erőt ad nekem a tovább úthoz. Közben említést tettek arról, hogy néha ők is szoktak böjtölni. Kisebb, néhány napos kajaszünetet elég gyakran beiktatnak az életükbe. De már többször tartottak hosszabb böjtöt is, ami az ők esetükben azt jelentette, hogy negyven napig nem ettek semmit, csak egy kicsi vizet közbe-közbe. Azt mondták, hogy nem is volt nehéz, Istennel semmi sem nehéz számukra. Folyamatosan elhívják a Lydiat, hogy imádkozzon a betegekért, akik az imája hatására meggyógyulnak. Nagyszerű asszony ez az anyuka. Vasárnaponként háromszáz fős gyülekezetnek hirdeti az evangélium tanítását, imádkozik, énekel ve
lük. Három napot töltöttem Abison családjával meg barátaival. Alkalmam nyílott betekintést nyerni a vasárnapi szertartásba is ami hat órán keresztül tartott. Kissé sok volt nekem egyrészt, mert nem sokat értettem belőle, másrészt meg nekem az otthoni egy óra is néha soknak tűnik, de az énekeik csodálatosak voltak. Hatalmas erő, öröm és életszeretet sugárzott belőlük. Valósággal feltöltődtem tőlük. A szertartás elején Abison hittanórát tartott a fiataloknak, amit ő hét közben is folytat különböző iskolákban. Néha a televízióban hirdeti Isten igéjét élő adásban, ahova betelefonálhatnak, kérdezhetnek, és kérhetik, hogy imádkozzon a gyógyulásért, a problémák megoldásáért. Nagyszerű emberek ők. Az egész életük, a hétköznapjaik, a hétvégéik mind arról szólnak, hogy utat mutassanak azoknak akik úgy érzik, hogy eltévedtek az élet rengetegében. A legfontosabb, hogy hatalmas derűvel az arcukon teszik mindezt, és tudják, hogy ez az ami a legnagyobb örömet okozza számukra. Nincsenek nagy terveik. Nem akarnak földi palotákat építeni, nincs szükségük semmi többre, mint ami már elve a rendelkezésükre áll. De folyamatosan megvan mindenük, ami bőségesen elegendő nyersanyagot biztosít a világ legőszintébb mosolyainak az előállítására. A vasárnapi szertartásban Lydia elmondta a gyülekezetnek, hogy milyen vendégük van, hogy találkoztak vele, és hogy neki mi a célja. Pozitív példaként emlegette a bátorságomat, a hitemet a gyülekezet előtt. Végül meg közel háromszáz ember együtt imádkozott értem, hogy az üzenet sikeresen körbejárja a világot, meghallgatásra, megértésre találjon, hogy legalább egy kicsivel szebb és békésebb lehessen ez a hely, ahol élünk. Végtelen nagy öröm öntötte el szívemet. Éreztem, hogy ha egyszerre ennyi ember ebbe az irányba fordítja a figyelmét, és imádkozik a közös célért, sikerülni fog. OhLord! Úgy volt, hogy a szertartás után utamra eresztenek, de végül csak meggyőztek, hogy maradjak még hétfő reggelig. Így hát visszamentünk a szeretett Bethel házba, körbeültünk a szobában és egy jót beszélgettünk. Igazi élmény volt az együttlét, a kedves mosolyok látványa. Egyre erősödött a régi hitem, hogy az az én otthonom ebben a világban, ahol éppen vagyok. Igen, éreztem az önzetlen szeretetet, azt, hogy testvérükként elfogadtak, hogy egyek vagyunk. Csodálatos volt megtapasztalni, hogy minden eszközzel segítségemre siettek, anélkül, hogy bármit is várjanak cserében. Felajánlották, hogy szereznek nekem lakást és munkát is, ha szeretnék tovább maradni. Kedvesen megköszöntem ajánlataikat, és elmondtam, hogy az indiai vízumom másfél hónapon belül lejár, és én most amúgy is munkában vagyok, mennem kell tovább, nem hiányozhatok. Én vagyok az, aki ezt a feladatot felvállalta, és a Teremtő segítségét kérte hozzá. És épp olyan örömmel végzem, mint ők amilyen örömmel végzik a munkájukat, és nem zavar a nóta ami a fejemben van mindig, indulás előtt, hogy „még nem tudom, hogy hol alszom ma éjjel”… A fiuk még egyszer, utoljára imádkoztak értem aznap este, azután nekifogott Abison a készülődésnek, ugyanis aznap este még hivatalos volt a televízióhoz is. Miután hazajött, megejtettük az utolsó közös vacsorát, és lefeküdtünk, hogy kipihenjem magam másnapra, az új ismeretlenre. Amikor felkeltünk finom reggeli várt: Lydia krumpli curryt (Köri) készített, mivel előző este megtudta, hogy otthon nálunk a krumpli nagyon népszerű és közkedvelt eledel. Mézes kenyér volt még melléje és kakaós kávé. Mondtam is neki, hogy félek ennyi sok jót megenni, mert nehéz időkben majd még az emléke kegyetlen perceket okozhat majd :). Ezek után saját termésű banánt csomagoltak fel nekem, kalácsot és gyümölcslevet az útra. Közben még egyet utoljára azon töprengtem, hogy bár igaz, hogy nagy bizalommal és hittel vágtam bele az útba, de mégis hogy lehet, hogy ennyi jóban van részem azon a földön ahol a televízió szerint sok veszély fenyegetheti a modern embert. MyIndianFamilyÉs még egyszer eszembe jutott édesanyám a húgaim és édesapám, akik talán a legvendégszeretőbb emberek akiket valaha megismertem, amióta járom a világot. Tudtam, hogy az ők vendégszeretetüket érzem én most a világ másik pontján, és abban is biztos voltam, hogy amíg ők, ugyanúgy viszonyulnak az idegenhez, a vendéghez mint eddig tették, az rám is kiterjed, és ezután is a legkedvesebb vendégek látnak majd vendégül, bárhol is legyek a világban. Közben kicsit össze futottak a betűk előttem az örömkönnyek hatására, de egy ideje mindig jól esik egy néhány könnyet ejteni hálám jeléül, hogy ilyen nagyszerű élmények részese lehetek ebben a földi életben. Megosztottam Abysonékkal is eme gondolatokat, és meghagyogattam, hogy bár tudom, hogy a körforgás nem áll meg, és ők is a lehető legjobbat fogjak kapni ezután is az élettől, de bízok abban, hogy egyszer megmutathatom nekik, milyen az a hely amely életet, élet teret adott nekem harminc éven keresztül, és majd ők is ilyen jól fogják érezni magukat nálam. Azt viszont hangsúlyoztam, hogy nálunk is van néha harminc fok, de néha mínuszban, máskor pluszban, úgyhogy nem árt a réteges öltözködés, a kellemetlenségek elkerülése végett :). Itt megint eszembe jutott, hogy milyen körülményes az utazgatás az emberi elme építette szabályos világunkban és elmondtam egy történetet, amit egy bácsi mesélt annak idején. ChristianCemetery Ha hiszitek, ha nem – kezdte a történetet a bácsi – alig csukom be a szemem, és máris álmodok valamit. Soha nem tudok úgy lefeküdni, hogy ne álmodjak semmit. Egyszer régen azt álmodtam, hogy álltam egy nagy domb aljában, amelyen hatalmas házak díszelegtek, hatalmas bekerített területekkel. Jött felém a dombról lefele egy ember, akiről amikor közelebb ért hozzám, tudtam, hogy Jézus. Odaért hozzám, körülnézett, és a hatalmas bekerített területekre mutatva így szólt: – Ki mondta nektek, hogy ezt csináljátok? Miért tettétek ezt? Ezért elveszem tőled azt, aki a legkedvesebb számodra. És a bácsikának másnap hirtelen elhunyt a felesége. Nem tudom, hogy a bácsi ezt hogy értelmezte, egyáltalán értelmezte-e, de én éreztem minden porcikámmal az üzenetét az álmában megjelent férfinak, és elmondhatom, hogy a történet szerves része az üzenetnek amiért útra kerekedtem gyalogosan meg stoppal a föld körül. house in the woodsElmeséltem az indiai családnak azt is, hogy van egy ügyes kis házunk kint az erdőn, ami nagyon picike (négy szer hat méteres az alapja), de abban a kis házikóban alkalomadtán nem egyszer több mint húsz ember is elfért már, mert igaz a mondás mi szerint, jó emberek kicsi helyen is elférnek. Mondtam nekik, ho
