Gyergyó-Afrika

Honda

Két keréken hegyen-völgyön át…

����������
Érdekes vállalkozásba kezdett nemrégiben Bodó Attila. A gyergyószentmiklósi
fiatal gondolt egyet, szalonnát, túrót, áfonyapálinkát és málnaszörpöt csomagolt
hátizsákjába, megszámolta a célra szánt pénzecskéjét, és elindult
motorkerékpárján a nagyvilágba. Nem azért, hogy csodálják, nem azért, hogy
rendkívüli dolgot vigyen véghez, mégcsak nem is egy bizonyos céllal. Önmagát
kereste és a világot akarta megnézni más szögbôl.

���������� – Merre
jártál? Milyen országokban?
���������� – A legtávolabbi pont, ahol voltam,
Marokkó volt, Afrikában. Maga az út két hétig tartott. Nem siettem, nem az volt
a lényeg, hanem az, hogy élvezzem azt, amit csinálok. Elindultam Kolozsvárról
Budapestre, onnan felmentem Párkányba, ahol találkoztam egy barátommal, onnan
vissza Budapestre, majd Bécsbe, Velencébe, onnan Monaco, Monte Carlo, majd
lefelé mentem a francia Riviérán. Voltam Spanyolországban, majd Andalúziában.
Ott éltem kilenc hónapig, ott dolgoztam. Onnan jártam át Afrikába egy hétre.

���������� – Miért vállaltad ezt az utat? Mire voltál kíváncsi?

���������� – Az igazság az, hogy én mindig erre vágytam, kicsit
kalandor-típus vagyok. A fô ok az volt, hogy szerettem volna egy másik
perspektívából is megnézni a világot. Amikor az ember egy helyben van – tegyük
fel a szobájából nézi a televíziót, vagy az interneten keresgél – egy olyan
képet talál a világról, ami kíváncsivá teszi. Elindítja, hogy a valóságban is
keresse meg. Szeretné a valóságban is látni. Úgy éreztem, úgy tudom leginkább
megtapasztalni a világot, ha elindulok és megnézem saját szememmel, felkutatom
saját magamnak.
���������� – Végig egyedül voltál?
���������� – Igen.
Kezdetben szerettem volna, hogy valaki jöjjön velem. Velünk született vágy, hogy
legyen mellettünk valaki, hogy megbeszélhessük a gondjainkat, örömeinket. Az
elején úgy éreztem, kár, hogy nem jön velem valaki. Az indulás nagyon nehéz
volt, kicsit féltem is. Nehéz volt úgy elbúcsúzni a családomtól, barátaimtól,
hogy talán nem látom ôket újra, soha többé. Egy ilyen úton elvileg bármi
megtörténhet, fôleg motoron. Mikor végül elindultam és a Hargitát magam mögött
hagytam, letöröltem könynyeimet, és egyre hálásabb voltam a sorsnak, hogy
egyedül tettem meg. Azt tapasztaltam, hogy a tapasztalásnak a legjobb módja az
egyedüllét. Amikor az embert hatások érik, élményben van része – szomorúság vagy
boldogság – és egyedül van, nincs kivel megbeszélnie, így foglalkozik a
gondolattal, az érzéssel. Ez megérik benne, és így épül tovább a történet, az
elmélet. Nagyon örvendtem, hogy egyedül vagyok, és továbbra is egyedül szeretnék
utazgatni.
���������� – Milyen motorkerékpárral voltál?
���������� – A
motrom egy Honda CB 500-as motorkerékpár, kismotor, de sok keresgélés után úgy
találtam, hogy ez a legideálisabb motor számomra. Megbízható, olcsó volt,
ideális sebesség, kényelem szempontjából is. Több mint egy évig volt az enyém,
és semmi baj nem volt vele, jóformán egyszer sem kellett javítanom. Mivel
meguntam, eladtam és megvettem azt a motorkerékpárt, amivel majd szeretnék
elindulni a felkelô nap irányába.
���������� – Mit vittél magaddal?