gy a házhoz tartozó terület ugyan kicsi, de akár Kínáig is eltarthatna, ha nem lennének határok, mert nincs bekerítve, így szabadon járhat – kelhet rajta mindenki, anélkül, hogy azt kelljen gondolja, hogy most a más területén van, ami szigorúan tilos. A mi kis területünk az erdőn tulajdonképpen nem a miénk. Mi csak kölcsön kaptuk az élettől, hogy használjuk addig amíg itt vagyunk. De ugyanígy használhatja minden jó szándékú ember, aki arra téved gombászás vagy kirándulás közben. Van egy nagy ebédlő is a ház előtt a fák között, ahol a vándor megpihenhet, uzsonnáját elfogyaszthatja. A szomszéd javasolta, hogy kerítsük be, hogy tudjuk, hogy az a miénk, de mi idegenkedünk az ötlettől, talán azért mert, ha bekerítjük, akkor korlátok közé szorítjuk magunkat. A bekerítés után csak az a darabka föld lesz a miénk ami be van kerítve, de most még a miénk az egész amíg az emberi szem ellát. `morning Szeretném, ha az utam segítségével több ember is megértené, hogy a határokat, a kerítéseket nem építeni hanem dönteni kéne. Ne azon fáradozzunk nap mint nap, hogy elszigetelődjünk egymástól, hanem ellenkezőleg: közelebb kerüljünk egymáshoz. Isten nem mondta egy szóval sem, hogy ez a terület csak a magyaroké, vagy csak az indiaiaké, vagy a kínaiaké, ezért nem tartom helyesnek, hogy bekerítsük a területeket. Semmi nélkül jöttünk erre a földre és ugyanígy távozunk innen. Minden amit bekerítünk és önző módon kisajátítunk el fog veszni holnap, amikor eljön a számonkérés. Mi értelme pocsékolni az időt olyan anyagi dolgokra, amelyek úgy is elvesznek? Miért nem kérdezzük meg magunktól, hogy lenne-e valami olyasmi amit, földi létünk megszűnése után is magunkkal vihetünk? Képzeljétek el, milyen lenne, ha hirtelen megértené mindenki, hogy nincs értelme kertelni, a határokat véres harcok, veszekedések, erőszak árán tágítani, mert úgysem marad belőle semmi amit megtarthatnánk, miután vége ennek az illúziónak. Ha sikerülne egyszerre mindenkinek megérteni ezt, ki harcolna, és miért harcolna? A szeretetért, az egység gyönyörűségének, szépségének megéléséért nem kell harcolni. Minden, ami igazi hosszan tartó boldogságot, örömet okoz, harc nélkül is elérhető. Mi lenne, ha hirtelen elveszítenénk a birtoklási vágyat, azt a hazug gondolatot, hogy annál többek vagyunk, minél többet gyűjtünk, minél több titulust szerzünk, ami csak arra jó, hogy elterelje a figyelmet az igazán lényeges dolgokról, azokról a dolgokról amelyek nem vesznek el földi létünk után sem. Szemünk van, de mégis nehezen látunk, füleink vannak, de mégis nehezen hallunk. Nem vagyunk képesek ezeket az eszközöket sem rendesen használni még, és mégis folyamatosan máshol van a figyelmünk, azokon a dolgokon, amelyek még jobban eltávolítanak minket a megértéstől, az igazi érzékeléstől. Megöleltem Lydiat, a lányát, Lillyt, utána Abysont. Apuka nem volt otthon, mert egy állami közlekedési vállalat vezetőjeként dolgoznia kellett hétfő reggelén, így sajnos nem volt alkalmam a legvendégszeretőbb indiai édesapától elbúcsúzni. BeforeLeavingMegköszöntem Lydiának, hogy édesanyám helyett édesanyám volt, amikor éhes voltam ennem adott, Abysonnak meg Lillynek, hogy testvéreim helyett testvéreim voltak, hogy megosztották velem kis otthonuk melegségét. El is felejtettem mondani, hogy Abyson kölcsön adta az ágyát amíg ott voltam, és a földön aludt. Megnyugodtam, amikor közölte, hogy ő amúgy is szeret és szokott a földön aludni néha. Megköszöntem az imáikat, a bátorítást. Testileg és lelkileg egyaránt készen álltam utam folytatására. Lydia még utolsó alkalommal a fejemre tette a kezét, imádkozott értem, és az úr áldását kérte utamra Még egyszer megöleltem indiai anyámat és átmelegedett szemekkel beültem Abyson autójába, hogy elvigyenek egy darabon. Magam mögött hagytam a Bethel házat, a szeretet otthonát, elindultunk kifelé Parassala városából. Gyönyörű helyeken vezetett végig az utunk TheLake2Bementünk egy szép kis út menti erdőbe, ahol még egy utolsót sétáltunk, beszélgettünk Abysonnal és két barátjával. Lefényképeztem a dél keralai élő természetet Megkérdeztem, a fiuktól nagyon komolyan, ha netán úgy történne, hogy utam egy kobráéval kereszteződik, mi a teendő. Erre Abyson nagy komolyan azt mondta, fordulj meg és szaladj :). Én tudom jól, hogy ha ezt teszem annak idején az Ananda farmon, ahol két nagy kutya vérengző ugatással rám támadt, akkor most nem volna aki ezeket a sorokat írja. Egyszerűen megálltam és azt gondoltam magamban, hogy ennél többet nem is tudnék, és nem is akarok tenni. Egyenek meg ha akarnak. Végül a két vérengző eb úgy döntött, hogy csak rám ugornak és végignyalják a karomat. Lehet megérezték, hogy nem rég adtam vért, ezért nem lennék a legkiadósabb falat számukra:). A kobrával nem vagyok meggyőződve, hogy ez lenne a legjobb reakció amit választhatnék egy esetleges találka esetén. Kiautóztunk az erdőből, és még vittek egy néhány kilométert, majd félrehúzott a kicsi autó, hogy súlyán könnyítsen. Kivettük az üzenet hordozóját a csomagtartóból és rövid búcsú után útnak indultam észak felé. Nem akartam túldramatizálni a helyzetet, mert számomra a búcsú soha nem búcsú, ugyanis a szeretett személyek, akikkel teljesen őszintén együtt tudok lenni, mindig ott vannak velem, a szívemben, bármerre is mennék. walkinbyVolt időm egyedül merengeni az elmúlt nap eseményein. Kicsit féltem, mert tudtam, hogy túl kicsi vagyok, a teremtés eme nagyszerű csodájához, de mégis meg szeretném próbálni valamilyen módon szavakba ültetni a történteket. Gyaloglás közben egy autóbusz úgy döntött, hogy bekanyarodik előttem, de úgy, hogy kicsi tartotta, hogy ne rajtam keresztül vegye be a kanyart. Tettem is szaporán jó néhány lépést hátra, hogy el ne üssem :). Útközben iskolás gyerekek vettek körül, és kísértek egy darabig az utamon. Egy helyen megálltam és vettem nekik rágógumit, azzal továbbálltunk. Lassacskán elmaradoztak, mivel időközben, ők hazaérkeztek. További kedves mosolyok köszöntötték a vándort. Találkoztam egy csapat húsz huszonöt év körüli sráccal, akik kíváncsian érdeklődtek, hogy mi szél hozott engem arra. Meghívtak egy teára meg egy sült banánra, aminek felét odaadtam az egyiknek, hogy erőst ne terheljem le a gyomorom az úton. AroundTheWorldInPeaceMondták, hogy mennek a tengerpartra volézni, és szívesen vennék, ha velük tartan
ék, és akár náluk is aludhatok. Udvariasan visszautasítottam őket mondván, hogy nem rég indultam el Parassalaból, és ma még csak tíz kilométert tettem meg a Rishikesh felé vezető útból, ami összesen lehet olyan háromezer kilométer ha nem több.GoodbyeMom Jó sokat sikerült gyalogolnom aznap is amíg egy Logan Mahindra megállt, ami egyébként egy az egyben Dacia Logan, azzal a különbséggel, hogy itt Indiában a Mahindra adott otthont a Renaultnak. Két fiatal taxisofőr ült benne, akiknek hamar el is mondtam , hogy nincs pénzem, inkább gyalogolok. Az hogy nincs pénzem az természetesen nem teljesen igaz, mert még mindig van kétszázötven dollárom a teljes világ körüli útra a kezdetleges kétszázhetvenből amivel elindultam szép hazámból. Magyar és székely testvéreim, akikkel jöttem, miután lejárt a kirándulásra kitűzött két hét, ideadták apró pénzeiket, hogy segítsenek nekem az indulásban. Abyson édesanyja is adott valami rúpiát, hogy legyen ha megszorulok Nem akartam elfogadni, mert már így is túl sokat kaptam tőlük, amit talán személyesen soha nem tudok meghálálni nekik, de ők a zsebembe nyomták a pénzt. Így egy darabig lesz pénz, ha netán olyan helyeken járok, ahol létfontosságú a pénz. Bár én azt hiszem, hogy akár teljesen pénz nélkül is folyathatnám az utat, mert amint már többször is tapasztaltam, a gondviselés helytől és időtől teljesen függetlenül egyformán működik. A teremtő nemcsak a szülőföldje, ember által kitalált határain belül vigyáz a gyermekére, hanem mindenhol, ahova annak útja vezet az Ő üzenetével. Pénzt gyakorlatilag csak olcsó (kétszáz rúpiás) szobákra költök néha, ahol kis időt tölthetek magammal, moshatok, elmélkedhetek, és leírhatom az út élményeit. Néha meg ételt vásárolok, ami többnyire kókusz, aminek a meglehetősen táplálós levét megiszom. Nagyon olcsó, nagyon sok van belőle, szezontól függetlenül mindig elérhető, és Sai Baba azt mondta, hogy az ember ha semmi mást nem is eszik azon kívül, megél vele :). A sofőr mellet ülő fiatalember azt mondta, nem azért álltunk meg, hogy pénzért fuvarozzunk téged. Amúgy is abba az irányba tartunk mint te, így hát egész nyugodtan megtehetjük, hogy elviszünk téged Kovalamig. KovalumBeach Miután a fiuk megtudták, mivel foglalkozok, szívből gratuláltak és sikert kívántak az úthoz. Felajánlotta az egyik, hogy két nap múlva valami gazdag turistákat visz a Trivandrum, Kerala fővárosa repterére, onnét meg tovább megy észak felé egyedül, és ha gondolom szívesen elvisz, hogy haladjak. Miután lehetetlennek bizonyult a terv, mivel én nem használok telefont, felajánlotta, hogy legalább ad valami pénzt, hogy legyen bár az éjszakai szállásra. Kedvesen visszautasítottam, mondván, hogy van annyi pénzem mindig amennyire épp szükségem van. Arra is jut, hogy kifizessem a szobát egy – két napra. Végül azt mondta, hogy imádkozni fog, hogy az utam sikeres legyen. Mondtam, hogy azt elfogadom, többre nincs is most szükségem. Kíváncsiságból megkérdeztem, milyen vallásúak. Azt mondták, hogy hinduk, de számukra minden vallás ugyanaz: a szeretet vallása.Parking&Waiting2 Megérkeztem Kovalomba, amely egy szép tengerparti, külföldi turisták által felkapott hely. Tudtam, hogy ez nem az hely, ahol utánam kiabálják, hogy nem – e mennék az otthonukba lakni egy pár napra anélkül, hogy bármit is kelljen fizessek érte. <img title="Sharpness by hargitay., on Flickr" src="http://farm6.static.flickr.com/5132/54703A világon mindenhol vannak ilyen helyek, amelyek valamelyest egyéniségüket veszítették a turizmus oltárán. A kereskedelem meg a piac formálja a képüket. Kb. hat hetes indiai tartózkodásom ideje alatt először találkoztam esővel, ami itt nem szokványos, de szívesen látott vendég, ami kicsit leveri a meleget, és megereszti a patakokat. Behúzódtam egy boltba amíg az eső elállt. Közben a bőröndöm kapott egy kicsi esőt, és a felírat egy picikét elfolyt. De szerencsére még mindig jól olvasható, és egy darabig még alkalmas lesz az üzenet láttatására. Eső után elindultam szállást keresni, ami nagyon jól ment, mert rövid idő alatt megkaptam a legolcsóbb szállást: kétszáz rúpia egy éjszakára. A szállás egy kissé eldugott helyen volt, de más külföldiek is megtalálták még előttem, akik nem akartak nagyon sok pénzt költeni szobára. A szobámnak egy kis tornáca is volt, ahol kitöltöttük a hivatalos papírokat. SharpnessItt közben megismerkedtem egy másik vendéggel akit Irinának hívtak, aki egyenesen Moszkvából jött Indiába. Irina egy huszonöt éves szép orosz hölgyecske. Érdekes módon egyedül volt. Másnap kellett találkozzon a barátnőjével Chenneyban. Nem beszélt túl jól angolul, ezért én lassítottam, hogy tudjunk valamennyire értekezni. Egész jól találtak a gyér szavak, és bár nem randit terveztem aznap estére egy orosz archeológus lánnyal, hagytam, hogy legyen az ami jön, ami jól esik mindkettőnknek. Szívesen töltötte az estét az én társaságomban a lány, és nekem is jól telt annak ellenére, hogy nem terveztem semmilyen féle csajozást az útra. Néha elhangzott az üzenet a fejemben miközben Irinával beszélgettünk: A föld körül a békéért és a megértésért. Ennek, ami most történik milyen köze lehet hozzá? Hmmm…nem tudom, de engedem, hogy a jelen megtörténjen, kibontakozzon annyira, amennyire szeretne. Egy idő után úgy ültünk egymás mellett és beszélgettünk, mintha már évek óta minden nap ezt csinálnánk, ezért az is természetes volt egy idő után, hogy a lány nem ment vissza a szobájába, hanem nálam töltötte az éjszakát. Egyszer azt mondja, hogy az ő neve görögül azt jelenti, hogy béke. Először csak mosolyogtam az új információn, de nem bírtam sokáig, és hangosan felnevettem. Mondom neki, hogy én érted jöttem idáig, és érted megyek tovább. – Hogy – hogy? – kérdezte? – Hát úgy, hogy azt írja a táskámon, hogy a föld körül a békéért és a megértésért. Te vagy a béke, és most már értem, hogy egész mostanig téged kerestelek, és te vagy az üzenet :))). Jó volt az együttlét, és hálás voltam az életnek, hogy ezzel is megajándékozott. Az ő arcán is öröm volt. Reggel megköszönte, az együtt töltött időt, megöleltük egymást, adtam egy utolsó puszit az arcára és szétváltak útjaink. Ő indult a buszmegállóba, hogy elmehessen Kerala fővárosába, hogy onnét tovább utazhasson Chenneyba, ahova a barátnői érkeznek repülővel. Én meg lesétáltam egyet a partra, hogy megnézzem és lefényképezzem azt a helyet, ahol ezek a sorok megszülettek. Tizenöt kilométer távolság avagy mi az ára a mosolynak? Amint az előzőekben említettem, az úton Kovalam felé a fiatal srácok, akik megkérdezték, merre tartok
, hívtak, hogy menjek volézni velük, fizettek nekem egy teát meg egy sült banánt, és azt is felajánlották, hogy nem kell aznap este tovább menjek, mert szívesen elszállásolnak az otthonukban. Igen, ez volt amitől egy idegen azt érezheti, hogy nem is annyira idegen, sőt, egyáltalán nem az, otthon van, mert az otthoni vendégszeretet érezheti. Ez történt tizenöt kilométerre a szépséges Kovalamtól, ami egy igazi turista paradicsom. Az első esti megérzésem beigazolódott: az emberek feltűnően kedvesek. Mindenki köszön, a mosolyok a tarkón összeérnek, megkérdik, honnét jöttél, nyájas szavakkal kényeztetik az ember hallószervét, és utána még mielőtt továbbállnál, hamar rátérnek a lényegre, a bizniszre. Elmondják, hogy mi a kínálat, mit lehet tőlük vásárolni. Ha netán nem vásárolsz semmit, a mosolyözön elapad, megváltozik a hangnem, mert bűnt követtél el: semmit nem vásároltál. Valószínűleg a fényképezőgépem teszi, de az is lehet, hogy a bőröm színe is közreműködik abban, hogy turistának néznek az ilyen helyeken. Természetesen a bőröndöt sem húzom mindenhová magam után. Még a szomszédos kis halászfaluban is pénzt kérnek már csak azért is, ha valaki bekerül a látókörödbe. Ha fehér embert látnak, mintha rá lenne tetoválva a dollárnak a jele a homlokára, vagy mintha azt írná valahol az ingjén, hogy pénzautomata, egyből elkezdik súrolni a hüvelykujjukat a másik négyhez, utalva arra, hogy pénzzel tartozom, mivelhogy találkoztunk :). Sajnos az történt, hogy ahova a fehér ember betette a lábát „kicsit vakációzni”, ott mindent pénzben mérnek, még a mosolyt is. Eltűnődtem, mi lehet ennek az oka. Ha az ember hajlamos a magával szembeni őszinteségre, hamar rájön, hogy ez a kissé kellemetlen és nyomasztó szituáció nem más mint a saját tükörképe. Sokan hisszük, és valljuk, hogy olyan világban élünk, hogy ha az embernek van pénze, semmiben nem fog szűkölködni, ugyanis az ezzel a szinte istenként tisztelt fizetőeszközzel, mindent el lehet intézni. És gyakoroljuk is ezt a hitünket, természetesen mindenki a pénztárcája méretének függvényében. Főleg ha elmegyünk vakációzni! Odaadunk mindent a kényelemért: hozd már ide azt a poharat, nesze itt van tíz rúpia Aprópénzemnek hatalmas értéke van egy kizsákmányolt országban. Istenhez méltó tiszteletet vívok ki vele. Kimegyek az utcára, és a koldusnak, a nyomoréknak is vetek valamit, hogy a kényelmes nyugati színvonalú vakációmat az az érzés koronázza, hogy még nagyon jó ember is vagyok, ugyanis segítettem egy kolduson: dobtam neki néhány garast. Emlékszem, egyik alkalommal kijöttem Sai Baba ashramjából, és szokás szerint egy csapat koldus rontott szembe velem. Eltorzult arcokkal könyörögtek a pénzért. Már – már megsajnáltam, és adtam egy néhány rúpiát egyiknek, amikor hirtelen elgondolkodtam, hogy ha én pénzt adok neki, akkor azt a szánalmas, fájdalomtól eltorzult arcot segítek neki megőrizni még egy jó darabig. Segítek neki megerősíteni, azt a hitet, hogy minél torzabb az arca, annál jobban megy a biznisz, és továbbra is eszközként használja azt a megélhetésre. Igen, én vagyok a felelős a torz arc látványáért. Én vagyok, aki azt hazudom neki, hogy ez a megoldás a problémájára, én vagyok, aki azt hazudom magamnak, hogy jobb ember vagyok az által, hogy pénzt adok neki. Biztatom a turistákat, hogy elmenjenek ilyen helyekre, ahonnét most írom ezeket a sorokat, hogy a kényelmes vakációjuk alatt szépen tükörbe nézhessenek, hogy a modern világunk legszentebb eszköze, a pénz mit tett, és mit tesz folyamatosan, hogyan váltja fel az emberi értékeket, hogyan kerülnek az emberi értékek be a széfbe, a bankba. Igen, van ördög. Van Isten és ördög. Nekünk nincsenek szemeink, hogy ezt észrevegyük. Több napot töltöttem Kovalamban. Valahogy így jött. Részben szembesülnöm kellett a fent leírtakkal, és hagynom kellett, hogy megérjenek bennem a gondolatok, amelyeket a két tizenöt kilométeren belüli világ találkozása szült bennem. Más érdekességek is történtek, ami teljesen természetes dolog, ha az ember megnyitja a kis kapukat a másik világ felé, és hagyja, hogy annak tanításai beáramoljanak. Egyik este internetezés közben arra lettem figyelmes, hogy a mellettem lévő asztalnál három hölgy beszélget magyarul. Egész hangosan tették ezt, mert tudták, hogy kizárt dolog, hogy India déli csücskében valaki értheti a magyar beszédet. A magam dolgával voltam elfoglalva, ezért nem figyeltem a beszélgetésük tartalmára. Ági, Marika és Gabriella nagyon meglepődtek, és el is pirultak, amikor átszóltam, hogy khhhhhhhhhhmmmmmmmm, csak azt szeretném mondani, hogy én is itt vagyok, és hogy milyen szép esténk van :). Felhívtam a figyelmüket, hogy nem muszáj elmondják mentegetőzés közben, hogy miről beszéltek, és miért, mert nem figyeltem a beszélgetésük tartalmára, így egyelőre nincs semmi, amiért szégyenkezniük kéne :). Közben megérkezett Róbert is, Gabriella férje a kislányukkal, és megtudta, hogy mi történt az elmúlt néhány perc alatt. Majd viccesen átszól, hozzám, hogy kicsit akkor átülne mellém, hátha olyan dolgokat tudna meg a hölgyekről, amelyek amúgy talán élete végéig titkok maradnának. Közben az is kiderült, hogy egy hónappal ezelőtt Róbert meg én már találkoztunk itt Indiában, pontosabban