���������� – Minden elfért, amire nekem szükségem volt: volt egy sátram,
fényképezôgép-állvány, egy tanktáska, egy nyeregtáska, két oldaltáska, egy
doboz, a hátizsákom, amiben a fényképezôgép „lakott”. Kaját itthonról vittem:
tábla szalonnát, túrót, házi kenyeret, kokojzapálinkát és málnaszörpöt. Ez volt
nagyjából, de megvolt mindenem, ami kellett. Nem éreztem hiányát semminek. A
kaját be kellett osztanom, mivel kevés pénzzel indultam, ezért naponta csak
egyszer étkeztem. Sokba került az üzemanyag, hiszen Olaszországban,
Franciaországban a benzin másfél euróba kerül, és sokba kerültek az
autópálya-díjak. Mivel nem tudtam mindenhol autópálya-matricát váltani,
„kicseleztem”, beálltam másik autó, motor hátához és úgy mentem. Hál’’Istennek,
nem büntettek meg sehol.
���������� – Mennyibe került ez az utazás?

���������� – Összesen 400 euróval indultam el. Mindennel spóroltam; kétszer
is, vagy talán háromszor is édesanyám feltett még 100–100 eurót a kártyámra.
Hosszúra sikerült az út az induló összeghez képest. Spóroltam azzal is, hogy nem
kempingben sátoroztam, hanem elhagyatott helyeken. Ezért nem mindig volt
kényelmes az éjszakám. Volt, hogy egész éjjel féltem, vagy volt olyan is, hogy
nagyon fáztam éjszaka.
���������� – Tartottad a kapcsolatot az itthoniakkal?

���������� – A civilizált városokból tudtam küldeni íméleket, de volt
hosszabb-rövidebb idôszak, hogy semmi jelet nem tudtam adni magamról. Szüleim
már megszokták, hiszen korábban is jártam már Görögországba, például
autóstoppal.
���������� – Melyik volt a legjobb élmény utazásod során?

���������� – Végig, folyamatosan jól éreztem magam. Sokat tanultam, az a
hitem beigazolódott, hogy nincsenek véletlenek, nincsen szerencse, nincsen
szerencsétlenség, mindennek megvan a maga helye, és igazából akkor
tapasztalhatja meg az ember a saját életét, hogyha megnyílik, leküzdi a
félelmeit és elfogadja azt, hogy aminek meg kell történnie, az mindenképp
megtörténik. A halál, ha jön, sem egy nappal korábban, sem egy nappal késôbb nem
jön, pontosan akkor jön, amikor jönnie kell. És mivel a nyitottságomon sokat
dolgoztam tudatosan, mindig azt tapasztaltam, hogy a legjobb emberekkel
találkozom a legjobb idôben. Soha nem kerestem ezeket az embereket, nem kerestem
valakit, mégis mindig a legjobb emberekhez vezetett a sors; a legjobb
információkat kaptam mindenhol.
���������� – Mi volt nagyon rossz?