Sai Baba ashramjában. Egyetértettünk abban, hogy ez több mint véletlen, de mégis miután közöltük röviden egymással, hogy mi szél fújt erre, én fogtam magam, elbúcsúztam tőlük, és elmentem a szobám irányába. Na de másnap reggel miközben a felkelő tengert fényképeztem, Marika épp arra járt, és abban egyeztünk, hogy elmegyünk megnézni a világítótornyot. Így alakult, hogy a véletlen találkozásnak értelmet is adtunk. Felmentem hozzuk, és nagyon kellemes beszélgetésekre került sor az újonnan megismert Indiai magyarokkal. Így a továbbutazást is elhalasztottam. Náluk megtanultam, hogy jobb híján vasalón is lehet pirítóst készíteni. Róbert megkért, hogy segítsek neki, egy helytelenül foglalt jegyet kijavítani telefonon keresztül. Sajnos csak a jó szándékkal tudtam neki ebben segíteni, mert a légitársaság irdatlan összeget kért az átírásért. De telefonálás közben arra járt egy fiatal hölgy, aki meglepő módon magyarul beszélt a kutyájával, így Róbert megszólította. Kiderült, hogy Bettina már két éve van Indiában, és még mindig nem érzi úgy, hogy elég volt belőle. Sokat nem beszélgettünk akkor, de ő elmondta röviden, hogy hol lakik, ezért úgy döntöttem, hogy másnap ha sikerül, megpróbálom megkeresni, és megtudni tőle, mi az ami egy fiatal hölgyet két évig tart Indiában. Tudtam, hogy nem szólhat csak arról egy ilyen spontán találkozás, hogy szia – szia, te is India, meg én is India. Másnap reggel elindultam a part felé, hátha megtalálnám Bettinát. Útközben találkoztam Michaellel egy Belga fiatalemberrel aki el volt tévedve a kis dzsungelben, amelyet át kellett szelnem, hogy lejussak a lakásomról a partra. Megkérdezte, merre a part. Én azt mondtam, jöjjön velem, mert én is abba az irányba tartok. Elmesélte, hogy épp melóban van, aminek a lényege az, hogy szélerőműveket javít szerte a világban. És mindig abba az országba kell mennie, ahol épp baj van valamelyikkel. Így nem volt nehéz neki mostanra körbejárni az egész világot. Kiderült, hogy van egy közös hobbink is, a fényképezés. Sokat mesélt azokról a helyekről, amelyeket meglátogatott Indiában, ezzel nagyon jó ötleteket adva nekem további utamhoz. Megtudtam, hol lehet gyönyörű teaültetvényeket, hol lehet indiai oroszlánt, bengáli tigrist, meg hópárduc fényképezni. Tartalmas közös eszmefuttatásaink, segítettek nekem megfogalmazni a pénz birodalmáról írt elmélkedésemet. Nagyon ő sem rajongott ezért a pénz cen
trikus, nyugati mintára épült tengerparti városkáért, de mondtam neki, hogy ezt meg kellett tapasztalnunk, hogy megértsük az üzenetét. Érdekes információk kerültek terítékre az ő munkahelyét illetően, mint például, hogy az ő szobája, amelynek teraszán megnéztük egymás képeit, és egy kávét is elfogyasztottunk tízezer rúpiába kerül egy éjszakára amit a cég fizet, amíg az én szobámért napi kettőszáz rúpiát fizetek, amit én sokallok, ha eszembe jut, hogy a föld körüli úton az ételnek prioritása kell hogy legyen a szállással szemben. Azt is elmondta, hogy elképesztő, hogy neki a cég annyi pénzt fizet egy étkezésért, amiből szinte egy teljes indiai falu jól lakna. Most gondolhatod, hogy Michael az ideális partner volt számomra, hogy a fenti sorokat megfogalmazzam. Tudom, hogy abban a világban amelyből mi jövünk, nem sokra megy az ember pénz nélkül, de valahogy nekem mégis nehezemre esik szeretettel beszélni róla. Főleg akkor, ha eszembe jutnak az olyan dolgok, hogy a Coca Cola gyárat épít India közepére. A terméket exportálja különböző helyekre, miközben a gyár körüli településeken az emberek mélyebbre és mélyebbre ásnak, hogy vizet találjanak, és mégis sokan ivóvíz hiányában halnak meg. A Coca Cola és társai meg büszkén tüntetik fel különböző helyeken, hogy ők milyen karitatív dolgokkal foglalkoznak, és mennyi jót tesznek az emberiségért, amivel elterelik a figyelmet arról a tényről, hogy az a sok jó amit ezek a jótékony multik tesznek az emberiségért, egy töredékét sem teszi ki annak a kárnak, amit okoznak. Még rosszabb érzések keringenek bennem a pénz kapcsán, amikor arra gondolok, hogy Bolíviában a vizet is privatizálták. Egy külföldi cég kitulajdonította, és pénzt kér a helyiektől érte. Így családok, amelyeknek nincs pénzük rá, a vízvezeték mellett szomjan és a kosszal szemben védtelenül múlnak ki a világból. Kovalam élő példa arra, hogy a rossz is jó valamire, ugyanis Kovalamnak sikerül elgondolkodtatni egy két embert, akik lehet, hogy a vakáció után egy másik utat választanak, amely talán egy kicsivel boldogabb, de nemcsak nekik hanem a környezetükben élők számára is. Michael közölte, hogy befizetett, egy csónakos halászatra, és ha van kedvem, tartsak vele, mert épp elég pénzt adott nekik, hogy kettőnket is elvigyenek. Abban egyeztünk, hogy másnap tizenegykor találkozunk. Elköszöntünk egymástól. Elindultam egy kis utcán fölfele megkeresni Bettinát. Csak azt tudtam kérdezni a helyeiktől, hogy magyar fehér hölgy, fekete kutyával. Nem – e ismerik? Miközben újabb helyi asszonyokat faggattam, megjelent Bettina mondván, hogy a szomszédok szóltak, hogy valaki keresi őt. Felmentünk a lakására, és rövid bemutatkozó után elkezdtem faggatni őt, hogy mi hoz, és mi tart egy fiatal magyar lányt Indiában két éven keresztül.  Nem menekültem semmi elől. – Mondta. – Egyszerűen csak eljöttem, hogy befejezzem a tanulmányaimat, és megtetszett India. Itt is jó, ezt is szeretem, így hát úgy döntöttem, hogy maradok.  Mi az, ami leginkább megragadott Indiában?  A szabadság, és a kaja, ami mennyei!  Mi az a szabadság?  Vissza a gyökerekhez; Az egyszerűség varázsa; Minden sokkal egyszerűbb. Semmi nincs túl bonyolítva. Nincs minden definiálva. Nem ragaszkodnak itt ahhoz, hogy mindent egy előre megadott struktúrára építsenek. Elfogadják az emberek, hogy minden úgy van jól, ahogy éppen van, és akkor, amikor éppen van. Nem panaszkodnak. Ez szerintem az igazi spiritualitás. Indiába csak akkor, és úgy érdemes jönni, ha nyitva a szíved és az elméd, mert másképp nagy csalódásokban lesz részed. Ami itt teljesen természetes, otthon egyenesen extrém, és fordítva. Egyesek azt hazudják maguknak, hogy voltak Indiában. Megérkeznek egy előre lefoglalt szállodába, amelyben néha több a luxus mint Európa legelőkelőbb hoteljeiben. Amikor kimennek az utcára, és olyant tapasztalnak ami szokatlan számukra, intenzív panaszkodásba kezdenek, és elutasítanak mindent ami idegen. Ne adj Isten a kutya a napozó ágyuk mellé szarik, az egyenesen a világ végét jelenti számukra, holott tudhatnák, hogy Indiában a nagy dolog elvégzéséhez nincs szükség angol vécére. Elég egy csendesebb fa árnyéka, és máris kezdődhet a megkönnyebbülés.  Hát igen. Hajlamosak vagyunk arra, hogy becsapjuk magunkat. Modern európaiként egy távolabbi Európába megyünk nyaralni, ahol az otthon megszokott körülményeket keressük, hogy nehogy veszélybe sodorjanak az ottaniak :). Bettina szerelmes lett Indiába. Sokat utazgat, fényképez, és folyamatosan leírja az újabbnál – újabb indiai felfedezéseket, hogy akiket érdekli a sokszínűség országa olvashassanak, képeket láthassanak róla. Aki kíváncsi, betekintést nyerhet a fűszerek hazájának sokszínűségébe Bettina blogján: http://www.pavalany.wordpress.hu. Későre lett vége a beszélgetésnek, ezért meglehetősen nehéz volt reggel felkelni azzal a szándékkal, hogy készítünk egy néhány felvételt a kis halászfaluról a felkelő nap fényében. Sajnos a felhők eltakarták a várva – várt reggeli sugarakat, ezért fényképileg nem lettünk sokkal gazdagabbak, de viszont Anand, Bettina kutyája segített nekünk kicsit felturbózni az adrenalint, amikor elszakította a pórázt, és egy kis kecskedigónak megmutatta a pokol bejáratát. Persze ezt a helyi muzulmán közösség, amely addig sem nézte jó szemmel jelenlétünket, nem nagyon díjazta, ezért olyan jó nagy háziszappan méretű köveket lódítottak a kutya irányába, amelyeknek egy része mellettünk landolt. Megfutamodtam, és elkaptam a kis támadót, visszabogoztuk rá a pórázt és eliszkoltunk onnét, elejét véve annak, hogy a helyi öregek tanácsa kitűzze a vérdíjat a betolakodókra. Bettina hazament kutyát fegyelmezni, én meg felmentem Robiékhoz egy kis szokásos beszélgetésre, és feltöltődésre. Kaptam egy kis lávakő medált Ágitól, amely állítólag energetizál. Pihenéssel, tartalmas elmélkedésekkel telt az utolsó tengerparti nap hátralevő része. Este hazamentem, átnéztem a nap fényképeit, és eltettem magam a következő napra, hogy pihenten induljak haza, vissza az útra. Layers

HATÁROK NÉLKÜL:

     Minden emberben van valmi veleszületett természetes jóság, amit eltakar a társadalom nehéz takarója. Az én dolgom, hogy ezt a takarót lehúzzam minél több felebarátomról., hogy egy annyival is szebb, és vidámabb legyen földi létezésünk. Ha lehúzták már rólad is a takarót, vagy te magad rúgtad le, mert már nem bírtad a levegőtlenséget, légy munkatársam, légy felelős a benned megszületett gondolatokért, megértésekért. Mond ki őket hangosan, hogy hallja az egész világ, mert különben minden magadba fojtott jó gondolat, meglátás halálra van ítélve. Nem azért kapjuk az örömet, az értelmet, hogy önző módon magunkba tartsuk, vagy alkalomadtán anyagiakra váltsuk, hanem azért, hogy mindig megosszuk, továbbadjuk, hogy a lánc ne szakadjon meg, hogy a gondolat szabadon szállhasson, amíg lehet. Megint csak arra kérem a teremtőt, hogy szálljon be a melóba, segítsen nekem szavakba önteni az elmúlt napok csodáit, mert egyre csak azt érzem, hogy az út olyan élményekkel ajándékoz meg folyamatosan, amelyek leírására a legszebb költői szavak sem lennének elegendőek. Hirtelen az jutott eszembe, hogy nehéz dolgot vállal, ki kezébe tollat vesz (Már nem emlékszem kinek a tollából származik, de nem is az a lényeg. Nem tagadom, akkoriban szívemből utáltam mindent, ami irodalom, ami költészet, és ékezetekkel is csak azóta kezdtem írni, amióta, nekifogtam az út folyamatos élő közvetítésének. Ezért előfordulhat, hogy meglehetősen gyakran hibázok, és kellemetlen élményben részesítem a szakma avatott nagyjait.). Ez ma úgy hangozna, hogy nehéz dolgot vállal, ki az OpenOffice-t írás céljából elindítja. WaitingForTheMiracleToCome Későn indultam Kovalamból. Kicsi mellékutak rengetegében, megkerestem a fő, az észak fele vezetőt, és belekezdtem a már egy jó ideje hanyagolt ballagásba. Olyan jól esett az újra otthonlét, hogy nem jött, hogy jelezzem az engem elkerülő autóknak, hogy én is ugyanabba az irányba megyek, ezért akár együtt is mehetnénk. Nemsokára be is köszönt a már egy ideje szokásos, meleg, tengerparti napnyugta, majd az este, amely szorosan az előző nyomában vágtatott. Azt is tudtam, hogy ez azt vonja maga után, hogy a járművezetők, nem látnak majd engem az út szélén, ezért fennáll a veszélye, hogy belém dörgölik majd fém szekerüket. A döntés megszületett: felpattanok az első buszra, és azzal folytatom tovább utam Trivandrum, Kerala fővárosa fele. Nem azért idegenkedek a buszoktól, mert fogytán a pénz, és spórolni akarok, hanem egyszerűen csak azért, mert jobb stoppolni, sokkal nagyobb érzés a gondviselés meleg ölelését érezni, amikor egy kedves autótulajdonos megáll, és örömmel felajánlja, hogy elvisz egy darabon. Na de a helyzet folyamatosan és gyorsan változik, már csak abból az egyszerű okból kifolyólag is, hogy az Indiai nagykövetség által kibocsátott engedélyem, amely feljogosít arra, hogy „turistaként” Indiában létezhessek, lassan lejár. Ez azt jelenti, hogy ma már kevesebb mint egy hónapon belül, már csak kívülről fényképezhetem a színek országát, a mostani otthonomat, Indiát. Nagyon kíváncsi vagyok észak Indiára. Valóságos legendákat zengenek Rishikeshről, meg Kasmirról amely, annyira csábító valamiért, hogy egyszerre hárman harcolnak kegyeiért: Pakisztán, India, és Kasmir jó maga. Valimért azt érzem, hogy ha már ennyire mélyen bennem van a béke üzente, akkor nem kerülhetem el az olyan helyeket sem mint Kasmír, ahol épp kevés van belőle. Mostanáig is folyamatosan szórtam az üzenetet, és bízok is benne, hogy valamennyire fertőzött, de azt gondolom, hogy ott lehet nagyobb hasznát veszik majd neki, mint mondjuk Dél Indiában, ahol látszólag jól megvan az iszlám a keresztény és a hindu egymás mellett. Ages Elnézésed kérem kedves olvasó, hogy hirtelen megszakítom a közvetítést. Olyan dolog történt az elmúlt néhány perc alatt, hogy nem tudok most hirtelen a múltról mesélni. Puné és Bombay között vagyok fél úton, valahol az országút mellett. Reggel a tegnap esti jótevőm, elhozott a lakásáról egész idáig, hogy innét tovább folytathassam az utat Bombay irányába. Egy ideig próbálkoztam, hátha felvenne valaki, de a reggeli siető autók, nem nagyon szándékoztak megállni. Ezért én sem szándékoztam, önző akaratos kitartásommal erőltetni a dolgot. Félrehúztam, bementem egy út menti étkezdébe, amely tulajdonképpen egy födött, de nyitott, meglehetősen szellős helység. Mosolyogva, vidáman, a felkelő nap frissességével állítottam be. Hangosan köszöntem az ott levőknek, akik kedves mosolyokkal és szegényes angollal viszonozták. Abban az időpontban pangott a helység. Felfedeztem, hogy van dugasz, amit használhatnék a laptopomnak. Gondoltam, itt jó nyugodtan leülhetek és nekifoghatok írni, mert meglehetősen nagy az elmaradás. Kissé megbomlott az egyensúly a tapasztalás és a megosztás között, ami annak is köszönhető részben, hogy a múlt éjszaka előtt, már vagy négy napja nem aludtam ágyban, hagyományos európai ember által megszokott körülmények között, hanem buszon, állomásban, vonatban, imitt – amott, ahol sikerült. Ezek többnyire csak 1- 2 órás pihenések voltak. Nem panaszként mondom ezt, ugyanis, amióta, próbálok a környezetemmel egyformán rezonálni, azóta jóval kevesebb pihenéssel és étellel beérem. Meg is kérdeztem a fiukat, hogy leülhetnék- e, hogy valami írogassak a laptopomon. Mondták, hogy semmi akadálya. Nem is kellett fogyasszak semmit, és használhattam a helyet, meg a villanyáramot. Az asztal és a szék kissé porosak voltak, a nagy járműveknek köszönhetően amelyek a vendéglő előtt forgolódtak folyamatosan. Kértem egy darab rongyot, hogy letörölhessem az asztalomat. Hirtelen eszembe jutottak a hajós évek, ahol felszolgálóként dolgoztam, és kedvem támadt az összes asztalt letörölni egyúttal. Meglepődve nézték, hogy mit csinál itt ez a sápadt bőrü. És egy idő után rám is szóltak, hogy hagyjam abba, mert majd ők megcsinálják. Mondtam, ne idegeskedjenek, mert örömmel csinálom. Amúgy is, nem fogok semmit sem fogyasztani. Legalább ennyit fogadjanak el fizetségül. Hajnival csak este nyolc óra után találkozok Bombayben. Addig meg szabad az idő és az energia. És bár kicsi késéssel, de tudom közvetíteni az elmúlt napok eseményeit. Egész jól belemélyültem az írásba. Örültem, hogy ilyen spontánul jönnek a gondolatok és az emlékek a már jó pár napja lezajlott eseményekről. GoodMorningSun Egyszer csak egy hatvan év körüli hindu úriember, kedvesen rám köszön, és megkérdi, hogy vagyok. Én meg erre kedvesen, játékosan, kicsit bemélyítve a hangom, mondom neki, hogy ha ennél jobban lennék, akkor talán már nem is tapasztalhatnánk egymást ebben a formában. Leült velem szembe, és elkezdtünk beszélgetni. Érdekes, hogy eszembe nem jutott, hogy na, még csak az hiányzott, hogy most amikor ilyen jól megy az írás, valaki megzavarjon és tört angollal kérdezősködjön, hog
y ki vagyok, és miért vagyok, meg ilyenek. Nem, nem volt ilyen bennem. Abbahagytam az írást, és átadtam magam az akkori most pillanatainak. Perceken belül már úgy ment a konverzáció, mint például Dikk vagy George barátommal, akikkel mondhatni együtt nőttem fel. Röviden elmondtam neki, miért csinálom ezt, és hogy csinálom ezt. Elmondtam, hogy azzal szemben amit terveztem tavalyra, hogy körbemotorozom a földet, ennek az útnak nem igazán vannak önös céljai, sokkal inkább arra az üzenetre figyelek, ami megjelent bennem, amiről érzem, hogy most épp engem választott magának eszközül. Ezért felelős vagyok érte. Elmondtam azt is, hogy nem pénzzel utazom, nem vagyok turista, hogy ez az út valami mást szeretne üzenni azoknak, akik olvasnak róla, mint hogy milyen jó turistáskodni a világ körül, és hogy milyen jó hotelek meg ételek vannak például Goában. Meg milyen szép tengerpartok vannak Keralában. Elmondtam, hogy nem baj, ha több napon keresztül nem alszok ágyban, és az is elég ha naponta csak egyszer eszek kész ételt. Az sem baj, hogy néha tíz kilométereket gyalogolok húzva a táskát magam után. És az sem baj, hogy fogalmam nincs legtöbbször, hogy hol térek nyugovóra, ha lemegy a nap. Miután válaszoltam a feltett kérdésekre, megkérdeztem, hogy ő mivel foglalkozik. Ő erre azt mondja, hogy ő a tulajdonosa ennek a helynek, meg a mellette levő hotelnek. – Ez szívás! – gondoltam magamban. Kérdeztem tőle, hogy nagy baj – e, hogy itt írom a beszámolót, anélkül, hogy fogyasztanék bármit is. Azt mondta, dehogy, és megkért, hogy üljek át egy másik asztalhoz ami mellett van egy ventilátor, amit bekapcsoltatott a kedvemért. Megkérdezte, hogy fogyasztanék – e valamit. Mondtam neki, hogy nagyon jól ellettem látva a tegnapi fuvarom és kedves családja által, akik még uzsonnát és ivóvizet is pakoltak nekem az útra. Úgy, hogy mindenem megvan, amire vágyhatok. Hozatott, egy Kólát nekem, aminek örültem is nagyon, mert valahogy itt Indiában kívánni kezdtem néha, azt az itókát, amit nagyon ritkán fogyasztottam otthon. Azt mondta egyik barátom, hogy az főleg az elején hasznos is lehet, amíg megszokom az itteni ételeket. SepReflect Vikamkher végül megkérdezte, hogy mik a további terveim. Mondtam neki, hogy északnak tartok, Delhi majd Rishikesh irányába. De a tervem bármelyik percen változhat annak függvényében, hogy éppen mit hoz az aktuális jelen. Mondtam, hogy ma este Hajniéknál alszom, aki az egyetlen otthoni személy akit ismerek itt Indiában. Megnézte a címet, és elővette a telefonját, hogy hívjam fel Hajnit, és mondjam meg neki, hogy este nyolc órakor ott leszek nála. Én követtem az utasításokat, és megmondtam Hajninak, hogy megismerkedtem egy úriemberrel, aki azt mondja, hogy ne aggódjak, mert elintézi, hogy ott lehessek nála este a megbeszélt időpontban. Mielőtt megtudta volna, hogy ma estére már megvan beszélve a szállás, azt ajánlotta, hogy bevisz Bombaybe holnap. Mondtam neki, hogy nagyon kedves, de