���������� – Számomra nincs rossz. Volt kényelmetlen helyzet, volt, hogy
féltem. Bár nagyon küzdöttem a félelem ellen, mivel megöli az ember lelkét,
mégis volt alkalom, hogy féltem. Voltam baleset-közelben, amikor az útról
lementem a motorral, a szemem elôtt végigpörögtek életem fontosabb eseményei, de
megkapaszkodtam, és végül nem lett semmi bajom. Ez is igazolta, hogy véletlenül
nem történik semmi. Volt olyan, hogy a sátram mellett lövöldözés folyt, de nem
mentem ki, így csak reggel derült ki, hogy kábítószeres bandák leszámolása
történt. Ilyenkor persze, féltem.
���������� – Melyik a legszimpatikusabb
nemzet?
���������� – A spanyolok kicsit balkániak, ugyanúgy, mint a görögök.
Szeretem bennük azt a laza, temperamentumos életmódot, a vidámságot, a salsát, a
merenget, a spanyol táncokat. De ugyanakkor kicsit hangosnak, agresszívnek is
tartom ôket. Extrém-kedvesek és extrém-agresszívek ezek az emberek. Többet
ordítanak, mint amennyit beszélgetnek, nem elmélkedô nemzet. Szerintem a
leginkább gondolkodó nép a skandináv. Bár ôk a leggazdagabbak, ott a legmagasabb
az életszínvonal, mégis nekik számít legkevésbé az anyagi világ. Nem fontos
számukra, hogy Mercedesszel járjanak, sokkal jobban foglalkoztatja ôket a saját
lelkük, saját életük. Nem gyûjtenek egy életen keresztül arra, hogy vásároljanak
valamit.
���������� – Innen nézve, ezek tudatában, jó számodra, hogy
Gyergyószentmiklóson születtél, székelynek?
���������� – Nagyon jó. Az
életem egy darabig egy nagy rejtély volt, velem is sok igazságtalanság,
szerencsétlenség történt. Vagy legalábbis így gondoltam. De miután elhatároztam,
hogy próbálok megnyílni és önmagam lenni, próbálom meglátni a történések
értelmét, azóta, mint egy puzzle, kezdett a kép összeállni. Mindennek megkerült
a maga helye, úgy gondolom, hogy a lehetô legjobb életem volt, a lehetô legjobb
helyen születtem, a lehetô legjobb családom van, a lehetô legjobb városban élek,
a lehetô legjobb barátaim vannak. És ennek köszönhetem, hogy ez engem
maximálisan boldoggá tesz. Bármi lesz velem, az úgy pontosan jól lesz, mindennek
meglesz a maga helye. Azt tapasztaltam, hogy ha az ember leküzdi félelmeit és
megnyílik, akkor minden rendben van. Meg kell tanulni saját életedet élni, nem
pedig azt, amit rád kényszerítenek, vagy elvárnak tôled.
���������� – Új
utat tervezel…
���������� – Egyelôre megyek Dublinba, hogy pénzt szerezzek a
következô útra. El szeretnék indulni a felkelô nap irányába, Indiába, Japán,
vagy Hong-Kongba, majd Ausztráliába, Új-Zélandba, át Argentínába és onnan
Alaszkába a Mesebuszig. Ez egy busz, amellyel egy hozzám hasonló vándor, lelki
testvérem a vándorútja végéhez ért. Ott is ért véget az élete. Olyan ember volt,
amilyennek én is tartom magam, amilyennek szeretném hinni magam. Szabad ember
volt, aki leküzdötte félelmeit, és vidáman élte életét.
���������� Bodó
Attila, Blue nem polgárpukkasztásnak szánja utazásait. Önmagát keresi, önmagát,
álmait szeretné megvalósítani. Ezt ajálnja másoknak is: ne adják fel álmaikat,
keressék meg a módját annak, hogy szabadnak érezhessék magukat. Ehhez nem
feltétlenül kell mindenkinek azonnal motorkerékpárra pattanni és elutazni.
Hiszen mindannyian mások vagyunk, más álmaink vannak. A lényeg, hogy ne adjuk
fel azokat soha, egyetlen percig sem.

Csata
Orsolya

Advertisements
Categories: Újságcikkek, Minden | Címkék: | 6 hozzászólás

Bejegyzés navigáció

6 thoughts on “Gyergyó-Afrika

  1. Orbán Gergely

    Meg lehet tudni, mi volt annak az embernek a neve, akinek Alaszkában ért véget az útja?

    • Szia Gergely! Az ő neve Christopher Mc Candless volt. A film címe Into the wild (Út a vadonba, ha jól emlékszem). Lelki társamnak tekintem őt. Örvendek hogy áldozatos életútjával segített az emberiségnek, hogy felébredjen hosszú álmából…

  2. Orbán Gergely

    Köszönöm! megnéztem a filmet! Rengeteget köszönhetek önnek összesen 2 nap alatt! Egész gyerekkoromtól kezdve végig kísér az az álmom, amit ön véghezvitt, bár ez szerintem nem ritka, rengeteg ember érzi ugyanezt, de csak kevesek teszik meg, hogy neki indulnak az útnak! 2 nap alatt rengeteg erőt és boldogságot kaptam a blogjának és ennek a filmnek köszönhetően és nem túlzok. Mindez attól kezdve, hogy a televízióban nem rég láthattam! Sok sikert a következő útjához!

  3. Orbán Gergely

    A tapasztalataid megosztását köszönöm, erőt lehet belőlük meríteni! Ne haragudj (tudom, hogy nem szimpatikus a magázás, és nekem sem az :), hogy ide teszem fel a kérdéseimet, de más elérhetőséget nem nagyon találtam! Voltál-e már nagyon szorult helyzetben, és itt főleg az éhezésre gondolok, vagy mi volt úgy általában a legnagyobb akadály, nehézség az út során! Valós-e az a sztereotípia, hogy azért nagyon veszélyes, mert megtámadják, kirabolják az embert egy ilyen hosszú úton? A másik kérésem, hogy tudnál-e a témával kapcsolatban könyveket vagy filmeket stb ajánlani? (Itt akármi jöhet ami segítheti az ember felkészülését egy nagyszabású útra, szinte pénz nélkül, vagy okulhat belőle) Előre is köszönöm a nekem szánt idődet 🙂

    • Szia Gergely! Én örülök, hogy tetszenek a megosztott gondolatok. Megmondom őszintén, hogy minden körülmény között igyekszem spontán lenni. Sokat nem eszelek a terven, mert annak az lenne csak a vége, hogy előbb vagy utóbb rájönnék, hogy mennyire veszélyes egy ilyen útba belevágni. Veszélyek lehetnek mindenhol, de úgy gondolom, hogy az igaz veszély megteremtője a félelem maga. Az indiai úton testem húsz százalékát elvesztettem, de ez szándékos volt. Ez által könnyebben tudtam mozogni, jobban haladtam. Máskülönben, mindig több volt mindenből, mint amennyire szükségem lett volna. Legnagyobb akadályod te magad lehetsz. Az, hogy nem nyílsz meg a téged körülvevő világ előtt, hogy félsz, meg bizalmat vagy. Gondolj csak arra, milyen jó érzés, amikor egy ember akivel találkozol, bízik benned, és nem úgy közelít mint egy potenciális bérgyilkoshoz. A kalandok mennek tovább. Budapestről gyalog indultam haza. Nagyon könnyen kaptam stopot még éjszaka is. Elfogadtam azt, hogy legrosszabb esetben végiggyalogolom az éjszakát, ami alapjában véve szintén csak jó lehet. Az alatt is egyedül vagyok a gondolataimmal, a csenddel. Ennek gyümölcse a tisztulás. De nem volt szükség rá, mert a gondviselés nem hagyott az úton fagyoskodni 🙂
      Egy lány megkérdezte, hogy mire kell leginkább figyelni Indiában. Mondtam neki, hogy önmagára. Az a legfontosabb. Ha önmagára nem figyel, akkor a legrosszabb dolgok is megtörténhetnek. Ha meg figyel önmagára, nincs szükség a legrosszabbra. Legfeljebb csak egy két kényelmetlen tapasztalatra, melyek segítségével újabb megértésekhez jut az ember. Azt mondták délen, hogy észak Indiában majd sokkal jobban kell vigyáznom magamra. Ott sok a rossz ember, meg nem annyira segítőkészek. Mit szólsz, mit tapasztaltam? Röviden azt, hogy észak India még jobb volt mint dél. Miért? Egyszerűen csak azért, mert akkora már én is “nőttem”, változtam. Hagytam, hogy az út neveljen, jobbá tegyen. Nem volt értelme a “rossz” a “veszélyes” tapasztalatoknak. A veszély bennünk van. Ezt ha megértjük, értjük azt is, hogy nincs semmi rossz. Minden ami történik egyformán jó, és lelkünk fejlődését szolgálja.
      A kedvenc filmem az Into The Wild. Egy valós történet egy fiatalember naplója alapján. Szeretem azt az embert. Lelki-társamnak tekintem. Értem és érzem, mit miért tett. Én is hajlandó vagyok ugyanazt az utat végigjárni, ha tudok vele adni valamit az emberiségnek, ha közretudok működni abban, hogy a vakság, mely szenvedést okoz az embereknek megszűnjön. Egyelőre csak ez jutott eszembe. Sokat nem olvastam. Inkább tapasztaltam, és figyeltem, mert nem szeretek bárkitől bármit is csak úgy elfogadni, mert Einstein azt mondja, mert Jézus azt mondja. Úgy gondolom, ha az ember birtokában van a nagy igazság, nem ér semmit vele, mindaddig, amíg azt nem érti meg.

      Remélem, választ kaptál a fontosabb kérdésekre. Ha netán még van, igyekszem legjobb tudásom szerint, megválaszolni őket.
      Isten áldjon! És jó utakat kívánok neked, bármerre is vezessenek azok!

SZABAD A GONDOLAT! (vélemény/kérdés/üzenet)

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Működteti a WordPress.com.