addig hol leszek én. Mondta, hogy az felől ne aggódjak. Mondom jó de nincs pénz, azaz van száznegyven dollárom meg ezer rúpiám az egész föld körüli útra, amit szeretnék főképp kajára költeni, ha szükség. Ismételte, hogy ne aggódjak miatta. Én meg azóta is olyan nyugodt vagyok, hogy ha ennél kicsivel is nyugodtabb lennék, fakabátban feküdnék készen az alámerülésre :). Megnyugtatott, hogy gondoskodik róla, hogy megérkezzek este a Bombayi desztinációmba. Addig meg nyugodtan üljek itt, és írjam a beszámolót. Megkérdezte milyen ételt fogyasztok, hús tartalmú vagy vegetáriánus ételt. Mondtam neki, hogy Indiába érkezésem óta az utóbbit fogyasztom, és tetszik nagyon. Kiadta az utasításokat a legényeknek, hogy az általam megszabott időpontban ennem adjanak, meg bármilyen italra van szükségem, kivehessem a hűtőből. Mondom neki, hogy fontos lenne a történetemhez, hogy tudjam, miért csinálja ezt. Miért segít nekem anélkül, hogy kérjem, anélkül, hogy cserében adnék én neki érte valamit. Erre mondta ő a következő szavakat, amelyek egy részét képezik válaszának: „Every person you come accross in this birth, has some connection with your previous births. There is a unique law of attraction which opertates in the nature, which is beyond the law of magnetism, it is the attraction between the auras.” vagyis minden személy, akivel találkozol ebben az életedben, valamilyen módon kapcsolatban volt veled az előző életeidben. Van egy különleges vonzás törvény, amely működik az életben, a természetben, amely a mágneses vonzáson túl van, amely az aurák közötti vonzásra vonatkozik. Azt, mondta, hogy amikor meglátott már, tudta, hogy dolgunk van egymással. Ide adta a névjegykártyáját, és megkért, hogy jól vigyázzak rá, és hogy bárhol is lennék India területén, ha bármilyen baj van, hívjam, és ott lesz, hogy segítsen. Megjegyezte, hogy van valami rokona Kasmírban, akit megkér, hogy segítsen nekem ottlétem alatt. Örömteli ritmust vert a szívem odabenn, amikor ezeket a szavakat hallottam. Azt mondtam neki, hogy köszönöm szépen, de már sokat segítettél. Ez a magatartás, amit tanúsítasz személyemmel szemben, meg a szándék, hogy önzetlenül segítsél nekem, felemel engem. Annyira feltölt, hogy akár több napon keresztül is tudnék menni pihenés és étel nélkül. Ezek az alkalmak segítenek nekem tudatosítani, hogy egyre távolodok az egyszerű kalandtól, és az üzenet amit belém ültetett a lét, a feladatommá, életemmé válik. Bízok benne, hogy teljesíteni tudom a feladatot az isteni gondviselés segítségével., tudok figyelni az útjelzőkre, és mindig a célnak megfelelő legjobb úton fogok haladni. Remélem, nem sikerül senkinek és semminek a bennem lévő emberi EGÓt megfélemlíteni, hogy az elmeneküljön, magával rántva a testet, amelyet én most örömmel állítok a cél szolgálatába. SanscritPalmleaves Most pedig visszakanyarodok Trivandrumba, vissza ahhoz a ponthoz, ahol Vikamkher belépett a történetbe. Trivandrumban, a talán egyedüli kommunista indiai állam fővárosában csak az esti életet tapasztalhattam meg, mert a szállás árának egy töredékéből úgy gondoltam jobb buszjegyet venni, így éjszaka is haladok, miközben pihenhetek egy keveset. Mivel sokat hallottam Thekkadyrol, Kerala büszkeségéről, ezért elindultam egy éjszakai járattal, hogy a „Az Isten Tulajdon Országának” a szívét megvizsgáljam közelebbről is. Thekkady egy hatalmas rezervátum, ahol talán a legszebb a természet egész Dél Indiában. Élénk zöld, tele buja növényzettel, tavakkal, állatokkal, ahol az elefántok a tó partján fürödöznek, ahol a híres bengáli tigris uralkodik a dzsungelben. Éjjel érkeztem Kumilyba a Thekkady természeti rezervátum melletti kisvárosba. Kissé meglepett a hirtelen éghajlatváltozás, ugyanis a tengerszintről amire felébredtem, felkerültem a hegyekbe, ahol nem volt már annyira jellemző az éjszakai meleg tengerparti szellő. Reggelig az utcákon bolyongtam, megittam egy forró teát, rágcsáltam valamit, majd elindultam Thekkady felé. Hajnalban érkeztem a bejáratához, ahol már a turisták sorakoztak jegyekért. Kérdeztem mennyi ugyan biza, a beugró? Erre egy amerikai indiai azt mondja, hogy hát a színemet elnézve, nekem háromszáz. Ha kicsivel jobban hasonlítanánk egymásra, csak huszonöt rúpia len
ne. Kicsit meghökkentem, mert bár otthon nem sok az a háromszáz rúpia, de itt, ahol néha indiaibban élek az indiainál is, kicsit sok lenne egyszerre kivenni a zsebemből azt az összeget. Optimistán megvártam a nyitást, hogy beszéljek a jegyárussal. Miután a turisták elhaladtak, odamentem a jegyárushoz, és elmondtam, hogy bár a bőröm színe arra utal, hogy turista vagyok, valójában egy szegény utazó vagyok, aki szívesen megnézné Isten csodálatos alkotásának eme különleges részecskéjét. És ha lehetne, akkor engedjenek be indiai áron, mert ha azt kifizetem, attól még nem fogok éhezni később. Azt mondják, hogy nem lehet. Nem volt amit vitatkozni. A szabályok szabályok. Gondoltam magamban, hogy valóban szép hely ez az „Isten Tulajdon Országa”, csak hát azt nem mindenki láthatja. Valószínűleg jó kell lenni, hogy annak közepét, Thekkadyt megtapasztalhasd. Igen ám de miből is áll ez a jóság? Hát a jelek arra utaltak, hogy ha turistaként egy néhány ezer euróval a zsebemben vágok bele ebbe az útba, elég jó lettem volna, hogy megtapasztalhassam a „földi paradicsomot”. Akár ki is fizethettem volna azt az összeget, bemehettem volna szájat tátani a baseballsapkás napszemüveges jó emberekkel együtt, de éreztem, hogy nem tehetem, nem vagyok turista, nem az a fő cél, hogy a látvány élményeket halmozzam. Miközben elmélkedtem a tapasztaltakon, egy jó ötletem támadt. Megkeresem a park igazgatóját, és ajánlok neki egy nagyon előnyös bizniszt. Arra gondoltam, hogy megmutatom neki, milyen képeket készítettem mostanig Indiáról, és ajánlani fogom, hogy bemegyek a parkba, készítek a parkról meg annak az élővilágáról profi képeket, amelyeket cserében azért, hogy beengednek a parkba, teljesen díjmentesen oda adok nekik, hogy felhasználhassák őket a hely promoválására. Annyira tetszett az ötletem, hogy már láttam is magam, hogy belefényképezek egy tátongó tigris torkába. A „deputy directorral” kellett volna beszélnem ebben az ügyben. Személyesen csak a sorompón túl található irodában érhettem volna el őt, ami a szabályok szerint háromszáz rúpiába került volna. De megadták a telefonszámát, amit nyugodtan hívhattam, mert soha nem válaszolt senki. Egyszer csak beleszólt az úr a telefonba, elmondtam neki az ötletet, és tetszett is neki nagyon, de azt válaszolta, hogy meg kell adja nekem egy még fontosabb igazgató telefonszámát, aki dönthet majd az ügyben. A még fontosabb igazgatót is felhívtam akinek a hangját alig hallottam az utca zajának köszönhetően, mert hogy egy utcai telefonról hívtam jobb híján. Ettől függetlenül, lelkesen bemutattam neki a marketing tervet. Túl sokat nem hallottam az amúgy sem túl lelkes hangjából. Arra emlékszem, hogy egyszer csak egy sípszóval beszélgetek, ami nem igazán volt vevő az ajánlatomra. Nem haragudtam senkire. Sem a deputy directorra, sem annak felettesére, sem magamra. Szívből örvendtem, hogy a lét engedett nekem egy kis betekintést „Isten Tulajdon Országának” a szíve csücskébe, elgondolkodhattam a történteken. Jó volt az élmény, mert láthattam az ember lehetőségeit egy szegény kíváncsiskodó vándor szemszögéből is. Ismételten örvendtem, hogy nem úgy indultam az útra, hogy valami megspórolt pénzösszeggel kelet európai turistát játszok a világ körüli utamon. Megtehetném, hogy eladom a motoromat, és annak az árából megteremtem a hírt, hogy a székely legény körbeutazta a földet. De továbbra is úgy érzem, hogy az utazás leggazdagabb formáját választottam így pénz nélkül, és hála van a szívemben mindenért amivel az út folyamatosan megajándékoz. Legyen az úgynevezett jó, vagy úgynevezett rossz. Sokan, akik olvassák ezeket a sorokat, tudják, hogy nem létező fogalmak ezek. Rossz dolgoknak mondhatná a fentieket a modern ember, de én hálás vagyok, hogy szerencsém volt ezekhez a rossz dolgokhoz is. Munnar Greenery Jó ismételten elgondolkodni azon, hogy mit is teszünk azokkal a dolgokkal, amelyeket használatra kölcsön kapunk a léttől. Először is bekerítjük úgy – e? A „miénk” vagy az „enyém” bélyeggel címkézzük. És mivel az enyém, az természetes, hogy másnak semmilyen köze nincs hozzá. Az én nagyon fontos engedélyemre van szükségük, hogy láthassák, tapasztalhassák azt, amit tiszta ingyen adott a lét minden élő számára, hogy örömét lelje benne. De Thekkadyban kiderül, hogy az elefánt látványában csak azok részesülhetnek, akik a szabályaink szerint fizetnek érte. Ha nincs pénz, az elefánt nem is létezik, mert ő a határokon túl van, amit szintén mi gyártottunk, és aminek átlépése pénzbe kerül. Apropó határ! Ez a kedvenc témám, mert szorosan egybevág az üzenettel. Mondta valakinek a teremtő, hogy ez az ország amelyikben élsz a tiéd, csakis és kizárólag a tiéd, senkit ne engedj be, mert ott csak neked van helyed. Nekem személyesen nem mondta, hogy az ország ahol élek, csak és kizárólag az enyém. Én kezdtem határokat építeni, anélkül, hogy megkérdezzem tőle, hogy ő, aki életet adott testemnek, mit gondol róla. Én döntöttem el, hogy bekerítem, és birtokolni fogom a földet, ahol élek, hogy sorompót teszek a bejáratára, hogy elszigetelem magam az egésztől aminek részeként születtem ide. Nem volt bennem egy cseppnyi alázat, hogy megkérdezzem a teremtőmet, hogy jó lenne – e, ha megtenném ezt. Nem figyeltem a szülőm szavára, pontosabban én mint teremtettje felülbíráltam a szavait, még mielőtt megértettem volna őket. Még mielőtt megértettem volna a teremtésemet, olyan dolgokat kutattam, amelyek időrendben csak később következtek volna, miután már értem azt a teremtményt, ami kutatni akar, ami bíráskodni akar. Ezt tettem. Csodálkozunk, miért van harc, miért van háború. Szinte hihetetlen, hogy mennyire egyszerű a válasz rá. Ki háborúzna, ha senki nem hinné azt, hogy bármi ami van, ami körülvesz birtokolható? Ki háborúzna, ha senki nem hinné azt, hogy több lesz az által, hogy elveszi a másét, hogy értékesebb lesz az által hogy többet birtokol? SunsetOverALake Határokat építettünk, hogy elszigeteljük magunkat egymástól, hogy eltávolodjunk egymástól. Határokat építettünk, mert azt hittük, hogy az ami azon belül van, az a miénk, attól leszünk mi értékesek a teremtés szemében. Azt hittük, hogy minél tágasabb a minket körülvevő határvonal, annál boldogabbak leszünk. Igen, ez részben így van, mert ha például Kína addig növeli a határokat ameddig csak lehet, az fog történni, hogy a határvonalak összeérnek, és így megszűnnek, mert nem lesz amit elválasszanak egymástól. De mivel, hogy kétlem, hogy Kína addig tudná növelni a határait, hogy azok összeérjenek, hogy az egész föld egy hatalmas nagy Kína legyen, ezért tanácsosabbnak látom az összes határt eltörölni. Határok nőttek és csökkentek sokszor a történelem folyamán. Hatalmak születtek azért, hogy meghaljanak. Mi értelme volt? Az elefántot az Isten teremtette. A fát, az erdőt, a vizeket, a napot az Isten teremtette. De melyik szent könyv írja azt, hogy a határokat is Isten adta? Hogy lehetünk ennyire intelligensek, hogy a szentkönyveink üzenetét arra használjuk fel, hogy a határainkat gyilkolás és harc árán növeljük, mikor egyetlen szent könyv sem mondja, hogy a határokat Isten adta. Ellenkezőleg!
Tőle az egységet kaptuk annak minden örömével együtt. De mi visszautasítottuk, az elkülönülést választottuk, az eltávolodást, a gyűlöletet. Azért lettünk ilyen kicsire teremtve, hogy együtt egymást kiegészítve, segítve elérjünk oda, ahonnét jöttünk, megértsük a teremtés nagyszerűségét, hogy továbbléphessünk, hogy megnézzük, mi van azon túl. Ez helyett mi mit teszünk? A határainkat bővítgetjük, és persze csodálkozunk, hogy miért kell a háború? A háború egy természetes eredménye annak a magatartásnak, amely elutasította az értelmet, a szeretetet, az egységet és magába fogadta a birtoklási vágyat, a kapzsiságot, a hatalomvágyat helyette. Nagyapám a földért élt, a határainak a tágításáért. Amikor a határait a legnagyobbra méretezte, negyvenöt évesen érte jött a halál. Utolsó percen rá kellett jönnie, hogy minden amiért élt hirtelen veszni fog, és veszett is. Meztelenül jött erre a világra, és meztelenül távozott. Vajon mit vitt magával, amikor az egész élete, minden gondolata a határainak tágításáról szólt? Te mit viszel magaddal holnap, amikor érted jönnek, és azt mondják ennyi volt, menni kell? Gondolkodj el! TheMaster Miközben próbálkoztam emberibb eszközökkel mint a pénz bejutni a parkba, az út széléről egy meglehetősen magas, szikár hindu férfi köszöntött aki a háza elejét seperte közben. Kiderült, hogy a háza a munkahelye is egyben. Természetgyógyász: ayurvedikus gyógyszereket készít saját kezűleg, ayurvedikus masszázst kínál a hozzá látogatóknak. Valami ősi harcművészet mestere is egyben. Tanítványai vannak, amelyek egy része a harcművészet elsajátításáért, másik része az ayurvedikus masszázs megtanulása céljából jár hozzá. Kökény fekete bőre hátterével valósággal világít a fehér bajsza, egészséges fogai, és a szakálla. Mondtam neki, hogy több mint valószínű nem fogom igényelni egyetlen szolgáltatását sem, de viszont megkérném, hogy adjon helyet a bőröndömnek, amíg eldől, hogy maradok vagy sem Thekkadyben. Örömmel ragadta meg a nehéz bőröndöt és röpítette befelé, a rendelőjébe. Később elmondta, hogy hatvankét éves, amire én akkorát néztem, hogy ha jól fókuszolok, valószínűleg látom India északi határait is. Édesapja már száz fölött van. Szakmájuk családi örökség, de úgy látszik, hogy az egészségük is. Sima bőre, az egész testét acél kemény izmok borítják. Olyan volt az alkarja, mint nekem annak idején, amikor napi több órán keresztül edzettem. Amikor visszamentem a bőröndért behívott egy teára, és büszkén mesélt a családi örökségéről, megmutatta az ősi kardokat, fényképeket, amelyeken ő volt különböző hollywoodi színészek, visszatérő kliensei társaságában. Megmutatta azt is, hogy miért kedvelik őt, hogy milyen masszázstechnikái vannak. Kettőt olyan fogott a karomon, hogy azt hittem, hogy az kevés kaki, ami lehet bennem a kicsi evések után hirtelen magamra hagy. Hosszú beszélgetés után kijelentette, hogy beljebb megyünk a házba, mert készen van az ebéd. Kedves mosolyú a felesége, a lánya és a tanítványai úgyszintén. Indiai curry különböző fajtái az asztalon. A rizst leszámítva, ami a barna rizs kúra óta nem nagy barátom, mindent nagyon szerettem. Ebéd után megmutogatta nekem a vendégkönyveit, amibe a világ szinte minden nyelvén voltak bejegyzések és ajánlások írva. Érdekes dolog amit megjegyeztem, hogy a lánya ayurvedikus orvoslást tanul valamilyen államilag elismert iskolában. Úgy látszik itt is lassan a papírnak nagyobb hitele és értéke lesz, mint a tulajdonképpeni szaktudásnak. Egy éjszakát töltöttem Kumilyban, ami jó volt arra, hogy pótoljak az elhalasztott pihenésekből. Vettem egy USB internet sticket, mert úgy számoltam, hogy épp eleget használom az internetet, hogy megérje. Azért a pénzért amit amúgy is elköltenék internetre, hogy feltöltsem a képeket és a szavakat, folyamatosan nálam lehet az internet. Most úgy látom, hogy nem volt nagyon jó vásár, mert meglehetősen lassú az internet, és a feltöltés nem fog menni. Másnap reggel elindultam Munnar fele, ami arról híres, hogy tele van hatalmas tea, kávé és kardomon ültetvényekkel, valamint arról is, hogy Dél India legmagasabban fekvő városkája. PlantationsInTheSunset Ezt meg is éreztem hamar, ahogy a nap sugarai bebújtak a hegyek mögé. A stoppolás nagyon jól ment. Néha még ha két kilométerre is, de felvettek. Az első autó vitt körülbelül 5 kilométert Miután a bácsika tudomásul vette, hogy milyen fába vágtam a fejszémet, szeretett volna legalább egy kajára meghívni. Udvariasan mondtam nemet, mert nem voltam éhes, és szerettem volna a napot a kilométerek gyiloklására használni, mert messze volt onnét még Rishikesh. Egy teherautós fiatalember is felvett, aki nem bírta visszatartani a nevetést amikor megtudta, hogy mivel foglalkozok. Nem bővelkedett Navas sem az anyagiakban, de tudta, hogy nekem most jelenleg még kevesebb van mint neki. Kérdezte ő is, nem e vagyok éhes. Mondom neki, hogy nem, de amúgy is keveset eszek. Félrehúzott a Kumily és Munnár közötti út derekán, és vett nekem egy kávét meg egy csomag kekszet. Érdekes az volt, az utazásban, hogy bár nem tudott angolul, jól tudtunk kommunikálni. Gyönyörű volt a látnivaló a teherautóból. Szinte olyan volt mint otthon: hatalmas szerpentinek, meredek hegyoldalak, a zöld levelek között átlopakodó fény és az árnyékok játékát mint egy kellemes színdarabot figyeltem. Olyan szép volt ez az útszakasz, hogy már szinte vártam, hogy mikor mondja, hogy na én megérkeztem, hogy folytathassam az utat gyalogosan tovább. Miután szétváltak útjaink alkalmam nyílt erre, ugyanis egy jó darabon nem is stoppoltam, és önkéntesek sem kerültek, akik megkérdezték volna, hogy nem – e tartanék velük. Jó sok kilométer után jött egy hatalmas, talán nyolc vagy kilenc személyes Tata márkájú új személygépkocsi, benne öt fiatal srác akik séta-kocsikázni indultak Munnar felé. Megálltak és megkérdezték, hogy nem e segíthetnek. Velük folyattam az utat a magas hegyszirteken, ahol az út néha még egy autónak is keskeny volt, nemhogy kettőnek. Elég gyorsan mondott búcsút a nap, ezért a srácok jobbnak látták, hogy megforduljanak, hogy a meglehetősen keskeny úttal felszerelt hegyszirtekkel, ne sötétben kelljen megbirkózniuk. Készítettem egy pár fényképet a teaültetvényekről, majd elkezdtem gyakrabban jelezni az autóknak, hogy nincs szándékomban odafenn hálni. Felvett egy fiatal házaspár, akikkel kellemeset társalogtunk egész Munnarig. Sötétben érkeztem oda. Egy szabadtéri gyors kajáldában fogyasztottam valami finom és olcsó indiai vacsorát. AnIndianDinner Nem állt szándékomban Munnárban éjszakázni, ezért megkérdeztem a helyeiktől, nem e lenne busz Cochi felé valamikor az éjszaka közepén, hogy a buszon pihenhetnék reggelig, miközben a kilométerek is fogynának. Azt mondták, hogy reggel fél hatig nincs busz. Gondoltam se baj, el leszek az utcán is egy éjszakát. Épp csak
azzal felejtettem el számolni, hogy több mint kétezer méterre voltam a tengerszinttől, ami Celsiusokban nem jelentett sokat. Éjfél felé nagyon kezdtem fázni, ezért elindultam, hogy keressek valami jó kis recepciót ahol elüldögélhetnék reggelig mint egy nyugdíjas kotló. Itt meg arra nem gondoltam, hogy ez nem Európa. Itt a recepciók már régóta zárva vannak, csak kintről lehet egy egy helyre belátni, és nézni, ahogy az ott dolgozók milyen nyugodtan alukálnak a földön. Találtam egy lepattantabb motel szerűséget, amolyan munkás szállodát, ahonnan hangosan kihallatszott a televízió hangja. Gondoltam megnézem mi vár ott rám. Ahogy beléptem a bejárati ajtón, rögtön előttem volt a felfele vezető lépcső. Nagyon szűkösnek bizonyult a kis szálló minden vonatkozásban. A lépcső mellett, velem szembe egy függöny takart valamit. Gondoltam nekitámasztom a bőröndömet, és felmegyek megnézni, a lépcső hova vezet. A bőrönd megtámasztása úgy sikerült, hogy ahogy elfordultam, egy nagy csörömpölést hallottam a hátam mögött, és amikorra visszafordultam a bőröndöm nem volt sehol. Beesett a függöny mögött rejtőzködő lejárati lépcsőn. Előkapartam a lámpát, hogy megkeressem a bőröndömet, és megnézzem, hova vezet a lépcső. Óvatosan lementem a lépcsőn, és kimentettem a bőröndöt, aminek a fogantyújának a zárja elromlott. Azóta, ha ki szeretném húzni, hogy a hátitáskám után kössem.

Kedves olvasó!

Arra szeretnélek kérni téged, ha tetszik a történet, vagy úgy érzed, kaptál tőle valami jót, oszd meg másokkal is, hogy az üzenet máshová is eljusson, másokat is elgondolkodtasson. Ha úgy gondolod, hogy szívesen lefordítanád az olvasottakat valamilyen nyelvre, (gondolok itt elsősorban románra, vagy angolra), kérlek jelezd szándékodat e-mailben (szbdgndlt@gmail.com). Egyelőre nem bővelkedem az anyagiakban, de amennyiben a helyzet változik, készen állok fizetni is a szolgáltatásért 🙂

FOLYTATÁS (MÁSODIK RÉSZ)

A Szabad Gondolat első és második száma letölthető innét: Szabad Gondolat 1, 2

. A harmadik szám is megjelenik hamarosan. Hogy igazán szabad lehessen a gondolat, igyekszünk mindenféle politikai, kereskedelmi és más érdekektől távol tartani. Nem szeretnénk pénzért reklámozni benne bármit is, mert az elvehetné Szabadságát. Az emberi értékeket szeretné hangsúlyozni az anyagiakkal szemben. Ajándékként jelenik meg mindenki számára, aki szeretettel olvassa, és befogadja őt. Lapunk továbbra is teljesen ingyenesen elérhető szeretne maradni, hogy mindenki elolvashassa, akinek épp rá van szüksége talán egy fontos lépés megtételéhez. Aki viszont fontosnak tartja , hogy a Szabad Gondolat továbbra is megjelenjen nyomtatott formába, és önzetlenűl támogatni szeretné, kérem írjon a fenti címre.

    Felebaráti szeretettel,

                                         Szabad Gondolat

Beszélgetés a társalgóban:

Tarsalgo Gyergyo TV – 2010.12.08 from Szabad Gondolat on Vimeo.

Reklámok
Categories: India, Minden | 11 hozzászólás

Bejegyzés navigáció

11 thoughts on “Autóstoppal a föld körül

  1. kedves baratom, On The Road Again;)
    teljes szivembol orvendek neked, hogy az ut tarsasagaban megtalalod azt amire szukseged van;
    AROUND the WORLD for PEACE & UNDERSTANDING kituno dolog;
    szavaim nincsenek jelenleg es amugy szukseg sincs rajuk;
    szivemben es lelkemben orommel hordozom utadat es egyuttal teged;
    fogadd oszinte es szeretet teljes aldasomat.
    baratod dikk:*

  2. Kedves baratom,
    orommel olvasom, hogy azt teszed amit szeretnel.Kisse onzo is az oromem mert alltalad betekinthetek egy olyan vilagba ami szamomra ismeretlen es ami megfontosabb ,h alltalad, mivel ,h te olyan szemmel nezed es latod amire en is kivancsi vagyok.
    Kedves baratom tovabb nem fosom a szot, eld meg amit megkell legyen aminek lennie kell mert tudom neked pont ugy lesz jo.
    Szeretettel Levibaratod.

  3. Erőőő, egésség..Attila, húúú testvérkakas nem semmi utnak indutááá, örvendek h. sikerült belekezdened a nagy útba, figyelemmel kisérem majd miként alakul az életed
    a nagy kalandban, a jóóó Mária segiccssen….M.Zsolt

  4. Köszönöm Attila, hogy megosztottad eddigi utadat. Elolvastalak. Az Úr békéje kísérjen utadon…
    Ez a te utad.
    Namaste!

  5. Örvendek, hogy ott vagy ahol akartál, a humorérzéked meg nem hagyott el hogy meglásd a meglátnivalót és lényed ottani megnyilvánulását megosztod velünk is. Várom következő kalandjaid. Tudom ha nincs félelem nincs mitől tartani , de azért a jó Isten legyen veled, kiserjen útadon. Kivanok melegben üditőt, hidegben takarót.
    Szia Éka

  6. ahhhhhhh. did you score with Irina?:))))))

  7. egy baj van az egesz iromanyoddal blue…. annyira magaval ragad sokunkat, hogy erezzuk, hogy vesszuk labunk koze az utat / de nem tesszuk sőt mi több reggel munkába megyünk (tisztelet a kivétel:P)
    Ma hallottam egy tréfás anekdótát a munkáról apumtól … Gyergyóba történt a “sántéron”, hogy a ciganyvajdat megbüntették börtön helyett három évi közmunkára… Mindenki kacagta az építkezésnél, hogy na most aztan kell dolgozzon a ciganyvajda, – mire ő a nagy bajsza alól visszakacagva mondta: “Én három évre vagyok elítélve …. de ti egész életetekre.”

  8. Nem semmi kalandra vallalkoztal, de ahogy a regi bolcsek megmondtak, nem a cel, hanem az ut a fontos. Jo Utat!
    Geza

  9. Nagyon örülök, hogy velem is megosztottad a linket, az egész család olvassa és nézi a képeket. Képzeld Péter fiam még az iskolában is mesélt rólad, valamint a linket is elvitte a tanító néninek.
    Büszkék vagyunk rád, hogy vállalod önmagad. Jó példa ez mindannyiunk számára.
    Na meg az a sok bölcs gondolat…. a kollégáimnak is tettem ki belőlük, hadd épüljenek
    Rég ne írtál magadról. Mi is van veled….?
    Isten áldása kísérjen utadon.
    Sokszor puszilunk: a Jakab család

  10. Örülök, hogy az álmaidat éled Blue, erőt, szerencsét és kitartást kivánok neked. Olvaslak, gondolatban én is veled utazom 🙂
    Andi

  11. Bombay nem kis varos ha belegondolunk, hogy szinte 21 millio lakosa van akar romanianak jelenleg:)
    eszak fele tartva lehet huvosebb lesz az ido, szerezz magadnak valami indiai melegitto itokat;)
    go go go:)

SZABAD A GONDOLAT! (vélemény/kérdés/üzenet)

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

WordPress.com ingyenes honlap vagy saját honlap létrehozása.